Új Szó, 1960. január (13. évfolyam, 1-30.szám)

1960-01-21 / 20. szám, csütörtök

N. JC Krupszkaja: iZAEMLEKEZ r Iljiccsel együtt a Szmolhijba költöztünk. Kaptunk egy hálófülkés szobát, amelyben azelőtt valami tanárnő lakott. A mosdón keresztül kellet bemenni. Liften lehetett felmenni oda, ahol Iljics dolgozószobája volt. Szemben vele volt egy kis fogadószoba. Egymás Után érkeztek hozzá a küldöttségek. Különösen sok delegátus jött a frontról. Benézek hozzá, s ő a fogadószobában van. Katonák szoronganak egymás mellett, mozdulatlanul hallgatják IIjicset, aki az ablaknál állva magyaráz. A Szmolnij abban az időben mindig tömve volt emberekkel. Mindenki oda igyekezett. Az épületet a géppuskás ezred katonái őrizték. Ez az ezred 1917 nyarán a viborgi oldalon állomásozott és teljes egészében a viborgi munkások befolyása alatt állt. 1917. július 3-án a géppuskás ezred elsőnek lépett akcióba, s készen állt a harcra. Kerenszkij példás büntetést akart kiszabni a felkelökre. Fegyvertelenül kivonultatták a térre és árulóknak bélyegezték őket. A géppuskások ezután még jobban gyűlölték az Ideiglenes Kormányt. Októberben a szovjet hatalomért harcoltak, azután pedig magukra vállalták a Szmolnij védelmét. Iljics személyes szolgálatával is egy géppuskást bízták meg, Zsoltisev elvtársat, egy Ufa kormányzóságból való parasztot. Nagyon szerette lljicset, a legmesszebbmenőkig gondoskodott róla, mindent megtett érte, ebédet is ő hordott neki a Szmolnijban levő étkezdéből. Zsoltisev hihetetlenül naiv volt. Mindenen csodálkozott, még a spirituszfőzőn is, nem tudta elképzelni, hogy mitől ég. Bemegyek egyszer a szobába, hát ott guggol a földön a lángoló spirituszföző előtt és önti bele a spirituszt. A Szmolnijt védő géppuskások egyszer megtalálták az intézet volt növendékeinek egy csomóba gyűjtött dobozait. Kíváncsiak voltak, mi van bennük s szuronyaikkal felfeszítették a dobozokat. Naplók, mindenféle csecsebecsék, szalagok kerültek elő belőlük. A géppuskások szétosztották a csecsebecséket a környék gyerekei között. Zsoltisev nekem is hozott valamit — egy kis ker.ek tükröt, rajta lantinbetűs felirat: „Niagara." Még ma is őrzöm. Iljics néha váltott pár szót Zsoltisevvel, az pedig a tűzbe ment volna érte. Zsoltisevnek Trockiról is kellett gondoskodnia, aki családjával együtt velünk szemben lakott, a Szmolnij volt főnöknőjének helyiségében. Trockijt azonban nem szívlelte. „Túlságosan szeretett parancsokat osztogatni" — írta egyszer nekem. Zsoltisev most a Baskír Köztársaságban él, egy kolhoz tagja, népes családja van. Méhészettel foglalkozik. Az utóbbi időben betegeskedik Időnként kapok tőle levelet, s mindig emlegeti lljicset. Akkoriban reggeltől késő estig el voltam foglalva a munkámmal, előbb a Viborg kerületben, majd a Közoktatásügyi Népbiztosságon, s Iljics bizony eléggé magára volt hagyatva. Zsoltisev vitte neki az ebédet, a kenyeret, — mindent szigorúan az előírt fejadag szerint. Marija lljinyicsna is hozott neki időnként ennivalót hzulról, de mivel keveset tartózkodtam otthon, nem volt, aki rendszeresen gondoskodjék táplálkozásáról. Nemrég beszéltem Korotkovval, aki akkor 12 esztendős volt, és édesanyjánál, a Szmolnij étkezőjének takarítónőjénél lakott. Egyszer hallja az édesanyja — mesélte —, hogy valaki jár az étkezőben. Benéz, és látja: Iljics áll az asztalnál s egy szelet fekete kényeret meg egy falat heringet eszik. Amikor meglátta a takarítónőt, zavartan nevetgélve azt mondotta: „Nagyon megéheztem." Korotkova ismerte Vlagyimir lljicset. Egyszer, ez úgy néhány nappal a forradalom után lehetett, Iljics megy a lépcsőn, s meglátja a takarítónőt, amint a korlátnak támaszkodva áll; bizonyára elfáradt a lépcsőmosásban. Iljics szóba elegyedik vele. Korotkova akkor még nem tudta, NINRE kivet ált szemben. Azt kérdi tőle Iljics: „Nos, elvtársnő, hogy látja a dolgot, jobb az élet most a szovjethatalomban, mint régen?" Ő pedig így válaszol: „Mit törődöm én vele, csak fizessék meg a munkámat." Később, mikor megtudta, hogy Leninnel beszélt, nem győzött sopánkodni, Egész életében emlékezett rá, hogy mit válaszolt akkor. Korotkova most nyugdíjas. Fia, aki akkor a Szmolnij expedíciójában dolgozott, elvégezte a képzőművészeti főiskolát, festőművész. Végre hozzánk költözött Sotman anyja, egy finn aszszony. Nagyon szerette fiát, büszke volt arra, hogy fia a II. pártkongresszus küldötte volt, s a júliusi napokban segített Iljicsnek elrejtőzni. Attól kezdve tisztaság és rend volt nálunk, Iljics örömére, aki mindig példásan rendszerető volt. Ez az aszszony foglalkozott Zsoltisevvel, a takarítónőkkel, és az éttermi felszolgáló nőkkel is. Ettől kezdve nyugodtan mehettem el hazulról, abban a biztos tudatban, hogy lljicset annak rendje és módja szerint ellátják. Esténként, amikor hazajöttem a munkából, ha Iljics nem volt elfoglalva, el-el mentünk sétálni a Szmolnij környékén, hogy beszélgethessünk egy kicsit, lljicset akkor még arcról nem sokan ismerték, s teljesen őrizet nélkül járkált. Igaz, hogy a géppuskások, amikor meglátták, hogy kilép a kapun, mindig izgultak, nehogy valami történjék. Vigyáztak, hogy ellenséges elemek ne gyülekezzenek a Üzmolnij környékén. Egyszer elfogtak vagy egy tucat háziasszonyt, akik az egyik utcasarkon állva hangosan szidták Lenint. Reggel hívatott Malkov elvtárs, a Szmolnij parancsnoka: „Behoztunk tegnap néhány némbert, járt a szájuk. Nézze meg, legyen szíves, mit csináljunk velük, itt tartsuk vagy elengedjük őket?" Kiderült azonban először is, hogy az asszonyok többsége már kereket oldott, a többiek pedig amolyan tudatlan kispolgárok voltak, fogalmuk sem volt a dolgokról, és így nevetséges lett volna bent tartani őket. Mosolyogva azt taMcsoltam tehát Malkovnak, hogy minél előbb eressze szélnek őket. Az egyik aszszony, amikor már kifelé mentek, visszafordult, és Malkovra rr\utatva suttogva kérdezte tőlem: „Ez Lenin?" Intettem, hogy nem. (A fenti részlet N. Krupszkaja: „Visszaemlékezések Leninre" c. művéből, közvetlenül az Októberi Forradalom után játszódik le.) Ä csehszlovák film D. fesztiválja előtt X csehszlovák film dolgozóinak egyik idei nagy akciója lesz a csehszlovák filmek II. fesztiválja. A hazai filmek első fesztiválját tavaly tartották meg Banska Bystricán. Ekkor nemcsak a kiválasztott filmeket mutatták be, hanem egyben számos vitát rendeztek a nézőközönséggel, s ugyanakkor egész sorozat előadás hangzott el filmművészetünk legfontosabb problémáiról. Ezeket az előadásokat élénk vita követte, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy a tavalyi filmprodukcióban már kevesebb a kifogásolnivaló. Ez idén újra februárban, mégpedig 20—27-e között rendezzük meg Plzeňben a csehszlovák filmek fesztiválját, amelynek színhelye évrőlévre változni fog. A fesztiválon több száz filmmunkás, rendező, operatőr, forgatókönyvíró, színész, valamint újságíró, kritikus, filmesztéta vesz részt. A bemutatásra kerülő 12 filmnek zöme itt kerül első ízben a közönség elé. A szlovák kinematografiát két egész estét betöltő film képviseli majd a Dabaö kapitány és a Sziklák és emberek című alkotás, amelynek forgatását most fejezték be. A film különben a harrachovi alagút építkezésén lezajló történetet dolgoz fel és égető társadalmi problémákkal foglalkozik, (g-t.) kulrurmlís hÍRek Az Alekszandrov együttes ismét hazánkba látogat Hazánk felszabadulásának. 15. évfordulóját velünk fogják ünnepelni felszabadítóink is. A Prágai Tavasz keretében kiváló szovjet művészek lépnek fel és május első napjaiban a híres és nálunk oly közkedvelt Alekszandrov-egyUttes is turnéra érkezik. Három heti vendégszereplésük alatt Prágában és több más városban lépnek fel. -va A Csemadok fUlekpüspöki kultúrcsoportja a minap Egyházasbástyára látogatott el. Fellépésük sikeres volt, s ezzel példát mutattak az egyházasbástyaiaknak. (t. i.) • A budapesti Magyar Nemzet folytatásokban közli Fábry Zoltán „Fülemülék nyomában" című, az Oj Szóban megjelent tanulmányát. (-) • A CSISZ kelenyel szervezetének tagjai a napokban jólsikerült kulturális műsort rendeztek. (b. i.) /Q sevillai borbély bemulalója A bratislavai Nemzeti Színház opera együttese a napokban nagy sikerrel mutatta be Rossini A sevillai borbély című vígoperáját. 3. Herec két felvételén A. Kucharskýt és N. Hazuchovát, illetve B. Hanákot láthatjuk, akik a második szereposztásban játszottak. Szülő és nagyszülő az iskoláért NÉPI DEMOKRÁCIÁNKBAN egyre szemléltetöbben domborodik ki millió és millió dolgozónk részéről a kezdeményezés, az önkéntes munkavállalás, hogy a szocializmus befejezése minél előbb megvalósuljon hazánkban. Ez a kezdeményezés nemcsak üzemeink, gyáraink, szövetkezeteink szocialista munkaversenyében és dolgozóink újítási javaslataiban nyilvánul meg, hanem kulturális életünk kis mozzanataiban is egyre erőteljesebben kibontakozik. Itt van például az iskola. A minap Kassán jártunk és elbeszélgettünk Hermely Anna elvtársnővel, a Kassai Tizenegyéves Magyar Tannyelvű Középiskola tanítónőjével. Megkérdeztük, hogy a szülői értekezleteken kívül miben nyilvánul meg a szülők önkéntes kapcsolata az iskolával. Hermely elvtársnő néhány pillanatnyi tűnődés után elmosolyodott s a következőket mondotta: i— Azzal kezdem, hogy ha eddig valamilyen kéréssel fordultunk a szülőkhöz, azt habozás nélkül teljesítették. Számos esetben megtörténik például, hogy az iskolában valami megrongálódik. Ilyenkor ha a kommunális üzemekhez fordulunk, köztudomású, hogy a munka kissé elhúzódik, ezért inkább tanítványaink szüleihez fordulunk segítségért. így került rá sor, hogy nemrégen Meiszner Károly, a Keletszlovákiai Vasgyár dolgozója iskolánkban megjavította a hangszórót, egyik tantermünkben a villanyt hozta rendbe és végül a táblát szerelte fel. Munkájáért egy koronát sem volt hajlandó elfogadni tőlünk. Azt mondta, hogy a saját érdekét is szolgálja, ha segítséget nyújt annak az iskolának, amelyre gyermeke nevelését bízta. Hermely elvtársnő megemlíti Pöck elvtársat is, aki kérés nélkül minden ünnepi alkalomra elkészíti az iskola díszes faliújságját. Az iskolában már mindenki tudja, hogy november 7-én a reggeli órákban Pöck elvtárs felesége a hóna alatt hozza a nagy, színes falitáblát. A hatalmas faliújságot a világért sem bízná a gyerekre, hanem egyedül cipeli, hogy sértetlenül kerüljön az iskola falára. Ez idén egyébként Pöck elvtárs műsoron kívül is készített faliújságot, mégpedig aznap, amikor a szovjet szputnyik a Holdon kötött ki. Most január 18-ra, Kassa felszabadulása 15. évfordulójának ünnepére készít faliújságot. Biztos, hogy szép lesz s élénk színeiben a gyerekek hetekig gyönyörködnek majd. Kanász apó — így nevezi a tanítónő az asztalos-szülőt, aki öt megrongált szekrényt hozott rendbe — megjavította a zárakat, polcokat szerelt fel bennük, egyszóval használhatóvá tette őket, anélkül, hogy munkájáért egyetlen fillért is elfogadott volna az iskolától. Hermely tanítónő emlékezetből még megemlíti Hennel, Spisák, Derian, Szémán és Jablánczy szülők neveit, akik készségesen segítséget nyújtottak az iskolának. A SZÜLŐK PÉLDÄS magatartása az iskolával szemben arra késztetett bennünket — e sorok íróját és Rácz Olivér iskolaigazgatót -, hogy felkeressük őket otthonukban. Miután a szülők nagy része munkás és egész nap az üzemben dolgoznak, a látogatásra csak az esti órákban került sor. Nos, az első szülőnél, Spisák József festőnél kiderült, hogy nem is szülő, hanem nagyapa és kapcsolata a tizenegyéves magyar iskolával unokái révén alakult ki. Hogy ez a kapcsolat példássá, kifogástalanná alakulhatott, azt abban a pillanatban megértjük, amint átlépjük Spisák elvtárs otthonának küszöbét. A szobában hatalmas karácsonyfa, a nagyapa éppen vacsorázik, körülötte pedig öt unokája zavartalanul lármázik. Amint a szobába lépünk, a hétköznapi zajongást ünnepi csend váltja fel. Mihelyt kezet fogunk a derűs, jókedvű nagyapával, az unokák bámuló tekintete pajkossá válik és máris folytatják a hancúrozást ott, ahol abbahagyták. Látni rajtuk, hogy itt jobban érzik magukat, mint otthon és Spisák elvtárson is látni, hogy született nagyapa. Két lányát, a gyerekek mamáit is úgy kezeli, mint az unokáit. Meghittség, szeretet öleli körül az egész családot Spisáknét, az ősz hajú nagymamát a reuma kínozza. Most az ágyban fekszik, de ő is mosolyog, öröme telik a gyerekhadban. — Gyengélkedik — mondja a családfő derűsen. Tudja, az úgy van a feleségemmel, ha nem járhat az erdőbe gombát, bogyót vagy gyógyfüvet szedni, akkor a reuma kínozza és fekszik. A nagymamát férje gúnyos hangja egy csöppet sem zavarja, Marika unokája fejét simogatja, aki a harmadik osztály tanulója és tiszta egyeseket hoz haza. Megkérdezzük a nagyapát, mi késztette arra, hogy segítséget nyújtson az iskolának. Ügy hallottuk, hogy az egyik tanteremben, ahol áthelyezték a vízvezetéket, a gödrös, foltos falat bevakolta és befestette, hogy szép tiszta legyen a tanterem. A nagyapa válaszát — noha hírt ad a kapitalista világ kegyetlen viszonyairól — elpusztíthatatlan derű szövi át. i— Tudja, az úgy van, - mondja — hogy én amikor gyerek voltam, mindössze két és fél elemit végeztem. Én voltam ugyanis a legidősebb a családban, tehát nekem kellett fiatalabb testvéreimet dajkálni, nekem kellett az otthon körül anyámnak segíteni, nekem kellett később pénzt keresni, nem volt hát időm iskolába járni. Most kipótolom. Az unokáim iskolájába járok és szívesen segítek, ha tudok. Mi tagadás, szeretem ezt az iskolát, hisz unokáim is szeretik. Csak nézzen rá erre a Marikára. Ha eljön hozzánk, azonnal a nagymamához fut és elmondja, hogy mit tanult, mivel gyarapodott aznap a tudása. Ha játszik a barátnőjével, akkor látom, hogy iskolásdit játszik és persze ő a tanítónő. El sem tudja képzelni, hogyan tudják ezek a gyerekek a tanítónőt utánozni... Hangjában, mozdulataiban ott a tanítónő és én ebből látom, hogy unokám szereti a tanítónőjét, szereti az iskolát. Ezért szeretem én is. A válasz megnyugtató. Elbúcsúzunk hát nagyapa kedves családjától és meglátogatjuk a Hennel-családot. CSAK A CSALÁDFŐT találjuk otthon, éppen borotválkozik. Zavarban van, szabadkozik, hogy így fogad bennünket, mi pedig bocsánatot kérünk, hogy bejelentés nélkül az esti órákban zavarjuk. Am alig, hogy helyet foglalunk a konyhában, megérkezik Hennelné a két gyerekkel. Pirospozsgás az arcuk. Most érkeztek a korcsolyapályáról. A bemutatkozás után nyomban rátérünk jövetelünk céljára. Elmondjuk, azt hallottuk, hogy a tizenegyéves magyar iskolában több kopott szekrényt díjtalanul átfestett. — ö, de hiszen ez olyan csekélység, hogy szóra sem érdemes •— válaszolja kínos szerénységgel. - Az ilyen csekélységben is — válaszoljuk — határozott magatartás nyilvánul meg, úgy értjük: a szülők viszonya az iskolához, i— Nos, ami a magatartást illeti i— feleli Hennel elvtárs -, én ezt természetesnek tartom. A feleségem egy szép napon azzal jött haza, hogy látott az iskolában néhány csúnya, kopott szekrényt és helyesnek tartaná, ha befesteném őket. Én ezt a gondolatot nyomban a magamévá tettem és másnap örömmel végeztem el rajtuk a szépítést. Hadd csillogjanak, ragyogjanak, legyenek szépek, hisz itthon is mindent elkövetek, hogy minél szebbé varázsoljam a bútort. Hadd szokják meg gyermekeim a jót, a szépet. Ebben a pillanatban az asszony meghitten a férjére mosolyog és kinyitja előttünk a szobába nyíló ajtót. A falon függő tájképekre mutat. •— Ezeket a férjem festette. - NEM MŰVÉSZI MUNKÄK - hárítja el Hennel elvtárs a dicséretet -, de szeretem a szépet. Talán, ha tanultam volna, többre vittem volna, de hát nem tanulhattam. Emlékszem, amikor a kereskedelmibe iratkoztam, vitéz nemes Hegedűs Arpád igazgató azt kérdezte tőlem, mi az apám foglalkozása. Amikor azt válaszoltam, hogy szobafestő, az igazgató félreérthetetlen iróniával azt a megjegyzést tette, nem volna-e helyesebb, ha apám nyomdokain haladnék és én is festő maradnék. Nos, szobafestő lettem, de nem azért, mert megfogadtam a vitéz és nemes igazgató tanácsát, hanem azért, mert a helyzet kényszerített rá. Az igazgató megjegyzése azonban - folytatta némi szünet után - örökké bennem maradt, él, figyelmeztet és óva int.., Tudom, az én gyermekeimnek az iskolaigazgató soha nem fog ilyesmit mondani... Ezért vélt ez az iskola otthonom egy részévé és ezért - fordult Rácz igazgató elvtárshoz - képességeimmel bármikor az iskola rendelkezésére állok. SZABÖ BÉLA ÜJ SZÓ 137 * 1960. január 20.