Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-27 / 57. szám, szombat

B. TRAVEN INDIÁN-T E

£ p«gy indián törzsfőnök, név szerint Pluma Negra, egy napon felkereste Balverde spanyol szerzetest, aki misszionáriusként tevékenykedett Mexikóban és az üdvözítő, igaz tanításokat hirdette az indiánok között. Ez idő tájt, mint a katolikus misszionáriusok egyike, kik szerte tevékenykedtek Mexikóban, nem azzal foglalkozott, hogy az egyház földi és politikai hatalmát erősítse, hanem azzal a felemelő és szerfelett tiszteletre méltó óhajjal kísérelte meg az indiánok megtérítését, hogy bűneiktől megválthassa és testvéri módon a paradicsomba segítse őket. A szerzetesek közül többen oly önzetlenül tevékenykedtek ekkoriban, ahogy csak nagyon ritkán működtek a térítők. ők nemcsak az üdvözítő tanokat hozták el az indiánoknak, de számos olyan dolgot is, amely már itt a földön is nagyon hasznos volt az indiánoknak és sokuknak gazdasági felszabadulást is jelentett. Százféle hasznos mesterséget és művészetet sajátítottak el: a selyemhernyó tenyésztését, finom kézimunkák hímzését, a cserépedények mázzal való bevonását, hogy egyeseket meg is nevezzünk. így igen természetesnek látszik, hogy az indiánok olykor önként keresték fel a szerzeteseket, hogy halljanak az új vallásról. Ez volt az, amely ezt a törzsfőnököt is Balverde szerzeteshez vezette. A törzsfőnök így szólt a szerzeteshez: „Mi igen elégedettek vagyunk isteneinkkel, különösen a főistenekkel. Az alistenek azonban elég sok gondot okoznak nekünk. Ha esőre volna szükségünk, nem küld az eső-isten egy cseppet sem, ha meg szárazság kellene, a száraz szelek istene nem jön el hozzánk. így van ez több kisebb istenséggel. Törzsem vénei most tanácskoztak és elhatározták, hogy keresselek fel téged, egy új vallás hirdetőjét s hallgassam meg, tudsz-e nekünk jobb isteneket ajánlani. Ha a te isteneid jobbaknak bizonyulnak, mint a mieink, akkor mi elfogadjuk a te isteneidet és elfelejtjük a mieinket. Mesélj hát vallásodról nekem és a két tanácsbélinek. Mi meghallgatunk téged, és mindenről, amit a te isteneidről elmesélsz, beszámolunk népünknek és azután alkalmas időben közölni fogjuk veled elhatározásunkat." B

alverde atya a sok fölösleges hivalkodás mellőzésével egyszerűen, világos, cifrázatlan mondatokban elmesélte az evangélium alapjait, mintha gyermekeknek mondana el valamilyen történetet. Óvatosan mindent kihagyott, ami zavart okozhatott volna. Ezt helyesen tette, számolva azzal, hogy nem nagyon ért az olyan emberekkel való bánásmódhoz, amilyenek látogatói voltak. Nem is volt más választása, mert az indiánokkal az ő nyelvükön kellett beszélnie. És ebben a nyelvben a tudása eléggé fogyatékos volt. A törzsfőnök órákon keresztül hallgatta anélkül, hogy egyetlen alkalommal is félbeszakította volna a szerzetest. Amint a páter befejezte, megszólalt a törzsfőnök: „Kedves barátom, mindent megértettem,.amit nekem s tanácsosaimnak elmondottál. Már most választ tudnék adni. Azonban te oly becsületesen beszéltél, hogy szívemnek fájdalmat okozna, ha rögtön választ adnék, mert elhamarkodottan beszélnék s ezzel neked és isteneidnek fájdalmat okoznék. Ez egyáltalán nincs szándékomban. Most éjszakára aludni térek itt e helyen, s az alvás közben alaposan átgondolom mindazt, amit beszéltél. Holnap korán reggel eljövök és elmondom, amit gondoltam és határoztam magamban. Akkor már korántsem lesz elhamarkodott szavam, hanem jól megfontolt és igaz. így nem okozok fájdalmat a te isteneidnek sem, mert egészséges gyümölcse lesz az én nyugodt gondolkozásomnak. Ha az ember jól átgondolja a dolgot, becsületesen megmondja az igazat, ügy egyetlen isten sem sértődhet meg, mert maga az isten szívében hordja az igazságot. Megelégszel-e ezzel, barátom?" „Bizonyára, testvérem" — mondotta a páter, „ezzel teljesen elégedett vagyok. Isten és a Szent Szűz irányítsa gondolataidat s vezessen téged és tieidet az egyedüli üdvösséghez. Távozz istennel!" Másnap reggel, miután a páter a helység kápolnájában misét mondott és éppen nekiült reggelijének, megjelent a törzsfőnök két tanácsosával, hogy megadja a választ. A szerzetes rögtön beszélni akart a törzsfőnökkel. Ez azonban így szólt: „Ügy látom te étkezéshez készülsz. Helyesebb, ha előbb elfogyasztod az ennivalót, bizonyára éhes vagy. Ne is siess vele. A vallás nem sietős dolog, sem az enyém, s bizonyára a tiéd sem. Egyél, s ha jóllaktál, akkor majd beszélhetünk." A szerzetes befejezte reggelijét s kijött; a törzsfőnök két társával egy fa alatt ült, amely a kápolna mellett állott. A szerzetes nem kérdezett, nem is sürgette őket. Nyugodtan várt, míg a főnök beszélni kezdett: „Jól megfontoltam szívemben minden szót, amit mondottál. — A te istened megkorbácsoltatta magát. Igaz ez?" „Igen, hogy magára vehesse a világ bűneit" — felelte a páter. „Tűrte, hogy leköpjék, megcsúfolják, sárral dobálják, kigúnyolják, mint egy bolond királyt, s tövisekből koronát tegyenek a fejére? így van ez?" „Igaz, hogy magára vállalja az emberek bűneit", mondotta ismét a páter. „Tűrte, hogy egy gerendára szögeljék, és oly csúfosan halt meg ott, mint egy beteg kutya. így igaz?" „Igaz, hogy az embereket minden bűntől megválthassa", mondta az atya. Erre azt mondotta a törzsfőnök nagyon nyugodtan: „Ez, amit az isten szívembe adott az éjjel: olyan valaki, aki személye révén nem tud oly tekintélyt gyakorolni az emberekre, hogy azok ne merészeljék őt leköpdösni, kigúnyolni, megcsúfolni és sárral megdobálni, nem lehet az indiánok istene. Olyan személy, aki ezt nem akadályozza meg és nem is tudja megakadályozni, annak nincs piros vére, sem bátorsága. Ilyen személy nem lehet az indiánok istene. Aki nem tudott és nem is akart megszabadulni a gerendától, amelyhez szögelték, az nem tudja megváltani az embereket, s emiatt nem lehet az indiánok istene sem. Olyan személy, aki gerendához szögelve vénasszony módjára jajgat, nem lehet az indiánok istene." A

törzsfőnök folytatni akarta a beszédet, de a szerzetes nem tudott oly mély nyugalmat tanúsítani, amilyent előző nap a törzsfőnök a szerzetes beszéde alatt. Belevágott az indián szavába: „Az én istenem mindezt azzal a szándékkal tette, hogy megváltsa az embereket; szenvedni akart, szenvedni valamennyi emberért." így szólt erre a törzsfőnök: „Azt mondottad, hogy a te istened mindenható isten és a végtelen szeretet istene. Igaz ez?" „Igaz." „Ha valóban mindenható a te istened, miért nem úgy vállalja az emberek minden bűnét és gazságát, hogy ne kelljen szenvednie, s gúnyolódás közepette, jajgatva elpusztulnia? És ha valóban a végtelen szeretet istene, miért hagyja az embereket bűnökben szenvedni, s egyáltalán, miért tűri a bűnök elkövetését? Csak azért, hogy ezt a nagy, s oly nyomorúságos színjátékot előadhassák? Bohóc sem lehet az indiánok istene." „Az isten azért tette ezt", szakította félbe a szerzetes, „hogy az emberek saját erényeik és hitük által érdemeljék ki az örök életet." Az indián nyugodtan válaszolta: „Miért ez a kerülő út, barátom? Miért kell kiérdemelni azt, amit a végtelen szeretet végtelenül hatalmas istene ingyen is meg tud adni, mint ahogy édesanyám mindent ingyen ad, szeretetből és nem kérdezősködik azután, hogy kiérdemeltem-e, hiszek-e benne, imádkozom-e hozzá? Mindent szeretetből ad nekem, számítgatás és alku nélkül, még akkor is, ha én — amitől óvjon meg az én istenem - még akkor is, ha én megcsúfolnám, kigúnyolnám, sőt, meg is ütném. Az én anyám nagyobb, mint a te istened. Az ő szeretete végtelenebb és megbocsátása is végtelenebb, s kevesebb hitet és imádságot kíván, mint a te istened." A páter kerülővel a beszélgetést egy másik tanításra irányította, amelyről eddig azt tapasztalta, hogy az elérhető legnagyobb hatást teszi az indiánokra. Tgy szólt: „Az én istenem azon•*• ban nem halt meg, ahogy te hiszed, s ahogy bizonyára tegnap hallottad. Az én istenem három nap múlva feltámadott halottaiból, s nagy pompával az egekbe emelkedett." „Hányszor?" — kérdezte röviden és szárazon a törzsfőnök. Kissé csodálkozva felelte a páter: „Hát — természetesen csak egyszer." „És ő, mármint a te istened, azóta csak egyszer is visszajött-e?" így kérdezett a törzsfőnök éppoly röviden és szárazon, mint előbb. „Nem" mondta a szerzetes, „nem jött vissza azóta, de megígérte, hogy visszajön valamikor, hogy ítélkezzék és ..." Ezúttal szavába vágott a törzsfőnök: „... és elátkozzon." „Igen", — mondotta a szerzetes kissé izgatottan, „igen, hogy elátkozzon mindenkit, aki nem hisz benne, és az igaz üdvösség tanításait nem akarja megismerni, ha tárt karokkal felajánlják neki és ingyen részesülhet benne." A törzsfőnököt nem ragadta magával a szerzetes izgalma. Amint a páter befejezte, nyugodtan szólt: „Az én istenem minden este meghal érettünk, az ő indián gyermekeiért, hogy nekünk üdvösséget hozzon, nyugalmat és békét. Mélységes, aranyos szépségben hal meg ő. s nem kigúnyolva, leköpdösve, sárral dobálva Oly szépen hal meg, mint egy igazán nagy isten. Azonban reggel ismét feltámad halottaiból, kezdetben még beburkolják a halál fátylai, de azután felragyognak aranydárdái a kéklő égbolton, s végül itt áll nagyszerűen, aranylóan és hatalmasan, fényt, meleget, szépséget és termékenysé get osztogatva, illatot és színt ad a virágoknak, édes dalokra tanítja madarakat, erővel és egészséggel öntözi a kukoricacsöveket, a gyümöl csökbe édességet és gyógyító nedveket lehel, játszadozik a felhőkkel, vadászik a kék levegő tengerben Szeretett anyámhoz hasonló az én istenem, aki csak ad és ad és ad nem követel imádságot, nem vár imádságot, nem kér hitet és sohasem átkozódik. És ha jön az este, ismét meghal, vörösbarna díszben, nem megcsúfolva, hanem nyugodt, mély, békét ígérő mosollyal, s fáradt szemének utolsó pillantásával is indián gyermekeire adja áldását. Reggel ismét fenn van az égbolton az indiánok örökké fiatal, örökké fény lő, örökké ajándékozó, örökké újjászülető, örökké visszatérő, nagy és aranyló istene. És az isten utolsó szavával így beszélt hozzám a szí vemben: ne cseréld fel isteneidet, jő fiam, mert nincs hatalmasabb isten a te istenednél, aki szerető isten, aki ujjong és énekel sugaraiban, nincs szebb és nemesebb isten a szé les világon, mint az indiánok folyé kony aranyban fürdő és gyönyörűen sugárzó istene." A törzsfőnök miután mindezeket ** elmondotta, megköszönte Balverde páternek iránta mutatott barátságát. Azután összehajtogatta a takarót, amelyen ült, átvetette a vállán, s kísérői társaságában visszaindult népéhez. Amint megérkezett, összehívta tör zsének valamennyi férfiét, hogy be számoljon a misszionáriushoz tett útjáról. Ezek az emberek nem szoktak hosszan beszélni, sem hosszú beszédeket hallgatni. Ezúttal azonban még ők is őszintén csodálkoztak, hogy mily rövid a hosszú utazásról és az új vallás hirdetőjével folytatott alapos megbeszélésről tett jelentés - mégsem ha gyott semmiféle kétséget a hallga tóságban. Pluma Negra főnök egy pillantást vetett a férfiakra és nyugodtan beszélt: „Férfiak, ne cseréljétek el a ti érett, aranyló kukoricával telt kosaratokat olyan kosárért, amelyről nem tudjátok, mi van benne. Szólottam." A törzs a Sierra Madre északi részében tanyázik. Tagjai a mai napig is az igaz üdvösség tanításai nélkül élnek. A katolikus egyház hanyatlása gyors és feltartóztathatatlan. Ez az egyház azt állítja magáról, hogy meghozza a békét, azonban kétezer év alatt sem sikerült békét hoznia az emberiségnek. Most már a reménye is elveszett, hogy ezt a törzset és a többi ötven indián törzset mint szárnyas hárfázókat és kürtösöket üdvözölhessék valaha a paradicsomban. Jó keresztényhez illően ezt is mély alázattal és mások akaratának teljesen meghódolva fogjuk elviselni! Halleluja! Dominik Tatarka a bányászok között Az elmúlt napokban a prievidzai bányászok kultúrházában irodalmi vitát rendeztek, amelyen Dominik Tatarka szlovák író vett részt. A vita nagyszámú közönség előtt folyt le és fő tárgyát Tatarka: A plébános köztársasága című regénye képezte. A vita igen érdekes volt, a közönség figyelmét végig lekötötte. Az irodalmi est végén Dominik Tatarka kijelentette, hogy húszéves írói pályafutása alatt ez volt a legérdekesebb beszélgetése az olvasókkal, hangsúlyozta továbbá, hogy nagyon örül a bányászok szívélyes fogadtatásának. A sünvonalas vitából a bányászok azt a következtetést vonták le, hogy minél több hasonló jellegű irodalmi vitaestet kell rendezni. Az ilyen viták olvasó és író közt nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy dolgozóinkkal megkedveltessük a szépirodalmat. MOTESlKY ÄRPÄD, Prievidza magát, Szabó Béla útja írói naplója tükrében (Az élet peremén, Szlovákiai Szépirodalmi Kiadó, 1959) Szabó Béla küzdelmes emberi és írói pályafutásáról az az olvasó is sokat sejt és sokat tud, akinek az ő eddigi életútjáról nincsenek életrajzi pontosságú ismeretei, értesülései. Az első köztársaság idején írt és önnön nyomorúságáról, esettségéről megrázó őszinteséggel valló verskötetein kívül a regényei és novellái is rengeteg félreérthetetlen önvallomást, önéletrajzi vonatkozást tartalmaznak. Most ezek után a közvetett és még a kitárulkozó versekben is bizonyos fokig áttételes vallomások után közvetlen vallomást, nyersen nyílt önéletrajzi beszámolót kap Szabó Bélától az olvasó. „Az élet peremén" című új könyve eddigi életútjának, emberi és írói kibontakozásának egyik legdöntőbb évtizedéről, 1929-től 1939-ig terjedő szakaszáról ad naplóhitelességű képet. Az eddigi kritika félvetette az új Szabó-könyv műfaji hovatartozásának kérdését is, és műfajilag felemás, heterogén alkotást látott benne. „Az élet peremén" tényleg heterogén, műfajilag pontosan meg nem határozható, be nem skatulyázható mű. Az igazsághoz akkor állunk a legközelebb, ha írói naplónak nevezzük, ebben a nemben is olyannak, amelyet az író nagyobb rendszeresség és különösebb stiláris igényesség nélkül ír, amelyben önmagával kíméletlen őszinteséggel beszél. Szabó Béla hosszú és hányatott írói indulásának kínzó vágyait, szellemi és szociális vívódásait, lelki harcait, meghasonlásait, belső és társadalmi hiányérzeteit írta bele a naplójába — szépítés nélkül, heveny és spontán nyerseséggel. „Az élet peremén" legnagyobb értéke abban az önarcképben, fejlődésképben van, amelyet Szabó Béla magáról ad. Ezen az önarcképen, fejlődésképen rengeteg sajátosan szubjektív, sokszor a különcségig egyéni vonás található, de az alapvető arcvonások mégis általánosak; nemcsak Szabó Bélát, hanem az általa képviselt típust is mutatják: a munkásírót, a népi autodidaktát, aki a tőkés társadalomban szükségszerűen az élet és az irodalom peremére szorul, akit a kényes és óvatos polgári ízlés legfeljebb kuriozitásként, alkalmi kultúr-atrakcióként fogad el, aki mindaddig tragikus magányosságban hányódik, amíg osztályához, osztályának szervezett erőihez a szoros kapcsolatot meg nem találja. Szabó Béla végigment a munkásírónak ezen a rögös útján, és most nap'ójával bennünket is végigvezet rajta. Szabó útjának, ennek a — mondhatnánk — küzdelmes írói anabázisnak olyan izgalmas és megrendítő részletei vannak, hogy „Az élet peremén" olvasása közben többször is felmerül bennünk a kérdés: Miért adta ki az író a kezei közül ezt a nagy művészi lehetőségeket rejtő élményanyagot nyersanyagként, művészi félgyártmányként?! Miért nem írt belőle önéletrajzi regényt, tehát olyan müvet, amely a dokumentációt művészetté emeli és ezzel az erejét meghatványozza?! E kérdésekre válaszolva azt hozzuk fel, amire már a cikkünk elején utaltunk. Szabó Béla írói naplójának igen sok anyag-részletét beleolvasztotta már a regényeibe, elsősorban a hangsúlyozottan önéletrajzi jellegű „Ezra elindul"-ba, de többibe, a „Marci a csodakapus"-ba, „A család kedvencé"-be és a „Menyaszszony"-ba is. A most könyvalakban megjelent írói napló az önéletrajzi jellegű vagy önéletrajzi vonatkozásokat tartalmazó regények hiteles élmény-anyagát, dokumentációját mutatja be. Ha „Az élet peremén" műfaji értelemben véve nem is művészi alkotás, hanem csak dokumentáció, — eszmei vonatkozásban azonban nemesen őszinte és igaz írás. És nagyon sok olyan lapja van, amely művészileg is rendkívül erős, amely egy első személyben írott szuggesztív regény részleteként hat. Egy „magányos és tettrevágyó" fiatalember arca villan elő az ilyen lapok mögül. Különös fiatalember ez, különös tulajdonságokkal és arcvonásokkal. Proletársorban élő család sarja, kitanult, nyomorgó szabósegéd — és görcsösen harcol azért, hogy magyar író, Petőfi társa lehessen. Erre teszi fel az életét, és elszántan szembeszáll az akadályokkal. Verekszik a családjával, a polgári környezet közönyével és farizeusi jótékonykodásával, a hivatalos irodalom bezárkózottságával, saját lelkének érzékenységével, alacsonyabbrendúségi komplexumokkal, félműveltséggel, éhséggel és egyéb testi-lelki és szociális bajokkal. „Az élet peremén" naplóírójának, a fiatal munkásíró Szabó Bélának az arcán néha szinte egy regényhős összetett vonásait érezzük. Benne van ezekben vonásokban a búsképű lovagnak, Don Quijotenak megszállott mániákussága, a Dosztojevszkij-hősök félszeg egzaltáltsága és olykor Kakuk Marcinak keserűre, torzra sikerült csibész-mosolya is. „Az élet peremén" eredeti naplóhüséggel, vlsszaszépítés nélkül mutatja be Szabó Béla emberi és írói útjának céltalan szélmalom-harcalt, tétova tántorgásait. Szabó Bélában mindig erősen és makacsul buzzogott az igazságérzet, de az igazságot hosszú ideig lidércnek látta és sikertelenül, meddőn hajszolta. Mindig a szegénység írójának akarta és vallotta de a gazdagok ellen sokáig csak magányosan és nem az osztályával összeforrva lázadt. A helyzete sokszor rákényszerítette a koldustempókra, a mecénások „pumpolására", de a könyöradománytól, a polgári jótékonykodástól és leereszkedéstől mindig ösztönösen irtózott, viszolygott. Ezt a viszolygást naplója egyik helyén József Attila nagyszerű verséhez, a „Vigasz"-hoz méltó erővel tudja kifejezni: „Ha találkozom egy gazdag emberrel, legyen hozzám bármilyen jó, nem tudom közölni vele, amit gondolok vagy érzek. Órák hoszszat beszélgethetünk, semmi közösséget sem érzek vele és egyetlen szavának sem hiszek ... Pontosan tudom már, hogy a gazdag sosem mérheti fel azt a mélységet, azt a feneketlen poklot, amit az éhes gyomor rejt magában." Amint látjuk, Szabó Béla ösztönösen érezte és betartotta azt a szabályt, amelyre József Attila oktatta a proletárokat: ne higyj a gazdagnak akkor se, ha szociális megértést, részvétet szenveleg, „ne tékozold bizalmadat!" Szabó Béla szakadatlan nyomorúsága, a köpködőkön és nyomortanyákon szerzett szociális tatapasztaltsága kiirthatatlan gyűlöletet halmozott fel benne, de ezt a gyűlöletet — görcsös magányosságában, társtalanságában — magába fojtotta: „Hallgatnom kell összeszorított szájjal és lélekkel, ahogy azok szoktak, akik egyedül vannak, míg a gyűlölet meg nem érik bennem ... Addig egyedül, kegyetlenül egyedül kell élnem abban a sötét árnyékban, amit a szegénység vet, ahol az egyedüli fény a gyűlölet. Hideg és kegyetlen ez a fény, benne van már a csontjaimban és a véremben. Nem lehet rajtam többé segíteni. Selyempárnákon ha feküdnék, ugyanezt érezném." Szabó Béla naplójából megismerjük azokat a lépéseket is, amelyeket ez a hányatott életű, magányosságban gyötrődő munkásíró a párt és a szervezett osztályharc felé tett: 1931-ben megjelent második verskötetének, az „Éhes vagyok"nak a címlapjára ötágú vöröscsillagot tétetett; ezzel a szép és bátor gesztussal félreérthetetlenül kifejezte azt a rokonszenvet és szolidaritást, amelyet a munkásosztály, a párt és a Szovjetunió iránt érzett. 1934-ben bekapcsolódott és rendszeresen résztvett a pozsonyi magyar munkások kultúregyesületének, a Szovjetuniót népszerűsítő Vörös Barátságnak a munkájában is. Nem akarunk szépíteni és nem akarjuk ezeket az emberi és írói fejlődésben jelentős lépéseket túlhangsúlyozni. A naplóval együtt tehát mi sem tagadjuk le azt a tényt, hogy Szabó Béla — a nyomorban való egyre mélyültebb „iskolázottsága", a párttal összeforrott vagy együttdolgozó írók, elsősorban József Attila és Fábry Zoltán iránt érzett rajongása, a párt és munkásosztály iránti odaadása és a fasizmus veszélyének felismerése ellenére — egészen a felszabadulásig nem tette meg a döntő lépést: nem kapcsolódott be a szervezett munkásmozgalomba. Szabó Béla írói naplója nemcsak önarcképet és fejlődésképet, hanem társadalomrajzot is ad. Ebben a társadalomrajzban vannak rendkívül szuggesztív és megdöbbentően hiteles részek is — különösen a naplóba betétszerűen elhelyezett művészi karcolatokban; — de a társadalmi kép egészéből mégis érezhetően hiányzik valami. Az, amire József Attila — pesti találkozásukkor —. olyan találóan rámutatott: a társadalom törvényeinek, a tőkés rend politikai és gazdaságtanának marxista ismerete. A napló-feljegyzések társadalmi meditációiban, kommentárjaiban is az élmény, az empíria van túlsúlyban, és hiányzik a beható okfejtő elemzés. Dicséretére válik Szabó Bélának, hogy naplójának, ezt a marxista szempontból kifogásolható, társadalomrajzát utólag, most a kiadás előtt nem retusálta. Ezzel a „kegyes csalással" a társadalomrajz eredeti fogyatékosságát eltüntette volna ugyan, de ugyanakkor az önmagáról adott fejlődésképet durván és kommunistához nem illő módon meghamisította volna. „Az élet peremén" elemzését nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szóljunk néhány szót azokról a betétekről — versekről és karcolatokról — amelyeket a naplóíró Szabó Béla ittott a napló-feljegyzései közé illesztett. Ezek a betétek nem tartoznak szervesen a naplóhoz és elsősorban nekik tudható be a könyv felemás műfaji jellege. Miért említjük meg mégis őket? Azért, mert van közöttük néhány, amelynek a művészi kvalitása kiemelkedő. Az olyan karcolatok, mint a „Zápotocki úr, a póstás" és „Az anya" a maguk nemében remekek és terjedelmi igénytelenségük ellenére is Szabó Béla legjobb, legművészibb írásai közé tartoznak. Az utóbbi időben sok sző esett arról, horm a művészi karcolat műfaját érdemes lenne a halotti poraiból feltámasztani. Igen örülnénk, ha ennek a nagymultú rövid-prózai zsánernek irodalmunkban — a hozzáértését egykor már fényesen beigazolt - Szabó Béla tudna új töltést és fényt kölcsönözni. TURCZEL LAJOS ÜJ SZÖ 8 £ 19

6<>- február 27.