Új Szó, 1960. május (13. évfolyam, 120-150.szám)
1960-05-11 / 130. szám, szerda
I Kónya József: Felderítő járőr BORI ANDRÁS a révészház sarkához húzódva figyel. Belefúrja tekintetét a havas éjszakába. Nem utast vár, hiszen a németek még karácsony előtt elsüllyesztették a kompját. Akkor, amikor az első gránát átrepült a túlsó oldalról. A révészhái ott áll a Garam partján, nem messze a falutól. Máskor így farsang végén idehallatszott a nagybőgő brummogása, most más nóta járja. Tavaly jól keresett ezen a napon, mert a folyón túl a falvak fiatalságának is viszketett a talpa, most meg már karácsonytól pincékbe húzódva rettegi a halált a falu népe. Bori gondolatban a múltba süllyed, gyorsan pereg az élete filmje: érzi a mazúri mocsarak váltólázas kigőzölgését... fogolytábor... tetű ... tífusz ... rámosolyog egy töltött galamb asszony... Varvara, a gazdasszonya ... forradalom... vörösök ... újabb csaták ... haza'. ... proletárdiktatúra ... aztán Vác ... huszonöt a románoktól... aztán egy nyomorult, keserves élet... talán most... lehet, hogy most... már, aki megéli.. FELKAPJA a fejét, Feszülten figyel. Megcsikordult a kavics a túlsó oldalon. A pupillája tágul, de alig lát valamit. A felső malom alatt halk csobbanás., Valami úszik lefelé a vízen. Amint a kompjáráshoz ér, tisztán látja, hogy gumicsónak. Fehér köpenybe burkolódzott alakok kuporognak rajta. - Felderítő járőr - gondolja Bori, — vagy lehet, hogy végre megkezdődik a haddelhadd. A zajtalanul úszó alkalmatosság a homályba vész. A révész éles füle lépések zaját fogja fel. Kikötöttek. Aztán újból ráfekszik a, tájra a csend, az idegbontó, feszült csend. Bori nem megy be a házba, bár marja a hideg. Nem engedi a kíváncsiság. A percek csigalassúsággal peregnek, majd hirtelen megélénkül a környék. Az alvég felől félugatnak a géppuskák, jelző rakéta röppen, a Garam túlsó oldaláról aknák süvítenek át, kézigránátok robbannak, majd valahonnan messziről beleavatkozik a csetepatéba egy német ágyú. — Tizenötös - állapítja meg Bori nagy szakértelemmel, amikor a lövedék elhúz a Garam felett és lecsapódik valahol a Berek mögött. — Észrevették őket. No, melegük lehet'. Hja, a háború, háború! Belevesznél a vízbe, fiam. Van ez itt nyolc niéter mély is. Kár lenne érted. — Nekem át kell jutnom, — szól elszántan a katona. Inkább megölöm magam, de fogságba nem jutok. — Lassabban, lassabban! — csitítja Bori. Nem kell elveszíteni a fejedet. A halált hagyjuk utoljára ... A BESZÉLGETÉS hirtelen megszakad, mert motorzúgás üti meg a fülüket. Bori kilép az ajtón, de rögtön vissza is tér. — Tank. Vetkőzz le és ugorj az ágyba! — rendelkezik. — Minek? — Ha vissza akarsz jutni, csináld amit mondok! — remeg a hangja az izgalomtól. — Mindjárt itt lesznek. Átfésülik a terepet. Te csak nyögj és szedd nehezen a levegőt, de meg ne szólalj még a Poncius Pilátusnak se. A katona habozik, de Bori dunyha alá kényszeríti őt. Betakargatja védencét, aztán kioson az ajtón. — „No, András, kilyukasztják a bőrödet, ha nem sikerül a számításod." A tankot nem látja, de a hang az alsó berek felől közeledik. Abban reménykedik, hogy be se nyitnak a révészházba, de minden eshetőségre felkészül. A tank dübörögve közeledik. Amikor a révészház elé ér, megremegnek a gyönge vályogfalak. Megálltak. Valaki feltépi az ajtót és éles villanylámpa fénye vakít Bori szemébe. Hadaró német kérdések, mire a révész bánatosan rájuk veti a tekintetét: — Niksz dájcs. Egyik német előveszi a magyar tudományát: — Nincs megfon Ivan? — Lehet, hogy van, de én nem láttam, — önti el a könny Bori szemét, és elcsukló hangon folytatja: — Nagyobb az én bajom. Halálán van a fiam. — Mi megfan bajod neki? - néznek az ágyban hörgő „betegre" a tankosok. — Tífusz, — horgasztja le a fejét Bori. Döbbent csend, aztán sebes német szóváltás, és a két német úgy porol ki a révészházból, mint akit söpörnek. Bori belül ujjongott, de azért kö— Pjotr. Pjotr Sergejevia Kovacsenko. — Oszt van-e szeretöd? — Ajaj, már nős vagyok, bátyusKa. Egy hároméves kislányunk van. Zinócska. — Szép neve van. No, látod, kár lett volna, ha az apja beleveszett volna a Garamba. BORI kiment kémlelni. Mindenütt csend. A hó fehérsége közt sötéten csillogott a folyó. — Most lefeszítjük a sifonér ajtaját, — mondta visszatérve, — te szépen beleülsz a sifonérba és áthajókázol a másik oldalra. Vigyázz, ne sokat mozgolódj benne, mert ha felborulsz, árva lesz ám Zinócska. Csak hadd magad vitetni a vízzel! Vagy kétszáz méterrel lejjebb három kősarkantyú van. Ott a víz sodra átvág a másik oldalra. Kapd el majd valamelyik bokrot és már kint is vagy. De ügyesen csináld, mert aztán az ár visszahoz erre az oldalra ... Kicipelték a szekrényt, Pjotr beleült és az öreg révész megszorította a kezét: — Járj szerencsével! A szekrényt elkapta az ár, és csakhamar elnyelte a sötétség. Bori feszülten figyelt. Csak most ne hangozzék fel a gépfegyverugatás! Sohsem lehet tudni, hogy hol kószálnak az előőrsök. Amikor már biztos volt abban, hogy Pjotr átért a túlsó oldalra, bement a házba, leült, majd körülnézett. A legértékesebb bútordarab a sifonér volt. Mit őrizzen most már itt? A rozoga ágyat, vagy a felesége ütöttkopott menyasszonyi ládáját, amelyet ' a szú már szitává rágott? A foltozott lábasokat vagy a dunyhát? Ezért aztán' igazán nem érdemes minden pillanatban az életét kockáztatnia. Megrakta a hátizsákját mindenféle aprósággal és a Csallóköz felé vette az útját, ahová a családját küldte, amikor a Garamhoz ért a front... VALÓJÁBAN sose tudta meg, hogy Pjotr átért-e a túlsó oldalra, pedig midőn a háború vihara már valahol Németország felett dühöngött és Bori visszatért övéivel az elhagyott révészházba, a falon ez a felírás díszelgett kék ceruzával írva: Szpasziba! Pjotr. '/'li ^iWWfljt R. Dúbravec: Tavasz a hegyekben nyörgésre fogta a dolgot: - Ha istent ismernek, vigyék spi- ^ tálba a szegény gyereket. Itt pusztul $ Kisvártatva rohanó léptek, csobban el szegény, ebben a pokol tornává- § beszéd, aztán ban. a víz, 'fbjtem' óf o fz csend — Sikérült visszajutniuk, — örvendezik Bori és befelé készülődik, mert mar ám a hideg kegyetlenül. Már éppen mozdul, midőn észreveszi, ___ _„ _ , „ , hogy egy alak bukdácsol a Garam hiányoznék, hogy most tífusszal fer- \ felé. Nem meri megszólítani, mert Azoknak ugyan beszélhetett. Beug- ^ róttak a tankba, és felbúgott a mo- ^ tor. Hogyne, éppen tífuszost visznek i magukkal. Ha eddig ép bőrrel úszták ^ meg ezt az örületet, még csak az \ L U D V I K AŠKENAZY y nem tudja, német-e vagy orosz. Akkor ismeri fel, amikor kezdi dobálni magáról a ruhát. Hát át akar jutni, akkor biztosan orosz. Itt a víz igen mély és jéghideg. Biztosan belevész. A Garam ártatlannak látszik, de valójában igen veszedelmes folyó. Még nyaranta is elvisz néhány fürdözöt. — Tovariš, — mondja olyan hangosan, hogy a hangja éppen csak a katonához érjen. — Igyi szuda! Az orosz a golyószórójához kap. Látszik rajtp, hogy nem adja olcsón az életét. — Tovariš —, ismétli Bori, — Voda hluboká. Igyi szuda! A katonát megüti a révész hangjának emberiessége. Nem gondolkozik tözödjenek meg. No és a tank nem ^ mentőkocsi. Bori a bajsza alatt mosolyogva néz ^ a zakatoló harckocsi után, amely ^ már a felső legelőn bukdácsol, mint- \ valami ősállat. - Bátyuska, más karakter, - ^ veregeti meg a vállát az ágyból ki- ^ ugrott orosz. - Hát azt nem tudom, hogy van-e ^ — mosolyog Bori, — de csavart fc eszem van, az biztos. Köztünk legyen \ mondva, azért egy zabszemet nem \ verhettek volna az ülepembe. Ha föl- ^ hajtják a dunyhát, kettőnknek az \ élete se ért volna egy lyukas garast. ^ De még nem ugrottuk keresztül az ^ árkot. Vissza az ágyba, öcsém! Jöhet J még gyalogjárőr is. Majd úgy éjfél ^ után kettő felé átsegítlek a másik \ a , „ _ sokáig, erre most nincs idő. Lövésre oldalra. Magamról tudom, hogy olyan- \ kész golyószóróval jön a révészház kor küszködik a katona leginkább az ^ tnlr, 14 nr. -vrti w, n+1 rtv, Píl.; tXvill nf /í/rt»)tMrtí félé. Még bizalmatlan. Bori örül az orosz tudásának, melyet harminc esztendeje szedett fel Varvaránál. — Gyorsan! — Észrevesznek... és már csukódik is az ajtó mögöttük. — álommal. Csak most nézte meg igazán a védencét. Jóvágású fiatalember mosolygott rá az ágyból. — Hogy hívnak? Karel Mrázek: Lidice. (Az Emberek, legyetek éberek! című ciklusból) (Ebben az elbeszélésben elmondja az iró, miért jár Klenov községbe sok-sok hírlap mellett a moszkvai Pravda egyetlen példánya. Ismerjétek meg legalább részleteiben ezt a történetet. Először azonban pillantsunk be a klenoví helyi nemzeti bizottság egyik, ezerkilenszáznegyvenotben íródott jegyzőkönyvébe, amely megörökíti a moszkvai Pravda ügyét tárgyaló Ülést.) 1943. július 20-án megjelent a klenovi nemzeti bizottság irodahelyiségében Timofej Arkadjevics Petrov sztarsina azzal a kéréssel, hogy a község Tereza Kovarikovának élete végéig járassa a moszkvai Pravdát... A bizottság fölkérte Petrovot, okolja meg különös kérését. Tomeš pénztáros, (nemzeti szocialista), megjegyezte, hogy ámbár a Pravda elöfizetéie nem terhelné meg lényegesen a községet, nem lehet azt besorozni a NB költségvetése egyetlen kiadási tételébe sem és ezért T. A.. Petrov sztarsina kérvénye keresztülvihetetlen. Az NB elnöke, Beránek (kommunista), kijelentette, hogy Petrov résztvett a községet felszabadító harcokban és a NB kötél ;s igazan szerény kérését teljesíteni. Tomeš, választmányi tag nagyon sajnálta, hogy nem tehet ebben az ügyben semmit, lássa be mindenki, nem akar hűvösre kerülni. Majd hozzátetteIgaz, hogy Tereza Kovariková megboldogult férje után csak 700 korona nyugdíjat kap, de azonkívül egy kecskét birtokol, annak tejét eladja, úgyhogy ebből a bevételből fedezhetné a Pravda előfizetését, ha óhaja valóban oly nagyon komoly. Erre Petrov sztarsina felajánlotta, hogy kifizeti előre a szükséges összeget, csakhogy nagylelkű elhatározását Beránek elnök visszautasította: „Azt már nem!" — jelentette ki erélyesen. — „Te a testvérünk vagy, elvtársunk és felszabadítónk! Nemcsak pénzünket, de életünket is szívesen feláldoznánk érted!" — Aztán Petrov javaslatát szavazás alá bocsátotta, mire a bizottság azt egyhangúlag elfogadta. Ennyit mond a jegyzőkönyv. Ám az eset így kezdődött: A viharos 1945-ik év májusa elején Klenov községhez közeledett a front. Tompán morajlottak az ágyúk... A legnagyobb vihar kellős közepén állott Tereza Kovariková házikója. Tereza asszony egészen egyedül volt a házban, fülén dörgést elfojtó kanavász dunyhával, forró, lucskos homlokán összeragadt, csapzott ezüstös hajával. Megfeledkeztek róla ... Időnként kinyitotta szemét, a dunyhát kissé elhúzta a füléről, hogy keresztet hányjon eszeveszetten doboló, halálba loholó szívére. ... Aztán valaki a ház előtt halkan ismeretlen dalt fütyörészett, majd kisvártatva kinyitotta az ajtót, mintha saját házába érkezett volna és így szólt: „Zdravsztvujtye." Öngyújtó kattant. Pislákoló fényében Tereza Kovariková megpillantott egy köpönyeges alakot és egy borostás áll megvilágított részét. Aztán elájult. Tereza Kovariková nem volt hősi lélek. Mikor magához tért, petróleumlámpa világított a2 asztalon, forró zsír sercegett a kemencén éi ágya fölött Timka állott, gőzölgő tábori kulaccsal kezében, kissé tétova mosollyal. „Tak sto, hazajka, lucsse?" „Nem értem" — válaszolta Tereza Kovariková. „Búgyet harasó" — mondotta Timka, — „csak ne félj! hazajka." Kedvesen mosolygott és Tereza Kovarikova elérzékenyült. így kezdődött Tereza Kovariková és A. T. Petrov sztarsinának a barátsága. Egyszer Timka korábban jött haza, asztalhoz ült és így szólt: „Tereza, gyújtsd meg a lámpát, szeretnék újságot olvasni." Tereza egyenesre vágta a kanócot, megtisztogatta a lámpaüveget, — hadd világítson kifogástalanig. „Mit olvasol?" — kérdezte aztán. „Hírlapot" — válaszolt Timka. „A tieteket?" „Nem, a tieteket. Éppen most jelent meg .. „Hát, te érted a mi nyelvünket?" „Érteni érteftém" — sóhajtott Timka — „csak ar olvasás megy nehezen... Az ördög ismeri ki magát a ti latin betűitekben".. „Nem volna kedved felolvasni nekem?" Tereza egészen haja gyökeréig elpirult és a nyál, amelyet nyeldesett, száraz volt és keserű. Ez olyan pillanat volt, amelyben eldőlhet az ember sorsa. / ..Én nem tudok olvasni, fiam..." — nyögte Tereza. — „Nem küldtek iskolába." És nagyon elszégyellte magát. Timka szomorú lett. Nem kérdezősködött semmit, csak szótlanul cigarettára gyújtott. Hosszabb csönd után szánakozva mondta: „Pedig Csehszlovákia — milyen müveit ország!" Ekkor kezdődött az orosz nyelvoktatás. Átvették az ábécéskönyvet és rendszeresen előre haladva láthatta Timka miként szélesedik Tereza előtt az új, verőfényes szemhatár és amellett úgy érezte magát, mint az orvos, aki türelmetlen kézzel veszi le a kötést a vak szemről, melynek visszaadta a látást. Látta Tereza Kovarikovát, a klenovi zsellérasszonyt, amint az orosz olvasókönyvből felolvassa a Morozovról szóló költeményt és ez valóban megható, pompás látvány volt... * * f Aztán beköszöntött az a nap, amelynek egyszer el kellett érkeznie. „Elmegyünk" — jelentette be Petrov. „Hová?" — kérdezte ijedten Tereza. „Egyelőre csak Opavába. Nemis olyan messze, Lehet, hogý még idenézek." „Fiam" — mondta Tereza Kovariková — „kedves fiacskám, ha tudnád mennyire szeretlek." És hozzátette: — „Az olvasókönyvet sem olvashattuk végig." „Nyicsevo" — mondta Timka, — „végigolvassuk!" * * * Opaván a hadosztály politikai osztályán jelentkezett. „Mit kívánsz?" — kérdezte tőle Nyemcov alezredes. „Alezredes elvtárs, a dolog így áll..." — jelentette, talán túlságosan hivatalos módon, — „Klenovban írástudásra oktattam Tereza Kovarikovát..." „Ne mondd". — csodálkozott Nyemcov alezredes, — „és megtanítottad?" # Aztán még bizalmasan megkérdezte: És mondd csak, milyen volt a szeme: égszínkék, vagy éjfekete?" „Kék volt, alezredes elvtárs" — válaszolt Timka. — „Csakhogy ez nem is olyan fontos, mert Tereza nemsokára hatvanesztendős lesz. Am olvasni megtanítottam. Ez tény!" Nyemcov alezre'des egy Ideig a fejét csóválta: >-i „Azt mondod, hatvanesztendói lesz? És olvas?" r-< „Olvas." ... Aztán Nyemcov behívta kocsivezetöjét. „Minden kedden és minden vasárnap elviszed Petrov sztarsinát Klenovba és vissza." És írógéphez ülve megírta Petrovnak a szabadságlevelet, amelyet azzal a megjegyzéssel toldott meg. hogy az utazás célja „az írástudatlanság megszüntetése". így aztán az olvasókönyvet végigolvasták. Tereza Kovariková tökéletesen ismeri az „azbukát", rendszeresen olvassa a moszkvai Pravdát, elejétől végig. Talán valamikor valaki megtanítja a mi ábécénkre is. Mikor még egyszer benéztem az ablakon keresztül, éppen a szemüvegét illesztette orrára. Aztán kitárta az újságot ér azon az oldalon kezdte követni szemével a sorokat, amelyen Mirzo-Torzun-Zade tárcacikkének címe harsogta nagy betűkkel: Az^élet diadala. SÍPOS GYŐZŐ fordítása. ÚJ SZÖ 5 * 1960. május 11.
