Új Szó, 1959. október (12. évfolyam, 272-301.szám)

1959-10-31 / 301. szám, szombat

Tizenegyezer kilométer az új Kínán keresztül Q A Szin-min kommunában A lángok magasra csaptak, a gerendák recsegtek, lezuhantak. A félig meztelen emberek tétlenül nézték a fékevesztett elem pusztítását... Nincs mit menteni. Ök gyújtották a tüzet, s a lángokban a saját nyomoruk, a saját szenvedésük semmisül meg. Elégedetten nézi a tüzet Eeng En-juin apó is, a földesúr bérlője. Nyoma se maradjon az urusag büszke házának, s benne büszke könyoszolyájának. Szinte érzi, hogy a lángok az ö régi, gyötrő sebeit is semmivé, pernyévé teszik. — Nem adjuk! — mondja magába a fiatal Hoa Ting-si, akinek néhány . nap !núlva be kellene szolgáltatnia szegényes rizstermésének háromötödét az uraságnak. Nem bánja, hogy pusztul, a lángok martaléka lesz, ami a földesúré volt. Őket sem kérdezte senki, miből élnek majd egész éven át. Ujjongva, jókedvűen ugrál a tűz körül egy kisfiú, alig iskolás még, — Luo S-fa. A földesúr családjával együtt az utolsó pillanatban oldott kereket. Az 1946-os évnek ezeket a napjait, amelyek tűzzel, lánggal köszöntöttek rá Hua-tan falura, — ma a község a Szinmin kommunához tartozik — a történelem könyve e szavakkal örökítette meg: „Országszerte egyre több helyütt lángoltak fel az éhező parasztok felkelései." A Szin-min népi kommuna központjában vagyunk, Csheng-tu közelében, Sz'cshua tartományban. A központ tulajdonképpen három házból álló új épülettömb, harmincegy család lakik benne összesen ötvenhat szobában, s itt van a kommuna irodája is. A „központ" körül hamarosan kinő a földből az új település. A sík vidéket sakktáblaszerűen bontják négyszögekre a rizsföldek, a keskeny ösvényeket fasorként szegélyezi a mag tra nőtt kukorica, itt-ott öntözőcsatorr. j szeli keresztül az utat. A nagyrészt bambuszból épült kis házak összevissza épültek a tájon, a legtöbb magányosan áll, karcsú bambusztörzsek vetnek rá árnyat, kis kukoricások és néhány öles zöldséges kertek veszik őket körül. Csak ritkán verődik nyájba néhány házikó. Ahol út találkozik az úttal, magányos házban bolt várja a vevőket. Az embereknek is célszerűbb így — nem kell messzire járni portékáért. A „központban" hosszúra nyúlik a beszélgetésünk. Huang Tzin-szian elvtársnő, a kommuna pártbizottságának huszonnégy éves titkárnője fáradhatatlanul válaszolgat a kérdéseinkre. A népi kommuna elnöke, a huszonnyolc éves Luo S-fa, a kínai országos népi képviselőtestület tagja csak néha fűz hozzá egykét magyarázó szót. Legény a talpán! Az elsők között lépett az önsegély-csoportba, elsőnek alapította meg a szövetkezetet és példájával magával ragadta a többieket. Nemcsak meggyőzni tudott, hanem szervezni is. Nem csoda, hogy a szövetkezetet az emberek egymás közt csak „Luo S-fa szövetkezetének" hívták. Az alábbiakban beszélgetésünknek legalább egy részét próbáltuk megörökíteni. Kérdéseink tárgya természetesen a népi kommuna, a mai kínai falu szocialista szervezete. Csak azt sajnáljuk, hogy a válaszokat olvasva nem láthatják maguk előtt Huang elvtársnőnek, ennek a komoly, figyelmes fiatal lánynak felelősségtudatot tükröző arcát, amelyen bizony nemegyszer futott át elégedett mosoly-, amikor munkájukról beszélt. — Mi a célja és a jelentősége a népi kommunának ? — A népi kommunában, — hangzik az első válasz, — egy.séges szervezetbe fogjuk össze a mezőgazdaságot, az ipart, a kereskedelmet, a népművelést és a közigazgatást. Nagyobb körzeteket, egységeket teremtve, — nálunk összesen huszonkét szövetkezet egyesült a kommunában — több anyagi eszközre, nagyobb lehetőségekre teszünk szert. (Itt hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy tavaly nyáron Kínában 240 000 szövetkezet volt, mindegyikben átlag 160 család, ma pedig Kínában a kommunák száma 26 000, s mindegyik átlag 4600 családott tömörít soraiban.) — A kis szövetkezetünkben, — magyarázza tovább Huang Tzin-szian, — nem vásárolhattunk magunknak traktorokat és más gépeket. (Luo S-fa közbevetőleg megjegyzi: Ma már három traktorunk van és egy teherautónk.) Ahhoz sem volt elég erőnk, hogy nagyobb fajta vízgazdálkodási építkezésekbe kezdjünk. A kommunában viszont már tavaly, de főleg az idén kisebb gyárakat és műhelyeket, építtettünk, amelyekben vasat és acélt, műtrágyát, féregirtó szereket,' mttzet gyártunk, ércbányát létesítettünk, működnek már a szerszámjavitó műhelyeink, van rizshántoló malmunk, kovács-, asztalos-, kerámiai műhelyünk és így tovább. Ezekben az üzemekben jelenleg 1100 ember dolgozik. Mindez csakis a kommunában vált lehetségessé. — Milyen a kommuna szervezeti felépítése és hogyan irányítják? — A kommunát a tagok választotta képviselőtestület vezeti 'ennek a gyűlésnek 150—300 tagja van), s a mellette működő végrehajtó bizottság. Kommunánknak nyolc brigádja van, amelyeket a csoportok képviselőinek gyűlése és a végrehajtó bizottság vezet, továbbá 92 termelő csoportja. Á nagy termelési brigád, amelyet igazgatósági szakasznak is hívunk, önálló költségvetés alapján gazdálkodik, rendelkezik bizonyos termelőeszközökkel és a tervbe vett bevétel egy részét átadja a kommunának. — Saját alapjai is vannak? — szólunk közbe. — Az alapokkal a kommuna rcndel-lamnak szállíthatunk, például gabona, kezik. A termelési szakasznak meghagyjuk a bevétél egy részét, amellyel a költségvetés szerint gazdálkodhatik. Így előfordul, hogy a szakasz a maga hatáskörében nagyobb beruházásokat hajt végre, mint amennyit az alapok növelésére futtettnak. A termelő csoport a brigád része, élén a vezető és a helyettese áll. A csoport azonban rendelkezik bizonyos javakkal, például a bambusz egy részévet, baromfiakkal, libákkal, kacsákkal, tyúkokkal, és nyulakkal. Mindez egyrészt a tagok szükségleteinek fedezésére, másrészt szabad eladásra is szolgál. — Ha már a rendelkezési illetve tulajdonjogról beszélünk, — szól közbe a kísérőnk, — hadd tegyem hozzá: a tulajdon alapja a brigádok tulajdona, az egész kommuna elsősorban a közhasznú gazdasági üzemek tulajdonosa. — Ezenkívül, — • fejezi be imént meg kezdett válaszát a párttitkárnó, — a munkacsoport a terven felül termelt javak nyolcvan százalékát kapja meg, a többi a munkaszakaszt illeti. A Szin-min kommunában eddig nem határozták meg pontosan, hogy a bevétel gyapot és olajos magvak, ezeket a terményeket az adó megfizetése után az állam vásárolja fel. A húst, tojást, jutát, dohányt részben az államnak adjuk be, s a beadási kötelezettség teljesítése után fennmaradó mennyiséget a szabad piacon bocsáthatjuk áruba. A baromfit és kézműipari termékeket kizárólag a piacon értékesítjük. — Milyen kérdésekben döntenek a kommuna szervei? — Meghatározzák a jövedelem elosztásának irányelveit az adó levonása után; jóvá hagyják az alapok összegét, a beruházási építkezések méretét, a termelési terveket, a munkaerők elosztását, s döntenek arról is, mennyi munkarőt juttat egy-egy munkaszakasz az iparnak (5—6 százalék), mekkora összeget fordítanak közoktatási, népjóléti és egyéb célokra. — Milyen nagy a kommuna és hány tagja van? — tesszük fel talán kissé megkésve a legfontosabb kérdést. — A szántóföldünk 21 600 mu, a kommunában 3018 család van, összesen 12 580 lakos. — A termőföld hány százalékán terA drezdai opera nagysikerű vendégszereplése mekkora hányadát juttatják az alapok mesztenek rizst és mekkora volt a honövelésére. Föltételezik, hogy az úgy ne- zam? vezett termelési alap — ntf$i:k osztha- — A termőföld kilencven százalékán, tatlan alap — több mint tíz százalékot — a párttitkárnő arcán elégedett mokap, általában 10—12 százalékot, a tagok soly suhan át, amikor hozzáteszi: — Taéletének megjavítását szolgáló alap nálunk népjóléti és közművelődési alap — 3—5 százalék arányban részesül a bevételből. A helyi viszonyok szerint a kommuna a beruházások 70—80 százalékát biztosítja, a fennmaradó részt a brigádok fedezik. — Kapnak a kommuna tagjai saját használatukra is földet? — hangzik a következő kérdésünk. — A csoport mindegyik tagja 0,05 mun termeszthet zöldséget (1 mu a hektár tizenötöd része), tarthat baromfit, és övé a háza körül termő bambusz és gyümölcs. — Hogyan díjazzák a kommuna tagjait? — A pénzbeli juttatást a végzett munka szerint kapják. Normáink vannak és az a gyakorlatunk, hogy az egyes családoknak bizonyos munkaszakaszt utalunk ki, bizonyos földterületet, amelyet megszabott idő alatt meg kell művelniük. A munkaegység értéke a kommunában különböző, az egyes brigádok elért eredményei szerint. Csak ha elemi csapások érik a brigádot, támogatja őket a kommuna. (A Szin-fain kommunában a tagok átlag 14—15 jüant kapnak havonta, vagyis munkaegységenként kb. 0,5 jüant. A mai árfolyamok szerint átszámítva ez havonta kb. száz koronának felel meg.) A kommuna tagjai ingyen kapják a napi élelmet. Minden munkacsoportnak megvan a maga étkezdéje. Amelyik tag nem akur a többiekkel együtt étkezni, megkaphatja a csoporttól a megfelelő élelmiszer mennyiséget. Minden családtagra havonta átlag 15 kilogramm rizs, 2 kg burgonya, és fél kg búza jut, a felnőttek többet kapnak, a gyerekek és az öregek valamivel kevesebbet. A díjazásnak ez a formája híven tükrözi a mezőgazdaság termelőerőinek maifejlettségi fokát, s ezért nem csekély a társadalmi jelentősége különösen ott, ahol sokgyermekes családok dolgoznak. — Az is ingyen étkezhetik, — érdeklődünk, — aki elhanyagolja a munkáját? — Amennyiben a kommuna valamelyik tagja komoly ok nélkül elmarad a munkából, meg kell fizetnie a kosztját. Az asszonyok havonta huszonhét napot, a férfiak huszonnyolc napot kötelesek ledolgozni. valy egy mun átlag 510 kg rizs termett, több mint kétszerese a felszabadulás előtti terméshozamnak. A földek nagyobb részén évente kétszer, sőt néha háromszor is aratunk. Kóborlunk Hua-tan faluban, néhány kilométernyire a Szin-min kommuna épülő új lakótelepétót. Meglátogatjuk a vidék nemrég épült első kórházát, az új iskolát, az új boltokat és műhelyeket és az új, bár kicsi vízierőművet. Az „új" szó nem jelent mindig „új falakat", hanem egyszerűen azt, hogy az illető üzem, műhely, vagy egyéb létesítmény a vidék története során az első, ami itt működije. Hogy mindez szinte egyszerre jöhetett tétre, elsősorban annak köszönhető, hogy a kommunában összpontosították az anyagi eszközöket és a munkaerőt. így lett új utca Hua-tan régi főutcája, így lett a régi, kézzel hajtott esztergapad jóvoltából „új" a kovácsműhely — s az ember ámul, hogy tni minden készül el benne. Amikor a műhely homályából kilépünk az utcára, egy csomó élénk, csacsogó gyerek vesz körül, de egyre számosabban gyülekeznek a felnőttek is. Szavukban, tekintetükben barátságos érdeklődés, s beismerem, csöppet sem volt kellemetlen. hogy így köriilrajzottak bennünket. Éreznünk kellett, hogy szeretnek, hogy hazánknak, Csehszlovákiának ugyanolyan jó neve van itt, mint bárhol másutt Kína-szerte. Egy keskeny ösvényen, szántóföldek között indulunk az öregek otthona felé, amely ugyancsak „új", s útközben Luo S-fa mesél a kommuna történetéről s arról, hogy a kommuna méreteiben és teendőiben nagyjából megfelel az egykori helyi bizottságnak. Huang elvtársnő vidáman mosolyogva mesél valamit a barátnőjének, de mihelyt elővesszük a fényképezőgépet, tüstént szemérmes komolyságot kényszerít az arcára. Vagy negyven kilométernyire innét nyugatra magas hegyek vetnek határi hirtelen a síkságnak. A tibeti hűbérurak tavaly ott is megkísérelték, hogy zendülést, nyugtalanságot szítsanak. De pórul jártuk, s érdekes, a leghatározottabA Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttese ezekben a napokban a Német Demokratikus Köztársaságban járt, ahol a drezdai Állami Operaházban Eugen Suchoň Örvény, B. Smetana Dalibor és Leoš Janáček A ravasz Rókácska című operáit mutotta be. A kivételesen nagysikerű vendégszereplés nemcsak a nagymúltú cseh operairodalom* magas úgy gyöngyözik és üdít ez a varázslatos zene. A színpadi játék hat bábfigurája életet kap és a drezdai vendégek érdeme, hogy a szikrázás, a pezsgő derű egy pillanatig nem lanyhul sem a zenekarban, sem a színpadon. A zenekart ezúttal Wilhelm Schleuning vezényelte lendületesen és minden árnyalatot felfogó műgonddal, Mozart Cosi fan Xutte-jának egyik jelenete. (J. Herec felvéte'e.) A 2300 évvel ezelóLt épített entüzö-berendezés mellett, mintegy 70 kilométernyire keletre Vchäng-tu-tól, bantbuszhíd köti össze a két partot. — Egyes esetekben — szól közbe ismét Csheng-tui kísérőnk, — eltúlozták a dolgokat, a tagok ruhákkal és egyéb használati cikkeket is kaptak ingyen. Tavasszal a tagok maguk bírálták meg ezeket a jelenségeket, azóta ilyesmi nem fordul elö. — Mit ad be a kommuna az államnak? — Természetbeni adót, amely a bevételeknek nyolc százalékát teszi ki. Az állam viszont a kommuna apparátusának tizenhárom dolgozóját fizeti, és egyéb támogatásban is részesít bennünket. — Természetben adón kívül vannak más állami beadások is? — érdeklődünk tovább. — Három fajta terményünk van, — hangzik a válasz. — Piacon el nem adható, vagyis olyan, -crmelyet csak az álban a tibeti népcsoport tagjai fordultak el tőlük. Ebben a tartományban, Sz'Cshuanban — a Négy folyó országában, ezt jelenti a neve — mintegy millió tibeti él. Az aggok háza előtt u hetvenkét éves Eeng En-juin csatlakozik hozzánk. — Örülök, hogy meglátogattak bennünket, — és egy vékony bambusz szálukból font gyömölcsös kosarat nyom a kezembe. Emlékül. Pedig ajándék nélkül sem feledkeznék meg róla, erről a vénségére embersorba került egykori bérlőről, ami ezen a tájon majdnem egyet jelentett a rabszolgával. Fcng En-juin bátyó bekísér a házba, ahol tizennégy öregember és öregasszony él panasztalan kenyéren. Nincs már senkijük a világon, aki vén korukban támaszuk lehetne, az egyiknek a gyerekei színvonaláról, hanem a mai szlovák zeneköltészet és operakultúra európai rangjáról is tanúságot adott. Ugyanekkor három napon át közönségünk a Nemzeti Színházban a drezdai opera nagy művészetében gyönyörködhetett. A német vendégek igen körültekintően és szerencsésen válogatták meg műsorukat, amennyiben három sajátosan német, egymástól stílusban, hangnemben és a kifejezés eszközeiben merőben eltérő dalművet adtak elő és így közönségünknek alkalma nyílott a mai német operaművészet igényes rangjáról, mai helyzetéről átfogóbban, szélesebb vonalon meggyőződnie. Október 24-én, szombaton, Carl Maria von Weber örökifjú és elévülhetetlen Bűvös vadász című romantikus dalművét játszották a, vendégek és itt elragadtatott, őszinte csodálatunk elsősorban a világhírű zenekarnak szólt, amely Weber egyszerű és népies, amellett művészi muzsikáját Rudolf Neuhaus karmester vezetésével ihletett hangszínekkel, páratlan szárnyalással és szépséggel tolmácsolta. Ebben az ihletett és varázslatos tolmácsolásban Webernek, az erdő középkorias, titokzatos világát megelevenítő zenéje hiján volt minden olcsó romantikának és édességnek, s csak azt sajnáljuk, hogy a zenekarnak utolérhetetlen művészetétől az énekesek kissé lemaradtak. De Eleonore Elstermann a csitri Annuska és Hans Herbert Shultz a démonian gonosz vadász szerepében megfelelt a legigényesebb várakozásnak is. A vendégjáték második estéjén, október 25-én Mozart Cosi fan tutte — Mind így csinálják — című vígoperáját játszották a drezdaiak és előző napi sikerüket a rokokó hangulatát árasztó dalmű remek előadásával túl tudták szárnyalni. Weber érzelmessége, népdalszerű egyszerűsége, gazdag és erőteljes jellemfestése, olykor komor, drámai hangszínei után egy könnyű erkölcsű, ledár világnak csapongó, derűs hangulatát kaptuk. Lorenzo da Ponté, a vígopera szövegkönyvének írója meglehetősen együgyű történettel példázza, ho.gy kora asszonyainak hűsége ingatag talajon áll. Elegendő néhány virágos szó, epekedő sóhaj, egy kis csalafintaság és a szobalány markába csúsztatott dukát, hogy az előbb még örök hűséget esküdő asszonyszív más udvarló számára megnyíljon és fogadkozást. hűséget néhány óra alatt elfelejtsen. De- Mozart halhatatlan zsenije csodára volt képes: eltűntette a színpadi rutinnal összetákolt történet sutaságát és átlátszó együgyűségét. Muzsikájának ötletessége minden szót és helyzetet gyémántos szikrázással tölt el; mint a legfinomabb szemelt szőlőből sajtolt bor, kihozva a partitúra áradó életörömét, szellemes derűjét, de a mozarti ragyogás mellett az élet árnyékos oldalát látó zeneköltő borús hangulatát, merész hangzású tragikus színeit is. A művészek közt elősorban a ferrarai gazdag és előkelő, elkényeztetett nővérek idősebbjét, a Fiordiligit pompásan éneklő Ruth-Glowa Burghardtot kell említenünk. Melegfényű, szárnyaló szopránja egyformán győzte mind áriái koloratúrcikornyáit és magasságait, mint drámai mélységeit és játékában is tehetségesnek bizonyult. A Ferrandót, az egyik vőlegényt éneklő Harald Neukirch férfias baritonja is kitűnően hatott az együttesben és derűs játéka is erőssége a szépen összehangolt, minden tekintetben remek előadásnak. De a többieket, a szobalányt nagy játékkedvvel alakító Elisabeth Reicheltet, Hans Georg Nowotny kellemes lírai tenorját, valamint a másik nővért éneklő Ruth Langet és Günther Leibet az intrikus Don Alfonzo szerepében is dicséret illeti. Jó munkát végzett Siegfried Blütchen rendező is; ötletei mulattatóan illeszkednek bele a mozarti játék keretébe, viszont a színpadi képek, noha a zavartalan, szünet nélküli változásokat lehetővé teszik, szegényesen hatottak. (Alkalmasint az opera vidéki vendégjátékai részére készültek.) BúcsúTellépésükre a vendégek Carl Orff Okos asszony című zenés komédiáját választották. A Nyugat-Németországban élő és az NDK nemzeti díjával kitüntetett zeneszerző müvében eredetiségével és minden romantikát kerülő meglepő hanghatásaival lepi meg a nézőt. A királyról és az okos asszonyról szóló régi mese Orff teljesen újszerű és igényes zenei köntösében meglepően jól hatott és a vendégművészek, akik a zenés játék prózai részeiben is kiválóan megáliták a helyüket, átütő nagy sikert arattak. A címszerepben Ruth-Glowa-Burghardt ezúttal is remekelt, de a többi vendég is minden elismerést megérdemlő remek teljesítményt nyújtott. Ottó Gröllmann egyszerű színpadmegoldása és Erhard Fischer ötletes rendezése is hozzájárult a sikerhez. A zenekart vezénylő Gerhard Lenssen páratlan gondossággal és hozzáértéssel fogta össze a minden tekintetben kiválóan szereplő együttest. Nemzeti színházunk ezzel a kölcsönös vendégjátékkal 40 éves fennállásának jubileumi ünnepségeihez méltóan hozzájárult. Mindenképpen dicséretesnek tartjuk színházaink kölcsönös cserejátékait, amelyek a kultúra frontján nagymértékben és igen jelentősen hozzájárulnak népeink barátságának megerősítéséhez Egri Viktor mind meghaltak, a másiknak az utolsó fia Koreában esett el... Legalább pár percre leülünk közéjük, elbeszélgetünk. Hagyományos szokás ez, nemcsak itt, hanem mindenütt a világon — nem illik, hogy a vendég csak bekukkantson a házba és máris tovább fusson. Aztán Eeng apó elkísér a kis kapuig, fehér szakállas arcán mosolyba gyűrődnek a ráncok, ahogy elbúcsúzik: — Öregember vagyok, s annak örülök leginkább, hogy megértem azt a naftot, amikor nálunk is és ott messze maguk» nál is a nép, a munkásosztály lett az úr, Hallani véltük a kimondatlan szavakat is, amelyek ott lapultak e mögött az örömös vallomás mögött: „Mert ha nem így lenne, nem volna hol lehajtanom a fejemet, és vén koromra éhen pusztulnék. Nem lenne öröme az életnek, nemcsak az öregek számára, de még a gyerekek számára sem, hu nem így tör* tént volna." OLDŔICH ŠVESTKA ÜJ SZÓ 6 * 1959. október 31.