Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-03 / 33. szám, szerda

Ny. Sz. Hruscsovnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének üzenete Adenauer kancellárhoz A békeszerződés megkötése megkönnyítené Németország egyesítését NY. SZ. HRUSCSOV, A SZOVJETUNIÓ MINISZTERTANÁCSÁNAK ELNÖKE AZ ALÄBBI ÜZENETET KÜLDTE K. ADENAUERNEK, AZ NSZK KANCELLÁRJÁNAK: TISZTELT KANCELLÁR ÜR! Megkaptam január 8-i levelét s figyelmesen elolvastam. Ajánlatára újra elolvastam előző levelét. Most tudatni szeretném önnel a legutóbbi levele, valamint részben az azt megelőző levele néhány eszmefuttatása alapján bennem felmerült gondolatokat. Leveleimben már nem egyszer írtam önnek arról, milyen álláspontot foglalok el az általános leszerelés kérdésének megoldásával kapcsolatban. Engedje meg, hogy megismételjem: ezt a kérdést az emberiség előtt álló valamennyi probléma között a legfontosabbnak tartjuk. Legfontosabb feladat: a leszerelés Elsősorban e kérdés megoldásától függ, vajon lesz-e háború, vagy nem, mert e háború a jelenlegi feltételek között világháborúvá fejlődnék. A leszerelés éppen ezért elsőrendű jelentőségű. A Szovjetunió nemcsak elismeri ezen kérdés rendkívüli komolyságát, hanem konkrét lépéseket is tesz megoldására. A szovjet kormány az ENSZ közgyűlésének elmúlt ülésszakán előterjesztette az általános és teljes leszerelésre vonatkozó javaslatát. Álláspontunkat világosan kifejtettük. A Szovjetunió híve a sokoldalú nemzetközi ellenőrzés mellett a teljes leszerelésnek, úgy, hogy egyetlen egy kötelezettségeit nem eléggé komolyan vállaló ország se tudjon titkon fegyveres erőket szerezni és más nemzeteket katonai támadással fenyegetni. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése megelégedésünkre rokonszenvvel fogadta a szovjet tervezetet, jóváhagyta az általános és teljes leszerelés gondolatát és javaslatunkat megtárgyalás céljából tíz ország képviselőinek bizottsága elé terjesztette. A Szovjetunió most felkészül a tíz ország bizottságában az aktív részvételre és reméli, hogy a többi ország is a béke érdekével összhangban foglalkozik majd az általános és teljes leszereléssel. A Szovjetunió azonban nem helyezkedik várakozó álláspontra. Nem sok idő telt el azóta, hogy javasoltuk az általános és teljes leszerelést s megsem vártuk a tizes bizottság ülését, hanem - mint önök előtt ismeretes — a Szovjetunió Legfelső Tanácsának 1960. január 15-i ülésén egyoldalúan határozatot hagytunk jóvá a fegyveres erőink egyharmaddal való csökkentéséről. Akadtak sajnos olyan államférfiak, akik nyilatkozataikban megkísérlik lekicsinyelni a Szovjetunió eme békeszerető lépésének nemzetközi jelentőségét. Azt állítják, hogy ez netn leszerelés, hanem újabb fegyverkezés, hogy tisztán csak az egyik fegyverfajtáról a másikra való áttérésről van szó, mert a létszám csökkentésével a Szovjetunió fegyveres erőinek katonai ereje nem csökken. A Szovjetunió Legfelső Tanácsának ülésén, amikor javaslatot terjesztettünk elő a Szovjetunió fegyveres erőinek újabb csökkentésére, mi magunk nyíltan megmondottuk, hogy nem volnánk méltók népünk bizalmára, ha a leszerelés terén foganatosított egyoldalú intézkedéseink hazánk védelmi képességének gyengítésére vezetnének, mert ez a támadó erőket arra csábítaná, hogy megtámadják a Szovjetuniót és a vele szövetséges többi szocialista országot. A fegyveres erők létszámának csökkentésekor természetesen nem szándékszunk csökkenteni e fegyveres erők erejét, de magától értetődik, hogy ha nem csökkentettük volna a létszámot, akkor ugyanezzel a katonai erővel a Szovjetunió még hatalmasabb katonai erőt képviselne. Ügy vélem, hogy ezt világosan kell látniok nemcsak a katonáknak, hanem minden józanul gondolkodó embernek is, aki helyesen megakarja érteni a dolog lényegét. Ilyen nagy horderejű gyakorlati akciókat eszközölt a Szovjetunió a leszerelés terén. Természetes, hogy megfelelő visszhangot és hasonló gyakorlati lépéseket várunk e téren a többi államtól is. Csak akkor jöhet létre az általános és teljes leszerelést biztosító megoldás, ha erre valamennyi érdekelt fél őszintén törekszik és hajlandó konkrét tettekre is. A szovjet kormány úgy véli, hogy az általános és teljes leszerelésre kötendő egyezménnyel egyidejűleg szigorú nemzetközi ellenőrzés alá kell helyezni a leszerelés folyamatát és nem öncélú ellenőrzésre van szükség, amely elszakadna a leszereléstől s a jelenlegi feltételek között csupán a kémadatok kölcsönös gyűjtésére vezetne anélkül, hogy végül is meghozná a leszerelést. Ügy véljük, hogy a nemzetközi ellenőrzés célja, hogy felügyeljen arra, vajon valamennyi állam tényleg teljesíti-e azokat a leszerelési intézkedéseket, amelyeknek megvalósítását a szerződés az adott pillanatra megszabta. Ugyanakkor az ellenőrzés alá éppen azoknak az objektumoknak kell tartozniuk, amelyekre ezek az intézkedések vonatkoznak és nem valami másra, amivel nem állnak kapcsolatban. Mivel azonban a leszerelési intézkedések a szerződés teljesítésének minden egyes új szakaszával egyre szélesebbé és messzebbmenőkké válnak, természetesen az ellenőrzésnek is bővülnie kell. így szerepel e kérdés a mi javaslatainkban. Ami azt a követelményt illeti, hogy az általános ellenőrzést mindjárt kezdettől fogva kell bevezetni, tekintet nélkül a megvalósított leszerelési intézkedésekre, ez a követelmény a jelenlegi helyzetben nemcsak teljesen irreális, hanem lényegében csak egy értelme lehet: az, hogy meggátolja a leszerelési egyezmény megkötését. I német kérdés igazságos megoldását akaijak Most pedig rátérek a német kérdésben elfoglalt álláspontjára. A németek számára természetesen ez a kérdés különösen létfontosságú Érinti továbbá számos más nemzet érdekeit is, persze távolról sem anynyira, mint az általános leszerelés kérdése. Rokonszenvezünk a német néppel és azt akarjuk, hogy a német kérdés megoldást, igazságos megoldást nyerjen. Ez hozzájárul az európai légkör megjavításához is. De különbözőképp értelmezzük, Szövetségi Kancellár úr, a német kérdés lényegét és megoldásának módozatait is. A Szovjetunió tettekkel bizonyítja, hogy tiszteletben tartja a németek önrendelkezési jogát. Vegyük pl. a szovjet kormánynak a német békeszerződés megkötésére tett javaslatát. Nem volna-e vajon a békeszerződés megkötése a jelenlegi helyzetben a németek ama jogának elismerése, hogy maguk szabják meg nemzetük fejlődésének útját? A külföldi csapatok távozása, Németország felvétele az ENSZ-be, a békés gazdaság fejlesztésének korlátlan lehetőségei, a németek teljes szuverenitásának megújítása a bel- és külügyekben s a német nép létfontosságú kérdései önálló megoldásának joga — ezek azok a tények, amelyeket Németországnak a békeszerződés megadna. Ha tehát az önrendelkezés jogából indulunk ki, alá kell írni a békeszerződést Németországgal, de miután nincs egységes német kormány, a második háború csökevényeinek felszámolása érdekében mind a két német állammal alá kell irni a békeszerződést. Németország egységes állammá egyesítése azonban olyan kérdés, amelyet csak maguk a németek oldhatnak meg. Tekintettel a második világháború után kialakult történelmi feltételekre, Németországban két különböző társadalmi rendszerű állam jött létre, ön, Szövetségi Kancellár úr, nem ismeri el a Német Demokratikus Köztársaságot, még a fejét is elfordítja, ha létezését emlegetik önnek. Az NDK azonban ezért nem szűnik meg létezni. Ez a köztársaság sikeresen fejlődik és a józan ész követelményeinek megfelelően el kell ismerni a reális történelmi tényeket s aszerint kell a politikát folytatni. Nyíltan megmondom, nehezen értem, milyen értelmet tulajdonít ön az önrendelkezés alapelvének? A nemzetek önrendelkezése azt jelenti, hogy egy nemzet vagy állam népe maga dönt a sorsáról, állama sorsáról. Mivel azonban Németországban ma két állam van, mindegyik lakosságának joga van saját sorsáról dönteni úgy, ahogy ezt szükségesnek tartja, ahogy ez a legjobban megfelel érdekeinek. Hasonlóképp, mint az NSZK-ban, az NDK-ban is nemegyszer választottak törvényhozó szerveket. A Német Demokratikus Köztársaságban rendszeresen megtartják a Népi Kamara és a helyi közigazgatási szervek választásait és e választásokon a nép szabadon kifejezi nézetét. A választások titkos szavazással történnek. A Népi Kamara legutóbbi választásain 1958-ban 11 millió 717 ezer személy vett részt, vagyis valamennyi választó 98,9 százaléka. Emellett a demokratikus Németország Nemzeti Frontjának jelöltjeire a szavazatok 99,87 százalékát, ellene pedig csupán 0,13 százalékát adták le. Vajon ez az ön számára nem eléggé meggyőző bizonyítéka-e a Német Demokratikus Köztársaság lakossága akaratának, amely rendületlenül a szocializmus építésének útjára lépett? Ön kijelenti, hogy az NSZK kormánya nem elégedett a jelenlegi helyzettel és szeretne egységes német államot alakítani. Ebben az esetben az volna a természetes, ha kapcsolatba lépne a Német Demokratikus Köztársaság kormányával és megállapodás útján érnék el a két német államot érintő kérdések közös megoldását. Ha azonban az NSZK kormánya ezt nem teszi, ha nem akar érintkezni az NDK kormányával, sem pedig azt elismerni, akkor én nem tudom elképzelni, hogyan érhetné el az egyesülést? Az egyesítés kérdésében én magánszemély vagyok éppúgy, mint ahogy például Ön magánszemély a berlini kérdés megoldásában. Ezért egészen szabadon beszélhetek, anélkül, hogy valamire kötelezném magam, mert az egyesítés nem valamilyen harmadik állam feladata, hanem a két német államé, az egész német népé - a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság feladata. Szükségszerűen meg kell állnom a békeszerződés kérdésében elfoglalt álláspontjánál is. Miért sürgeti a Szovjetunió a német békeszerződés megkötését? Ügy véljük, hogy miután a háború véget ért és azóta már 15 esztendő telt el, nincs ok, amiért a békeszerződés aláírását halogatni kellene, ön kijelenti, hogy számos esetben a volt ellenségek végül közeli barátokká váltak. Ez helyes! Miért ne tennénk tehát pontot a háború után: miért ne írnánk alá a békeszerződést, hogy így minden rendbe jöjjön? Miért nem ismeri el az NSZK a határokat? Az ön minisztereinek és az NSZK más hivatalos személyiségeinek beszédeiben gyakran elhangzik az a követelés, hogy ne ismerjék el Németország jelenlegi határait. Talán azt mondhatnánk, hogy e személyek kijelentései nem egyeznek az ön nézetével. De hogyan felelnek meg akkor az ő szavaik az ön ama kijelentésének, hogy sohasem tűrne kormányában revansista minisztert? De Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke nemrégen nyilatkozatot tett, amelyben leszögezte, hogy Németország határai véglegesek. Ezért a beszédéért az NSZK de Gaulle tábornokot többször élesen támadta. Mi a szándéka tehát az NSZK kormányának, — a határok felülvizsgálása? Tudniok kell azonban, hogy a háború következtében létrejött határokat lerögzítették az illetékes szövetségesek erre vonatkozó egyezményei, ezért a békeszerződés aláírásánál nem lehet őket felülvizsgálni. Vajon komolyan gondolhat-e valaki arra, hogy pl. Csehszlovákia és Lengyelország lemond nyugati területeiről? Világos, hogy ezt nem teszi! A következtetés tehát csupán ez lehet: Aki elutasítja a békeszerződést és határváltoztatást követel, abban bízik, hogy alkalma nyílik e kérdés erőszakos megoldására. Ez azonban a háború kirobbantását jelenti. Ha ön azt mondja, nem akar háborút, miért késlekedik az eddigi határok elismerésével, miért halogatja a békeszerződés aláírását? Kétféle magyarázat itt nem lehetséges. Talán rá akarja beszélni a lengyeleket, a cseheket és szlovákokat, hogy mondjanak le nyugati területeikről? Ez az ön dolga. Ha tényleg ez a szándéka önnek, lépjen kapcsolatba eme államok képviselőivel, de mindenki előtt ismert eme országok kormányainak többször ismételt nyilatkozata arról, hogy éppúgy, mint mi, határaikat véglegeseknek, állandónak és változtathatatlannak tartják. Ügy vélem, hogy a szövetségi kormánynak a békeszerződés ellen emelt kifogásait jelentős mértékben az az aggodalom diktálja, hogy a revánspolitika elveszti alapját, ön nem akarja elismerni a történelmi tényeket, jóllehet azt mondja, hogy nem ellenzi a szocializmust, sőt még a kommunizmust sem. De hogyan egyeztethetők össze ezek a kijelentések a szövetségi kormány ama csökönyös vonakodásával, hogy normális kapcsolatokat létesítsen a szocialista országokkal? Hisz Önöknek a Szovjetunióin kívül ma nincsenek diplomáciai kapcsolataik sem a Csehszlovák Köztársasággal, sem a Bolgár Népköztársasággal sem a Lengyel Népköztársasággal, sem más szocialista államokkal. fiz NSZK-ban üldözik a demokratákat Az ön legutóbbi olaszországi nyilatkozatait, amelyekben újból megkísérelte a „kommunista veszélyről" szóló hírhedt legendák terjesztését, nem sugallja más, mint a kommunizmus iránti gyűlölet s a tőle való félelem. Szövetségi Kancellár úr, ön gyűlöli a szocializmust és a kommunizmust. Ezért járult hozzá a drákói demokrataellenes törvények kiadásához is, amelyek lényegében alig különböznek a Hitler alatt kiadott törvényektől, ön törvényen kívül helyezte a kommunista pártot és ma Önöknél az embereket elítélik gondolkodásukért, haladó meggyőződésükért. Nemrégen beszéltem az ön nagykövetével, aki eléggé sajátosan magyarázta meg nekem e kérdést. Szavai szerint a „Békéért folyó harc bizottságának tagjai", akiket az NSZK-ban a vádlottak padjára ültettek, csupán álcázzák magukat e bizottsággal, de a valóságban a kommunista párt tagjai. Nem tudom, milyen meggyőződésűek ezek az emberek, vajon kommunisták-e, vagy csupán haladó szelleműek, akik szívükön viselik országuk nemzeti érdekeit. Legyen ez bárfrogy, a kommunista párt tagjai talán a söpredéket képviselik? A kommunisták a munkásosztály képviselői, akiknek saját nézetük van ,a társadalmi és államrendszerről. Miért ne rendelkezhetnének elemi emberi jogokkal? A| Önök államában megfosztják őKet jogaiktól •azért, mert ebben a kérdésben — az államrend kérdésében — Ön a valóságban hasonló álláspontra helyezkedik, mint Hitler, noha kijelenti, hogy Ön is a hitleri rendszer vértanúja volt. Igen, ez igaz, a hitleri terror önöket is sújtotta. De aránytalanul kegyetlenebbül zúdult Thälmannra és a többi német kommunistára. Az Önhöz hasonló emberekhez Hitler nyilvánvalóan másképp viselkedett, mint a demokratikus Németországért aktívan harcoló emberekhez. Nem akartam önnek szemrehányást tenni vagy sértő szavakat mondani. Ügy hiszem azonban, hogy ha nyíltan megmondom nézetemet a nyugatnémet viszonyokról, ez segítségünkre lesz abban, hogy jobban megértsük egymást. Nem lehet a végletekig hűzni a nyugat-berlini kérdés megoldását Szövetségi Kancellár úr, ön levelében említést tesz Nyugat-Berlin kérdéséről. Ehhez bátorkodom néhány megjegyzést fűzni: Ön azt írja, hogy az egyesített Németországban a berlini kérdés magától megoldódnék. Teljesen egyetértek Önnel, hogy azután ez a kérdés persze nem állana fenn és nem volna szükséges NyugatBerlint szabad várossá nyilvánítani. Egységes Németország azonban nem létezik, de Nyugat-Berlin kérdése fennáll és megoldást követel. E kérdés megoldásához — őszintén szólva — Önnek nincs közvetlenül köze. Ez a kérdés elsősorban a négy hatalom hatáskörébe tartozik, amelyek a hitleri Németország szétzúzása után megszállták Berlint. Önt a berlini kérdés csak közvetve érinti, mint németet és mint a Német Szövetségi Köztársaság képviselőjét, Bár a Szövetségi Köztársaság nem aktív tárgyaló fél, ha óhajtaná, akkor mint a Hitler-ellenes háború szövetségese a maga részéről hozzájárulhatna Nyugat-Berlin kérdésének megoldásához a béke biztosítása és a feszültség enyhítése érdekében. Mindeddig azonban Ön Nyugat-Berlin kérdésében teljesen negatív álláspontra helyezkedik. Igényeket tart Nyugat-Berlinre, vagyis a Német Demokratikus Köztársaság területére. Ma a kormányfői értekezlet küszöbén állunk, ahol majd nyilvánvalóan tárgyalásra kerül Nyugat-Berlin kérdése. Tárgyaló feleink elismerik, hogy a nyugatberlini helyzet abnormális és azt meg kell változtatni. Ez bizonyos reményre jogosít fel, hogy végül a négy hatalom megtalálja a kölcsönösen elfogadható megoldást s általános megelégedésre rendezheti Nyugat-Berlin helyzetét. Ha Önnek Szövetségi Kancellár Úr, van valamilyen elképzelése arról, hogy a jelenlegi körülmények között hogyan lehetne másként elérni Nyugat-Berlin helyzetének lényeges javítását, mint hogy szabad várossá nyilvánítjuk, mondja meg. Mi más kiutat nem látunk. A szovjet javaslat ereje és életképessége abban rejlik, hogy objektív feltételekből indul ki: A két, német állam fennállásának tényéböl, amelyek között nem folyik semmilyen tárgyalás az ország egyesítéséről, sőt ilyen tárgyalásra nincs is sok kilátás. Miért éppen szabad városra gondolunk? Ezt már szintén megmagyaráztuk. Megismétlem: azért, mert a Szovjetunió híven a más államok és nemzetek belügyeibe való be nem avatkozás elvéhez, senkire sem akarja rákényszeríteni a szocialista rendszert. A szocializmust csupán maga a nép, maga a lakosság fogadhatja el. Ha Nyugat-Berlinben tőkés rend van, ezt tényként fogadjuk el és hogy ne gátoljuk a nyugat-berlini lakosságot abban, hogy a már meglevő rendszerben éljen, a Szovjetunió azt javasolja, rendelkezzék Nyugat-Berlin különleges statútummal és biztosítsák e város zavartalan kapcsolatát valamennyi országgal. E kérdés helyes megoldásának elérésére törekszünk. De ha nem találunk megértésre, mi lesz tovább? Talán örökre békeszerződés nélkül fogunk élni és örökre belenyugszunk Nyugat-Berlin abnormális helyzetébe? Ebbe a helyzetbe természetesen nem lehet belenyugodni. Ha a Szovjetunió nem talál megértésre, nem marad számára más kiút, mint hogy aláírja a békeszerződést a Német Demokratikus Köztársasággal mindazokkal a következményekkel, amelyek ebből Nyugat-Berlinre is származnak. Ez a szerződés rendezné a Németország, valamint Lengyelország és Csehszlovákia közötti határkérdéseket is. A békeszerződés megkötése mindenkinek világosan megmutatja, hogy a jelenlegi határok módosítására irányuló törekvés nem más, mint háborús kalandvágy. A szovjet nép barátságot óhajt a Német Szövetségi Köztársaságban élő német néppel éppúgy, mint ahogy barátság fűzi a Német Demokratikus Köztársaság népéhez. A baráti kapcsolatok felvétele érdekében volna a Szovjetunió népeinek éppúgy, mint a két német állam és valamennyi európai ország népeinek, melyeknek érdekei megkövetelik mind Európa, mind az egész világ tartós békéjét. Meddig folytatják még a szovjet békejavaslafok kiforgatásét? Nem ismerek egyetlen esetet sem, amely arra a következtetésre jogosítana fel, hogy a Szövetségi Köztársaság uralkodó körei valamiképp objektívan tekintenek a Szovjetunió békeszerető politikájára. Talán még nem történt meg egyszer sem, hogy az NSZK hivatalos propagandája ne ferdítette volna el a szovjet kormánynak a legfontosabb békés problémák megoldására irányuló javaslatait, ne tulajdonított volna nekik mindenféle hihetetlen szándékot. És amikor védelmezni kezdjük javaslatainkat és megdöntjük ellenfeleink érveit, midjárt a legkülönfélébb nevekkel illetnek bennünket. A szövetségi kormánynak nyilvánvalóan nem tetszik, hogy a Szovjetunió gyakran teljes nyíltsággal kifejti álláspontját és bizalmatlanságát Nyugat-Németország bizonyos intézkedéseivel szemben. Méltán mondhatjuk azonban, hogy a szövetségi kormány ebben az esetben csupán saját munkájának gyümölcseit aratja le. Megmondom nyíltan, hogy önök néjia akkor i% arra kényszerítenek bennünket, hogy nyilatkozzunk és /meghatározzuk álláspontunkat az önök részéről történt egyes akciókhoz, ha erre nincs is kedvünk. Eléggé tetszett nekem pl. az Ön utóbbi levele és annak ígéretteljes hangja. Azt vártuk, hogy ezt hamarosan olyan konkrét tettek követik majd, amelyek valóban békés és melegebb légkört teremthetnének az államaink közötti kapcsolatokban. De ehelyett egészen más történt. Ön és kormányának tagjai újból visszatértek a Szovjetunió és szövetségesei durva támadásához. Erre válaszolnunk kellett. Nyilvánvalóan egyetért Ön azzal, hogy a polémia kiélezése távolról sem válik a kölcsönös megértés javára. Gyakran csak kárt okoz, pedig kapcsolataink javítása érdekében kívánatos volna kitérni mindannak, ami felesleges keserűséget és kiélezést okoz. Az Ön nagykövete azt mondotta nekem, hogy az NSZK kormánya nem ellenzi — így mondta — a polgári béke megteremtését. Ezzel egyetértünk, de az ilyen békét csupán kétoldalú alapon lehet megteremteni. Szükségesnek tartom, hogy nyíltan állást foglaljak azokhoz a kérdésekhez, amelyeket az Ön levele tartalmazott. Nem akartam elveszteni azt a reményt, hogy országaink kormányainak végül sikerül érintkezési pontot találniok a béke megszilárdítására irányuló törekvések egyesítésében. Tisztelettel NY. HRUSCSOV ÜJ SZÖ 3 * 1960. február 3.