Új Szó, 1960. november (13. évfolyam, 303-332.szám)

1960-11-13 / 315. szám, vasárnap

TELmfEKNiK 2ijomekchöi KITOL TÄNULTA? H ónapokkal ezelőtt ismerősünk­nél voltunk látogatóban. S mint már az hasonló esetekben szokás, szó esett a gyermekekről, a nevelésről is. — A szülők befolyása érezhetően csökken a gyermeknevelésben — je­lentette ki a háziasszony, miközben tárcájából egy Glóbust húzott elő. — Karcsika, hozzál csak gyufát a konyhából. Ez a Karcsika a háziak hét-nyolc éves fiacskája. Illemtudó, jól nevelt gyermek. Pillanatok alatt megjele­nik a gyufával és igazi gavallér módjára tüzet ad édesanyjának. — Tudja, ezek a gyerekek annyi rosszat látnak az életben és ha még a szülői befolyás sem egyensúlyoz­hatja ki... Hisz az utcán akármi­kor iát az ember tizenkét-tizennégy éves gyermekeket dohányozni. Az olyan szülőket kerékbe kellene tör­ni... Nos, nemrégiben ez a beszélgetés elevenedett fel emlékezetemben. Minap látogatót kaptunk. Beszél­getés közben szinte egyik cigarettát a másikról gyújtotta. — Látod, ez az én vesztem! — mu­tatott a félig elszítt cigarettára és kioltotta. — A szívemmel orvoshoz járok. Eltiltotta a dohányzást, de nem vagyok képes leszokni róla. Miután kikísértük és visszatértünk a szobába, négyéves fiam a hamu­tartóban hagyott legnagyobb ciga­rettavéget éppen két újja között igazgatta. — Mit csinálsz? — szóltam kis emberkémre s alig tudtam vissza­tartani a nevetést, olyan derűsen hatott az elém táruló kép. — Dohányzok! — vágja rá ő a legtermészetesebb hangon. — De hisz tudod, hogy azt nem szabad. Beteg leszel — próbálom az érveket. — A bácsi is dohányzik és ő miért nem beteg? — vág vissza a kicsi. — A bácsi beteg, neki sem sza­bad dohányoznia... — Akkor miért dohányzik? — Mert a bácsi rossz ... F iam nagy szemekkel bámul rám. Látom, nem érti. S őszin­tén bevallom, ebben a pillanatban sajnáltam őt. Szülői tekintélyemmel olyan meggyőződésre akartam bírni, mely ellentmond minden logikának. A bácsi rossz, mert dohányzik. A gyermek naponta számtalanszor hallja, szüleitől: nem szabad rossz­nak lennnie. A bácsi azonban lehet rossz és dohányozhat? Hát csoda-e, ha a gyermek értel­metlenül pislog rám? E párbeszédnek napok múltán folytatása következett. Olvasás köz­ben arra lettem figyelmes, hogy fiam a szomszéd szobában szórako­zik valakivel. Kilestem, hogy észre ne vegyen és meg ne zavarjam. Leá­nyom babakocsija felett állt, kezé­ben fél újságoldalból tekert „ciga­rettával", amit időnként a szájába vett és a képzeletbeli füstöt nagyo­san pöfékelte. — Tudod, dohányoznod nem sza­bad — magyarázta selypítve, de fér­fias komolysággal a játékbabának. — Ha dohányozni fogsz, megbeteg­szel. Én is beteg vagyok, de tudod, én rossz vagyok. Azért dohányzok ... Te jó babika vagy, te nem dohány­zol... Nem, nem nevetséges eset. Inkább elgondolkoztató. Hány szülő dohányzik otthon, ugyanakkor gyermekeinek tiltja a dohányzást! Anyák, apák egyaránt. A tilalmat azzal magyarázzák, hogy a dohányzás káros. De hogyan ért­heti meg a gyermek, hogy káros, ha a szülei mégis dohányoznak. Ko­rántsem a dohányzás ellen foglalunk állást. Nem is annak káros voltáról akarunk értekezni. Csupán azt sze­retnénk ismételten aláhúzni, hogy a­nevelésben nem a szavak, nem is a tilalmak és rendelkezések a leg­fontosabbak, hanem a személyes pél­daadás. Mert hogyan is tilthatok va­lamit gyermekemnek, amikor előtte ugyanazt magam is teszem? Ez len­ne a nevelés? Ez lenne a szülői be­folyás, aminek egyensúlyoznia kel­lene a családon kívüli káros hatást? Azt a szülőt kellene kerékbe törni, akinek a fia az utcán dohányzik s azt nem, aki otthon rossz példá­val jár elől gyermekének? Talán még egy példát. A család ünnepi ebédjét fogyaszt­ja. A kacsasült után felette íz­lik a vörös bor. A szülők maguknak bort, gyermekeiknek málnaszörpöt töltenek. — Apuka, én is abból a pirosból kérek! — szólal meg a nebuló. — Ez bor... — Kérek szépen bort... — Kisgyerekeknek nem szabad bort inniok. Rosszul lennél tőle. — Te nem leszel rosszul? Az anya szól közbe. — Tudod, apuka is rosszul lenne, ha sokat inna. Eddig nagyjában rendben is len­ne a dolog. Ám a boros üveg ebéd után az asztalon marad és a délután folyamán ki is ürül a tartalma. •A négy-hat éves gyermekek nem felejtették el a délben kapott lec­két. Feltűnik nekik, hogy apjuk megitta az üveg bort, és nem tör­tént semmi baja. A kérdések egész özöne következik. Mennyi az a sok? Mennyi a kevés? Mennyi sok kell ahhoz, hogy apuka rosszul legyen? S a gyermek képzeletvilágában a sok és kevés fogalma végképp ösz­szekavarodott. Ezek után nem is csodálkozik senki azon, ha a gyer­mek felnő, társaságba kerül és mi­vel nagynak érzi magát, ő is bort iszik. S milyen jó is nagynak len­ni! Lám, bort is ihat. De csak ke­veset. Bizony! Dehát apu hányszor megivott egy egész üveg bort és semmi baja se lett. Egy üveg bor nem is lehet sok... Most szintén nem a bor ellen szállunk síkra. Nem. itincs is rá okunk. Ehelyett azokra akarunk új­jal rámutatni, akik a nevelésben mu­tatkozó fogyatékosságokért szeret­nék mindig másra hárítani a fele­lősséget. Mert a példa ragadós. Az utcán szokatlanul hangoskodó fiata­lokkal találkozunk ... Leheletükből a bor szaga árad. S ilyenkor le­gyintünk. — Ezek a fiatalok... Kerékbe kellene törni az ilyen szülőket is ... Otthon, barátok körében pedig pa­naszkodunk, hogy a gyermekek ne­velésében valahol hiba van. Csökken a szülői befolyás. Mert hát a szülő csak nem tanítja részegeskedésre gyermekét... N em, nem tanítja — szóval. De viselkedésével, példaadásával éppen ő — a szülő befolyásolja leg­inkább gyermekét. S nem is felel­ne meg az igazságnak az a meg­állapítás, hogy a szülői befolyás csökken. Sőt! Mind jobban érvénye­sül. Zsilka László & 'T^-r- t^rXI •>•; " r r- J ??' 'j A SERED1 N1KKELKOHÖ ÉPÍTÉSÉN a harmadik negyedévi terv si­keres teljesítése után a dolgozók további eredmények elérésére töre­kednek. Képünkön: Mlynek elvtárs kőművescsoportja, mely átlag 180 százalékos teljesítménnyel dolgozik. Dominik Halásek, az építkezési részleg vezetője a következőket mondta róluk: „Szorgalmas kőmű­vesek, jó szakemberek. Főleg a falizásnál nyújtanak szép teljesít­ményt. Nagyrészt az ó érdemük,hogy a fűtőházat november 8-án, a kitűzött határidőben adtuk át a szerelöüzem rendelkezésére. Igaz, nehézségeink voltak. Három nap alatt — közben vasárnap is volt — ötszáz m 2 falat kellett bevakolni. A Mlynek­c sjiport a cseh­szlovák-szovjet barátság hónapjának tiszteletére nagy munkaigye­kezettel dolgozott és eleget tett ennek a feladatnak." (Drábek Viktor felvétele) Védnökségi segítség a szövet'ezetesek tudásának növelésére Figyelemre méltó értekezletet tar­tottak a napokban Strakonigén a Cseh Motorkerékpár Művek klubhe­lyiségében. Az értekezleten a' világ­hírű üzem védnöksége alatt álló EFSZ-ek elnökei találkoztak az üze­mi pártszervezet és az üzemi szak­szervezeti bizottság képviselőivel. Jelen voltak a megbeszélésen a gyár egyes üzemrészlegeiből azok, akik a védnökségi segítséget megszervezik. Az üzemi munkások javaslatára ar­ról tárgyaltak, miként rendezhetné­nek a téli időszakban az EFSZ-ek tagjai számára szakelőadásokat és tanfolyamokat. Megállapodtak abban, hogy ja­nuárban és februárban elméleti és gyakorlati oktatást nyújtanák a gépjavítással, karbantartással és i villanyszereléssel összefüggő kérdé­' sekről, valamint a pontos raktárke­zelésről. Az oktatásról a szakszer­vezeti üzemi bizottság gondoskodik olyképpen,' hogy . a^j.yakorlati mun r. kát az egyes üzerriríszlegeken mu­tatják be. Ezek az előadások a szövetkezete­sek tudását hivatottak növelni és arra szolgálnak, hogy az apróbb üzemzavarok azonnali kiküszöbölésé­vel ne tartsák fel a munka terve­zett folyamatát. A dél-csehországi kerület legna­gyobb ipari üzeme szívesen bocsátja tapasztalatait mások rendelkezésére. A járási pártbizottság és a járási szakszervezeti tanács kezdeményezé­sére összehívott járási aktíván Ka­rel Kraus elvtárs, vállalati igazgató az üzemek a második műszak beve­zetése érdekében megtett műszaki, szervezeti és ökonómiai intézkedé­seiről számolt be. A járási aktíván részt vettek a járás nagyobb üze­meinek gazdasági vezetői, a párt-, szakszervezeti és ifjúsági szerveze­teinek elnökei. A beszámolót vita kö­vette, utána pedig határozatot hoz­tak, hogy a második műszak beve­zetésére minden szükséges intézke­dést megtesznek. Mint a vitából ki­tűnt, a legfontosabb tennivaló: több férőhely kell a bölcsődékben és a napközi otthonokban. Célszerűbben kell megszervezni az autóbusz- és vasúti közlekedést, hogy a falun lakó dolgozók kényelmesen és pontosan jussanak munkahelyükre és a munka végeztével haza. Az aktíva résztvevői a vita során hangsúlyoz­ták, hogy csak a második műszak bevezetésével lehet a gépeket gazda­ságosabban kihasználni és ezáltal a harmadik ötéves terv igényes fel­adatait teljesíteni. , (szily)­AZ EURÓPAI keresztény uralko­dóházak 500—600 évvel ezelőtt ve­tették meg a lábukat az Európán kívül eső földrészeken. Az első hó­dítók a portugálok és spanyolok vol­tak, akiket azután a többi kalandor király is követett. Hajtotta őket a vágy az arany, az ezüst, a fűszerek, az elefántcsont és a rabszolgák után. Előbb az afrikai partvidékre, majd Amerikába és Ázsiába törtek be. A kereszt jegyében, a pápai trónszék áldásával, vatikáni szerze­tesektől kísérve szervezték hadjá­rataikat. Talán civilizációs küldetés­ben jártak? Naiv feltevés! A műve­letlen portugálok és spanyolok ma­guk sem tudták kiaknázni földjük kincseit. A barbár népekkel és a vad törzsekkel szemben éppen olyan durván viselkedtek, mint Ameriká­ban a mayák, inkák és aztékok fejlett kultúrájával szemben, Ázsiá­ban az indiai és kínai kultúrával szemben. Nem a felfedezési vágy hajtotta a „világutazókat": felfedező útjaik célja azonos volt a rabszol­gatartókéval, kereskedőkével és ka­landorokéval. Nem a kulturát és a felvilágosítást terjesztették itt, ha­nem a rabszolgaságot és a halált. Viszont hoztak egy kétes értékű, csábító civilizációs ajándékot a szí­nes bőrűeknek: a kereszténységet! Elvették ugyan a szabadságukat és emberi jogaikat, de helyébe meg­adták nekik az örök élet jogát, a halál utáni üdvözülés jogát. „A rab­szolgaság nem akadály az örök élet és az üdvözülés elérésében" — nyi­latkoztatta ki a Vatikán. A verőfényes Afrika látta el ak­kor az összes európai rabszolgapia­cokat. Milyen megható, hogy a rab­szolgák nagy részét eladásuk előtt megkeresztelték, még akkor is, ha ez sokszor erőszakkal történt. A Va­tikán bullákat adott ki a felfedezett új országok, szigetek és „egész la­kosságuk" elosztásáról a keresztény hatalmak között. Papjai engedel­mességre és alázatosságra intették a bennszülött népet. Az egyháznak mindig része volt a meghódított or­A gyarmattartók és a Vatikán szágokban folytatott embertelen ga­rázdálkodásban, a rablásban és fosz­togatásban. Ebből gazdagodtak meg a letelepedett szerzetesrendek. A gyarmatok aranyából és ezüstjéből a vatikáni kincstárnak is jócskán jutott. A szerzetesek részt vettek a rabszolgavadászatokon és a zsák­mány eladásában, részvényesei vol­tak a rabszolgakereskedő társasá­goknak, melyeket Portugália és Spa­nyolország, később pedig más ke­resztény országok koronás fői irá­nyítottak. Ezért a Vatikán még ak­kor is védelmezte a rabszolgaságot, amikor már az ,,egész művelt világ követelte eltörlését. A VATIKÁN bábáskodott a kizsák­mányoló osztálytársadalom szörny­szülöttjének — a gyarmaturalom­nak világra jövetelénél. Egyetlen kikötése az volt, hogy ő is része­süljön a haszonból. A szentszék egy szóval sem ítélte el a bennszülöttek ellen folytatott harc embertelen módszereit, az állatias kegyetlenke­déseket és fosztogatásokat, s ha mégis akadt egy-egy becsületes pap, aki a gyarmatokról Rómába ment, hogy bepanaszolja a keresztény hó­dítókat, drasztikusan elhallgattatták. Krisztus helytartója mindenkor nyugodtan hivatkozott a bibliára, melyben bőven találhatók olyan ki­tételek, amelyek könyörtelenségre, a férfiak, nők és gyermekek kiirtá­sára unszolják a győztest. A pápa a rabszolgatartók pártján van a rabszolgákkal szemben. Az a biblia, melynek nagy erkölcsi értékét még ma is magasztalják azok, akik so­hasem olvasták és tanulmányozták át, Krisztus szavaival felszólítja a rabszolgákat: jól szolgálják uraikat, ne ingereljék őket engedetlenségük­kel stb. Krisztus helytartói ezzel a „szent könyvvel" felvértezve rossz szolgálatot tettek a népnek, viszont együttműködésük megfizethetetlen volt a gyarmatosítóknak. Ennek fe­jében a gyarmattartóknak a konc elosztásakor meg kellett tűrniük a keresztény szerzeteseket és hithir­detőket. Jól tudták, hogy csak kard­dal nem lehet engedelmességben tartani a gyarmatokat. EZÉRT A GYARMATOKON a hódí­tók csak a misszionárusoknak en­gedték meg iskolák létesítését. Igénybe vették segítségüket a ke­gyetlen büntetések végrehajtásánál (ütlegelés, megcsonkítás) és a ben­szülöttek kivégzésénél. Amikor a nép haragja a fehér szerzetesek tonzú­rás (hajkoronás) főit sem kímélte, a Vatikán taktikát változtatott: benn­szülötteket szentelt alsófokú papok­ká. Attól persze óvakodott, hogy színes bőrű jusson be a főpapok so­raiba. Századunk első felében azon­ban ezt a keserű pilulát is le kellett nyelnie s ma afrikai püspököket szentel. Sőt egy előkelő származású afrikait bíbornoki kalappal ajándé­kozott meg. A Vatikán valamennyi világrészben az imperialisták és gyarmattartók cinkosa, sőt maga is imperialista és gyarmatosító volt. Sok hithirdető többet foglalkozott kereskedelem­mel, mint a lelkek gondozásával. Sokkal több viszály tört ki üzleti okokból a különböző vallásfelekeze­tek hithirdetői között, mint vallá­si kérdések miatt. Az egyház föld­birtokos, a monopóliumok részvénye­se a gyarmatokon, hasznot húz ter­mészeti kincseiből és népük munka­erejéből. Ezért a misszióstelepek a reakció és a gyarmati elnyomás alól felszabaduló országok bennszülött kormányai elleni harc központjai. DE MOST, a keresztény kultúra és civilizáció szörnyszülöttje, a gyar­maturalom életének 500 éve után az egész világhoz szólt Hruscsov hangja, amikor felszólította az ENSZ-t: „Vessetek véget a gyarmati rendszernek és a gyarmati igazga­tás valamennyi formájának!" Hason­lítsuk össze: Isten helytartója, aki drágakövekkel kivert 8 kg súlyú hármas aranykoronát hord a fején mint a legnagyobb földi hármas ha­talom jelképét (tanítói, papi és ural­kodói), öt évszázadon át nem volt képes erre! Látjuk, hogy Anglia is elszégyelte magát Hruscsov beszéde után és egyszeriben elégedetlen kez­dett lenni „gyarmatügyi miniszté­riumával". Meg akarja talán szün­tetni? Dehogyis! Csak cégért vál­toztat. Átköltözik a leigázott népek Brit Nemzetközösségébe. Illerie, ha / a Vatikánban is — bár elkésve — megmozdulna a lelkiismeret (amely­ről a papok azt mondják, hogy „is­ten hangja a lélekben", szenteltvíz­tartójával megszentelné a gyarmati rendszer sírját és kimondaná a tör­ténelmi szavakat: „Helyezzétek ide a gyarmati rendszer holttestét! Töb­bé már semmilyen csoda fel nem támasztja! Legyen neki könnyű a föld!" A Vatikán azonban éppen az el­lenkezőjét teszi. Pénzt nem sajnálva akcióba bocsátkozik „eszményeivel", paktál az uralkodóházakkal és a törzsfőnökökkel, valamennyi világ­részen megszervezi isten szolgáinak hadseregét, s manapság igen nagy figyelmet szentel Afrikának. Száz­számra alapít szemináriumokat bennszülött papok képzésére, benn­szülött papok ezreit szenteii fel, püspököket szentel, sőt bíborosokat nevez ki, 80 ezer missziós iskolája van, melyek nem a világosságot, ha­nem a középkori sötétséget terjesz­tik. Mintegy 80 ezer templomot' és kápolnát igazgat a gyarmati orszá­gokban. „Jótékonysági akciókkal" is foglalkozik (persze nem a sajátjá­ból ad), s a betegek és a szegények a papok, a szerzetesek és apácák kezében a leggyúrhatóbb anyagot képezik. Ezért furakodnak be a szer­zetesek és apácák a kórházakba és egészségügyi intézményekbe, ezért veszik pártfogásukba az árvaháza­kat, ahol a kiskorú gyermekek vál­nak áldozataikká. A Vatikán Afriká­ban, Ázsiában és Latin-Amerikában sok ezer lapot, folyóiratot, maga­zint és röpiratot ad ki sok száz nyelven és sok millió példányszám­ban, terjeszti velük a sötétséget, támogatja a tőkés társadalmat és küzd a szociális és társadalmi hala­dás ellen. A Vatikán szolgái állnak a föld­részeken szőtt összeesküvések és cselszövések hátterében. A nép el­lenségeinek „fekete százada" az egyszerű emberek egyik kezébe képmutató alázatossággal rózsafü­zért, a másikba meg gyilkos fegy­vert nyom saját nemzetük ellen. Kamitatu, a leopoldvillei tartományi kormány elnöke nemrég nyíltan megvádolta a kongói kátolikus egy­házat az ENSZ előtt, hogy uszít és intrikál a nép kormánya ellen. Ez érthető! Kongóban az egyház bizo­nyára elvesztené azt a lehetőséget, hogy a katolikus belgákkal együtt kizsákmányolhassa az ország népét. Mobutu, a kongói puccsisták feje a jezsuiták bábja és a brüsszeli vi­lágkiállításon, mint a vatikáni csar­nok vendégeinek útikalauza szere­pelt. A FÖLD másik féltekéjén a ró­mai katolikus papok nemrégen nyíl­tan felléptek a kubai népi kormány ellen. A Castro-rendszer és a Szov­jetunió ellen irányuló pásztorlevelet olvastak fel a hívőknek a templo­mokban és Amerikát ajánlották! A Vatikán, a gyarmattartók védnö­ke annyira belenőtt a tőkés társa­dalmi rendszerbe, hogy ezernyi fi­nom ér és erecske fűzi a kapitaliz­mushoz. Helyzetéből még akkor sem tudna szabadulni, ha maga az „is­ten báránya" szállna le a keresztről! A bárány helyett borjút, „aranybor­jút" tömjénez. Mindnyájunk köte­lessége, hogy lerántsuk az egyházi mezt erről a történelmi csalásról. Zdenék Lahulek-Faltys ÚJ SZÖ 2 * 1960. r r. ember 16.

Next

/
Thumbnails
Contents