Új Szó, 1960. november (13. évfolyam, 303-332.szám)

1960-11-07 / 309. szám, hétfő

A kert alatt, a cserjés bágyadt zöld sörtéje között lebukóban van a nap. A sztanyicáből a Don, a rév felé tartok. Talpam alatt nedves homok; rohadt szaga van, akár a vízben megduzzadt, rég korhadó fának. Az út cikcakkban kúszik a cserjésben, akár a nyúlcsapás. A nap erőlködve, bíborvörösen lehuppant a városi temető mögött, és nyomomban máris galambszürke alkonyat gomolygott a berekben. A komp a kikötőben megkötve áll; a lila víz kotyog az alja alatt; táncolva és oldalt dőlve nyikorog a villában az evezőlapát. A révész merítöedénnyel koszorálja a komp bemohosodott fenekét, ki-kiloccsantja a vizet. Felemeli fejét, ferde metszésű, sárgás szemével rám tekint, és kelletlenül azt dörmögi: — A túlsó oldalra igyekszel. Mindjárt indulunk, oldd el a kötelet! — Csak ketten evezünk át? — Ügyis át kéne mán. Sűrűsödik az éjszaka, vagy jön ember, vagy se. Felgyűrte buggyos nadrágját, megint rám tekintett. — Látom, nem földi vagy, nem idevalósi... Mi szél fútt erre ? — Hazamegyek, katonáéktól. A révész levette sapkáját, egy fejrándítással hátracsapta a fekete patinás, csavart kaukázusi ezüsthöz hasonló fürtjeit, rám kacsintott, és kivillantotta kopott fogait. — Leszereltem. Elengedtek egy esztendőt. — Aztán hogy? Szabadságra vagy suttyomban 1 — No, hát akkor ... megnyugtató ... Az evezőlapátokhoz ültünk. A Don játékosan sodor bennünket a parti erdő elárasztott, fiatal cserjése felé. A komp érdes aljához ridegen dörgölődzik a víz. A révész kék erekkel keresztül-kasul szeldelt, mezítelen lábán kidagadnak az izomkötegek, megkékült talpa tapadva feszül a síkos keresztdeszkához. Keze hosszú, csontos, az ujjai bütykösek. Magas, keskeny vállú, esetlenül evez, belegörnyed, de az evezőlapát engedelmesen vág bele a hullám tarajos hátába, és mélyen felkavarja a vizet. Hallom egyenletes, ütemes lélegeését; kötött gyapjúingéből csípős izzadság, dohánybűz és a víz édeskés szaga árad. ) Elereszti az evezőt, arccal felém fordul. — Ügy látszik, az erdőbe sodor bennünket! Cudar história, de nincs mit tenni, cimbora! Közepén még sodróbb az ár. A komp megiramodott, makrancosan felfelé rúgott a tatjával, majd oldalt dőlve az erdő felé húzódott. Egy fél óra múlva elárasztott fűzfákba ütköztünk. Az evezőlapátok eltörtek. A villában sértődötten izgett-mozgott a szilánkokra hasadt csonk. A résen szörcsögve csurgott be a víz. Egy fára kapaszkodtunk fel: ott töltjük az éjszakát. A révész egy ágat meglovagolva mellém ült, pöfékelt cseréppipájából, fülelt a vadludak szárnyának suhogására, melyek a fejünk fölött szeldelték a szuroksötétséget — de közben beszélt: ^OtOHOV ben. Pedig de sokat kell elszenvednie mindegyiknek... Némelyik asszony, amikor felhasítja a halat, kifakasztja az epéjét; eszed-eszed a hallevest, de iszonyú keserű. Hát így vagyok én is: élekélek, csak hát a legeslegkeserűbbet kell bekanalaznom ... Néha tűr-tür az ember, és azt mondja: „Hej, élet, élet, mikor fordulsz még rosszabbra?.. ." Te nem vagy idevalósi ember, idegen vagy — hát csak fogd fel észszel: milyen hurokba dugjam a fejem? a vallatásról, elbánunk vélek istenesen! Én ott állok köztük, reszket a térgyem, de nem mutattam, hogy sajnálom a fiamat, Danyiluskát... Oldalt sandítok, látom, súgnak-búgnak a kozákok, és felém integetnek a fejükkel... Odajön hozzám Arkaska, az őrmester, és azt kérdi: — No mi az, Mikisara, fogod ütni a kommunistákat? — Ütöm én azokat az ilyen meg amolyan gonosztévőket! — No, akkor nesze ez a szurony, és állj a tornácra. — Ideád nekem Takács Béla rajzai — Hazamégy, a családodhoz... Anyád biztosan vár: visszajön a fia, aki eltartja, megenyhíti öregségét, pedig te bizonyára nem is veszed szívedre, hogy ő, az anyád, fényes nappal sóvárog érted, éjszakánként meg majd elsorvad, annyit sír-rí... Ilyenek vagytok ti mind, fiúk ... Amíg nincs ivadékotok, tompa a lelketek a szülei szenvedésekkel szemVan nekem egy lányom: Nataska, az idén éri meg tizenhetedik tavaszát. Azt mondja nekem: — Utálok egy asztalnál magával "fenni, apám. Ha ránézek a kezére, mingyár eszembe jut, hogy evvel a kezével ölte meg bátyáimat, és olyankor még a lelkem is majd kihányom ... Hát nem érti a kis nyavalyás, kik miatt történt minden úgy? Hisz minden őmiattuk, a gyerekek miatt történt! Fiatalon nősültem; nagyon szapora asszonyt adott a soťS; nyolc ágrólszakadt csemetét pottyantott a világra, de a kilencedik vesztét okozta. Megszülni ugyan megszülte, de az ötödik napon sírba vitte a láz... Egyedül maradtam, mint a kisujjam, a gyermekek közül meg egyet se vitt el az isten, akárhogy kértem is... Iván volt a legidősebb ... Hozzám hasonlított, olyan fekete, jóképű gyerek volt... Szépszál kozák lett belőle, becsületesen dolgozott. A másik fiam négy évvel fiatalabb volt Ivánnál. Ez az anyjára ütött: alacsony, zömök volt, a haja szőke, majdnem fehér, a szeme meg barna; ő volt nekem a legkedvesebb, öt szerettem a legjobban. Danyilának hívták. A többi hét — kislány volt meg egészen apró gyerek. Megházasítottam Ivánt ott, a faluban, nemsokára kisgyermekük született. Danyilát is már éppen meg akartam házasítani, de akkor jöttek azok a zűrzavaros idők. Felkelés tört ki a sztanyicáhkban a szovjethatalom ellen! Másnap hozzám szalad Iván. — Gyerünk, apám — azt mondja — menjünk a vörösökhöz! Krisztus Istenre kérem. Nekünk őket kell' pártolnunk, mert ez véghetetlenül igazságos hatalom. Danyila szintén erősen unszolt. Sokáig csábítgattak, de én azt mondtam nekik: — Én nem tartalak vissza benneteket erővel, mehettek, de én nem megyek sehová sem. Nálam' még heten vannak a padokon, és mindegyik száj megköveteli a betévő falatját! Akkor aztán el is tűntek a faluból, a sztanyicánk meg felfegyverkezett avval, ami kinek-kinek épp a keze ügyébe akadt, én meg a fehérek kezébe kerültem, és a frontra vittek. A gyűlésen azt mondtam: — Tisztelt Vének! Mindnyájan tudjátok, hogy nagycsaládú ember vagyok. Hét gyermekem van. Hát ki visel gondot a családomra, ha a fűbe harapok? Én — így meg úgy, de ök csak — nem! Nem voltak tekintettel semmire, nyakon fogtak, és máris vittek a frontra. A hadállás épp ott volt a kertek alatt. Ez húsvétkor történt; bekísérnek a faluba kilenc foglyot, és Danyiluska, az én kedves magzatom — köztük van ... A téren át a századparancsnokhoz vezették őket. A kozákok kitódultak az utcára. — Agyon kell verni a bitangokat! — ordítozták. — Ha kivezetik őket egy szuronyt, kivicsorítja a fogát: — Szemmel tartunk, Mikisara... Vigyázz, mert baj lesz. A lépcsőre álltam, és azt gondoltam: „Szent szűzanyám, csak nem fogom megölni a fiamat?" Hallom a századparancsnok kiáltását. Kivezették a foglyokat, legelöl az én Danyilámat... Ránéztem, és megfagyott bennem a vér... A feje akkorára dagadt, mint egy veder, és mintha megnyúzták volna... A vér csomósán ráalvadt, a szőrmés kesztyűjét a fejére szorította, hogy ne csupasz helyet üssenek... A kesztyűt vér itatta át, és rászáradt a hajára ... A falu felé jövet is ütötték őket. Támolyogva jön a pitvarban. Rám néz, felém nyújtja a kezét ... Mosolyogni akar, de a szeme csupa kék folt, az egyiket elborította a vér... Ekkor megértettem: ha nem döfök belé, akkor agyonvernek a falubeliek, keserves árván maradnak a kisgyermekek .. Odaért hozzám. — Apám — azt mondja — édesapám, Isten veled! A könnyei lemossák a vét;t az arcáról, én meg ... nagy nehezen felemelem a kezemet... mintha megmerevedett volna... A markomban szorongattam a szuronyt. Avval a végével döftem belé, amékkel a puskára tűzik. Ide, erre a helyre döftem, a füle fölébe ... Mekkorát jajdult, jaj! — eltakarta az arcát a két tenyerével, és leesett a lépcsőről., < A kozákok hahotáznak: — Vérbe füröszd őket, Mikisara! Ügy látszik, megesett a szíved a Danyilkádon! ... Üsd-vágd, különben mi csapoljuk meg a véredet! A századparancsnok kijön a tornácra, káromkodik, de a szeme nevet... Ahoqy elkezdtük a szuronnyal döfködni, a lelkem

1 megzavarodott. Elkezdtem szaladni egy kis utcába, oldalt néztem, és azt láttam, hogy az én Danyiluskámat a földön hempergetik. Az őrmester a torkába szúrta a szuronyt, ő meg csak — hrrr... Lenn, a víz ostromára megrecscsentek a komp deszkái, hallani lehetett, ahogy áramlik belé a víz, a fűzfa pedig megremeg, és elnyújtva megnyikordul. Mikisara megérintette lábával a felágaskodó tatot, és a pipájából sárga szikrazáport verve azt mondta: — Elsüllyed a kompunk, holnap délig a fűzfán kell rostokolnunk. Lám, milyen baleset ért bennünket! Sokáig hallgatott, majd csendesebb hangon, tompán megszólalt: — Engem ezért a dologért törzsőrmesterré léptettek elő... Sok víz lefolyt azóta a Donon, de éjszakánként még mindmáig is hallom: mintha valaki hörögne, fuldokolna... Akkor, amikor szaladtam, hallottam a Danyiluska hörgését... Hát ez: a lelkiismeret öl meg engem... Tavaszig tartottuk a frontot a veresek ellen, aztán csatlakozott hozzánk Szekretyov tábornok, a Donon túlra kergettük a vereseket — a szaratovi kormányzóságba. Én nagycsaládú ember vagyok, de semmiféle könnyítést nem adtak a szolgálatban, mert a fiaim a bolsevikok közt voltak. Eljutottunk egészen Balasov városáig. Ivánnak - a legidősebb fiamnak — se híre, se hamva. A fene tudja, hogy tudták meg a kozákok, hogy Iván a veresekhez átpártolt, és a harminchatodik kozákütegnél szolgál. A falumbeliek megfenyegettek: „Ott fojtjuk bele a szuszt Vanykába, ahun tanáljuk." Elfoglaltunk egy falut, hát ott a harminchatodik üteg... Megtanálták az én Ivánomat, megkötözték, és a századhoz vezették. Ott kegyetlenül megverték a kozákok, és azt mondták nekem: — Kísérd az ezredparancsnokságra! A parancsnokság szállása húsz versztára volt attól az orosz falutól. A századparancsnok idead nekem egy papírt, azt mondja — de nem mer a szemembe nézni — Mikisara, itt egy papíros. Kísérd a fiadat a parancsnokságra, biztosabb, ha véled megy, az apjától csak nem szökik meg! Akkor megvilágosított az úristen. Megsejtettem, azért rendelnek éppen engem kísérőül, mert azt gondolják, hogy szabadon ereszterá a fiam, asztán majd őt elfogják, éngem meg agyonvernek... Bemegyek abba a házba, ahun Ivánt fogva tartották; azt mondom az őrnek: — Adjátok csak ide azt a foglyot, majd én bekísérem a parancsnokságra. — Vigyed — azt mondják — mi nem sajnáljuk. Iván a vállára vetette köpenyét, a kucsmáját meg csak forgatta-forgatta a kezében, aztán a padra dobta. Kimentünk a kertek alá, a dombra: hallgat, én is hallgatok. Hátranézek, azt akartam látni, nem követnek-e bennünket. Megtettük már a fele utat, elhagytuk a kis kápolnát — de senkit se láttunk,. aki követett volna. Ekkor Iván felém fordult és panaszosan azt mondta: — Apám, a parancsnokságon úgyis agyonlőnek, a halálba kísérsz te engem! Még mindig alszik benned a lelkiismeret? — Nem — mondom — nem, Ványa, nem alszik bennem a lekiismeret! — Hát nem sajnálsz? — Sajnállak, kedves fiam, rettenetesen fáj a szívem... Ha sajnálsz, engedj el... Hisz alig éltem még ezen a világon! Az út közepén leborult, háromszor földig hajolt előttem. Erre azt mondom neki: — Menjünk a szakadékokig, fiacskám, ott szökj meg, én meg a látszat kedvéért utánad lövök kétszer. És lám csak, milyen az ember.. i Kicsi korában egy kedves szót se lehetett kihúzni belőle, most meg odaborult hozzám, és csókolgatta a kezemet. .. Mentünk vagy két versztát. Ő is hallgat, én is hallgatok. Odaértünk a szakadékokhoz, ott megállt. — No, apám, búcsúzzunk el! Ha életben maradok, halálomig hálás leszek neked, egy goromba szót se hallasz tőlem... Megölel, nekem meg majd meghasad a szívem. — Szaladj, kedves fiam! — mondom neki. Elszaladt a szakadékok felé, folyton hátranézegetett és integetett. Elengedtem vagy húsz ölnyire, aztán levettem a puskámat, letérdeltem, hogy ne reszkessen a kezem, és belelőttem... a hátába... Mikisara sokáig kereste a dohányzacskóját, sokáig csiholta a tüzet a tűzszerszámjával, rágyújtott, és cuppogva szívta pipáját. A markában vöröslött a tapló, mozogtak arcizmai, és lebocsátott szemhéja alól szúrósan és konokul nézett ferde szemével. No, hát felugrott, nekiiramodva szaladt vagy nyolc ölet, mind a két kezével a hasához kapkodott, felém fordult. — Apám... miért! — Elesett, és rugdalózni kezdett. Odaszaladtam hozzá, lehajoltam; már felakadt a szeme, és a száján habzott a vér. Azt hittem, haldoklik, de hirtelen felállt és megragadja a kezemet az egyik kezével: — De apám, hisz nekem gyermekem, feleségem van... A fejét oldalt ejtette, és megint elesett. Ujjaival beszorította a sebet, de ugyan mit használt az... Az ujjain keresztül is csak úgy bugyogott a vér... Hörögni kezdett, hátára fordult, szigorúan nézett rám, a nyelve meg már alig forgott. Akart mondani valamit, de csak azt hajtogatja: „Ap -ap-ap-apám ..." Megeredt a' könynyem, és azt mondtam neki: — Fogadd el helyettem, Vanyuska, a vértanúk koszorúját. Neked csak feleséged és egy gyermeked van, de nálam heten feküsznek a padokon. Andrej Malisko: A béke hazája Nem szellő, hajnaltáji permet, nem vészes, szárnyas fergeteg — Hazám lehellete csapott meg és járta át a szívemet viharvert, napsütött vizekkel s akár tavaszi áradat, mezőkkel, melyek mint a tenger, az égig felhullámzanak; S ahogy a gyermek ajka rebben, s röpíive madarak dalát, lágy szirmok fellegével frissen, üdítőn, mint az ifjúság. Nem pirkadat piros rubiniján kápráztatott el a világ — Hazám, a te szemed tekint rám, tüzes napként lelkembe Iát. Erő és bölcsesség e szempár, mögötte múltunk harctere s jövendőnk hajnala dereng már, világos sorsunk int vele. Milyen bástyákat vertünk szét mi, milyen utak hátunk megett! Zizegnek Volgánk bő sztyeppéi, dombok kéksége integet. Barátságot, békét e tájról vitt szovjet földünk hős fia * a Kárpátok ormára s távol, »' a Duna-táj lankáira. Pusztuljon minden rabság végre, csalás, erőszak, — vesszenek! Anyám — a szabadság felé te a földet szárnyakon viszed! Polgár István fordítása A baráti hónapban hazánkba látogató szovjet művészek közül kettőt mutatnak be fenti képeink. Az elsőn Jákob Flier kitűnő zongoraművészt, a másodikon Zara Doluhanová énekesnőt. (ČTK - reprodukció) Ha elengedtelek volna, engem megöltek volna a kozákok, a gyermekek meg mehettek volna a vakvilágba koldulni. .. • Ott feküdt még egy ideig, aztán meghalt, a kezemet meg a magáéban tartotta... Lehúztam róla a köpenyt meg a cipőt, betakartam az arcát egy kendővel, és visszaindultam a faluba... No hát, ítéld meg magad, jóember! Mennyi bajt kellett már elszenvednem ezekért a gyermekekért, egészen beleőszültem. Megkeresem nekik a betévő falatot, se éjjel, se nappal nem ismerek pihenést, ők meg. . . például botaska, ä lányom azt mondja: „Utábk én, apám magával egy asztalnál enni!" Hát hogy viselhetem én ezt most el? Lehorgasztotta fejét, és súlyos, merev tekintettel nézett rám Mikisara révész; a háta mögött homályos derengés bodrosodott. A jobb parton, a boglyas topolyák fekete csomója közül vadrucahápogás és egy náthás, álmos kiáltás száll felénk: — Mi-ki-sa-ra-a! A fenébe is! Gyere má-ár avval a komppa-al-J ÜJ SZÖ 6 * 1960- november 6.