Új Szó, 1959. november (12. évfolyam, 302-331.szám)
1959-11-26 / 327. szám, csütörtök
A költő halandó - rnuvp p CSITÁRI APRÓSÁGOK ' ^ ' ^ ' ' ^ ^ III V_>f V Vw* ' Nnitrátói Csitária mindössze H km - Nem tudsz köszönni? Ha Ötéves a Dolný Kubín-i P. 0. Hviezdoslav Múzeum Dolný Kubín főterén két ház áll egymással szemben. A kisebbikben huszonegy évig, egészen haláláig örült és szenvedett, élt, dolgozott az, akinek hatalmas szobra átellenben hirdeti művének halhatatlanságát. A másikban, az emeletes Biblioteca Čaplovičiana-ban csak emléke é! a szlovák nemzet legszárnyalőbb szavú költőóriásának, Pavol Országh Hviezdoslavnak. Ebben az épületben rendezték be éppen öt évvel ezelőtt, 1954 novemberében a Hviezdoslav Múzeumot. Megilletődötten lépjük át küszöbét Elena Hégerová, a múzeum vezetője kíséretében, aki nagy áttekintéssel, avatottan és készségesen válaszolja meg minden kérdésünket. Kitárul az emeleti szárnyasajtó és három nagy teremben panelek, fényképek, kéziratok, levelek, könyvek és különféle tárgyak sokasága kezd beszélni a költő életéről, munkásságáról, az első perctől kezdve az utolsóig. Fénykép: egyszerű, szegényesnek mondható szoba, kényelmesen terpeszkedik benne a búboskemence. Itt, ebben a házban, a Choč tövében meglapuló Felsőkubínban látta meg a napvilágot éppen száztíz esztendővel ezelőtt a kis Országh Pál. Iskolai füzet: gyerekes írással földrajzi és természetrajzi jegyzetek; a kísérő szöveg arról beszél, hogy már az elemiben igen jól tanult, tanítói kedvelték, szerették. Bizonyítvány: Miskolcon jár gimnáziumba és a III. osztályban is jeles tanuló, a sárgult papirosról minden tantárgynál leolvashatjuk a „kitünő"-t s azt, hogy „erkölcsi viselete: példás, ajánlatos; figyelme: folytonos, éber; szorgalma: kitartó s kitűnő." f Az első versek: Egy 1918-ban írt A nagy költő élete alkonyán i| Veres János: || l\erti vendéglő i! Fekete fákra zene száll, a lámpa fehér fényt szitál, • ; körötte szúnyog-raj ragyog: || keringő, kicsiny csillagok, ;; A kövön forgó tánc lebeg, :| elámulnak a levelek, :; pincér fut kék ernyők alatt, : gyapoton jár a pillanat. Íj Kacajt terem a lombos nyár, I sörhabtól kontyos a pohár, ; a könnyű szoknya pihelágy, | mint bőr alatt a szekfű-vágy. ; Mesét szór húr és szaxofon, j manó ugrál a kisdobon, : nyelem a szép est hímporát, j súlytalan forgás a világ. | S nem zsibbad el a félelem, | hűs reggel-íz leng szivemen, | tusázik vele feledés, j mégis megpendül, mint a kés. j Legyen e szépség végtelen! 3 ne kérje örvény, vak verem, I ne tépje förgeteg szele, I atompor sose lepje be. | Az óhaj konok s gyönyörű, | sóhajtja gyárfüst, gyönge fű: i víg legyen minden nyárutó, I ne verje gyilkcs ágyuszó. ; Távozzon el a rettegés, I ösztönben nyíló szenvedés, | — légy kegyes hozzánk, holnapunk, | hűséges féltőid vagyunk. I Torpanjon meg a kerge fagy, | minden élőnek enyhet adj, | virágnak nedvet, meleget, | embernek békét, kenyeret, | költőnek tarka látomást, | ne idézze az elmúlást, j — ne legyen gyász-szín bolondja, Imely kedvesét is megfojtja, — I új életnek adj hatalmat, ; csillogjon, mint a gyöngyharmat, | csók ízén, tettek sikerén, I csillogjon, mint a tiszta fény. levelében ezt olvashatjuk: „A második és a harmadik osztályban már verseket is írtam -nagyarul, először Petőfi, majd később Arany hatása alatt." Már a kézsmárki líceumban írta például a Czuezor Gergely emlékezete című verset és német nyelvű költeményekkel is próbálkozott. „Slovák som ja" (Szlovák vagyok): ebben a versben fejezi ki 1871-ben P. O. Hviezdoslav nemzeti önérzetének néhány esztendő alatti megizmosodását. Ekkor főlea Kollár, Sládkovič és V. PaulinyTóth hatnak a fiatal eperjesi jogászra, aki egyben a Napred című almanach másodszerkesztője. Az osztrák-magyar kiegyezés utáni években a dühöngő nemzetiségi elnyomás ellen, a szlovák gimnáziumok védelmére bátran hallatja szavát. A csősz felesége: Námestovón. 1879ben új korszak kezdodl k költészetében, amelynek egyik kimagasló csúcsa e mű múzeum vitrinjében látható első kiadása. Három évig dolgozott a Hájniková ženán, ezen a nagy népi eposzon, 1883-tól 1886-ig. Majd később megszületett az Ežo Vlkolinský és a Gábor Vlkolinský című, a kisnemesség életéről szóló két alkotás. Vasfürdői fénykép: A század végén több ízben kereste fel Hviezdoslav ezt a kis fürdőhelyt, a mai Zeleznót, ahol éppen a napokban leplezték le ünnepélyes keretek kö.zött a nagy költő látogatásaira emlékeztető táblát. Fordítói jegyzetek: apró betűkkel papírra rója, hogy kitől mit fordított le. Nagy szerelmese Shakespearenak, de igen sokat fordít a német Goethetői és Schillertől az orosz Lermontovtól, a magyar Petőfitő' és Aranytól, a lengyel Slowackitől is. „Véres szonettek": a nép nagy barátja s ezért ádáz ellensége a háborúnak, amelyet lángoló szavakkal ítél el ebben az 1919-ben megjelent kötetében. Olyan mű ez, amely a leghatározottabban tanúskodik róla, mennyire hisz az alkotó emberi élet győzelmében, a szeretet és a testvériség új világában. Egy könyv fedőlapja: ceruzával írt, halvány, nehezen olvasható sorok a fedőlap belső oldalán. Az öreg költő számot ad a család sorsáról: „Bolo nás pätoro" — öten voltunk — írja — majd felsorolja mikor halt meg apja, anyja, fiú- és leánytestvére és felteszi a kérdést: „S én mikor? És ki jegyzi fel távozásom időpontját?" Valamivel lejjebb olvashatjuk a választ: „1921. XI. 8-án reggel fél hatkor haltál meg. Följegyezte — sógorod." A költő dolgozószobája: Minden úgy maradt benne, ahogy elhagyta, ahogy kezéből kiesett a toll és a könyv. A sarokra állított íróasztallal szemben Shakespeare mellszobra, egy másik asztalkán nyitott könyv, ezt olvasta utoljára és ebben a vörösbársonyos huzatú karszékben ült. A vitrinekben lúdtollak, amelyek szebbnél P. O. Hviezdoslav szobra, háttérben a múzeum egyik szárnya szebb és igazabbnál igazabb verseket vetettek papírra. Örája és levélbélyegzője, kedvenc szivarjai és pénztárcája, könyvek és gyertyacsonkok, sok-sok személyes használati tárgy és még valami, amire csak halála után volt szükség — koporsójának aranykulcsa. * * * Ez ma a Hviezdoslav Múzeum. A kedves Elena Hégerovától tudom meg, hogy dolgozószobájának berendezése már 1932-ben, a költő özvegyének halála után ic'e került, de múzeumról akkoriban beszélni sem lehetett, a szlovák nemíet legnagyobb poétája emlékét ez a mölt rend oly „nagyra becsülte", hogy még a legkevesebbre, emlékének méltó ápolására is képtelen volt. A mi rendünk győzelme tette lehetővé, hogy komoly előkészületi munkák után, 1954. november 13-án megnyílt ez a nagyszerűen berendezett múzeum. Ma az ország minden részéből nap nap után felkeresik az emberek, hogy meghajoljanak Pavel Országh Hviezdoslav emléke előtt. De sok százan látogatnak el ide külföldről is, mert Hviezdoslav költői zsenialitása már régen átlépte az ország határait, müve minden kulturált emberhez szól, aki szereti népét s nagyra becsüli a nép igazszavú költőit. Mi magyarok is így tekintünk a szlovák költőóriásra, aki a mi Ady Endrénknek a Magyar jakobinus dala című versében feltett forradalmasító kérdésére: „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz végUl egy erős akarat, hiszen magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad." így válaszolt: Igen, te heroldja a derűsebb időnek: vágyunkból váljék közös akarat, vágyunkból, mely az elárvultak vágya: hogy szíveink — bár egy keservet nyögnek — ha Isten és a bátrak sorsa úgy kívánja, holnap már együtt vigadozzanak. A két költő s a népek vágya immár teljesült. GÄLY IVÄN Nyitrától Csitárig mindössze 8 km az út. A közbeeső Gerencsérig autóbuszon utaztam, innen gyalog indultam Csitárra. Ahogy számítgattam, 3 kilométert kell tennem, hogy elérjem célomat. De ahogy kiértem Gerencsér határába, hiába erőltettem a szemem, hogy megpillantsam Csitárt. Leállítottam az első szembejövőt: — Milyen messze van még Csitár? Itt van egy kőhajításnyira, de csak akkor látható, ha az ember már a közelébe ér. A hegyek közé ékelődő falu valóban csak a közelébe érve mutatja magát. Járom az alig 700 lelket számláló ősi települést és a falu közepén levő közkútnál kötök ki. A kriptaszerü kút azért hívta fel magára a figyelmemet, mert se csurgót, sem merítőedényt nem láttam rajta sehol. Hárman is jöttek, míg a közelében álltam és ki-ki a maga edényét merítette a vízbe. Idősebb embert szólítottam meg: — Miért nem csinálnak valamilyen lefolyót? Bepiszkolódik a víz, ha mindenki a maga edényét meríti a kútba. - Van ezen lefolyó, de hát szárazság van, kevés a víz. A vízszint nem éri el a csövet. Ojabbak jönnek, s mintha észrevennék rosszalásomat, most már csak egy vödröt merítenek a kútba, ezzel öntik a többibe is a vizet. Jó-jó, de hát ezek is elmentek, s megint újak jöttek, akik ugyanazt csinálták, mint az előbbiek. Tíz percig se álltam a kútnál, s vagy ötféle vödröt merítettek a vízbe. Nem lenne jobb, ha lenne a kútnál egy vödör, hogy mindenki azzal merítse az ivóvizet? Olyan kocsma van a faluban, hogy kultúrháznak is beillenék. Szó volt róla, hogy az épületet átalakítják, de hát a terv valahogy csak terv maradt. Pedig a kultúrház szükségesebb, mint a kocsma, ahová — jó jel — egyre kevesebben járnak. Mindenkinek van egy kis házi bora, s inkább otthon kóstolgatja a nedűt. Sokan a sört is hazaviszik. A kocsma csak akkor van tele, ha színdarabot játszanak vagy gyűlést rendeznek. Csitáron a kocsmahelyiségben tartják a gyűléseket és záróra után itt rendezik a színdarabokat. Néha az iskolában. Nicsak, a modern kereskedelem már ide is eljutott? Az önkiszolgáló bolt ilyen kis faluban is beválik? Ügy látszik. A faluban ez év szeptembere óta szép önkiszolgáló bolt van, ahol szívesen vásárolnak a lakosok. Magam is végigjártam a jól berendezett üzletet, mindenütt ragyogó a rend, a tisztaság. Az üzletvezető derűsen mondta, hogy amióta az önkiszolgáló működik, megnövekedett a forgalom. - A csitáriak büszkék, hogy modernizálódik a falujuk. — Nem tudsz köszönni? Ha belépsz az iskolába, vagy ha idősebbel találkozol, köszönni kell - oktatja a tanítónő az egyik kisdiákot. „Tanító nénike" - így hívják Richter Elvirát a faluban. A fipttal tanítónő rendíthetetlen szorgalommal tanítja a gondjaira bízott 29 csitári gyereket. Nem feledkezik meg a falu kulturális életéről sem. Legutóbb Kónya József Éles Marika menyasszonyi fátyla című színmüvét mutatták be és egy jól sikerült esztrádműsort rendeztek. Most újabb színdarab betanulását tervezik. Televíziós készüléket szeretnének, erre kellene a pénz. • 1905-től krónikát vezetnek a faluban. Ebben olvasható, hogy régen, nagyon régen hat nyelven beszélő juhász tanította a csitári gyerekeket. A tudós juhász emlékét a szájhagyomány ma is őrzi, így került be a krónikába. A mai tanító nem beszél hat nyelven, de jól megtanítja a csitári gyerekeket az írás-olvasásra és még sok mindenre, amit a mai embernek tudnia kell. Pedig nehéz a munkája. A 29 gyerek egy tanteremben tanul. Bizony sokat kell a csitári nebulókkal bajlódni, de a tanítónő szívesen dolgozik. Munkáját a szülök is segítenék, ha otthon többet foglalkoznának gyermekeikkel. • A több mint 600 kötetes falusi könyvtárnak közel 100 olvasója van. A csitáriak szeretnek olvasni, amit az is bizonyít, hogy a kikölcsönzött könyveket tekintve a nyitrai járásban a harmadik helyen vannak. Az ifjúságnak külön könyvtára van. A fiatalok szintén kedvelik a könyveket. Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című könyvét például rongyosra olvasták. De alaposan megviseltek a többi kötetek is. — Mit szeretnek olvasni? — Mindent, - válaszolta a tanítónő. — A minap például az egyik középkorú olvasónk egyszerre hat kötetet kölcsönzött. Volt benne regény, verskötet és útleírás. A Nyitra környéki falvakban az emberek úgy őrzik kultúrájukat, a nép évszázados hagyományait, mint a szemük fényét. Volt idő, mikor dolgozni se jártak szívesen máshová. Mindenki a saját falujában kereste a boldogulását. A csitáriak ma másképpen gondolkoznak. Rájöttek, hogy falujukon kívül is találhatnak megélhetést. Sokan Csehországba is eljárnak dolgozni. A legtöbben mezőgazdaságban helyezkednek el, hogy az idénymunkák elvégzése után télre visszatérhessenek falujukba. • Ä csitáriak szintén a szebb és boldogabb élet felé vezető úton járnak. A faluban megalakították a szövetkezetet, s ha még nem is dolgoznak mindannyian a közösben, nincs meszsze az idő, mikor minden csitári gazdálkodó híve lesz a szövetkezeti termelés gondolatának. BALÁZS BÉLA A Cseh Filharmónia történelmi hangverseny-kőrútja Legrégibb és legnevesebb szimfonikus zenekarunk, a Cseh Filharmónia három hónapos hangverseny-útjának a végéhez közeledik. A zenekar eddig megjárta Üjzélandot, Ausztráliát, Japánt, jelenleg Kínában lép fel nagy sikerrel, majd Indiába és onnan a Szovjetunióba utazik. Minden kétséget kizáróan a csehszlovák reprodukciós zeneművészet történetében páratlan ez a körút. Miért? Elsősorban azért, mert a Cseh Filharmónia hatvanhárom esztendős fennállása óta most vendégszerepel először Európa határain túl. Ettől eltekintve a világnak egyetlen egy szimfonikus zenekara sem büszkélkedhet ilyen gazdag útitervvel, amely három világrész nagyvárosait foglalja magába. Végül rendkívül fontos tény az is, hogy a Cseh Filharmónia tőlük sok ezer kilométernyire fekvő országokban öregbíti zeneművészetünk hírnevét, népszerűsíti országunkat. Itt minden érdekes, figyelmet lekötő A Cseh Filharmónia erre a hosszú útra három repülőgéppel utazott el, amelyben helyet foglalt 122 tagja. Szeptember 12-én indultunk el és négynapos út után Ojzéland földjén szálltunk le, abban az országban, amely az utóbbi negyven esztendőben egyetlen egy külföldi szimfonikus zenekart sem hívott meg. Ezután következett Ausztrália. Itt sem járt még külföldi zenekar. Japánban már sokkal nagyobb volt a konkurrencia, mivel velünk egyidőben a bécsi filharmonikusok is hangversenyeztek a szigetország legnagyobb városaiban. Négy hétig tartózkodtunk Japánban és az újzélandi, valamint ausztráliai koncertekkel együtt összesen 44-szer hangversenyeztünk, ami rendkívül nagy teljesítmény. Japánban különben a televízióban is felléptünk és tiszteletdíjunkat, egymillió jent, a nemrégen mintegy 5000 embert elpusztító és borzalmas károkat okozó óriási tájfun áldozatainak megsegítésére fordítottuk. Két hangversenyt a leg= nagyobb tokiói sportcsarnokban tartottunk, ahová 12 000 hallgató fér be. A hangversenykörút eddigi eredménye rendkívül értékes. A bírálók mindenütt a legnagyobb elismeréssel méltatták szereplésünket, kiemelték hazánk zeneművészeti hagyományait. Még 14 hangverseny áll előttünk Kínában, Indiában és a Szovjetunióban. Meggyőződésünk, hogy itt is megálljuk helyünket és a Cseh Filharmónia teljesíteni fogja azokat a művésziés kultúrpolitikai célokat, amelyeket az elutazás előtt magunk elé tűztünk. Vilém Pospíšil ÜJ SZÓ 7, * 195 9- november 26.
