Új Szó, 1960. szeptember (13. évfolyam, 243-272.szám)

1960-09-04 / 246. szám, vasárnap

Olaj folyamok mentén ÍŠŠ S^Ö 3 * 19e o- szeptember b 'Teljesen kihalt a táj, amelyen keresztül haladunk. Nem látni _ •*• sem embert, sem állatot. Csak pár percre pillantunk meg három tadámert, Tadmor lakosait, a síkságról igyekeznek fölfelé az emelkedőn, egy szamár nyomában, amely két agyagfazekat cipel. — Mi van a szamáron, Khaled? — Nafta, uram. Abból élnek, hogy rühes tevéket gyógyítanak. Anu­ejmák táborába tartanak, ahol majdnem minden teve megrühese­dett. A tadámerok mindig két-három éles kést visznek magukkal. — Mire annyi kés? — Megbéklyózzák a tevéket, leb orotválják a szőrüket, aztán beke­nik testüket forró kőolajjal — És az segít? — Ha a nafta-bekenést tíz napos időközökben kétszer-háromszor megismétlik, a tevék meggyógyulnak. Csak arra kell ügyelni, hoqi< ne hajtsak óket megfertőzött állatok közé és ne rakjanak rájuk olyan nyergeket, amelyeket rühes tevék hordtak. A fentieket dr. Alois Musil írta, amikor 1912-ben másodszor láto­gatott el Palmi­rába. Akárcsak Zenóbia királynő idejében, amikor ezernyi állatból ál­ló tevekaravánok érkeztek Palmirá­ba, ezen a vidéken a huszadik század elején is a teve jelentette a va­gyon, a gazdagság jelképét és egyben fokmérőjét is. Mindmáig így van. — Rossz eszten­dő volt a tavalyi, mondja Khaled, talán Musil kísérő­jének az unokája, i— Egész' télen nem esett, minden szénát feletettünk az állatokkal, a maradék datolyán­kért egy kis ta­az sem sokat segí- falán M(jgl) kisérojének az unokája tett. Az ötven te­vénkből negyvennégy elpusztult. Ha dékén kezdett munkába, és 1908-ban Szukhnéba utazol, láthatod a csont- rábukkantak az első olajforrásra, jaikat az út mentén. Amikor láttuk, Egy évvel később megalakult az hogy az ég nem könyörül rajtunk, Anglo-Persian Oil Company Limited megpróbáltuk elhajtani a nyájat az és megépítették az első olajvezeté­Eufráteszhez. Hat állatot sikerült ket, amely Abadannál érte el a ten­megmentenünk. gerpartot. Akkortájt - és még kö­Manapság Palmirában már nem zel húsz évig - nem is sejtették, gyógyítják naftával a rühes tevéket, hogy Kerkúknál ugyancsak dús olaj­Legalább is nem hallottunk róla. telepeket rejt a föld méhe. 1912-ben amikor Musil itt járt, Palmirában ma sem igen találkozol ritka jószág volt ezen a vidéken a kőolajjal kőolaj. Majdnem olyan ritka és drá- „ ' , . .. .. ga, mint a Perzsa öböl mentéről "e a varos atatt, aag egy méter szállított pompás keleti köntösök, mélységben hata mas folyó hompo­Hisz a naftát is óriási távolságból tJT^/Jl,' * a f° r r°" hozták, a sivatag hajójára kötözött ví z u búvópataknál amelyet már a agyagedényekben és hordókban. t r 6™ la k , l s ^mertek Ebben a latha­Már akkor híre járt, hogy Per- atlan folyamban ejjel-nappal áram­zsia egyes, vidékein víz helyett olaj " k a k° ol a^ £ v e" e tob b mint ötven szivárog ki a földből. Hallott errő I^ÍTt Hata l™ s erej U f 2 1^" az angol W. K. D'Arcy is és olajku- ff ^va zudul az iraki Ker­tási engedélyt szerzett Perzsia terű- kuk b? ! két á9 ba n. a ! lba n° n i , T"P o h' letének nagyobb részén. Csia Szűrte e9y á0ban a szlnai Baniász íeI é' mellett próbafúrásokat is végzett, "de A z olajfolyó három ágához nemrég sikertelenül. Később egy másik cso- negyedik is járult, port G. B. Reynolds vezetésével Ma­matain és Meszdzsíd-e-Szulejmán vi- Nincs szükségük geológusra? Ez Palmira ... Éppen lefeküdni készültünk a ko­csikban, a Zenóbia szálló előtt a par­kolóhelyen, amikor odakinn hangok hallatszanak. Az­tán valaki megfog­ja a kilincset. — Ki az? — Izvinyjte, — hangzik a válasz. Ez meg micsoda? Orosz beszéd itt Palmirában? Ki le­het? így ismerkedünk meg a szovjet geológusokkal, akik Palmirában ütötték fel a fő­hadiszállásukat. Mondani sem kell, logy a korai le­ekvésből semmi em lesz. — Eszünk ágába ?m jutott, hogy t, Szíriában talál­ozunk magukkal, lelkendezik mitri-j Boriszovics :iril, a fekete sza­állas, dús bajszú iatal geológus. ­'alentyin Filipo­ics mindjárt nondta, hogy csak naguk lehetnek, mihelyt meglátta ÍRTÁK: Z1KMUND és HANZEHA a kocsijukon a ČS jelzésű táblát. Vlagyimir Alekszejevics, fuss el a fényképezőgépedért, hadd csinálunk egy-két képet emlékbe ... — Ha igazi beduinokat akarnak látni, délre kell menniük, Bir el-Ha­liánijéba. Az ottani bővizű források­hoz hajtják nyájaikat a beduinok a messze környékről. Barátságos em­berek, bennünket már jól ismernek. Ha akarják, holnap elmegyünk ma­gukkal, vasárnap van, más dolgunk úgy sincs. A várban már jártak? Hát a kénbányákban, azok is ott van­nak hét kilométernyire. Vagy inkább tarajos sülre vadásznának? Mit mu­tathatnánk még meg nekik, mondd, Nyikolaj Míhajlovics, te mindenre emlékszel, - nevet Valentyin. - És hozd el a harmonikádat, hadd da­lolunk egyet! — Palmirát ma már biztosan meg­tekintették, zúg a fejük a sok törté­nelmi emléktől, — szól közbe Tat­jána,. Vlagyimir Alekszejevics fe­lesége, aki ugyancsak geológus. — De ha látni akarnak valamit, ami egészen új és mégis régi, nézzenek el az olajvezetékhez. Nemrég római emlékeket ástak ki, még alig tudnak róluk. Biret el-Tarisz irányában van. Másnap szovjet terepjáró kocsin, gazikon indulunk el a római ásatá­sokba ágyazott olajvezetékhez. Út­közben Tatjána Tuljankina szerényen bevallotta, hogy hét évig dolgozott mint kutató geológus a Sarkkörön túl. — Aztán egy időt Kínában töltöt­tem, most meg a férjemmel együtt dolgozom itt. De mi ez a maguk utazásához képest! Legszívesebben magukkal tartanék. Nincs szükségük geológusra? — neveti el magát. De már helyben is vagyunk. Pi­tyergős, barátságtalan az idő, halot­tak napjának hangulatát árasztja, mialatt átlépünk az esővízzel teli árkokon, amelyek tükrét újabb eső­cseppek borzolják. Hosszú, harántos gödröt pillantunk meg, amelyen óriá­si kígyóként három fehér pólyákba tekert cső kúszik keresztül; a göd­röt kőoszlopokba foglalt fehér kő­ajtó zárja el, szemöldökgerendáján kiugró párkány. — A párkányról leereszkedhetünk, adják ide a fényképezőgépeiket, ad­dig tartom, — mutat előre Dmitrij Boriszovics. Micsoda bizarr kép! A régi római kolumbáriumba, temetőbe jó fél mé­ternyi vastag cső nyomakodott be. Két oldalt a márvánnyal borított fül­kékből nemrég hordták el a hamv­vedreket. Ha a cső falához szorítjuk a fülünket, halk zúgást hallunk. Ha valami mesebeli óriás karjával át­vágná a csöveket, másodpercenként majdnem egy tonna kőolaj özönlene ki mindegyikből, egy-kettőre megtel­ne vele a gödör, az iráki nafta el­mosná a római múltat... — Min gondolkoznak? Talán nem tetszik? Jöjjenek utánam, erre bal­ra, vigyázzanak, sötét van. Dmitrij Boriszovics kezében ki­gyullad a zseblámpa, amelyet előre­látón magával hozott. Elhaladunk a néhány mázsányi nehéz kőajtó mel­lett, amelynek bal szárnyába kerek nyílást fúrtak. Lám csak, már a régi palmiraiak is ismerték a kémlelő­lyukat, még a kőkapukat is ellátták vele. Igazuk volt, ki lenne bolond a féltonnás ajtócska kinyitásával baj­lódni, ha alkalmatlan látogató ké­redzkedik be ... Kissé odább fage­rendázatot kerülünk meg, amelynek végén az egyik bepólyázott olajkígyó kúszik, majd kőoszlopot pillantunk meg, amely betemetése előtt jó hosszú ideig szolgálhatott, a nap és az eső ugyanúgy belemart, mint a palmirai amfiteátrum előtt őrködő oszlopokba. Aztán Dmitrij Boriszo­vics bevezet egy szűk folyosóba, ahol egy halom csontot veszünk ész­re. — Ez a maga szakmájába vág, doktor, — fordul társunkhoz, Róbert­hoz. — Ha nem tudnák, ezek itt emberi csontok! Elteszünk emlékbe egy csigolya­csontot - a gazdája vagy kétezer éve sétálhatott a kőpadlós palmira palotákban, néhány felvételt készí­tünk a csodaszép domborművekről és római szobrokról, aztán elköszö­nünk az arab őrtől, aki fekete kaf­tánban, fehér kúfijában, fejkendőben strázsálja a római kincseket, hogy kárt ne tegyenek bennük az esőhozó viharok és a hívatlan látogatók. Még egy pillantást vetünk az utol­só csővezetékre, amelynek köszön­hető hogy kétezer esztendő múltán ismét napvilágra került, életre kelt a régi római birodalom egy darabja. A rövid fél óra alatt, amíg a messzi múltban jártunk, fejünk fölött kö­A KoiumDarlumba befurakodott az olajvezeték zel el. négyezer tonna kőolaj özönlött — így ni, — mondja Valentyin. — Ma már úgysem érdemes tovább indulniuk. Szukhnéban a szíriai kí­sérőjük véletlenül sem találna éjjeli szállást. Szépen együtt vacsorázunk és holnap korán kelünk. Elkísérem magukat a gazikunkon, hogy el ne tévedjenek. Az Eufrátesz felé Reggelre nyoma sem maradt a ködnek. Kristálytiszta a levegő, is­mét hihetetlenül messze lehet lát­ni, akárcsak tegnapelőtt, amikor Kariaténon túl hatvan kilométer hosszúságban követtünk egy mészkő sziklát, amely messziről úgy festett, mint valami bodor füstöt eregető vonat. Jó száz kilométerre látni, de ma nincsenek előttünk hegyek, amelyek az irányt mutatnák. A Dzse­bel Buajda gerince északon sötétlik, kelet felé pedig sík róna húzódik, alig észrevehetőn lejt az Eufrátesz völgye felé. Az utunkba eső egyetlen lakott hely, Szukhne, jó hetven kilo­méter távolságban a hegyek lábánál, alig száz méterrel magasabban Pal­miránál. Tuljankina elvcársno, mint segédoperator Már úfcpa készen állnak a kocsik, amikor a gazik .szíriai sofőrjének eszébe jut, hogy még nem teázott. - Ajaj, ez legalább fél óráig tart, el sem tudják képzelni, micsoda szertartásossággal csinálja, — jelenti ki Valentyin. — Tudják mit, indul­junk el nélküle. Núri majd utolér bennünket, legkésőbb Szukhnéban. Az út megint olyan, akár a sima szérű, tucatnyi keréknyom barázdál­ja, az ember kedvére válogathat köztük. Palmirától két kilométernyi­re a csapástól elválik a telefonve­zeték, amely alatt a földben egye­nesen kelet felé tart az olajvezeték az iráki határnak. Elég, ha hatvanas irányt veszünk és az iránytűt kö­vetjük. Fél órás utazás után az első kom­csi, amelyben a parancsnokságot Va­lentyin vette át, egyszerre hetvené ötös, majd újabb félóra múlva száz*, tízes irányt vesz. — Valami nincs rendben, vlsssaj* kerülünk az olajvezetékhez, a T » szivattyúállomáshoz. Ügy is történt: még nyolc óra sem volt, amikor jobbra egy autóbusz: tűnt fel. Kevéssel később száz-két­száz méternyire egy üres tartály-, kocsi haladt el előttünk. Utána egjr, lobogó ponyvás teherautó. Olyan a kép, mint a tengeren, kikötő közeié^ ben, ahol összefut a hajók útja. Ott a víz nyeli el a nyomukat, itt a szét törüli el. — Bz itt ugyan nem kikötő, ha­nem a_T 3 állomás. így aztán Núri sohasem ér utói. Északra kell for­dulnunk. Tülkölj pójuk, várjanak meg ... Alig egy kilométerrel a szivattyú­állomás előtt irányt változtatunk, egy régi csapáson kelet-északkeletnek fordulunk, húsz kilométer után el kell érnünk a szukhnéi útra. — De vigyázat, a térkép szerint két út van, az el­sőre rá ne térje­nek, sokkal dé­lebbre visz. — Haraso, — mosolyog Valen­tyin, - ott „ már kiismerem magam, ne féljenek! Egy óra múlva az út mentén el­szórtan tevecsont­vázakat pillantunk meg, itt három, ott kettő, amott me­gint egy... Talán a Khaled állatai, amelyek itt fogy­tak ki utolsó ere­jükből. Bordáik fe­hér csonthárfáján hátborzongató nó­tát nyekereg a szél, két dögön még rajta a bőr, egyiknek a nyaka bizarr ívbe görbed, mintha haláltusá­jában a torkába harapott volna, hogy saját véréből igyon... Negyvenöt ki­lométerrel odább megállunk egy kő­nél, amely két út kereszteződését jelzi. A kövön el r mosódott arab írás, a túlsó olda­lon sikerül kibe­tűznünk: Szukhne. a.z út visszafelé vezet, nyugati irány­ban, arra, amerről jöttünk. Valentyin bűntudatosan mosolyog. - öreg vándorral is megesik, —i mondja helyette Jirí. - Valentyin különben már másfél órája lemondott a kalauzolásról. Az első keresztút­nál fogadtunk egy palack vodkába, hogy nem jutunk el Szukhnéba. Majd megisszuk hatvanháromban Moszk­vában. — Most legalább elkísérhetem ma­gukat Deir ez-Zorba, - neveti el magát Valentyin. - Nem kellett vola­ná reggel olyan biztosra vennem, hogy Núri utólér bennünket. Néigy órával később megpillantjuk az Eufrátesz vizét. Fordította: Tóth Tibor « i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents