Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-14 / 44. szám, vasárnap

H bábfilm alábbi jelenete szemléltetövé tenné a történelmi helyzetet. A kis figurák görcsösen kapaszkodnak a hosszú kötélbe, kitartóan húzzák, egynek-egynek megcsúszik a lába, majd az egész sor előremozdul; ugyanaz történik a kötél másik végén, a bábokról ömlik az izzadtság, csakhogy megnyerjék a kötélhúzást. Az első csoport nagyot ránt a kötélen, az ellenlábasok egymás hegyérehátára zuhannak, törődöttek, sebesek, de már nyakukban vannak ellenfeleik, ütik-verik őket, néhánynak közülük a változatosság kedvéért lenyisszantják a fejét, másokról lenyúzzák a bőrt, egy-egy kiválasztottat gúzsba kötnek (rabszolga lesz!), a többieket leszúrják és a csata véget ért. A színen babák jelennek meg, hulló könnyeiket törülgetik, jajveszékelnek és siránkoznak, de a diadalt aratott bábok nyersen a kulisszák mögé rángatják őket és nem engedik meg, hogy akár még egyszer visszatekintsenek... Csodák csodája, a jelenet ezzel még nem ér véget, a színen újabb ellenséges csoportok jelennek meg, bőrkötény helyett a görög kitonokhoz és a klamyszokhoz hasonló fehér inget viselnek, ellenfeleik pedig bronzbői készült sisakokat, más figurák turbánt hordanak fejükön és hosszú bajuszt növesztettek, velük szemben vértbe öltözött bábuk sorakoznak fel, csak gyűlölettől szikrázó szemük villan ki a sisak rostja alól. S Így megy ez körbe-körbe. Ha a szemben álló csapatok között a kötél közepe táján megvonjuk a vonalat, s ez a vonal a Boszporuszt és a Dardanellákat jelzi, akkor világosan láthatjuk, miről van sző! Ez itt a két szomszédos világrész öröktől fogva „szűk keresztmetszete", itt mindig tülekedtek, a népek itt megszokták kiegyenlíteni számláikat. Hérodotosz a Dardanelláknál folyó kötélhúzást a férfiak kéjsóvárgásával magyarázza, akik nem elégedtek meg a helybeli nőkkel, s ezért a szomszéd világrészekből rabolták el őket. Később a szemközti szigetekről betörtek Ázsiába a görögök és a gyarmatosítás örve alatt halomra ölték a lidieket, frígeket és más népeket. A játék kellős közepén beavatkoztak a perzsák és viszonzásul áthatolva a Dardanellák vonalán, mélyen benyomultak Trákiába, Macedóniába és a Hellén-szigetekre. A leigázott Macedóniában túlfűtött katlanként működni kezdett a 20 éves Sándor, aki öt esztendő leforgása alatt a macedón királyi titulus mellé megszerezte nemcsak a görögök uralkodója és az egyiptomi fáraó, hanem "a perzsa isten címét is. Néhány évszázaddal később kötélnek feszültek a mohamedáriok éš egyszeriben Bécs kapuja előtt s a délmgrva síkságon teremtek. Majdnem ezer esztendővel azután, hogy a keresztesek az izlám ellen viselt szent háború ürügye alatt először j kísérelték meg bevenni Ázsia gazdagságának előcsarnokát, ugyanilyen „nemes" célt tűzött maga elé a vilmosi Németország és a Drang nach Osten jegyében a Boszporus mögött lefektette a Damaszkuszig és Bagdadig vezető vasút sínéit. így és még másképpen is bekövetkezett az, hogy 1919-ben, az első világégés végén az izlám birodalmában nem találhattunk egyetlen olyan országot sem, amelyet ne uralt volna valamely nyugati nagyhatalom. A kéjsóvár férfiak ártatlan nőrabló-hadjáratait a kerek asztalok mellett folytatott alattomos tárgyalások váltották fel, de a Boszporusért változatlanul folyt a huzakodás. Most háttal állunk a Boszporusnak, Kis-Azsia partjain, egy dicső birodalom szivében, amely a túlsó partról indult el hódító útjára és a lerohant területre hosszú évszázadokra rányomta új bélyegét. A hellén bélyeget. Egészen szokványos lakások A tér - ha így nevezhetjük az évszázados platánok és eukalyptusok tövében megbúvó tenyérnyi helyet rendkívül megnyerő volt. Elsősorban azért, mert kegyesen felkínálta az árnyékot. De azért is, mert víz csörgedezik itt a csikorgó nagy kerék alól és kristálytisztán bugyog a vízvezetékből, amelyet hallgatásba burkolózó férfiak ülnek körül, hasas csészékből teát szürcsölgetve. Törökországnak ebben a sarkában a július könyörtelen, még a tenger közelsége sem tudja enyhíteni a forróságot. A lombok zöld sátra alá azonban nerr tud befurakodni a tűző napsugár, ezért erre az árnyékos kis térre költözött az élet, hogy fülébe zsongjon a víz csobogása. A platánokat körülölelő alacsony kőfalon ülve javítja a cipész egy katona bakancsát. Lecsípi a vargafonalat, ölébe engedi a gombolyagot és - hallgatja a víz buzogását. Hasonfekve hallgatja egy öregember is, késével mély sebeket ejt a dinnyén, s héját az éhes szamár elé veti. Egy ugrásnyira innen a teaházban szenvedélyesen kártyázó férfiak is abbahagyják olykor ezt AZ AGYTRÖSZT ES A a szórakozást és az életetadő víz felé tekintenek... Szomjunkat oltottuk, minden tartályt megtöltöttünk, fejünket hűsítette a vízsugár. Az emberek egyelőre nem ejtenek egyetlen szót sem, megértően, majdnem szeretettel figyelik paskolásunkat, alig észlelhető mosolyuk valamilyen nem hivatalos megnyilvánulása a vendégszeretetnek: üdvözlünk benneteket, tiétek a víz. A platánok alatt tanácskozunk a továbbiakról. Délre jár az idő. A forróság elérte csúcspontját, de még előttünk van Miletosz és Dodona, el szeretnénk érni a tengert. Mi mást tehetnénk, nekivágunk az izzó kőrengetegnek, amelyben valamikor a híres Priene emelkedett. Alighogy fényképezőgépekkel teleaggatva kiléptünk, az egyik eukaliptus törzsétől férfialak vált el, amelyet eddig az árnyék majdnem egészen eltakart. Az ősrégi Priene kulcsára volt, kezében nagy kulcsot himbált. Később kiderült, hogy a kulcs az égvilágon semmihez sem kellett, nem volt vele mit kinyitni, csak e büszke hivatalt jelképezte. A férfi lépte szilárd és kimért volt s míg mi ebben az agyforraló déli hőségben minden pillanatban megálltunk s tiszteletlen szavakkal fejeztük ki véleményünket, mily dőreség volt ilyen péksütődében várost és templomokat építeni, ő kitartóan, fiatalosan haladt dombnak föl, bár sokkal idősebb volt nálunk. Csak közvetlenül a város bejárata előtt magasodó egyetlen fügefa mellett értük utói. Prienében egy élő lelket nem találtunk, de annál több volt itt a kő; minden kis dombtetőről új szemszögből tekinthettünk erre a kősivatagra, az ősrégi teraszokra, amelyeken valamikor templomok és áldozóhelyek, színházak, piacok és iskolák, kaszárnyák, játszóterek, húsüzletek, vendéglők és a civilizált városokat jellemző más épületek álltak. Mindez még megtalálható itt többé-kevésbé eredeti formában. Sőt itt van a parlament, a képviselők kőből készült székeivel és az asztalokkal, amelyeken a nép képviselői kibontották az interpellációs kérdéseket tartalmazó tekercseket. A parlament homlokzatába vésve olvashatjuk a Bule kai démosz feliratot, a latin SPQR vagyis a Senatus Populusque Romamts görög változatát, amely arra emlékeztet minket, hogy a kormánynak a görög demokráciában már számolnia kellett a nép erejével. De nem a parlament, Athéné temploma és a stadion köti le a figyelmünket, amelynek sok tonna súlyú oszlopai az évszázadok folyamán legördültek a domb tövébe, s ott, messze a megcsonkított törzstől kerög timpanonnal ellátott oszlopokkal díszített nyílt lakő-hallba, amely mögött meghúzódik a hálószoba és az étterem, míg a nyílt udvarról balra a konyha, a kamra és más mellékhelyiségek. Volt itt ülőfürdőkre alkalmas kád, folyóvízzel ellátott bidet, vagyis olyasmik, amiről a mai Törökországban a családok többsége még csak nem is álmodik. Még egy figyelemre méltó dolog: az utcák derékszögben szelik egymást, rendÍRTÁK: ZIKMUND & HANZELKA E szer, rend van a város-építészetben. Nem is csoda, hiszen Prienét a miiétói Hippodamosz, a híres görög építész, a korszerű urbanisztika megalapítója építette, akitől a későbbi nemzedékek tanultak. A fügefák súlyos illata ráborul a holt utcákra, a romos, elhagyott falakra. Itt-ott árván szomorkodik egyegy olajfa, amott fenyő, szúrós agave bújt kis csoportba és oleander, amely éppen virágzik s rózsaszín mosolyával felderíti a letűnt korok pusztító munkájának sötétjét. Viszszatérünk a völgybe, a víz és az árnyék enyhet nyújtó ölébe, ahol a hallgatag emberek mellett a tevék karavánja is megpihent. Bölcs állatok, eszükbe sem jutott lemondani az árnyékról a déli fojtó hőségben. Inkább lemondtak a dombnak kúszó utakról. A miletosziak Időszámításunk előtt 585. május 28-án egyik pillanatról a másikra éjszakává változott a nappal, kialudt a Nap tüze. Ezen a napon csak a miletoszi Thalész úr nem rettegett az istenek bosszújától. Nem remegett a félelemtől, nem volt erre oka, hiszen ő már előre számított erre a csodára, pontosan megjósolta a napfogyatkozást. Nagy tiszteletnek örvendett ezért, mintha nem hivatalosan a kisázsiai görögség „államdíjasának" nevezték volna ki és íziben híres ember lett. A patríciusok ugyan tudtak a delfi jóshelyről és a Miletósztól 4 órányi járásra fekvő hasonló dodonai intézményről, mégsem emlegették egy napon Thalészt a jóshelyek „alkalmazottaival." Tudták ugyanis, hogy Thalész már hoszszú évek óta tanulmányozta a babiloni csillagászatot, beutazta Egyiptom földjét és a piramisok árnyéka alapján pontosan kiszámította magasságukat, hogy elsőként mondta ki a félkör derékszögeire vonatkozó törvényt. Tudták róla, hogy dolgozószobája fölött napórája van és áltaszült nyomortanyákat, ezt a kompromittáló szomszédságot a valamikor nagyhírű Miletosz maradványaival. A balati viskókat szalmából, égetett téglából és az antik épületek maradványaiból készült alacsony falak övezik, sőt a hidat is két ősrégi épületrészből emelték, s így további évezredeket vészelnek át a régi faragott kövek. A szalmakunyhótó! valamivel feljebb nagyszerű kőszlnház büszkélkedik, 25 ezer nézőt befogadó hatalmas építkezés, kupolás lépcsőházakkal, s mögötte a városháza, gimnázium, fürdő, az északi és a déli piac, a gabonatároló, a stadion és a kikötő. A nézők a part mentén szétszórt szigetekről hajókon érkeztek, s közvetlenül a partról léptek a színházba. A „Színházi-öböl" másik oldalán két márvány oroszlán áll őrt. Itt kötöttek ki a kereskedelmi hajók, bendőjüket megtöltötték miletoszi kitűnő gyapjúval és selyemmel, s eljuttatták az akkor ismert világ minden zugába, a Földközi- és a Fekete-tenger kikötőibe, a fáraók Egyiptomába. Miletoszban virágzott a kétkezi termelés, a kereskedelem, a művészet és a tudomány. A föníciai Ugaritból érkező kereskedők elhozták ide az ábécét, ezt a helybeliek tökéletesítették, bevezették a pontos méreteket és súlyokat s már valamikor hét évszázaddal időszámításunk előtt pénzt vertek itt... De Miletoszt, nemcsak Thaiesznek, a hét ókori bölcs egyiként, nemcsak Hippodamosznak, a nagy urbanistának híre tette ismertté. Itt élt Aszpászia kisasszony is, aki ugyan sokáig nem tartott igényt férjre, de azért nem utasította vissza tisztelőit, akik egyformán becsülték bájait, szellemességét és éleselméjűségét. Egyszóval leleményes hetéra volt, aki magániskolát nyitott, s ez nemsokára oly híres lett, hogy Szókratész is látogatta. Nagyon valószínű, hogy ha az ókori hírügynökségek a mai távközlő eszközökkel rendelkeztek volna, akkor Aszpászia épp oly publicitást ért volna meg, mint Szorava iráni császárnő. Aszpásziába ugyanis beleszeretett Periklesz, a híres államférfi, mégpedig szerencsétlenségére közvetlenül azon törvénye jóváhagyása után, amely szerint az athéni férfiak csak tiszta fajú, vagyis athéni lányokat vehetnek el feleségül. Természetesen a szerelemből társadalmi világbotrány lett, Periklesz egyszerre áldozata lett vágyának és fajvédő törvényének, elvált és a kisázsiai, nem-athéni nőt meghívta Athénbe, hogy kedvese legyen. Periklész és Aszpászia köré Ismerkedés a nomádokkal a levegős szavannal barna sátorban. rékbe tört végtagokként hevernek. Valami egészen más, az egyszerű emberek közönséges lakhelyei kötötték le figyelmünket. Céltudatos építészeti megoldásról, a szépség és a hasznosság egybekapcsolásáról, a kényelem és az egyszerűség, a társadalmi élet szükségletei és a magánlak bensőséges hangulatának párosításáról beszélnek ezek az ősrégi, nagyszerű kis kalitkákhoz hasonló lakások. Az utcai bejáraton keresztül fedett oszlopcsarnok vezet a gölában nagy tudós, matematikus, bölcsész, csillagász, okos férfi. A többi között foglalkozott a mágnesesség titkos erejével, borostyánkőből készült pálcával kísérletezett és az általunk rókafarokkal végzett iskolai kísérlet eredményéhez hasonlót elérve úgy vélte: a borostyánkőnek „lelke" van ... A községet ma törökül Balatnak nevezik, talán csak azért, nehogy látogatói összecseréljék a szalmafedeles kunyhókat és a vályúkból kétömörült Athén szine-víráfia, nevezhetnénk görög agytrösztnek is: Szophoklész költő, Hérodotosz történetíró és utazó, Anaxagorasz bölcsész, Hippodamosz építész, Phidiasz szobrász, Xenofon történetíró és politikus, s Pláto, a fiatal filozófus. Az athéni világ az „idegen" Aszpászia körül forgott, űj hazájában ő adta meg a hangot. Felteszik ugye a kérdést, hogy mi lett ebből, miként fejeződött be az a szerelem? Nos, nem mással, mint happy enddel, más megoldás nem is lett volna igazságos. A faji törvényt hatálytalanították és 445-ben Aszpászia és Periklesz házasságot kötöttek. írd fel a címet, Ali Mondtuk már, hogy a milétoszi szln« házba hajón érkeztek a látogatók. Dd hogyan higgyjünk a történetirónak, amikor szemünk még véletlenül sem lát itt akár egy nagyobbméretü pocsolyát? Ameddig csak elvándorolhat tekintenünk az amfiteátrum legmagasabb pontjáról, ahonnan hajdanában a miletoszi diákok és a selyemkészítő műhelyek tanoncai szemlélték minden bizonnyal a tájat, síkságot látunk. Csak nyugati irányban emelkedik két dombocska, s köztük a távolba vész a kacskaringós medrű folyó, a környéken látható egyetlen vízfelület. Ez a Büyük Menderesz, a nagy Menderesz. Az ókorban Maiandrosznak hívták, s ebből a görög szóból jött létre a neandr kifejezés, ami klgyővonalat jelent. A kanyargó folyó eliszaposodásának következménye itt az volt, hogy a tenger ma a miletoszi színháztól 9 km-re nyugatra nyaldossa a partot. Míg az Atlanti-óceán valamikor elnyelte az Atlantídákat, addig itt az Ege Denizi, a törökök által így nevezett Égei-tenger hátrált meg a szárazföld elől, s a földrészek területéről szóló tankönyvi adatok helyesbítését csikarta ki. Tény az, hogy a „Színházi-öböl" olyan száraz, mint a tapló, egy csöpp vizet sem találhatunk a „Kereskedelmi öbölben", ahonnan hajdanában büszke hajókaravánok futottak kl a tengerre. Csak néhány tamariszkusz bokor ácsorog szinte seprűvé száradva az árkokban, ahol valamivel hosszabb ideig megmarad az esővíz, itt-ott szerény, igénytelen oleandereket láthatunk. Köröskörül kiszikkadt a síkság, inkább sivatagnak nevezhetnők, ha nem tudnánk, hogy a kacskaringós Meander rendszeres áradásai nyomán, az első őszi esők után zöldbeborul' a táj s akkor a tevék is színültik tölthetik lottyadt bendőiket. A tevék még akkor sem hederítettek ránk, amikor közelről filmezni kezdtük őket, inkább csak azért, hogy a mosolygós Ali Jajlát kisegítsük zavarából és feleségei közben eltűnhessenek a szomszéd sátorban. A férfiak először úgy fogadtak minket, mint közülük valókat, az úton veszteglő kocsijainkhoz futottak, elkísértek minket a szavannában gubbasztó barna nomád sátrakhoz, hogy jutalmul megmutassák nekünk, amiért mi engedélyeztük mozgó otthonunk megtekintését és cigarettával is megkínáltuk őket. De amint ez már a mozlimoknál szokás, a barátság véget ér a ház küszöbénél, ha bent nők tartózkodnak. Érdeklődj a tevék és a birkák egészsége felől, óh idegen, de hagyd ki a nőket, ez nem illik! És azt is tudnod kell, hogy a régi szomszédok sem lépik át meghívás nélkül annak a háznak küszöbét, amelyben nő tartózkodik. Ott álltunk tehát a tevék mellett, dicsértük a sovány állatokat s Ali közben intett a nőknek, hogy tűnjenek el. Vissza-visszatekintettek, nem keltettek olyan benyomást, mintha a kíváncsiság nem volna tulajdonságuk és nem hallgatnák meg érdeklődéssel az udvarias szóváltást, mintha nem akarnák tudni, mi szél hozta ide az idegeneket. Keresztbetett lábakkal ülünk a gyékényeken, Ali Jajla meghívta a szomszédokat is, azok jól megfigyelték, milyen óvatosan bánunk a fényképezőgépekkel, s az objektívet puha ecsettel gondosan megtisztítjuk a szavanna porától, most tehát puha anyagot hoztak, hogy felvevőgépeink kényelmesen pihenjenek. Beleegyeznek abba is, hogy lefényképezzük őket s a gyerekek ezért fejbólintó kiskacsákat, fürgén mozgó játékegereket kapnak. Megolvadt a jég, a szigorú nomádok térden csúszkálva kergetik a játékegeret a sátorban s gyerekek módjára nevetnek. Szemmel láthatóan jobban örülnek a játéknak, mint porontyaik. Örömük oly nagy, hogy visszaszólítják az asszonyokat s meghagyják nekik, vendégeljék meg az idegeneket tevetejjel. Búcsúzunk a vendéglátóktól, Ali szívét azonban nyomja valami, szünet nélkül beszél, türelmesen törekszik arra, hogy megértsük török szavait. Végül is kézmozdulatai derítettek fényt agyunkban: emlékül kérte az éppen most fényképezett felvételt. „Semmi akadálya, Ali, írd meg a címedet, elküldjük!" Tanácstalanul vette kezébe a felkínált ceruzát, jegyzettömböt és valahogy elszomorodott. Azután mindkettőt letette, felvonta vállát s az álla megrándult, amikor kimondta: „jok." Ez visszavonhatatlanul „nem"-et jelentett, nem tudok írni. Feljegyeztük tehát címét és a Miletoszbó Dodonába vezető úton Tháleszre, Hippodámoszra és Aszpásziára, az ókori agytrösztre gondoltunk. Ez az agytröszt valahol itt székelt, ahol ma írástudatlan török nomádok kóborolnak. ÜJ SZÖ 5 * 1960. február 11.