Új Szó, 1960. április (13. évfolyam, 91-119.szám)

1960-04-28 / 117. szám, csütörtök

Jorge ľcaza (EquadorJ: OMJÜ Menetközben a zötyögő autóbuszon próbáljuk jelbecsülni a távolságot. A vezető hirtelen megállítja a ko­csit. — Még két kilométer - szól hátra. — Itt kell vizet venni, mert arrébb aszály pusztít - magyarázza egy földműves, aki jól ismeri a környéket. Szorosabban magára csavarja a pen­chanját. A motor zümmögve nyeli a kilo­métereket. Négy csendőr, két föld­munkás. a vezető és én azzal ütjük agyon az időt, hogy a hegyes vidék felvillanó képeiből, melyek hatvan ki­lométeres sebességei ugrálnak előt­tünk, falusi életünk emlékeit rakjuk össze. Az én emlékeim az út végcél­jához vezetnek. Gyermekkorom szegé­nyes ' kunyhóihoz, Concha asszony boltjához a falu piacán, a templom­toronyhoz, amely felkiáltójelként ma­gaslik ki az alacsony cseréptetós há­zak közül. A felparcellázott földeket élösövények fogják körül. A közeli domboldal olyan csupasz, akár a bok­szoló leborotvált koponyája. A hegyről kanyargóson ömlik alá a folyó, de a falu közelében hirtelen megtorpan, apró fénylő vízerecskékre bomlik. Lóhere és nyirkos föld szaga ér­zik. Az autóbusz újra megáll. Már­már tengeri beteg vagyok a fárasztó úttól. Rosszkedvűen hesegetem el em­lékeimet. Kopáran és sötéten fekszik előttünk a vidék. Húsz évvel ezelőtt mennyire más volt a táj! — A falu messze van. Még legalább két kilométer a piacig, - magyarázza a vidéken jártas munkás. Megkockáz­tatok egy kérdést: — A városban volt? — Igen, bevásároltam egy hétre. Itt semmi sem terem. — Azt hiszem túloz. Hiszen a vi­dék nagyon termékeny. — Valamikor csakugyan termékeny volt, de most még ivóvizünk sincs — szól közbe a társa. Lopva figyeli a csendőröket. — Mit mond, nincs vizük ? — Nincs. Csak egy víztartályunk. — Egy víztartályuk? - szólok a csendőrhöz. — Igen uram, egy víztartály. — Maguk bizonyára ezt őrzik? — Azt. Az idevalósiak olyan osto­bák, hogy a legszívesebben mindent lerombolnának. — Nem értem, miért kell ide tar­tály? Hiszen a folyó mindig elég vizet adott a falunak. — Régen csakugyan így volt — magyarázza a munkás — de most kisemmiztek berniünket. Keskeny ösvényre térünk. A csend­őrök arról beszélnek, milyen előnyt jelent a vízelosztás a falunak és a völgy felé elterülő nagybirtoknak. Emlékezetemben és a valóságban egyszerre bukkan fel a folyó. Hara­gos morajlással zúdul alá a hegyek­ből. Bent, a hegy lábánál hatalmas cementtartály állja útját, megfékezi a roppant víztömegek türelmetlen ro­hanását. A gyűjtőmedencének két le­folyása van: az egyik cső vastag, akár a tekintélyes gazdag ember, a má­sik törékeny s kicsi, mint valami ár­va gyermek. — Ez a birtoké - mutat a csendőr a vastag csővezetékre. — És a kicsi? - kérdem elképed­ve, amikor észreveszem a marhanyo­mok mentén kígyózó vízerecskét. — Ez mi? — Hát... ez az a víz, amit a föl­desúr jószántából ajándékoz a falu­nak, hogy az emberek szomjan ne pusztuljanak. Próbálóm arasszal megmérni. A keskeny vízszalag védekezik. Ez a fo­lyóvíz-karikatúra, a vékony kis erecs­ke, ami voltaképpen nem egyébb, mint a hegyi patak egyik gyenge mellék­ága, lefelé igyekeztében csodálkozva megtorpan a tenyerem alkotta aka­dály előtt, majd erőtlenül oldalra fordul, s két kezem között eliram­lik. — Kétezer embernek ez a semmi­ség ad vizet? — Hát... jó részük, úgyis csak in- I QJf dián - válaszol az egyik csendőr. — Ogy van, csak indiánok — is­métlik kórusban a többiek. Mielőtt még bármit is felelhetnék, a csendőr tovább beszél: — Mindent pontosan kiszámítot­tak. Ha ezeknek az indián fickók­nak egy szép napon az az ötle­tük támadna, hogy megöntözzék föld­jeiket, szomjan pusztulnának. — De hiszen ez a víz mindig a fa­lu tulajdona volt. — Panchito úr panaszt tett a kor­mánynál. Természetesen neki ítélték azt, ami jogos tulajdona. És mivel a forrás a Cerro de los Juncalesen ered ... Társa félbeszakítja: — Ne beszélj ostobaságokat! Te nem tudod, hogy áll ez a dolog. A for­rás Cayamban ered, ahol Don Pan­chito másik birtoka terül el. A pert is azért nyerte meg a falusiak ellen. Most épp csak annyi vizet ad ne­kik, hogy ihassanak. — Persze! Hogy életben maradja­nak és megvásárolhassák a birtok termékeit: lóherét, kukoricát, krump­lit, árpát, zabot! Egyszóval mindent, aminek termelését azzal akadályozza meg, hogy elvette a vizet földjeiktől. A gyalázatos! A csendőrök zavarban vannak, nem tudják hogyan viselkedjenek. Félig bizalmaskodó, félig bocsánatkérő hangnemben folytatják: — Mi itt csak kisemberek vagyunk, alkalmazottak, akik engedelmeskedni tartozunk. Don Panchito rokonságban van a minisztériumbeli nagyurakkal. Ezért aztán mindent megkap, amit csak akar. Az indiánokat, ezeket a szegény ördögöket már négy évvel ezelőtt kisemmizték. De velünk is ki­babráltak, mert itt bizony könnyen megkaphatjuk a lázat. — Micsoda? Hát itt mocsárláz is van? — Van elég, amióta a tartályt fel­építették. Különben tartson velünk. Nem tudtam ellenállni a hívásnak. Látni szerettem volna a vidéket. Va­lóban, a hegyek egész teremtő ere­jüket átadták a legyezőszerüen közé­jük simuló völgynek. Szinte a lábunk alatt terül el a falu szürke, csupasz foltja. Olyan, mintha a völgyet ezen a helyen óriási ollóval megnyírták volna. A hegyekből hideg szelek fúj­ják a falut és a völgyből felszálló pára kígyózva húz el felette. A falu szomjazik. A földek szom­jaznak. A kunyhók szomjaznak. Szom­jaznak a poros utak. Az igásállatok nyomában fojtó porfelleg gomolyog. A templom felnyújtja sovány nyakát a levegőbe és kíváncsian néz szét a lapályon. A falut körülvevő földek mohón szívják magukba a völgyből felszálló párát. Szomjazik minden, amit megérintenek a nap sugarai. És a szomjúság ragályos. Tenyerem­mel vizet merítek a tartályból, hogy szomjamat oltsam. — De hiszen az indiánok elpusztul­nak itt, akárcsak a sivatagban. — Ne higgye uram. Itt van a víz, amit Panchito ajándékozott nekik. — Hogy szomjan ne vesszenek, úgy e ? A jó vevőre mindig szükség van. A csendőr értetlenül néz rám. Csak magában morog: — A malária majd elviszi őket. *** Amint a folyó mentén a völgybe ereszkedünk, friss légáramlat csap meg. Elfelejtjük az aszályt. Lóhere ­köteggel a hátán egy indián megy előttünk. — A birtokról jössz? — Igenis uram! — Lóherét vásároÚál ? — Igenis. — Te nem termelsz a földeden? — Nem uram! — Miért nem ? Az indián felemeli izzadt fejét, hogy arcomba vágja az igazságot, de világosbarna hajam, elegáns cipőm és fehér kezem óvatosságra intik. Kö­penye csücskével letörli arcáról az iz­zadtságot és az ember feletti erővel C S SZAMADAS visszafojtott gyűlöletet. Ügy tesz, mintha nem értené, mit akarok. To­vábbi kérdéseimre csak igennel és nemmel felel. Pillanatról pillanatra zárkózottabb lesz. Ajkai kicserepesed­tek a szomjúságtól. Igy marad meg emlékezetemben a lóherét cipelő in­dián. A folyónak itt már nincs esése. Fá­radtan terül szét és megpihen egy mocsárban. Csobogása belevész a szürke szúnyogfelhő száraz ziimmö­gésébe. Ezek is szomjasak. Az isza­pos víz kigözölgéséból csillapítják szomjukat. — Innen jön a láz, ezelőtt nem volt a faluban - mondja az egyik csend­őr. De a másik ezt is jobban akarja tudni: — Nem igaz. Itt azóta van láz, amióta a Szűzanya megharagudott rájuk. • — Melyik Szűzanya? — A hidaké. Ő a falu védő szent­je. Nem ünnepelték meg a napját úgy, ahogy illik - magyarázza a csendőr. Arckifejezése tompa, látszik rajta, hogy babonás. Félünk a láztól, menekülünk a moszkitóktól. A faluba megyünk. Az út szélén egy szalmasárga kunyhóból jajgatás, nyögés hallatszik. Megállunk. — Hallja? — Igen. Lehet, egy részeg indián veri %a feleségét. Nem - kiáltja a csendőr. A láz gyötri őket. — Vi... zet! Na ... ran .. .csot! ­hallatszik a kunyhóból. Belépünk. A félhomályban az első pillanatban alig látni valamit. Azt sem vesszük ki, aki a vizet, a narancsot kéri. Két ha­ragos, fekete gyermekszemet pillan­tok meg, a padlóról világít, mint két parázsló széndarab. Földbarna bőrű gyermek könyörögve néz rám. Vízért és narancsért esedezik. — A gyermekek vizet akarnak — mondja kísérőm. Amint körülnézek, egy indián leány­kát fedezek fel. Láztól reszketve gug­gol a kunyhó egyik sarkában. Vacog a foga, mintha lázát rágcsálná széj­jel. — Hol tartjátok a vizet ? — Nincs nekünk. — Sziileitek hol vannak? — A birtokon dolgoznak. Valaki megrántja a nadrágomat. — Biztosan egyszerre bevedelték az egész napi vizüket — mondja a csend­őr. — Gyermekem, honnan adjak, ha nincs egy csepp sem? — kérdem bánatosan. A gyermek nem figyel érvelésemre. — Ví.. .zet! Na .. .ran .. .csot! — Várjátok meg szépen szüleiteket, ők majd kiadják nektek a részeteket abból a vízből, amit a földesúr dél­után az indiánoknak ajándékoz. Szomjazóknak olyan a vigasztaló szó, mint megkínzott ember sebére a tüzes vas\ még inkább gyötri. A fiú sírva rimánkodik. Igyekszem megér­tetni vele, hogy hiába könyörög. Nyil­ván azt hiszi, nem értem a szavát. Pedig pontosan tudom, hogy mit akar. Szeretném megmondani neki, hogy nem én vagyok a hibás, de belül va­lami engem is vádol. — Vi.. .zet! .. .Na.. .ran .. .csot! Tehetetlennek, haszontalannak érzem magam, vak düh lesz úrrá rajtam. — Vi.. .zet.. . ke .. . nye ... ret! — Fogd be a szád! Nem érted, hogy nincs víz ? A helyzet tűrhetetlenné válik. Két gyermek kétségbeesetten üvölt vízért. Nem tudom mitévő legyek. Megfogom a csendőr kezét, és kivonszolom ma­gam után a kunyhóból. — Jöjjön, vagy maga talán nem érzi bűnösnek magát? Kísérőm hallgat. Űgylátszik kételke­dik józan eszemben. Bőszít, hogy a bennem dúló harc hidegen hagyja. Ráordítok, mintha főnöke volnék Összecsapja a bokáját. És menekülünk innen, ahol minden szomjazik: a moszkitók, az indiánok, a láz! (MÁRTON MÁRIA fordítása) P ~\Jéhány napja már olyan félig-med­Á -t ' dig ünnepies hangulat uralkodik JJ Orechová Potönban. Egész nap a meg­szokott formában folyik a munka, de c' estére sutba kerülnek a munkaruhák, Q különösen a fiatalok csípik ki magú­ul kat. De miért ne tennék... tele a js kétajtós politúrozott szekrény, még — különösen a szebbik nemnél — č egy kis szépítőszer is akad a „titkos" g fiókban. Már harmadik napja a kőz­ö ségnek hol az egyik, hol a másik p részéből gyűlnek össze az emberek, il hogy meghallgassák a számadást. Vá­g lasztottjaik, akiket a falu sorsának e vezetésével, irányításával bíztak meg. elmondják: mit tettek jót a közösség p javára, mit tehettek volna még job­^ ban ... Elbeszélgetnek mai életükről ,;í s az idősebbek nem egy esetben tanú­í bizonyságul hívják a múltat is. y A múlt hét csütörtökjén este a O hatvankilenc éves Nagy István is gyű­lésre ment. Borotvát eresztett áere­Q sedő szakállának ... Mégsem mehet szőrösen az ember oda, ahol négy év ÍJ munkája kerül mérlegre, ahol egy-egy <5 pillantást vetnek a jövőbe is. p A szövetkezet többmilliós értékű l- vagyont magába foglaló udvarán a vé­5 letlen folytán akadtam össze Nagy 3 Istvánnal. Oltott meszet „bányászott" \'<, a gödörből. Szükség van rá... ú - Ezer disznó részére építünk is­g tállót. Műhelyeket és nagy garázst a gépek számára. Nem hagyhatjuk a szabad ég alatt a drága portékákat... (2 Épül a szövetkezet, amely az idén ^ már-már közel kilencmillió korona be­q vételt tervezett, míg négy évvel ez­í^ előtt öt- és félmillióval is beérték. £» Épül a közös, épül a falu is. Q — Sok mindent megértem már az h életemben - folytatja lapátja nyelére ö támaszkodva Nagy István -, de ami £ ma történik, az szinte hihetetlen. Az 'ó embernek bizseregni kezd a vére, örül íj a szíve, amikor látja, hogy a régi Ö szalmatetős házak helyén gomba mód­5 ra szaporodnak az újak. $ Hogy is mondta Viederman Jú­Üzsef...? Ö Nagy István egy lélegzetvételnyi íj időre elhallgat... A falu felé fordítja y tekintetét, szájából kissé bizonytala­C nul jön a szó. S - Ha jól emlékszem, Józsi azt mondta, az előbbi választástól mos­W tanáig negyven új ház épült. Én meg 5 azt mondom, hogy amióta szövetkezet ^ van a falunkban, száznál is több ... p Annyi az a fránya motorbicikli a fa­it luban, hogy lassan már a gyalogjáró­íj nak csak az út szélén marad hely. V Józsi - ha jól emlékszem, ötvenet említett. A fiataloknak meg klubot, S meg mi a csudát építettek ... Bezzeg £ az én időmben... Ne, rte gondolja, Q hogy sajnálom tőlük, derék gyere­;5 kek ... Jómagam is elmentem segi­Ú teni a futballpálya építését. £ Nagy bácsi futballpályát mond 'ó A valóságban azonban egy olyan íj sporttelepet építenek, amelyért nem kellene egy városnak sem szégyen­keznie. Lesz ott futball-, tenisz-, röp­labda-pálya... öltöző, fürdő s jege­nyeerdó fogja gyűrűbe. Ám ha már szóba hoztuk a jegenyét, szükséges megemlíteni, hogy évek múltán egész kis ligetté válik a falu. Jegenyéket ültettek az utak mellé, a szövetkezet gazdasági udvara és a falu közötti zsombékosra, s az istállók környékén is katonás sorban állnak a nyúlánk csemeték. - Jól vezették Józsiék a falut. Tudja, egy kultúrház kéne még. Volt is már róla szó... Építése azonban elmaradt. Helyébe emeletes, igazán szép iskola épült. Egyszerre mégsem lehet mindent... Szerintem is előbb­revaló az iskola. A kultúrházat egye­lőre helyettesíti a klub. Van ott te­levízió, társasjátékok, könyvtár, mo­zi... Mielőtt lapátját a vakítóan fehér mészbe süllyesztené, megjegyzi: - A mi képviselőnk, Viderman elv­társ nemcsak beszélni tud. Itt a szö­vetkezetben is nagy a becsülete. Tud­ja, igazi jó kommunista. Olyan, aki nem csak beszél, hanem cselekszik is. Az ö jószággondozó csoportja lé­pett versenybe elsőnek a szocialista munkabrigád cím elnyeréséért. Ha már Nagy István idáig vitte a beszélgetést, nem érdektelen elmon­dani, hogy Viederman József heted­magával olyan istállóban dolgozott, ahol a legrosszabb állatokat össz­pontosították. Itt is kellett az ember t S amíg nem volt meg a kellő után­pótlás, a rossznak minősített teher neket sem lehetett egyenesen a vá­góhídra küldeni. Míg Kürti Józsefék csoportja egy hónap alatt 15 és fél­ezer liter tejet fejt, Vidermanéknak 12 ezerrel kellett beérniük. A csoport azonban megegyezett, hogy versenyt indít a szocialista mun­kabrigád címért. Nem kértek se több, se jobb takarmányt, mégis meg­ígérték, hogy javítanak a félévi át­lagon. Szavukat szorgos, körültekintő munka követte. Egy év leforgása alatt utolérték, sőt el is hagyták Kürti József csoportját. Kürtiék az év végén 15 77i liternél tartottak. Viederman Józsefék néhány liter hí­ján elérték a 17 ezret. Bebizonyították, hogy az akarat, Q gondos munka micsoda erő, mire ké­pesek az emberek, ha munkájukat lel­kiismeretesen végzik, s célt látnak maguk előtt. Igy épül a közös, valamennyiük jólétének kimeríthetetlen jövedelmi forrása, s ilyen emberek adnak most számot, hogyan gyümölcsöztették q nép bizalmát az államhatalom helyi szervén, a nemzeti bizottságon ke­resztül. Ilyen emberekre nyugodt szívvel 1 adja majd le szavazatát Nagy István és az eg'ész falu. Szarka István A tehéngondozó % i> Bohuš Ján, a 35 éves tehéngondozó e9y évvel ezelőtt még az iparban, a Ko­h márnói Hajógyárban dolgozott mint he­gesztő. Onnan került a Nesvadyi Egysé­t 5 ges Földművesszövetkezétbe. Munka közben találom. Szelíden, szin­Ste örömmel mondja: fý — Nem bántam meg, hogy átjöttem iľ a mezőgazdaságba. " S — Miért? j? — Helyben dolgozom. Több a szabad ^idöm meg a keresetem is jobb. íj — Mennyi munkaegységet keres meg havonta? — 80—90-et. Ezért csak pénzben, élő­elégként kb. havi 800 koronát kapok. Ta­^'aly az év végéig 710 munkaegységem g volt. Ezért több mint 10 000 koronát és j^l5 mázsa gabonát kaptam. Lassan mondja a szavakat, de a keze fannál gyorsabban mozog. Markos tenye­hrében feszül a villa, amint a répás­£ darás szecskát rakja a síneken futó csil­?> lékbe. De hirtelen megáll a villa a ke­Uzébeu. — Tudja, békéscsabai születésű vagyok. Gyermekkoromban sokat éheztünk, mert jl kutyavilág volt a Horthy-vllág! Nem ki­£>mélt az senkit és semmit. Az emberről ''még az ingét is lehúzta. Ej, de minek itt arról beszélni — s tolni kezdi a szecskával megrakott szekeret a tehe­nek felé. Amikor Bohuš Ján a szövetkezetbe ke­rült, egyes tagok örömmel, mások váll­vonogatással fogadták. Volt, aki mon­dotta Is: Mit ért egy gyári hegesztő a mezőgazdasághoz, méghozzá az etetés­hez. Maradjon mindenki a mesterségé­nél. De Bohuš Ján nem maradt. Nem ijedt meg a vállvonogatóktól, az aggályosko­dóktól, hiszen gyermekkorában megta­nuta a mezőgazdasági munkákat. Megmu­tatja csak azért is, hogy ért hozzá — ez volt a válasza. Mert olyan ember ő, hogy amit egyszer kimond, azt meg is csinálja. Mikor a gondjaira bízott 16 tehén ete­tését, gondozását átvette, nem volt köny­nyü a dolga. A tehenek alig adtak két liter tejet naponta. Első dolga volt, hogy növelje a tejhozamot. S megkezdődött a mindennapi harc: a takarmány pon­tos és kiadós elkészítése, a pontos ete­tés, almozás, takarítás. Ma átlagosan 9 liter tejet fej egy te­héntől. A jövőben ezt még fokozni akar­ja. Persze tanulással. Ilyen ember Bohuš Ján tehéngondozó. KEZES JÓZSEF Néhány nappal ezelőtt tek: Szergej Bondarcsuk mentumfilmekért)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents