Új Szó, 1960. április (13. évfolyam, 91-119.szám)

1960-04-17 / 107. szám, vasárnap

íresebbek az oceanna íi \\ (IX. folytatás) Zigansin fáradtan lehúnyta a szemét, amely égett a széltől, a sós haboktól, és belefáradt a tenger irgalmatlan és végtelen üressének fürkészésébe. Állandóan ugyanazt a képet látta maga előtt. Amott fenn északnyugaton, fahéj színűre festett hosszú láncként húzódik a Kuiili•zigetek csoportja. Partjukon soha Bem pihen meg a háborgó tenger, tgymás után hajszolja tarajos hullámkölykeit a sziklák ellen. Az apró szárazföldek fölött tucatnyi vulkán ontja füstjét. Mintha a természet szánt szándékkal csak azért hozta volna létre ezt a zord és vad vidéket, hogy próbára tegye az emberek kitartását és férfiasságát, akaraterejét és szilárdságát, türelmét és hitét... Aszhat hirtelen arra gondolt, hogy orvosság minden betegség ellen, társaival együtt a legmagasabb tűz- Ahogy mondta, úgy tettek. Két csohányó, a Rettegett Iván hegyének portban hozzáfogtak a fedélköz kitacsűcsán áll. Hideg téli reggel van... karításához. Hogy rendbe hozzák, sok — Nézd csak Tolja, milyen haragos murtkára, erőfeszítésre volt szükség, ez a Csendes, — ragadta meg Krjucs- Amikor az egyik csoport dolgozott, kovszkij kezét. - Nézd, mélyen alat- a másik két ember pihent. Kitisztítunk a havon nagy fogú fűrészként tották a matracokat és takarókat, feketéllik a hegyek árnyéka. S most amelyeket lucskossá, sárossá tett a fordulj meg. Látod? Amott kéklik az tenger vize. Takarítás közben FedoOhotszki-tenger. A felhők mögül elő- ~tov egy darab újságpapirost talált, bukkant a nap. Látod, a sugarai amelyen a Csendes-óceán térképének mintha aranyos utat mutatnának nyugat felé. — Látom, — feleli halkan Anatolij. Tudja. Aszhat félrebeszél, amit mond, a képzelet festj eléje. De a kép Krjucskovszkijt is- megragadja, maga is látni véli s észre sem veszi, hogy Iván és Filip kijött a fedélközből. — És tudod-e Aszhat, ha végighaladhatnánk ezen a napsugaras úton, eljutnánk egyenesen haza, te SentaIába, a Volga mellé, én a gyümölcsfák övezte Turbovba, Vinyica mellett, Filip Cseremovcába, Iván pedig ... — Nekem ugyan nem kellene messze mennem. Legrövidebb volna az utam, - szól közbe Fedotov. — Nincs messze innen az Amur partja, csak egy ugrás. Ha majd megtalálnak bennünket és leszolgáljuk a katonaévünket, gyertek majd el hozzám Bogorodszkoje faluba. Majd összeismertetlek a feleségemmel, Irinával. Iván szélesen mosolyog. Ha majd megtalálják őket... Mikor? Ki tudja... A zászlónak — tisztelegj! Február 16-án felmelegedett az idő: déli szél fújt. A négy ember ereje azonban egyre fogyott. Jókedvük és a reménység mégsem hagyta el őket. Ezen a napon Zigansin így szólt: — Bajtársak, át kell költöznünk a gépházból a fedélközi szállásra. Ott több a friss levegő. És lehetőség szerint minél gyakrabban járjunk ki a fedélzetre, levegőre, ez a legjobb egy • része volt. Abból az alkalomból közölték a térképet, hogy a Szovjetunió január 15-ike és február 15-ike között rakétakísérleteket hajtott végre ebben a térségben. A négy katona körülvette Ivánt, nézegették a térképet, amelyet anynyiszor láttak maguk előtt ébren és álomban. Igyekezték kiszámítani a szél és a sodródás sebességét, s találgatták. hol lehet jelenleg a naszádjuk. Felvillant bennük a reménység, hogy a rakétákat kereső szovjet hajók visszatérőben felfedezik a naszádot. Ezenfelül az sem volt lehetetlen, hogy eljutnak a tengeri hajóutak térségébe, és valamelyik másik állam hajója menti meg őket. — És ha véletlenül a csangkajsekisták hajójával találkozunk? - kérdezte Krjucskovszkij. — Azoktól a banditáktól provokációkon kívül mást nem várhatunk, — jelentette ki Poplavszkij. — Élve nem kerülünk a kezükbe, — szögezte le Zigansin. A négy katona megfogadta: — A csangkajsekista kalózoktól nem kell segítség. Soha! ... Már egy hónapja sodródik a kis hajó a nyílt óceánon. Már egy hónapja viaskodik a négy katona az elemekkel. Arcukon bozontos szakáll, szemük beesett, ruhájuk rongyos, erejük kimerült. A naszádon mégis szigorúan betartják a katonai fegyelmet. Nyoma sincs siránkozásnak vagy kétségbeesésnek ... Csak néha sóhajt fel valamelyikük: (Folytatása következik) KILENCEDIK OSZTÁLY Nem szeretem a nagy szavakat, de valósággal megdfcabentó, hogy vannak szülök, méghozzá szép számban, akik vonakodnak gyermeküket az általános iskola kilencedik osztályába beíratni. A tanítóknak nem kis erőfeszítést kell kifejteniük, hogy meggyőzzék a szülőket arról, ami elsősorban az ő saját, illetve gyermekeik érdeke: engedjék tovább tanulni nyolcadik osztályt végzett gyermekeiket, ne gátolják őket a kilencedik osztály elvégzésében. A szülői értekezleteken, egyéni beszélgetéseken, a leggyakrabban elhangzó ellenérv: kár azért az évért, legalább előbb les2 pénzkereső belőle. Ha nem kötelező, minek üljön tovább az iskolapadban, tanuljon minél előbb valami mesterséget. Ha most nem 1960-at, hanem mondjuk 1930-at imánk, teljes mértékben igazat kellene adnunk ezeknek a szülőknek, bár annak idején sem volt ritkaság, hogy a család még a betevő falatot is megvonta magától, csakhogy taníttathassa gyermekét. Ma ilyesmire nincs szükség. A szülök állandóan hangoztatják, mindent megtesznek gyermekeikért, hogy ami nekik nem jutott osztályrészül, legalább a gyermekeknek legyen meg. Akkor viszont miért pont a legelemibb jogukat, az alaposabb műveltség megszerzésére való jogukat vonják meg tőlük? Vagy talán azt hiszik, hogy azzal nagyobb szolgálatot tesznek a fiataloknak, ha előbb faragnak belőlük pénzkeresőt? Ha már fiatal korukban beléjük plántálják, hogy fontosabb egy motorkerékpár, mint a tanulás? A tudás a legnagyobb gazdagság, mindenkinek a legszemélyesebb vagyona és tőkéje, amely az évek folyamán sokszorosan kamatozódik. A szülők talán nem gondolnak arra, hogy gyermekeik már kommunista társadalomban fognak élni és dolgozni, az automatizáció korszakában, amikor alaposabb tudásra, magasabb szakképzettségre lesz szüksége minden dolgozónak. Az új oktatási rendszer ezért adja meg a lehetőséget, hogy már az általános iskolákból műveltebb, éretteb gyermekek kerUljenek ki, akik megfontoltabban lépnek át életük új szakaszába és készülnek fel jövö pályájukra. Annak a szülőnek, aki gyermeke javát tartja szem előtt, támogatnia kell a kilencedik osztály elvégzését, KIS ÉVA Bodo Uhse: RTEMEMES JÁTÉK A milicisták feladták a falut. A férfinép visszavonult a hegyek közé, melyek dél felöl rideg fenséggel határolták el a síkságot. Fent dideregtek a hideg éjszakai szélben, míg lent kiszikkadt a föld a késő augusztusi nap izzó hevétől. A sziklák mögé bújva, az alattuk elterülő völgyre tapadt tekintetük, ahol otthonuk, falujuk feküdt. Bár puszta szemmel csupán valami tarka föld volt kivehető a széles síkság barna porából, de a parancsnok messzelátójában nyomban közelebb húzódott a falu: az üszkös templomtorony, a kétemeletes paplak, mellette a kocsma és köröskörül a rozoga viskók, melyek után bizony kár az ekkora nagy vágyódás. Harmadnapra, a messzelátón keresztül zászlók foltjait, valamint nyugtalanul nyüzsgő, szürke tömeget észleltek a falu utcáin. Az ellenség megszállta a falut. A milicistákon nyomasztó feszültség vett erőt. Morogtak, nyugtalankodtak és menten le akartak rohanni a völgybe, hogy a betolakodott mórokat és legionistákat kiverjék a faluból. A parancsnok előbb szép szóval kísérletezett meggyőzni őket szándékuk esztelenségéről, majd fenyegetődzni és szitkozódni kezdett, végül öklét is kénytelen volt használni, hogy a parancsnak érvényt szerezzen. Komoran tekintettek le a faluba, ahol most az ellenség terpeszkedett. (Átkozták tétlenségüket és féltő gondolataik asszonyaikhoz szálltak, akik a faluban maradtak, mert remélték, hogy ezzel megakadályozzák a fosztogatást. De a khaki uniformisba bújtatott, szakállas légionisták nem voltak rájuk tekintettel és ott raboltak, fosztogattak, ahol nekik tetszett. Nappal, a rekkenő hőségben a falu néma mozdulatlanságba dermedt. Éjszakáit jajveszékelések szaggatták, melyek kiszűrődtek a messze síkságba és ott elhaltak. Nem jutottak el a hegyekig, azokhoz, akiknek a borzalom és fájdalom e sikolyai szóltak. Néhány asszonyt mindjárt az első napon lefogtak és a parancsnok elé vezették. Tudni akarta, hol vannak férjeik, de az asszonyok hallgattak s ezért megkorbácsoltatta őket. Mivel továbbra is némák maradtak, vállat vont és kitereltette őket a temető falához, ahol valamennyiüket lelőtték. Előbb a gépfegyver pattogó sortüze és utána, mint aláperdülő esőcsepp, egy-egy kegyelemlövés volt hallható a faluban. De senki sem beszélt erről, senki nem mutatott gyászt. A fasiszta parancsnok a templom kapuján rendeletet függesztett ki: a spanyol nép méltósága tiltja, hogy gyászoljuk azokat, akiket elért az igazságos halálbüntetés. Az asszonyok annyira meg voltak félemlítve, hogy már a hegyek felé sem mertek tekinteni, ahol férjeik rejtőztek. Csak este, ha a nap már leszállt, emelték fel sötéten villogó szemüket a távolba, a szemhatárból kiugró félelmetes árnyakra. Az élet mintegy láncra fűzve vonszolta az asszonyokat maga után. Az első napokban még csak ki sem léptek az utcára. De, ha nem akartak szomjanhalni, mégis csak utat kellett találni a kúthoz, bárhogyan is viszolyogtak a fosztogató katonák szemtelen tekintetétől. És ha nem akarták, hogy a gabona megdohosodjon, csépelni kellett. így, bár az otthoni munkából is volt éppen elég, még a férfiak munkáját is vállalniok kellett. A szorgos kezek és munkába görnyedt hátak ugyan átsegítették őket a nappalokon s ezek gyorsabban teltek, de állandóan lappangott bennük a kétségbeesés és nem szűnt a szorongó kín. Mielőtt rájukszakadt a rettegés éjszakája, mindig segélykérőn néztek a távolbavesző hegyek felé. — Hamarosan visszatérünk, • — mondták a férfiak, amikor távoztak. De az asszonyokból már elszállt a remény. Ogy tűnt nekik, mintha a hegyek egyre távolodnának dél felé. Csak a gyerekek nem akarták feledni apáik ígéretét. Kitartóan kérdezősködtek utánuk és folyton kutatták, mikor jönnek végre haza. Mivel az asszonyok komorak és mogorvák lettek és a kérdésekre nem is válaszoltak, meséket költöttek apáik hazatértéről. A legszebbeket Margarita mesélte, ez a tizenkét esztendős leányka, kinek keskeny arcocskájában rendszerint tátva állt szokatlanul nagy szája és apró szeme feketén izzott. Mindennap egy csipkebokor árnyékában heverészett a falu határában egy kis dombon, ahol a két kecskét, Felipet és Mártát őrizte. Hogyha az állatok a hőségtől és a folytonos szökdécseléstől elfáradva mellételepedtek az árnyékba, Margarita — nehogy az örökös kérődzés közben elunják' magukat - mesélni kezdett nekik apja hazaérkeztéről: Egyszer majd óriás léptekkel leszáll a hegyekből, kezében hatalmas fegyverrel, mely sokkal, de sokkal hatalmasabb lesz, mint mindazoké, akik menekülnek előle. Hóna alatt, természetesén két nagy köteg csalánt hoz, egyiket Felipe a másikat Márta számára. És Margarita részére? A lányka rásunyított a két kecskére s csontos kezével a forró homokos talajt simogatva eltűnődött, latolgatta, mit is hozzon neki az ő édesapja, fejkendőt, vagy karperecet. Már álmodozva átadta magát a viszontlátás örömének, amikor a katonák faluból idehallatszó éneke visszarántotta a valóságba. Nehéz szívvel bár, de lemondott a karperecről és fejkendőről, mert eszébe ötlött, hogy most fontosabb ajándékra van szükség. Magához vonta a két kecskét és cinkosán bozontos fülükbe álittogta: — Fegyvert, fegyvert Margaritának. Majd hirtelen felugrott, hogy a két állat a gyors és váratlan mozdulattól megijedt. Kezével a hegyek felé intett, mintha figyelmeztetni akarná apját, hogy siessen az ajándékkal. Aztán dúdolni kezdett a maga találta dallamra — U Atse Pe, U Atse Pe - kiáltást, amit sokszor hallott apjától és a falu férfiaitól, de jelentését — Proletár testvérek egyesüljetek —, nem tudta. Hogyha húszszor elmondom, fontolgatta gyerekes játszisággal, akkor apám holnap megjön. S ezért állandóan ismételgette kis dalát és közben számolt. Mikor tizenhathoz ért, hirtelen hang harsant fel mögötte: — Kinek a kecskéi ezek? Margarita megfordult és egy katonát pillantott meg, aki hunyorgó szemmel nézegette az állatokat. Nem is merte tekintetét a katona vörös arcára emelni. Lesütötte szemét és a homokban megpillantotta a katona meztelen lábát. Otromba, sebektől duzzadt láb volt, hihetetlenül nagy, bütykös ujjakkal. Margaritát elfogta a rémület a szörnyű láb láttán. — Kinek a kecskéi ezek? — ismételte meg kérdését a katona. A lányka szíve olyan hevesen kalimpált, hogy még a hangja is remegett amikor válaszolt: — Apámé és anyámé, Felipe és Márta a nevük. — Badarság — mondta a katona. — Arra nem vagyok kíváncsi, hogyan hívják apádat és anyádat. — De a kecskéket hívják úgy — szólt a lányka halkan. A katona erre hangosan felnevetett. — Nos ez igazán furcsa — kiáltotta. - Itt még a kecskéknek is van nevük. Talán a templomban keresztelték őket? Margarita csak hallgatott. — Tulajdonképpen mindegy hogyan hívják őket — mondotta kisvártatva, jóindulattal színezett hangon és megveregette a lányka vállát. - Az egyiket mindenesetre magammal viszem. - Ekkor még maga sem volt tisztában, vajon komolyan gondolja-e, vagy csak tréfálkozni akar a lánnyal. Margarita kiegyenesedett. A katona fenyegetésétől annyira megijedt, hogy elszállt belőle minden félelem. — Egyiket sem viszed magaddal - vágta oda kemény elhatározottsággal. Elszántan nézett a katona arcába, ebbe a pirospozsgás, szabályos arcba, amely olyan volt, mint amilyen más arc is lenni szokott. De óvakodott attól, hogy a katona lábaira tekintsen, mert ezek förtelmesebbek voltak, mint más emberé. A lányka határozott ellenállása haragra gerjesztette a katonát. Most már hajlandó volt a tréfát komollyá ütni; elvégre a .sült kecskehús nem utolsó dolog, — Amazt viszem magammal — döntött és kezével Felipere mutatott. A kinyújtott kéz éppen olyan viszszataszítóan csúf volt, mint a láb. Margarita megrettenten kiáltott atyja után. A katona közben erélyesen megragadta a kecskét. De mert Margarita nem szűnt meg jajveszélkelni, újfent tétovázni kezdett. Durván kérdezte Margaritától, hol van az apja, mert biztosra akart menni. -A hegyekben — sírdogált a lányka. — Szóval vörös — ordítozta a katona - akkor vége a komédiának. Zsebéből kötelet húzott elő és hurkot kötött a kecske nyakára. — De apám eljön, ha hívom —> kiáltotta a lányka zokogva. — Nagyon hangosan kell akkor hívnod, kicsike — incselkedett vele a katona. Mikor azonban menni készült a kecskével, Margarita kihúzta magát és mint egy hiúz, úgy ugrott rá, testébe rúgott, éles körmeit az arcába mélyesztette, újjával a szemébe bökött és fogává! oly elszántan a karjába mart, hogy a katona felordított a fájdalomtól. Hogy a lánytól megszabaduljon, el keltett engednie a kötelet és Margarita újból megszerezhette a kecskét. Szakadt ruhácskával, sápadt arccal térdelt a földön, szorosan átölelve a két állatot. A katona csodálkozva bámulta a gyereket. Rálehelt kezére, mely égett a harapástól. Hirtelen melege lett. Lassan leheveredett Margaritával szemben a homokra és körülnézett. A kicsi mozdulatlanul kuporgott az állatokat szorítva. Nagy szája elkeskenyedett, de tágranyílt szemével merőn figyelte a katona arcát. A katona végre megcsóválta fejét és nevetve kérdezte: — Hogyan lehet Felipe és Márta, mikor kecskebak nincs is köztük? — Ha apámat hívom, eljön — ismételte a lányka remegve. A katonából vésztjósló nevetés buggyant ki: — Baknak szarva kell hogy legyen — kiáltotta. Margarita meg sem moccant. — Ha apámat hívom, eljön - hajtogatta ismét. A katona még ülve maradt és tétovázón leste a lánykát. De aztán megszakadt türelme, térdére ütött és felugrott: — Akkor elviszem mindkettőt — kiáltotta erélyesen. Margarita érezte, hogy most már nem fogja tudni megakadályozni a katonát terve keresztülvitelében. Már látta, hogy a sebes, duzzadt lábak egyre közelednek feléje a sárga homokon és kétségbeesett kínjában a földre akarta magát vetni. Ekkor eszébe jutott egy játék, amit gyakran játszott a többi gyerekkel. Hirtelen felugrott és nevetve - mert ez is a játékhoz tartózott, kis kezével a hegyek félé mutatott. — Látod, nézd, már jön is - kiáltotta. S tényleg a katona beugrott, hátrafordult és tekintetével a lányka integető kezét követte. Most akart a lányka gyorsan elrohanni, de a hegyek felől, abból az irányból, amerre előbb integetett, repülő közeledett és éppen feléjük szállt. — Ez biztosan az apám — gondolta a lányka felragyogó arccal, hiszen ez szebb, mint ahogyan megálmodtam, repülőgéppel érkezik. — Ügy-e mondtam neked, hogy jön, ha hívom — lelkendezett a katona felé fordulva. A katona, kezét ellenzőül a homlokához emelve, nézett a kék ég felé. — De te nem akartál nekem hinni - tette hozzá a lányka nevetve. — Felipe, Marta — hívogatta kecskéit és elszaladt. De nem jutott messzire. A katona előhúzta revolverét és utánalőtt. Jó céllövő lévén, már a második golyóval eltalálta. Látta, amikor a gyerek összecsuklott. — Szűzanyám — gondolta — hisz már keblecskéi voltak a kis békának. Megfordult és egy értelmetlen pisztolylövést küldött a repülő után. A gép a falu felett keringett. A ledobott bomba a templom közeiében robbant. A miiieionisták, fent a hegyekben, látták a füstfelhőt, mely a falu közepéből szállt a magásba. Megértették a jeladást. Keményen összeszorított szájjal, futólépésben iramodtak le a hegyekből és rohamra indultak. Margarita apja is ott volt közöttük. Fordította: Grál Vilmos A bratislavai Prímáspalotában a minap megnyílt Városi Képtár egyik részlete. (J- Herec f elv.) tJJ SZÓ 7 * ľ— -r-ilis 17. I