Új Szó, 1960. augusztus (12. évfolyam, 212-242.szám)

1960-08-29 / 240. szám, hétfő

| MILAN RVFUS: I 1 ESTE A GYÖMBÉREN \ A síron, hői mint hatalmas tyúkok viharok kapirgálnák, a fösvény földből gyér füosomó int az ég felé, s egy puskaagy ormánya, hol rozsdás, árva golyószóró a holdra tekint, az illatokkal terhes, nyirkos éjszakába, egy gránittömbről harsogó szavak vaslánca csikorogva kiáltja: embert ölt az ólomgolyó. Katona volt. Leroskadt s elszunnyadt. Amit a földtől kapott, visszaadja neki. A szeme árvácskának éltető nedvet ad. Hallom vére patakját füvekben lüktetni. Növények gyökerei szívnak belőle erőt. Hangja a csurgón át a völgybe lefolyik. Madár iszik belőle s dalol a törpefenyőn. Ő mégis megmarad és minket megszólít. Áruld el, katona, akkor tavasztájt kinek az arca volt, amelyet beragyogott fénye végső szavadnak és fénye eszméidnek, mikor szívedbe fogadtad az ólmot? ó, tudom, nagyon jól ismerem ezt a témát: a férfinak élete fölé nő az álma. De a golyó, amely a mellet járja át, anyák és asszonyok szívét is találja. A férfi lehull, alázuhan csillagként. Aztán alszik s nem tudja. És azt sem, ki éli az ő halálát, övét, kit villám ért, ki éli az ő halálát a lelkén mély sebbel. Csak alszik, alszik, párnája néhány hant. Rá néma hegyek tekintenek le. A sugárözönt szóró ňap alatt a bánattól elhervad anyja szeme. Nem vár többé. Gyásza kissé enyhült: az idő izzó láváját szívének hűti lassan. Az égető kín megszűnt, de dér vegyült haja sötét színébe. Ha ismét áttöri a múlt falát s hallód, hogy álmában hív téged, s előtte állasz majd, anyám helyett csókold meg a ruháját, halott. Csendes anyám helyett, ki zokszót sosem ejt, kinek a fényt jelentem, a napot s minden mást, akinek test vagyok a törékeny testéből, kinek szeretete csupa odaadás, s akinél jobban soha nem fog szeretni élő. Az éj rőten leszállt. A szél fenyőket kongat. A nyár ott leng a lombokon. Huszonhat évem ménesként, mely szomjas, vályúiból iszik már mohón. Nyugodj meg, gondolat, aludj, te álmos fej. Nézd, a hajnali köd a völgyekből már ömlik. De elkerült az álom. Én nem aludtam él. Agyam szélén ült, míg felvirradt a reggel, Kijevből Ivan Babkin, ki értünk halt meg itt. Fordította: Fügedi Elek í % 3 határbiztonsági szervek tanácskozása 1944 augusztusában Kassán a partizánveszély megelőzéséről vagy elszigeteléséről. A Szlovák Nemzeti Felkelésben részt vett 200 francia harcos, akik mint hadifoglyok kerültek Németországba, onnan Magyarországra szöktek, ahonnan aztán, mikor a fasizmus ott is erőre kapott, szlovák területre menekültek át, hogy ott a felkelőkhöz csatlakozzanak. Szám szerint mennyien lehettek a felkelés magyar harcosai? A Szlovák Partizánszövetség becslése szerint a fölkelésben 800 magyar vett részt. Ez a szám nem foglalja magában azokat, akik a partizánegységeknek mint Hitlerért küzdeni nem akaró magyar katonák megadták magukat, illetve hozzájuk átállottak. A Szlovák Nemzeti Felkelés történetírói úgy vélekednek, hogy ezek még ha csak passzív ellenállásnak tekinthető is a magatartásuk - nem zárhatók ki a fasisztaellenes harcból, mert hozzájárultak a fasiszta Wehrmacht bomlasztásához. A partizánok számát a fölkelés alatt 14 ezerre, később - vagyis miután a német túlerő a katonai egységeket szétszórta — 15 ezerre teszik, vagyis az említett 800-as becslés mintegy 5-6 százalékos magyar részvételt jelent. Negyven partizánegység folytatta a küzdeimet Banská Bystrica eleste, vagyis 1944. október 27-e után. Három nagyobb magyar harcosokból álló partizánbrigádról tudunk, ezek a Petőfi-brigád 270, a Nógrádi-brigád 100 és a Rákosi-brigád 174 taggal. Az utóbbi ezzel a 174 emberrel része volt a Szagyilenko-partizáncsoportnak s ha ennek összlétszáma 1014 embert tett ki, a magyar legénység 17 százalékot képezett. Még a következő egyes adatok maradtak fönn magyar harcosokról: a Vepor hegységben Kalicsenko száiados alatt 200 főnyi, magyar csoport szerepelt, a Pusztai-század 40 magyar katonát számlált, a Halált a fasizmusra brigád Volkov-csoportjában 40—45 magyart tartottak nyilván. Suchánszky Ján partizánparancsnok alatt az Alacsony Tátrában 1944 decemberétől 1945 március végéig 68 magyar harcolt s ezek közül hét elesett és 19 megsebesült. A Szlovák Nemzeti Felkelés részéről természetesen kívánatos volt, hogy a küzdelmet necsak átjövő magyar egyes katonák vagy katonacsoportok erősítsék, hanem az antifasiszta fegyveres harc lángoljon fel magyar területen is olyan méretekben, hogy az ott lévő német katonai erőket lekösse s ezek ne tudják a felkelés által felszabadított szlovák területet Magyarország felől oldalba kapni, veszélyeztetni. A magyarországi felkelés elmaradt, Míg Szlovákiában az 1944-es hadihelyzet hatása alatt még a burzsoázia némely (csatlós szolgálattal nem kompromittált) része is észbekapott s kereste a kapcsolatot a fölkelés vezető és szervező erőivel, addig Magyarországon ilyen összefogás a kutyaszorítóba került fasizmus ellen nem mutatkozott. Magyar partizánok bekapcsolódása a felkelésbe részint északról, a Szovjetunióból, részint délről jövet - a józanul gondolkodó katonák és munkások átáramlásával, ha nem is elsősorban mennyiségi, de erkölcsi, minőségi tekintetben igen jelentős tény, főként a jövő felé mutató irányával. Akik magyar oldalon nem vesztették el ítélőképességüket, fájlalták, sőt restelték, hogy az együttműködés, pontosabban az együttküzdés nem mutatkozott Magyarországon a fasizmus ellen forduló fegyveres, operatív tevékenységre képes nagy egységek alakulásával. SAS ANDOR ANDREJ PLAVKA: HETEN - Péter! - Péééter! A surján fenyves felől asszonyi kiáltás hallatszik, rimánkodó, szivet tépő. Még nem kelt föl a nap, olyan sürü a köd, hogy azt se látod, hová lépsz. Az emberek máris talpon vanvank, fegyverrel a kézben figyelnek. - Péééter! Rövid időközökben újból és újból harsan a kiáltás, s mintha közelednék. - A feleségem — suttogja a feketehajú Péter a bunker előtt, tekintetét belefúrja a sürü ködbe, mintha fel akarná tépni. — Hogy kerül ide? Mit akar ? A többiek feszülten hallgatóznak. Grigorij nem veszi le a szemét Péter arcáról, minden mozdulatát figyeli. Elég erős lesz-e? Mindnyájan érzik, milyen nehéz harcot vív magával a társuk, arcának kifejezése pillanatonként változik, hol rideg elszántságot, hol gyengeséget, elérzékenyülést tükröz, remeg az ajka, homlokát kiveri a veríték. Szaggatottan liheg, forrón száll szájából a lehelet párája, reszket a keze, amellyel görcsösen szorongatja a géppisztolyt. De ellenáll, nem törik meg. - Péééter! - hangzik a felesége kiáltása, most sokkal közelebbről. Már kijutott a szakadékból. - Tudja? - veti oda keményen a kérdést Szemjon Alekszandrovics és élesen Péter szemébe néz. - Nem tudja, nem mondtam meg neki. Biztosan keres ... - Ki tudja egymaga van-e, jegyzi meg Antonín csendesen, — nem géppisztolyos németek jönnek-e a háta mögött. - Akkor útnak se indult volna, — mondja Péter. — Ismerem. Inkább meghalna. - Ne feledkezz meg a gyerekről, — figyelmezteti Ondris, - azok minden ördöngösségre képesek! - Még akkor se jött volna, — ismétli Péter. Ojból hallatszik a kiáltás, fájdalmasan, könyörgőn. A ködben úgy száll feléjük, mintha egy másik, szörnyű és ismeretlen világból jönne. Fájdalom és kétségbeesés, remény és kérés lüktet benne. Mindez egy szóban, a nevében. - Menjünk el innen, — szólt Péter keményen és elszántan. A Békakövek felé fordul, elindul. A többiek bizonytalan léptekkel erednek a nyomába. A Békakövek sánca mögött eltűnnek, a kőfal mögül csak a fejük látszik, mintha úgy rakták volna a sziklára. Senki sem szól. Sokáig hallgatóznak, de a kiáltások nem ismétlődnek. Mindnyájan ugyanarra gondolnak: talán már a bunkernál van - vagy vannak. Minden érzékükkel feszülten figyelnek, akár az űzött vad. Semmit sem lehet hallani. Ha nincs köd, világosan látnák, mi történik, de így csak a fülükben bízhatnak. - Egymaga van szegény, — suttogja Péter maga elé, nem a társainak szánja a szót, csak úgy mondja, hogy hallja a saját hangját, hogy a hideg októberi szél elvigye az aszszony füléhez. Még egy gyenge kiáltás hangzik, remeg a ködben, mintha viaskodnék vele, aztán eluralkodik a csend. Balkézfelól, a Magas-Tátra irányában éppen felkél a nap. A köd leereszkedik a völgyekbe, az Eleská hegyes orma kibukkan a hömpölygő szürke tengerből, mint a légy után kapó hal a vízból, majd ismét elbújik. Az emberek visszatérnek a bunkerba. Grigorij a ládaasztalra rakja a térképet, rá egy darab papirost és leül. Félre simítja bajszát, hümmög, mutatóujjával hol a térképet bögdösi, hol a papirost, amelyre a támadás részletes tervét rajzolta. * * * Estig nem beszéltek másról. Megvitattak minden lehetőséget, a siker és a kudarc minden esélyét, minden apró részletet, hogy mit csinálnak a robbanóanyaggal, hogyan jutnak fel a hídra és hogyan vonulnak vissza. Grigorij végül pontosan megszabta, kinek-kinek mi a teendője, persze lehet, hogy kisebb változtatások lesznek, ha majd reggel a pusztamáriai hegyről szemügyre veszik a hidat. A nap már régen lebukott a Choč mögé, az eget vékony, szinte átlátszó felhők borították, mintha a mennybolt finomszövésű takaróba burkolódznék éjszakára, amikor a hét partizán a Héjacsúcsról lefelé indult, éppen abban az irányban, amerre Péter felesége ment el reggel. Az Aszóvölgy felett, a Sorsziklák .mentén, a Kvacsányi völgy felé. A meredekfalú szakadék fölött Ondrisnak megcsúszott a lába, a leszakadó sziklagörgeteg kis híjján magával rántotta. — Az öreg anyja keservét, — káromkodott egy sziklába kapaszkodva, — mi a fészkes fenének ellett annyi követ ez a hegy! — Tiszteljük a lentieket, — nevetett Mihály szakaszvezető. Mire a Kvacsányi völgy szélére értek, teljesen besötétedett, - Innét már biztosabb lesz az út, de bizonytalanabb a terep. Csak óvatosan, legények, óvatosan, — nézett hátra társaira a feketehajú Péter. Ö ment elől, ismerte a járást erre felé. Ettől fogva nagyobb közökben követték egymást. Ot falu határán haladtak keresztül, néha berkekbe, fák közé kerültek, szótlanul haladtak a sötétben, csak néha hallatszott, hogy valamelyikük megbotlott egy-egy kőben. Jóval elmúlt már éjfél, amikor elérték a pusztamáriai hegy alját és megindultak fölfelé az erdőben. Borús októberi reggel van, a pusztamáriai hegy fokáról, fenyőfa mögül katonai távcsövei kémlelik a tájat. - Szöges drót, - suttogja Grigorij, - de csak tessék-lássék akadály, át lehet ugrani. A két katonát szabad szemmel is látjátok. Kézről kézre járt a messzelátó. - Nem lesz jobb mégis a patak felől kerülni? Bokros a partja, — vélekedett Antonín. - Nem bízok benne, — felelt Grigorij. — Abban maradunk, ahogy megállapodtunk. Most pedig gyerünk a rejtekhelyre, Péter, merre van a kunyhó?. Péter már ugrott is, de Grigorijnak még volt valami mondanivalója. Sorban végigjártatta mindnyájukon a tekintetét, tervrajzára mutatott: - Láttátok a terepet? Tudja mindegyik a maga helyét? Szótlanul bólintottak. - Az őröket is látjátok? Ojból bólintottak, s még egy pillantást vetettek a pusztamáriai hídra. - Akkor hát Péter vezess el abba a házba. Péter előre ment, a többiek óvatosan a nyomában. A fenyves szélére érve Péter egy zsindelytetős, alacsony csűrre mutatott. Csillagformájú kisablakából fenyögally integetett. - Rendben van minden. Ha nem volna az ablakban fenyőág, azt jelentené, hogy veszély fenyeget. Gyerünk. * * * Este 10 óra volt, amikor elindultak a csűrből. Odakint ritkásan szemerkélt az eső. Az öregember a pitvarajtóban állt. Egyikük sem szólt, az öreg is némán integetett. Aztán utánuk ment és bereteszelte a kertajtót. Mihelyt kiértek a faluból két csapatra oszlottak. A szeplős Ondris, Szemjon Alekszandrovics és Antonín átkelt a vaspályán és jobbfelől eltűnt a szántóföldön. Grigorij, a feketehajú Péter, Mihály szakaszvezető és a fiatal Jozsó a sínektől balra vágott neki a földeknek. A távolban Miklós felől vonat sípolt. A Vág túlsó partján, az országúton autó robogott. Egyre sűrűbben esett. Mikor Grigorij társaival a patakhoz ért, órájára pillantott. - Hvátyit, elég, — suttogta maga elé. Fedezéket kerestek a bokrok közt. - Jó, hogy esik, - súgta a fiatal Jozsó. A többi bólintott. Arra gondoltak, nem árt ez a kis zúgás, amit az esőcseppek vernek. Nemsokára egyre hangosabban hallották a Miklós felől közeledő vonat robaját. Már itt is van. A mozdony vörös szikrafelhőket köpködött. Személyvonat. Jozsó megakarta számolni a sötét kocsikat, de hiába erőltette a szemét, egy fekete folttá folytak össze. - Davaj, Pjotr, — súgta Grigorij és oldalba bökte szomszédját. — Mihelyt fellobban a tűz, ugorj. Péter és Mihály, a szakaszvezető átkelt a patakon. Grigorij meg Jozsó maradt. Mélyen lehajolva tettek még egy két lépést, aztán a földhöz lapulva kúsztak előre. A túlsó oldalon Szemjon Alekszandrovics a töltéstől vagy 10 méternyire már előkészítette a máglyát, dinamitport szórt rá, hogy azonnal fellángoljon. Mintegy 50 méternyire lehettek a hídtól. A szeplős Andris húzta a gyújtózsinórt. Amikor Antonínhoz értek, Szemjon Alekszandrovics az órájára pillantott. A foszforeszkáló számlap éppen, háromnegyedtizenegyet mutatott. - Gyújtsd meg, — suttogta. Antonín hason fekve, zubbonya alatt lobbantotta el a gyufát, a gyújtózsinórhoz érintette. Felszikrázott, halkan sziszegett, akár a dühös vipera és továbbsurranf a tűz ... A vasútvonal közelében, a fal felé váratlanul magasra csaptak a lángok. A hídon őrködő két német abban a pillanatban sarkonfordult, meredten bámulta a fényt. Egyfelől Grigorij, másfelől a feke? tehajú Péter felpattant és három ugrással a hídon termett. Péter elégedetten rántotta ki a német testéből az őzlábnyelű kést, beletörölte a szürke egyenruhába. A híd egyik oldalán Mihály szakaszvezető és Jozsó, a másikon Antonín és a szeplős Ondris már rakta is a megfelelő helyre a robbanótöltényeket. - Mitől reszket a kezed? —, szidta Jozsót a szakaszvezető, - nem a szeretődnél vagy, igyekezz szaporán. Amikor Grigorij és Péter leugrott a töltésről, észrevették, hogy alulról egy szerelvény közeledik. Tudták, hogy ilyenkor már nem mehet fölfelé személyvonat. Csak teherszállító lehet. Grigorij megint felkapaszkodott a töltésre, szólt Szemjonnak, figyelmeztette a vonatra. A mozdony és néhány vagon még keresztül haladt a hídon, de aztán... Hét szempár boldogan jelvillant. De néhány pillanat múlva kettő örökre kialudt. Grigorij Andrejevics-' nek már nem sikerült elég messzire futnia, Mihály, a szakaszvezető is hiába lapult a nedves földre, elérték őket a híd vasszerkezetének darabjai, amelyeket messzire vetett a robbanás. A súlyosan sebesült feketehajú Péter hiába mosogatta Grigorij Andrejevics arcát, nem bírta már életre kelteni. Az öt hős karjára emelte halott bajtársaik testét. Hiába keresték őket fényszórókkal a szürke egyenruhások, a hét partizánnak nyoma sem maradt. * * * Csodálatosan szép volt a tavast 1945-ben. Dúsan, zöldellett a vetés, a hegyoldalakon, a réteken még sohasem volt annyi virág, mint akkor. A lüktető élet öröme magával ragadta az embereket is, még alvásra is alig jutott idejük. Fáradhatatlanul tettek vettek, soha nem ismert életerő áradt el testükben. Oj dalok csendültek városokban és falvakban, énekeltek a gyerekek az útszélén, a napsütésben és a fogatlan öreg nénik fehérneműteregetés közben. A pusztamáriai hídon súlykolják a cölöpöket. - Hó-rukk, hó-rukk! A túlsó partról átkiált egy nagybajszos vasutas: - Péééter! A feketehajú Péter felpillant. - Itt a feleséged, ebédet hozott, vele jött a fiad is. - Marka! Egy hét múlva indulhat a vonat! - tárja ki karját a feketehajú Péter az áradó déli napsütésben a közeledő asszony felé. (Részlet Andrej Plávka: Heteil című elbeszéléséből) Katonák, partizánok egy emberként ragadtak fegyvert tizenhat évvel ezelőtt az ádáz ellenség, a fasiszta fenevad ellen J''-'• ÜJ szö 3 * 1960. augusztus 2!T»