Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-31 / 360. szám, csütörtök

c&gô g^t A bölcs kőműves nyaralómind hafrancia i verana nyaraMóricz Zsigmond leányfalui jában tartózkodott a „Légy jó Iáiig" német és a „Sárarany' fordítója. Egy nap felköszönt dára a leányfalui kőműves, aki lót építette. — Jó napot kívánok! Látom két idegen úr lakik az emeleti szobákban. Ki tetszett adni a szobákat? — Nem én — felelte Móricz Zsigmond — ez a két úr nekem dolgozik. — Dolgozik? Mit? — Fordítanak. Az egyik egy munkámat fordltja németre, a másik franciára. Én meg a földszinten írom a regényeket magyarul... A kőműves helyeslőleg bólintott. — Nahát... mégis csak a nagyságos úr választotta a dolog legkönnyebb részét ... 'ÍWAA. ) anekdoták A szűkszavú Gárdonyi Gárdonyi nagyon hallgatag ember volt. Márkus László beszélte, hogy egyszer EgeYben járva meglátogatta a remetét. Az író kivitte a vendégét a lugasba. Pipára gyújtott és egy üveg bort tett az asztalra. Ültek és hallgattak. Néha ittak. Miután mintegy két óra hosszáig üldögéltek, Márkus László búcsúzni kezdett. — Ne menjen még kedves öcsém marasztalta Gárdonyi — olyan jól elbeszélgettünk itt. Az epés Gyulai Gyulai Pált egyszer a Kisfaludy Társaságban megszólította egy író barátja. •s- Nem látod, hogy milyen «rossz színben vagyok? — No-no! — Tudod mi az oka? Minden délután és este nyoíc óra hosszat dolgozorf! a regényemen, s azután nem tudok elaludni. Gyulai gondolkozott egy kicsit, aztán az író vállára tette a kezét és megnyugtató hangon mondotta: — Fiam, azon könnyű segíteni. Lefekvéskor olvasd el, amit délután írtál. (Krokogyil) Kollektív módszer (Krokogyil) A. P. CSEHOV: ä csswov Egy kiváló szép estén, a nem kevésbe kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov, hagyatéki végrehajtó, a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövén keresztül gyönyörködött a „Corneville-i harangok"-ban. Gyönyörködött és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen ... Elbeszélésekben gyakorta találkozunk ezzel a „hirtelen"-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet olyannyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt... leeresztette szeme elől a látcsövet előrehajolt és... hapci!!! Amint tetszik látni — tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor még a valóságos titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba, megtörülközött zsebkendőjével és, mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit tüsszentésével? Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsölylye első sorában az előtte ülő öreg úr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Cservjakov felismerte Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban lévő főtisztviselőjét. „Ráprüszköltem! — gondolta röstelkedve Cservjakov. — Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem." Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt, és a tábornok úr fülébe súgta: — Bocsásson meg, mélts ... uram. leprüszköltem ... nem szándékosan tettem ... — De kérem, semmi az egész ... — Bocsásson meg, az istenre kérem Igazán nem ... igazán nem akarattal... — Jaj, hagyjon békén, kérem! Ne zaklasson már! Cservjakov még jobban zavarba esett, bambán elmosolyodott és felnézett a színpadra. Nézett, nézett, de előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. Szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabig szaladt mellette, és félénkségét leküzdve, megszólította: — Az imént leprüszköltem, mélts ... uram ... Bocsásson meg ... Én igazán ... Nem azért, hogy ... — Elég volt! Rég elfelejtettem az egészet és maga még mindig ugyan azt hajtogatja! — szólt rá a tábornok, és türelmetlenül mozgatta alsó állkapcsát. „Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy áradt a gyűlöltség — gondolta magában Cservjakov, gyanakodva pillantott a tábornokra. — Beszélni sem akar velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szántszándékkal tettem ... hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!" Cservjakov hazaérkezvén előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát, Ogy találta, hogy az asszony is igen könnyedén fogja fel a történteket, előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott. — Tudod mit, mégis csak menj el hozzá bocsánatot kérni — ajánlotta azután. — Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban. — Éppen erről van szó! Bocsánatot kértem tőle, de ő valahogy furcsán fogadta ... Egy jó szót se szólt. Meg nem is volt rá idő, hogy megbeszéljük a dolgot. Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezőt talált, s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezőt meghallgatott, Brizzsalov végre Cscrvjakovra emelte tekintetét. — Tegnap az Árkádia-színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, mélts... uram... — kezdte meg előadását a hagyatéki végrehajtó - tüsszentettem, és véletlenül... lefrecskeltem ... bocs ... — Hát ezek meg miféle... Ilyen semmiséggel zaklat... Nos, mit kíván? — fordult a tábornok a soron következő kérelmezőhöz. „Beszélni sem akar velem! — gondolta Cservjakov elsápadva. — Tehát haragszik ... Nem, ezt nem hagyhatom annyiban ... Meg kell neki magyaráznom ..." Amikor a tábornok az utolsó várakozóval is végzett, és megindult belső Szobái felé, Cservjakov utána vetette magát: — Mélts... uram! r- motyogta. — Ha zaklatni bátorkodom a mélts ... urat, úgy ez kizárólag a bűnbánat érzületéből fakad! Hiszen nem szántszándékkal tettem, ezt méltóztatik tudni! A tábornok bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett. — De hiszen ön csúfolódik velem, tisztelt uram! — recsegte és azzal eltűnt az ajtó mögött. — Már hogyan csúfolódnék? — — morfondírozott Cservjakov. — Szó sincs itt semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagy úr, aztán mégse érti meg! Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többé bocsánatot ettől a nagyképű alaktól! Vigye e! az ördög. Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé. Nem én!" Eképpen goňdolkozott Cservjakov hazafelé menet. Azonban nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, hogy mit írjon. Másnap mégiscsak személyesen kellett elmennie hozzá kimagyarázkodni. — Tegnap nem azért zaklattam mélts . .. uramat — motyogta, amikor Brizzsalov kérdő tekintetét ráemelte —, hogy csúfolódjam, amint azt tegnap mondani tetszett. Csupán azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, amiért tüsszentettem és lefrecskeltem mélts . . uramat... Eszembe se jutott, hogy csúfolódjam. Hogyan is mernék én csúfolódni egy olyan nagyúrral, amilyen mélts... uram? Ha a magunkfajta ember csúfolódásra vetemednék, akkor izé ... hová lenne akkor a tisztelet, a tekintély tisztelete... egyszóval... — Takarodjék előlem! — hördült fel a tábornok, elkékülve és egész testében remegve. — Tes-séék? - kérdezte suttogó hangon, a rémülettől ájuldodzva Cserv'javok. — Takarodjék!! - ismételte a tábornok, és dobbantott lábával. Cservjakov belsejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, s vadonatúj egyenruháját le sem vetve végigfeküdt a díványon és ... meghalt.