Új Szó, 1960. január (13. évfolyam, 1-30.szám)

1960-01-07 / 6. szám, csütörtök

11om e i n Holland útja Romáin Rolland halálának a napokban volt a 15. évfordulója. Romáin Roilandnak, a bátor hitvallónak és nagy művésznek életéből a termékeny hagyománnyá és történelmi jelentőségűvé váló sajátságok egyre élesebben bontakoznak ki: rátalálása a humanizmust szenvelgő pacifizmus útjáról a cselekvő és szocialista pacifizmus útjára, amelyen nemcsak a béke óhajtásáról, hanem a háború lehetetlenné tételéről van szó. Nézzük ennek az útnak egyik utolsó állomását az író életében. 1939ben fejezte be Romáin Rolland forradalmi drámáját, a Robespierre-t. Az utolsó jelenet végén a színi utasítás szerint felhangzik a Marseillaise s a szerző hozzáteszi: azt kívánom, hogy áradjon át hatalmasan felzendülve az Internacionáléba. Ez a darab, a 73 éves költő utolsó szépirodalmi alkotása, a forradalmi osztályharc iránt teljes megértést mutat. Nagyszerű éleslátással viszi színpadra a nagy francia forradalom idején a feudalizmus megszűnésével adódó konjuktúrán meggazdagodott polgárság összeesküvését és árulását a plebejus köztársaság megteremtői, a jakobinusok ellen, akiket a régi uralom híveivel összefogva és az* egyszerű embereket megtévesztve, sikerült eltiporni. Romáin Rolland a Robespierreben ajánlott dallamszövéssel hitét fejezi ki abban, hogy az egykori meg nem alkuvó jakobinus harcosok tiszta lendülete tovább él majd a munkások és parasztok forradalmi cselekvésében. Sok a mondanivalónk Romáin Rollandról, sőt a mondanivaló egyre szaporodik, amint szerepét, cselekvését, alkotásait helyes arányaiban - a növekedő időbeli távolsággal egyre pontosabban lehet felismerni. Az a beszéd, amelyet Hruscsov elvtárs 1959 szeptemberében az Egyesült Nemzetek Szervezetének nyilvánossága előtt tartott a háború kiküszöbölésének módjáról, s az emberiség előtt álló társadalmi fejlődés biztonságossá tételéről, fokozottan időszerűvé teszi, hogy elővegyük Romáin Rolland írásait. Ezekből kitűnik, hogy ő nemcsak a háború kitörléséért küzdött az emberiség történetéből, s nemcsak szembe állítja a végcél nagyszerűségét az eddigi embermúlt szégyenfoltját jelentő háborúskodással, hanem 70. életévéhez közeledve fokozatosan eljutott a szocializmust építők konkrét békeakaratának és egyedül hatályos eszközeiknek, tehát annak az oldalnak megértéséig, ahonnan Hruscsov szava felhangzott. Romáin Rolland fejlődése a tisztult társadalomszemlélet felé elég korán csírázott benne. Már 1914-ben, világszerte ismertté vált cikkében, amelynek címe „A kavargó zűrzavar felett" érinti azt a gondolatot, hogy nem a határokon túl keresendő az igazi ellenség, hanem az országon belül, a frontok mögött, az uralkodó osztályok soraiban. Később, az első világháború után a nem-ellenállás reformista, meghunyászkodást és örök türelmet hirdető elve foglalkoztatja azokban a változataiban, amint Lev Nyikolajevics Tolsztojnál és Gandhi tevékenységében megtalálható. Azonban túljut ezen a haladást nem jelentő fokon, kiábrándul a szép szó és a szellemi emberek jóravaló elgondolásainak hatalmába vetett, túlzó légiességű hitéből. Romáin Rolland 1914-ben ugyanabba a Svájcba emigrál, ahol a következő esztendőben Zimmerwaldban Lenin vezetésével a szocialista baloldal emelte fel szavát és hirdette kérlelhetetlen világosságú programját az imperialista kapitalizmus ellen. Romáin Roilandnak volt némi kapcsolata a zimmerwaldi iránnyal, de ez nem erősödött fel benne jelentékennyé. Visszahúzó hatást gyakorolt Romáin Rollandra kispolgári eredete, ezzel az eredettel kapcsolatos húzódozása politikai és pártos állásfoglalástól, továbbá a huzamos foglalkozás, egyébként nemes törekvéseket hirdető, elvont elméletekkel, amelyeknek nem volt kapcsolatuk a konkrét társadalmi fejlődéssel. A nagyhírű párizsi tanárképzőintézet, az École Normále nevelte Romáin Rolland-t történettudossá. Ott szerez diplomát és doktorátust. Történelmi tanulmányait a nép számára írt színdarabokban értékesíti, Jaures-zel fog össze polgári dekadenciától mentes népi színpad teremtésére. Több mint egy évtizeden át működik mint a művészet és zenetörténet főiskolai előadója, Monográfiákat ír nagy alkotókról, a zene, a képzőművészetek és a szépirodalom világából, Tolsztoj és Michelangelo mellett elsősorban Beethoven foglalkoztatja. Végül tízkötetes monográfiát szentel - egy regény ölt itt életrajzformát — regényhősének, Jean-Christophenek, aki az első világháború előtt, ennek küszöbéig két egymás közelében élő nép — a francia és a német — jószomszédi kapcsolatait van hivatva megtestesíteni, az akkori uralkodó osztályok nacionalizmusától eltérő népi, kispolgári vonalon. Majd .mikor bekövetkezik 1914-ben az, amit a tízkötetes regény befejezése sejtet, tudniillik kitör az első világháború, s polgári, félig burzsoá, félig feudális imperializmusok vad hírverésbe fullasztják az emberies gondolatot, s a szennyes áradat magával ragadja a tollforgatók többségét, Romáin Rolland elsőnek áll ki az ár ellen, mint ama korszak acélos szilárdságú erkölcsi atlétája. Már említett genfi cikkében 1914. szeptember 15-én nevén nevezi Rolland a legkonokabb ellenséget: a hódító terjeszkedésben és gyűlölködésben korlátot nem ismerő imperializmus ez. Később, második nagy regényciklusában, az Elvarázsolt lélekben, mely hat kötetet foglal magában és 1933-ban készült el, azt is kimondja, hogy az imperializmus mozgatója a pénz urainak elvadult telhetetlensége. A szocializmus felé vivő megértésének kifejezője ez a második regényciklus, melynek két férfi hőse Mark és Sylvio a fasizmus ellen küzdve esnek el. Itt a teremtő, a soha meg nem szűnő fejlődés elve foglalkoztatja a regényírót, bár bizonyos lemondó, vagy elégikus színezettel, mikor Anetterői, a felszabadult nőről és sarjadékáról azt mondja, hogy mint a főnix, máglyára vannak szánva. De tisztelet e máglyának — olvassuk —, mert hamvaikból, mint a főnixéből, magasabbrendű emberiség születik újjá. A küzdelmeken és áldozatosságon át vezető fejlődés magasra Welését ismeri fel Romáin Rolland 1935-ben, amikor Gorkij meghívására, akivel hosszú éveken át baráti levelezés kapcsa fűzte össze, látogatást tesz a Szovjetunióban. Mint 20 éves diák 1886-ban Tolsztojjal keresett levélben kapcsolatot. S később, amint említettük, egy ideig befolyást gyakorolt reá a tolsztoji tanítás a passzív magatartásról a támadó ross-zaság ellen. Ezzel az illúzióval Rolland 1931-ben kezd felszámolni, s 1932-ben már „Az új világ védelmére" fog tollat s nem hallgatja el, hogy új világon a Szovjetuniót érti. Romáin Rolland irodalmi hagyatéka gyönyörű könyvek sorozata. Bennük emberi érdeklődésének sokoldalúsága, művészi érzékének finomsága, a háború előtti, alatti és utáni társadalom értelmiségi válsága van megörökítve, de legnagyobb jelentősége ma annak a fejlődésnek feltüntetésében rejlik, amelyet Rolland világnézeti téren megtett, s melynek értelme és tanulsága az, hogy nem elég egy régiszabású társadalomban pusztán ellenzéki szerepet vállalni, hanem hirdetni kell a fejlődés törvényét, mely kérlelhetetlen paranccsal irányít új társadalom felé s ennek tervét kell hordozni és megvalósításának egész odaadással nekilendülni. SAS ANDOR Az ünnepi hetek zsúfolt műsorában mégismerkedhettünk Dovzsenko világhírű szovjet filmrendező posthumus alkotásával, Dal a tengerről című filmjével, melyben Borisz Andrejev, a nálunk is közkedvelt szovjet filmszínész felejthetetlen művészi alakítást nyújtott. Műsorra került még Ladislav Rychman cseh rendező CSALÁDI KÖRE, mely erkölcsi és eszmei értéke ellenére nem nyert kellő művészi kifejezést és több jelenete félig kidolgozottként hat. Kedves élmény volt kicsiknek és nagyoknak egyaránt AZ ARANYCSILLAGOS HERCEGNŐ című mesefilm, Martin Frič, Köztársasági Érdemrenddel kitüntetett rendező filmje, a szépséges Lada hercegnőről. Tömegesen vonzotta a mozilátogatókat a francia Haroun Tazieff rendező és egyszemélyben főoperatőr színes dokumentumfilmje, a világ tűzhányóiról: HA A POKOL ERŐI ELSZABADULNAK. A vér is elhűl a nézőben, ha a film alkotóinak hajmeresztő vakmerőségére gondol. Életüket kockáztatva a legközelebb merészkedtek a kamerával Japán, a Fülöp Szigetek, Jáva, Közép-Amerika, Brazília, a Cordillerák, Andesek, a BelgaKongó, Kenya és Olaszország működő tűzhányóihoz. Felvételeikben szemléltetik a tűzhányók megfékezhetetlen elemi erőinek pokoli rombolását Pompej napjaitól napjainkig. A néző a film alkotóival együtt szemtanúja lehet a jávai vulkán kitörésének. Valóban a pokol erői szabadulnak el a filmben. Minden, ami Alekszandr Petrovics Dovzsenko DAL A TENGERRŐL című filmjében lejátszódik — az élet nevében történik. Oj emberek születnek egy vízierőműépítés folyamatában, a régi törvényszerűen átadja helyét az újnak. Bensőséges melegség, szívélyesség, egyszerű hétköznapi hősiesség, természetes páthosz, a korszellem jellemzi Dovzsenko alkotását, hőseinek viszonyát. A forgatókönyv és a rendezés egyaránt Dovzsenko müve, ám alkotómunka közben érte a halál. Filmjét azonban az ő útmutatásai alapján, „dovzsenkói szellemben" fejezte be tanítványa és munkatársa, Julija Szolnceva. Dovzsenko, Szergej Ejzenstejn mellett, a szovjet filmművészet másik legkiválóbb egyénisége. Színész, forgatókönyvíró, rendező egy személyben. Fiatal éveiben . több..szerepet játszott, majd egészen áttért a rendezésre. Olyan filmek kerültek ki keze alól, mint a Föld, Arzenál, Scsorsz. Dovzsenko a néppel összeforrt alkotóművész jellegzetes típusa. Filmjeiben szívesen szerepeltetett nem hivatásos színészeket, egyszerű embereket, statiszták helyett a mindennapi munka hőseit, a gyárak és falvak dolgozóit fényképeztette. Posthumus alkotásában is hü marad önmagához. A filmet 9 hónapi előkészület után 5 hónapig forgatták a Kijev környéki Szeliscse faluban, majd két vízierömü, közte a kahovkai, építésén. A film remek lélektani érzékeltetése annak, hogyan függ össze az emberek fejlődése az új élet születésével. A filmben látjuk, hogyan tűnnek el — hatalmas gépek beavatkozása folytán — a falu vályogviskói, hogy átadják helyüket a születendő tengernek, vízierőműnek, amely anynyi energiával látja el majd az országot, és ezzel a falvak népének életszínvonalát is emeli. Drámai pillanatok ezek és Dovzsenkó alkotó elképzelésé itt is kitűnó hatást ért el. A lélektanilag érthető ellentétek nagyszerű feloldódását látjuk egyes jelenetekben: a röghöz kötött parasztok, akiknek már az ükapjuk itt született és alapította meg „családi fészkét", sajgó szívvel, de az új élet biztos tudatában szinte kötelességérzettel, mintegy korparancsnak engedelmeskedve segítik az újat. Fáj a régi elvesztése, de tudják, sokkal szebb, jobb lesz majd helyén az új. Lebilincselő jelenetek örökítik meg a kolhozfalu mindennapi életét: az emberek építőmunkáját, az ünnepélyes pillanatokat: új emberpalánta világrajöttét, a fiatalok között bimbózó szerelmet, a faluból elszármazottak gyermeki alázattal való viszsza-visszatérését a szülői házhoz. Megjegyzendő, hogy e jelenetek hitelesek: a falu egész lakossága „statisztált" a filmeseknek, csak a főszerepeket játszották a szovjet filmművészet nagyjai. Rokonszenves, elragadó művészi teljesítményt nyújtott a Szavva Zarudnij kolhozelnök újért küzdő, de az emberi gyengeségektől nem mentes alakjának megtestesítésében Borisz Andrejev. A bájos Zinaida Kirijenko, akit nemrégen az Emberi sors című filmben Szokolov feleségeként ismertünk meg, Katyerina Zarudnajat alakította elbájoló játékkal. A többi szerepekben is befutott színészeket láttunk Carjov, Livanov, stb.). A film befejezői méltóképpen teljesítették Dovzsenko örökét. (L. L.) HitHtt

lHM

MI

II

II

M

tlI

HIIHItttHnrM szövetkezet évzáró közgyűlésén. De így is helyes, ha nyáron sürgölődnek a munkában, télen forgolódjanak muzsikaszó mellett, amikor a traktorosok a masina kormánykereke hélyett harmonikát és klanétát fognak a kezükbe. Búcsúzóul mi is jó szórakozást, jó munkát kívánunk, licei szövetkezetesek! S jó munka gyümölcseként akár minden családnak is egy-egy helikoptert. Jolsvatapolcán Egykettőre elpárolgott a lelkesedésünk, amikor beszélgetni kezdtünk a közeli Jolsvatapolca szövetkezeti vezetőivel. Ján Dobšinci, a szövetkezet könyvelője, Ján Boldiš, az elnök, Miškovič bácsi, a nemzeti bizottság elnöke és Rol'nik elvtárs, a helyi pártszervezet elnöke azzal kezdik, hogy a rőcei járásban szinte szokássá vált, hogy Tapolcát Licéhez hasonlítgatják. A két falunak körülbelül egyazon gazdálkodási feltételei vannak, csak éppen Tapolcán tehetősebb, nagyobb gazdák voltak, úgy 20-30 hektárosak, akik nyaranta aratókat fogadtak és a földjeiket harmados bérbe adták. Ma mind egy szálig szövetkezeti tagok. A szövetkezet földalapja tehát nem csekély, az egykori gazdák azonban gyerekeiket sorjában elküldték a városba, kit gyárba, kit hivatalba, s a közös föld megművelésére családonként csak a két öreg maradt odahaza. Ha dolgozni kell, hol csúz gyötri őket, hol a derekukat fájdítják, hol az öregség dönti ágyba őket - egyszóval mindig akad dögivei kifogás, elsősorban az, hogy világéletükben nem gürcöltek annyit, mint most, s ez a legtöbb esetben igaz is lehet, mert a sok földű gazdák bizony nem szokták meg a munkát. Visszaemlékezünk a licei Gregor Józsi bá szavaira, hogy megfeszülhet a szövetkezeti elnök és kiköpheti a lelkét az egész vezetőség, ha az embereknek nem fűlik a foguk a munkához, bizony a közös csak Csáki szalmája marad. Tapolcán így is van. Pl. több mint fél esztendeje nincs állandó sertésgondozójuk, s az öreg Miškovič, a nemzeti bizottság elnöke „hivatalos' hatalmából" kifolyólag is örül, ha sikerül rávennie valamelyik Markát vagy Rózát, hogy vállalja egy hétre a hízók gondozását. Az etetők hetenként váltakoznak, s ennek a levét a szerencsétlen jószág issza meg, amely bizony alig harmadannyival gyarapszik naponta, mint a licei mangalicák. Ha meg az elnök egy rossz szót mer mondani az embereknek, vagy csak görbén néz rájuk, az illető másnap egyszerűen otthon marad, a jószág meg nyalhatja az üres vályút. Ha a könyvelő arra vetemedik, hogy szemére hányja valamelyik „módos gazda" feleségének, hogy a közösből vissz haza egy átalvetővel zöldséget, olyan csattanós választ kap, hogy két hétig cseng belé a füle. — Annyit mondhatok neked, te jöttment, hogy egy szál sem termett belőle azon a földön, amit te adtál a szövetkezetbe! Szegény könyvelő aztán elpanaszolja, hogy nagyonis kesztyűs kézzel bánnak a szövetkezetben az efféle nagyföldű szentekkel, akiknek még ma is maguk felé hajlik a keze. Az elvtársak nem akarják megérteni, hogy a faluban sokan szakasztott úgy viselkednek, mintha szabotálni akarnának, szándékosan kárt tenni; még véletlenül sem fordult elő, hogy az ilyeneket a becsületes szövetkezetesek elvtársi bírósága elé állították volna, hogy végre megértsék: elmúlt a régi világ, ma már nem lehet úgy kiszipolyozni az embereket, mint valamikor szokásban volt. Szegény szövetkezet módos tagjai De azt már ne gondolja senki, hogy a tapolcai módos gazdák" szűkösen élnek a szövetkezetben. Nem kell őket félteni, csöppet sincs rossz dolguk. Megmaradtak a szegény szövetkezet módos tagjainak. Természetbeni mindig jut amennyi kell, mindegyiknek az óljában röfög néhány hízó, a házuk mellett hosszan nyújtózó gyümölcsöskertek zöldellnek, számát se lehet adni az apró jószágnak, ami az udvarukon kapargál és hízik abból, amit a gazdájuk csent el a közösből; a derék „módos" tagok pedig eljárnak a piacra, viszik a baromfit, tojást, zöldséget, túrót meg miegymást, aminek ára van. Spartakot nem vesznek, motorkerékpárt sem, de azé'ťt semmiben sem látnak szükséget — és sokan vannak köztük, akik mindenre készek, csak éppen dolgozni nem akarnak. Boldiš elvtárs már a hetedik elnök, akit a szövetkezet élére állítottak Dolgos, becsületes ember, de ahelyett, hogy megszervezné a munkát és vezetné a szövetkezetet, mihelyt nyit a tavasz, a traktor nyergébe patton és hajtási igazolvány nélkül dübörögteti fel alá a földeken, mert a három falubeli traktoros, akinek hajtási engedélye is van, az istennek sem akar dolgozni, nemhogy az elnöknek. Évekig tartott, míg csigatempőban felépítették a tehénistállót, istentelenül drága is volt, az állam egyre csak adta, adta a segélyeket. A jószág mindaddig a „módos gazdák" tágas, kellemes istállóiban üdült, megvolt mindene, csak éppen — kevés tejet adott. Hiába ütöttek pecsétet éjjelre az istálló ajtajára, a tehén tőgyét lepecsételni nem lehet, s a derék gazda talált magának valami bejárást az' istállóba. Hogy is ne, elvégre az ő istállója! A tejhozam ma is mindössze napi három liter állatonként, vagyis a liceinek kevesebb, mint a fele. A tehenek elcsenevészesedtek a rossz gondozástól, s hiába vásárolnak 6 ezer koronáért jól tejelő fajállatokat, egy év sem telik belé, s máris viszik a csont-bőrre soványodott barmot a vágóhídra. Lám, mi mindenben ludasak a tapolcaiak. A szövetkezet kezdettől fogva, „hét sovány" esztendeje során ráfizetéses volt, az állam egyre-másra fizette a nehéz ezreseket, hogy helyreüssék a hiányokat, s így ment ez egészen 1959-ig. Derék asszonyok — mihaszna férfiak Igaz, ebben a szövetkezetben is akad néhány ember, aki megfogja a munka boldogabbik végét és becsületesen megtesz minden tőle telhetőt, de hiába — egy-két fecske nem csinál nyarat, egy-két becsületes ember nem húzza ki szárazra a szövetkezet kátyúba ragadt szekerét. Pavel Lukáč, Ondrej Šeševička, Ján Macko--Tomis és még néhányan, nagyobbrészt öregek, becsületesen dolgoznak. De a tapolcai férfiak szégyenére még azt is meg kell mondanunk, hogy mindig, az idén is, valahányszor a helyzet egy kicsit javult, a legderekasabban az asszonyok igyekeztek. Bennük még megszólal a lelkiismeret, megesik a szívük az ártatlan barmokon, legalább egy hétre elmennek az istállóba, vetnek valamit a vályúba, a jászolba. Node a férfiak — szégyen és gyalázat! Azt mondják, ők az atyauristennek sem dolgoznak! Egyszerűen sztrájkolnak. Van például két gazda, az egyik 25, a másik 30 hektár földet vitt be a szövetkezetbe, de a fiúkat, lányukat, vejüket és menyüket mind egy szálig hivatalokba küldték uraknak. Karácsony előtt, amikor ott ültünk a szövetkezet irodájában, olyan volt a hangulat, mint nyilvános vezekléskor. A funkcionáriusok, nagyrészt kommunisták, egymás után beismerték, hogy nem tudják, hogyan jussanak tovább. Boldiš le akar mondani az elnökségről, s az ember nem is csodálkozik rajta, mert őt is csak jöttmentnek csúfolják, a módos gazdák ahol csak alkalom adódik rá, piszkolják, gyalázzák. Ami a legmegdöbbentőbb: a faluban 73 házszám van, s a helyi pártszervezet 40-nél több tagot számlál! Micsoda kommunisták ezek!? Akad köztük olyan, aki fennen lobogtatja a pártigazolványt, ha valami előnyökhöz juthat. Mások meg a legmaradibbaknál is ósdibb nézeteket vallanak. Az ilyen „kommunista" nem jár el gyűlésre, nem jár el munkába sem, a pártbizottság pedig egyszerűen nem tudja, mihez kezdjen velük. Az igazság az, s ki kell mondani, bármennyire is megharagszanak érte, hogy az elvtársak egyszerűen nem tudják, mit csináljanak a szövetkezetbe bekerült kulákokkal. A kulákok viszont csöppet sem tanácstalanok, szemernyit sem' félnek, meg vannak győződve arról, hogy ez a mi rendszerünk annyira emberséges, hogy azzal sem bánik el, aki szabotál és árt a közös ügynek. A pártszervezet nem elég erős azokkal szemben, akik a múltban rászoktak a parancsolgatásra. A szövetkezet balsikerének okai a falu osztályösszetételében rejlenek, hisz ez a szövetkezet is a liceihez hasonlón virágozhatnék, ha az embereknek több munkakedve volna, öntudatról nem is szólva. Mert az utóbbit elért sikerekkel előbb-utóbb megszereznék. Van orvosság Van ám orvosság a tapolcai nyavalyákra is. Például az, hogy a pártszervezet a nemzeti bizottsággal és az EFSZ vezetőségével gyakrabban hivna össze nyilvános népgyűléseket, amelyeken nyíltan fejükre olvasnék a szövetkezeteseknek az igazságot, s a becsületes dolgozók közössége ítélkeznék azok fölött, akiknek restsége és hamis „paraszti gőgje" fékezi a munkát, az előbbre jutást. Csakhogy még a funkcionáriusok sem tudják megmondani, mikor tartottak utoljára ilyen gyűlést a faluban. „Régen nem volt" - mondogatják. Pedig lehet, ha az emberek pontosan ismerték volna a dolgok helyzetét, talán másképpen is viselkedtek volna. Véget kellene vetni Jolsvatapolcán a kókadozásnak, lemondó iegyintgetésnek. Vannak a faluban becsületes kommunisták és pártonkívüliek, akik le tudnák győzni a hibákat, úrrá tudnának lenni a nyavalyákon, ha megfeszítenék az erejüket. A fő, hogy ne féljenek, legyenek úrrá saját elfogódottságukon és tanulják meg, hogyan vegyék kezükbe, hogyan igazgassák községük ügyeit. Tapolcán a tapolcaiaknak kell rendet teremteniök, bár az is igaz, hogy a járási és kerületi szervektől az eddiginél nagyobb segítséget kellene kapniok. Ámde nem állami segélyek formájában. Mert már régen bebizonyosodott, hogy manapság a pénz már nem minden. MÁRIA SEDLÁKOVÁ, a Pravda szerkesztője ÚJ SZÖ 2 * 1960. január 10.