Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-05 / 334. szám, szombat

i AMERRBA ľ E LfflA BADIT05Z0VJ BT KATÓNAK JARTÁK § -VM^T:'­ZÖLD • • • • • • • • • • • Dicső napokra emlékezünk. Tizenöt év telt el azóta, hogy a felszabadító szovjet hadsereg áttörte magát a kárpáti szorosokon. A fasiszták úgy hitték, hogy Kelet-Szlovákia hegyes vidéke és a kedvezőtlen időjárás segítségével sikerül megállítani felszabadítóinkat. Az egyik szovjet ha­ditudósító írta: „Az ember ki sem gondolhatná a harc oly nehéz felté­teleit, amilyenek elé a kelet-szlovákiai offenzíva állított bennünket... Egységeink sikerét csak a szovjet katonák magas fokú harci felkészült­ségével, határtalan önfeláldozásával magyarázhatjuk." S a lakosság nemcsak hogy mindenütt szeretettel fogadta őket, de a hadműveletek meggyorsításában is áldozatosan segédkezett. Az elmúlt évek során egész Kelet-Szlovákia hazánk virágzó részévé fejlődött. Erről beszél az alábbi, Hencovcéről szóló írásunk is. M ég a vonat ablakából az első, ami a szemembe tűnt, a fehér, bodros füstöt eregető magas kémény, a tengernyi hasábfával körülvett nagy üzem. A távolabbi vasúti híd sejteti, hogy nem messze, a Riedky hegy tö­vében folyik az Ondava. Az üzem mö­gött a falu, llencovce s kissé odébb, jobbra, a Vranov domb hajlatában az emeletes házak egész sora, melyekben a faipari kombinát dolgozói laknak. Friss szél fújdogált. A földet átjárta a fagy, s a fűre rakódott dér ezüstként tükrözte a melegét vesztett nap­fényt ... Az üzembe, a faluba betonút vezet. A széles árok vize már befagyott és gyerekek csíkozták korcsolyával je­gét. Hirtelenében nem is tudom, miért, a tavaszt éreztem a levegőben. A tél­be futó napokban a pazarlón oly ritkán hulló napsugár felélénkíti, kedvre de­ríti az embert. De érezném­e a tavaszt a tél küszöbén, ha nem láttam volna magam körül a melegen felöltözött vidám gyerekeket, a napfényben fürdő új üzemet, emeletes lakóházakat? Mi volt Kelet-Szlovákia a múltban? S mi­lyen most?! Ez a gondolat melengette szívemet, ez varázsolt tavaszi áram­latot a friss, telethozó szélben ... S az már úgy szokott lenni, ha az ember bárhová is megy, ismerőst sze­rez magának. Hencovcén több emberrel jöttem össze, de hosszú ideig, a leg­többet Ján Tomášra fogok emlékezni. Elmondom, hogy miért. Fiatal élete — mindössze 30 év van mögötte — nyi­tott tenyérként tárja elénk a múltat és jelent. Másfél évtizedet a múltból, másfél évtizedet a mi szabad életünk­ből. y : A z üzemben ismerkedtem meg az erős vállú, domború mellű, telt, pirospozsgás arcú Tomáüsal. Épp búcsúzkodott munkatársaitól. — Talán csak nem katonának megy? — kérdeztem. Elnevette magát. — Dehogy! A múltkoriban kezemet törtem, s most utólagos kezelésre Pieštanyba küldenek, — válaszolta a világ legtermészetesebb hangján. Ekkor furcsa gondolat ötlött az eszembe. Hogyan élne, gondtalan, vidám lenne-e Ján Tomáš, ha nem állna az Ondava mentén az új gyár, a szemközti domb hajlatában az új lakónegyed, s a betonút helyén a régi sártól dagadó szekérutat látná maga előtt. — Hogyan élne, ha mindez nem lenne? — mutattam körös-körül. — Ha minden a régiben maradt volna? Hogy juthat az ember eszébe ilyen furcsa kérdés? Ezt gondolhatta az első pillanatban Tomáš is, mert a pillanat töredéke alatt elkomolyodott, de az­tán felengedett benne a feszültség, mosoly lopakodott ajkára. Hiába, vi­dám ember. — Két hektár földön négyen gürcöl­nénk, négyen marakodnánk ... Tudja, hogyan élt itt azelőtt az ember? — Először járok itt... — Ráér? — kérdezte, mintha ö len­ne kíváncsi az itteni viszonyokra, s nem én. Amikor bólintottam, felléle­gezve folytatta: — Elmondom, mitől szabadultunk meg tizenöt évvel ez­előtt ... [án Tamásból folyt a szó. Az ap­ját nem ismerte. Születése után néhány nappal, 1929 nyarán ván­dortarisznyával a vállán indult el a tengerentúlra. Argentínába ment. S csak egyszer kaptak tőle levelet: ľ megbánta a hosszú utat, még nehe­zebb lett az élete. Azóta semmi hír felöle. Talán életét vesztette... 216 család élt akkor a faluban és 150 férfi ment idegenbe boldogságot keresni. A többnyire fából épült házikókban az ínség volt az úr és oly jólesett legalább álrriodni a boldogabb életről. Kultúrára nem is gondoltak. A „kultúrát" a kocs­mában kapták. Sok volt belőle, négy e kis faluban! Kórház csak a messzi Ho­monnán volt, de pénz nemigen akadt orvosra... A magára maradt Tomášné a na­gyobb gazdáknál gürcölt, hogy falat kenyeret adhasson három éhező gyer­mekének. A kis Jano foltos, háziszőt­tes ruhában, mezítláb járt az iskolába. Télen bátyja elhordott cipőjét húzta lá­bára. Eszes fiú volt, jól tanult, to­vábbtanulásra azonban nem gondolha­tott, amikor ruhára sem telt anyja szolgai keresetéből. A népiskola után a legelő lett „felsőbb" iskolája. Te­hénpásztor lett. A Riedky hegy szom­szédságában folyó Ondava csacsogó vize szomorú dalokat csalt ki bslöle. Mire tizenöt tves lett. a távolabbi he­gyekben fellobbantak a partizán mág­lyák tüzei. A faluból többen „eltűntek". Janko még gyerek volt, tizenöt éves, de kis Jánošíknak képzelte magát. Ügy gondolta, ha elveszi az uraktól azt, ami őket urakká teszi, akkor a sze­gényemöer lesz az úr. S a kis Jánošík működni kezdett. Felszabadítóink akkor a Dukla-szo­rosért harcoltak. A németek az Ondava menti sík földeken, ahol ma a nagy üzem áll, tábori repülőteret rendeztek be. Sok német volt a faluban. „Gazdag­ságuk" a fegyver volt. A kis Jánošík ettől igyekezett őket megszabadítani. Gránátokat, lőfegyvereket „lopott" tő­lük s az öregebb fiúknak, a partizán­összekötőknek adta őket. Egyszer egy részeg tiszt pisztolyát csente el, más­kor az Ondava hűs vizében fiirdö né­meteknek a bokrok között hagyott géppisztolyait vette magához s eldugta. Amikor a németek kijöttek a vízből, megijedtek, fegyverük sehol, „csak" a kis tehénpásztort látták. Futásnak eredtek, azt gondolták, partizánok vannak a közelben. Többé nem is me­részkedtek a folyóhoz ... i^^ilipi Amerre a felszabadító szovjet katonák jártak, ott az élet új hajnala hasadt. Így van ez a 15 évvel ezelőtt felszabadult Svidníken is, ahol nemcsak új lakóházak, üzletek, iskola, szálló létesült, hanem új ruha­ipari üzem is épül. A szabadságunkért, új életünkért elesett szovjet katonák nem hiába áldozták vérüket. Emlékezetükre Svidníken emlék­művet állítottak. A város fölé emelkedő monumentális emlékmű méltón fejezi ki mélységes hálánkat hős felszabadítóink iránt s örök időkre hirdeti a szovjet nép iránt érzett testvéri szeretetünket, örök barátsá­gunkat. (Št. Petráš - ČTK - felvétele) Kelet-Szlovákia iparosításának büszkesége: az új heneovcei faipari kombinát. (Lengyel György mérnök felv.) S aztán jöttek ók, akikre a hencov­ceiek oly szívszorongva vártak. A né­metek fejüket vesztve ordítoztak. Ki­parancsolták a népet a faluból, mert fel akarták gyújtani a házakat. Vranov felé terelték őket. Csak ötven család tudott megmenekülni és lovastól, szekerestől az Ondava mögötti Riedky hegyre költözött. A fasiszták nem mertek utánuk menni. Már ott voltak a szovjet katonák. S a falu faházai ég­tek, ropogtak a lángokban, mintha nagy szalmakazlat gyújtottak volna fel. Több mint 170 ház, az iskola is így ment tönkre. Helyükön csak üszkös rom maradt. A szovjet katonákat az Ondava megáradt vizén a németek elöl elmenekült heneoveeiek segítették át, szekereikből hidat tákoltak össze. A németek Vranov felé menekültek... Mily szomorú látvány volt Hencovce üszkös romjaival. De az emberek a ro­mok között könnyel a szemükben ölel­keztek össze a felszabadítókkal. Ünnep volt a romok között, nagy ünnep, mert az élet szemaforja számukra ekkor mutatott először zöldet. Ennek már tizenöt éve ... M ost már tudja, hogy mitől sza­badultunk meg — mondja Ján Tomáš, — s hogyan élünk ma, azt lát­hatja a maga szemével. A romok helyén az állam új házakat épített, új emele­tes iskolát, bölcsódét, mozit, villany­fényt kaptunk s orvosok vannak a fa­luban ... De a legfontosabb ez! — mutat az üzemre. — Európában egye­dülálló ez az üzem! A kemény fát, főleg a bükkfát már nemcsak tüzelésre használjuk, itt Hen­covcén mechanikus és vegyi úton fel­dolgozzuk, hogy más üzemekben mű­selymet gyártsanak belőle. A kemény hasábfákat komplex módon teljesen felhasználják. Most próbálnak ki egy új technológiai eljárást, mely szerint a jövőben az üzem válogatás nélkül fogja a fát feldolgozni úgy, ahogy az erdő­ből kapja. Ezzel évente 2500 vagon fát takarítanak meg. S a nagy válla­lat tovább épül, bővül... Tapasztala­taikat megosztják a testvér országok­kal. A Szovjetunióban és Bulgáriában az ö tapasztalataik alapján építenek hasonló üzemeket, a Romániából jött dolgozók meg itt fogják elsajátítani n termelési folyamatot. Hencovce híres lett! Más országokból jönnek ide ta­nulni, ide, ahonnan a múltban mene­kültek az emberek. S a közeljövőben újra változik majd arculata. Ha már tető alatt lesz a már épülő 1200 lakás­egység, Hencovce úgy fog festeni, mintha új ruhát öltött volna. D e a legfontosabbról még nem beszéltünk. Csodálkozva nézett rám Ján Tomáš. — Igen, magáról, az emberről! Miért fontos ez? Keveset beszélünk erről, mert természetesnek vesszük. A Kelet-Szlovákiában épült új üzemek egész sora nemcsak a jobb életkörül­ményeket jelenti, hanem... de hadd mondja csak el Ján Tomáš. — Az üzem építkezésén kezdtem, segédmunkásként dolgoztam, aztán so­főr lettem, földgyalut vezettem. Az ríj üzemben kitanítottak szakmunkásnak, most az automatikus gépeket, a hó-„ nyomásmérő szerkezeteket kezelem. Újítottam is. Mi az automatizálásról nemcsak beszélünk, de tovább is fej­lesztjük. Ehhez többet is kell tudnunk. Az embernek nőnie, fejlődnie kell. Az üzemben elektrotechnikai ipariskola nyílik. Ott fogok majd tanulni... így beszél az egykori tehénpászlor., aki munkás lett és munkásként gondol­kozik! Kelet-Szlovákia iparosításával megnövekedett munkásosztályunk, erő­södik az ország, a nép hatalma, s ez adja a boldogságot az embernek. — Igaz, Tomáš elvtárs? — Igaz. Üj életünk akkor kezdődött, amikor az Ondaván átkeltek a szovjet katonák ... Két kisgyermekem van, nekem már nem kell őket elhagynom, mint elhagyott bennünket az apám hegom évtizeddel ezelőtt... Ü zembe jövet nem hiába érezte az ember a telet hozó friss szélben a tavaszi áramlatot. így van ez Hencovcén és mindenütt, amerre a jelszabadító szovjet katonák jártak. Ott az élet szemaforja zöldet, szabad utat mutat, — az ember boldogulásának útját. Ez életünk tavaszát jelenti, nem csoda, ha a tél küszöbén is érezzük erős áramlását... PETRŐCI BÁLINT ÜJ SZÓ 6 * '^cember <*.

Next

/
Thumbnails
Contents