Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-08 / 218. szám, szombat

Féja Géza Bnlcsúdal című életregénye LÉVAI SZEMMEL jéhány hónapja ez volt minden lévainak első kérdése, akivel találkoztam: Olvastad? Nem? Hát ol­vasd el! Annyi piszkot még városra nem szórtak, mint Féja Lévára. Nem akartam hinni a „szemelvé­nyeknek", túlzásnak minősítetnem azokat és földieim felháborodását nem tartottam indokoltnak, mert el­végre az írónak joga van kissé erő­sebben megnyomni a tollat, ha kort. jellemez és az csak természetes, hogy ezt nem elképzelt, hanem abban a korban élt emberek ábrázolásával teheti. Aztán megszereztem a könyvet és vagy negyven oldal egészen jól hagy­ta magát olvasni. Ez még csak az elveszett paradicsom, a bőségben élő szülői ház leírása és a Szerző ősei­nek glorifikálása volt. Csupán egyszer mondtam nemet Féjának, amikor azt állítva, hogy a családja Nagy-Rákóról, Túróc me­gyéből származik, ahol ősei országot védelmező ősmagyarok vo'.tak, hami­sítatlan Hóman — Szekfú történelem szemlélettel ezt írta: „Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy utóbb a magyarság so­hasem szünetelő vércsapolása követ­keztében éppen ezeket a tájakat lep­ték el a nemzetiségek, bár a szék­helyek mindmáig a történelmi ország határán maradtak. Felső-Magyaror­szágon a bécsi ellenreformáció a XVI—XVII. században kegyetlen ma­gyarírtást rendszeresített, s merőben megváltoztatta a táj nemzetiségi tér­képét, ahol csak lehetett, valósággal »letörölte« a magyarságot, s Bercsé­nyiék már joggal hitték »tót impé­ruimnak« a íelsö vidéket." Ez az állítás minden alapot nélkü- j löz. A Kárpát-medencébe mélyen nyúló Nagy Morva Birodalom vagy ! Pribina nyitrai fejedelemsége törté- j nelmi tények és történelmi tény az j is, hogy a szlovákok a magyarok be- | jövetele előtt már évszázadokkal ; előbb itt éltek és itt is maradtak. A maroknyi magyarság nem volt ké­pes benépesíteni a Kárpát-medencét, ezért a síkságot kedvelő magyar nem űzte el, hanem csak a hegyes vidékekre szorította a szlovákot. Ép­pen Árva, Túróc és Liptó őrizte meg legjobban a szlovákságát, ahol egyet­len magyar falut sem találunk, mert itt ilyen nem is volt soha. — Túróc elszlovákosodását az ellenreformáció­val indokolni komolytalan. Pázmány Péterék nem a népet, hanem a fő­és köznemességet igyekeztek meg­győzni és hogy ez a „meggyőzés" .-eszközeiben a kor erkölcse szerint nem volt válogatós, köztudomású. Az hihető, hogy tűzzel, vassal irtották a protestáns urakat, de nem azért, mert magyarok voltak, hanem, mert eretnekeknek tartották őket. A nép? Mit számított akkorjában a nép? A jobbágy a cuius regio, eius reli­gio elve alapján a földesura vallását követte, különben leltári tárgy volt, hiszen az uradalom értékét a kiter­jedése mellett a hozzá tartozó job­bágyok száma határozta meg: lakat­lan földterület értéke csaknem a nullával volt egyenlő. — A szellemi sötétségben élő jobbágy hitét hatal­mi szóval könnyen meg lehetett vál­toztatni, a nyelvét elvenni azonban nem volt ilyen egyszerű. I|l milyen ferde szemszögből néz Féja a régmúltra, ol-y „egyéni" ítélete van arról a korról is, melyet a Bölcsödalban leír. A századelejei Léva életében egy vékony társadalmi réteg magát kiválasztottnak, vezetés­re hivatottnak tartotta és egyéb ér­ték híján azzal hangsúlyozta ki fel­sőbbségét, hogy az ún. társaság tagjain kívül mindenkit levegőnek nézett. Féja büszkén vallja magát e társadalmi réteg tagjának, ennek osztálygőgje konzerválódott benne és ennek a kiválasztott osztálynak elefántcsonttornyából néz még negy­ven esztendő után is a korra, melyet jellemez. — Tiszta formalizmusnak kell minősítenünk azt az állítását, hogy a parasztság után „az ipayi munkásságot éppen úgy a szívembe zártam", mert könyvében ennek nyo­mát sem látjuk, sőt éppen az osztály­gőgje miatt egyetlen meleg szava sincs a proletár felé, nem látja meg a kitűnő Háber Jóskákat vagy Cser­nák Gyulákat, a derék lévai iparoso­kat: a Csákányi Sándorokat, Guba Jánosokat, vagy Szecső Sándorokat, de még azt a kb. 500 lévai ifjút sem, akik tizenkilencben a vörös hadse­regben harcoltak a proletárok jogai­ért. — A városfojtogató Schoeller­uradalom intéző-kisisteneinek bika­csökével végigvágott uradalmi cseléd helyzetét paradicsomnak tünteti f 1 és nagy szociális jótékonyságot Iát abban, hogy a környező majorok cse­lédeinek gyermekeit szekereken hordták be a városi iskolába, ahe­lyett, hogy a majorokban iskolákat létesítettek volna. Hogy milyen mennyei élvezet volt az ilyen kocsi­kázás télvíz idején, magam is meg­figyeltem, amikor a sivalkodó kis elsősök körmeire lehelgettem és a meggémberedett újjaikat morzsol­gattam, hogy e kéjutazás gyönyöreit kikergessem belőlük. A cselédekkel való bánásmódot csak közvetve ér­zékelhetjük, amikor az egyes intéző­ket jellemzi: „Kopay István kemény ura volt cselédeinek, lilára vált arc­cal káromkodott, ifjú éveiben pofo­zott, sőt botját is megemelte. Vak indulattal kormányozta népét..." vagy: „Kambol Jóska... egy-egy po­fonjától taglózott marhaként hullott az ember." — Köszönöm az ilyen paradicsomi életet, amely-ellen Féjá­nak egyetlen tiltakozó szava sincs és ezt nem is azért említi, hogy az uradalmi cseléd megalázottságát ér­zékeltesse, hanem a „parádés, úri élet utolsó bölényeit" mutatja be. Féja azt írja, hogy „gyermekkorom börtönben telt", „gyermekségem egy házba és kertbe zárva, ezerszeresen megélt és megunt környezetben telt", apjának öngyilkossága után anyja úgyszólván légmentesen elzárta a vi­lágtól, aki „társadalmi vonatkozás­ban, csak »fölfelé« látott". így hát mint szem- és fültanú mondhatja: „A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmes hírszolgálatot szerveztek, naphosszat a félig csukott zsaluk vagy fedező függönyök megett le­selkedtek, hacsak nem a városban köröztek." „A kávédélutánokon az üzemen kívül helyezett asszonyok kicserélték egymás értesüléseit és szétosztották a további megfigyelés nagy feladatát." így a pletykálkodó, rosszmájú környezetben felnőtt Féja a kávénénik fogékony tanítványa lett és „tudományát" superlatívusra emelve, a Bölcsődalban irodalmilag gyümölcsöztetve, új irodalmi műfajt teremtett, a cseppet sem szimpatikus pletykaregényt. éja könyvében életének Léván töltött első két évtizedét ír­ja le (1900-1920). A borítólap azt mondja, hogy ez „az emlékirat a ta­nú megbízható, adatokon, tényeken alapuló vallomása." Tévedés. Ez a könyv az emberi méltóság durva megsértése, a nyomtatott betűvel va­ló felelőtlen visszaélés és egy egész város globális meggyalázása. Semmi kifogásunk az ellen, hogy Féja a saját társadalmi osztályá­nak szennyesét kiteregeti, hiszen ezek a léhűtők sose voltak lévaiak és az ezerkilencszáztizennyolcas állam­fordulat elfújta őket, mint a pelyvát, de a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy meghurcoljon becsü­letes lévai „gyükereket", akik jóban­rosszban kitartva építik itt a bol­dogabb holnapot. Féja a századelejei Léva lakossá­gát két részre osztja: a „társaságra" és a „povalacsokra". Mint ahogy az arisztokratának bárón alul nem ember az ember, úgy neki mindenki pova­lacs, aki nem a társaság tagja. Ki a povalacs? A povalacs szó vérig sértő tartalmát csak a szlo­váksággal érintkezésben élő magyar érti meg. Ez a szlovák főnév a po­vaľovať sa igéből képződött, mely­nek tartalrha henyélni, napot lopni. A povalacs szó ezek szerint naplo­pót, munkakerülőt, társadalmi po­loskát, lumpenproletárt jelent. Nem a legszemtelenebb vakmerőség ak­korjában a tizenkétezer lakosú város 98 százalékát társadalmi tetúnek fel­tűntetni? Kell ennél sértőbb meg­állapítás ? Féja Bölcsődala nem korrajz, mert századunk elején az embereket nem­csak Eros és Bacchus vezérelte, ha­nem főleg a mindenható Aranyborjú, a Tőke őfelsége, ő csak pletykacse­megéket talál fel és nem látja, mert az ő szemszögéből nézve nem is láthatja a kor igazi arculatát, sző­rösszívű rabló-erkölcsét. Szexuális kilengések, szerelmi háromszögek, kalandok vagy hálószobatitkok min­dig voltak és lesznek; amíg a tőke bort terem, részeg is lesz, tehát nem ezek valamely kor erkölcsének vagy erkölcstelenségének megbízható fok­mérői. Ő Ida néni világszép glóbu­szát járt meglesni a görög temetőbe, hogy azt az örökkévalóságba átment­se, s így figyelmét elkerülték a kevés­bé látványos jelenségek, pl. az, hogy az egyik lévai bank még az első világ­háború előtt parcellázta az Ördögárok melletti vizenyős területet és amikor a szegény munkások és kisiparosok a hitvány házhelyek árát csaknem ki­fizették, a szerződés valamelyik mondva csinált formai hibájára hi­vatkozva a pénzt visszaadta. Ok: a korona világháború alatti elértékte­lenedése nevetséges csekélységgé zsu­gorította a vételárat. Hiába mentek a károsultak a közigazgatáshoz meg a bírósághoz, igazukat sehol nem ismerték el — és a bank az eredeti vételár húszszorosáért másoknak ad­ta el a házhelyeket. Ez volt az igazi disznóság. Épn is Léván nevelkedtem és egy fU egészen más Lévát ismertem meg: a becsületes, törekvő iparosok, szolid kereskedők, szorgalmas tabáni parasztok és a városháza előtti mun­kapiacon két erős karjukat 60 — 80 krajcárért áruba bocsátó szőlőmun­kások városát. Nem ezek voltak a povalacsok. Még azok sem, akik kor­gó gyomorral -délig ácsorogtak a vá­rosháza előtt, mert munkás karjuk még 60 krajcárért sem kellett. Ezek szánalomra méltó munkanélküliek voltak, mert míg ők ácsorogni voltak kénytelenek, a gyermekeik otthon kenyérért sírtak. Léva povalacsait egészen másutt kell keresnünk: a városba beszivár­gott „társaság" tagjai között, akik az ősi földet ide már csak virág­cserépben hozták és egyetlen va­gyontárgyuk *a kutyabőr maradt, melyre magasra tartott orral oly büszkék voltak. Egyikükről-másikuk­ról örök titok marad, hogy miből él­tek, miből raccsoltak és zsebretett kézzel miből rázták a lábukat a ma­jomszigeten. Hogy ez az ún. társaság mennyire gyökértelen, mennyire nem lévai volt, azt az államfordulat mutatta meg: tagjai Féjával együtt észrevétlenül átszivárogtak Magyarországra, ahol a Horthy-rezsím alatt még fényesen meg lehetett élni a kutyabórbol és az 'összeköttetésekből. Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolásakor e vi­tézkötéses kalandorok még egy ro­hamot intéztek Léva ellen, hogy nem­zeti szempontból igazoltassák az ős­lakosságot. — Ők, akik nem vál­lalták a keményebb kisebbségi sor­sot, hogy aztán 45-ben menekülő patkányokként újból eltűnjenek. Amilyen fejlett Féja „kritikai érzé­ke", amikor másokról beszél, oly óva­tos, mindőn a saját családjáról van szó. A csizmadia származást kapás­kaszás-míves nemességé szépíti és elhallgatja apja öngyilkosságának kö­rülményeit is, pedig ez a revolver­dörrenés megindítója vagy befejezője lehetett volna egy valóban szocio­gráfiai munkának, melyben nemcsak Lros és Bacchus jutott volna szóhoz, hanem első kézből, az apja munka­társainak és az anyjának elbeszé­léséből, rámutathatott volna az utol­só magyar képviselőválasztás kor­ruptságára, a rothalt küza.i£ v ok: a, a hivatalok erőszakoskodásaira és az egyenlőtlenül mért igazságra. Féja csak a felületen mozog, amikor csak a fajtalankodást és mulatozást lát­ja, a lényeget ilyen revolverdörrené­sek világítják meg. Mit akart Féja a piszkolódásával elérni ? A könyve hitelét akarta nö­velni? Akkor bakot lőtt. Lévaiak tu­catjai bizonyíthatják, hogy könyve nem komoly forráskutatás, hanem hitvány pletykák alapján íródott és ezzel maga az író deklasszálja nul­lára korrajza értékét. Bár Féja 1920 februárjában mutatott hátat Lévának, meg sem említi a 19­es eseményeket, amikor a lévai ifjak százai fogták fegyvert, hogy ne csak Léván, de az egész világon ne legyen többé éhező gyermek, ácsorgó munkanélküli és kolduló öreg. A vörös hadsereg dicső harcai­'ről hallgat. Ezt a hallgatást is meg­értjük. Nem mindenkinek tetszett, amikor a lévai városházára felrepült a vörös zászló. H rásom célja a legélesebb tilta­kozás, mert Léva nem a po­valacsok, hanem a hősök városa. Ezt meg kell itt mondanom volt bajtár­saim: Bób Jóskák, Hribík Kázmérok, Vojnarovszky Gyulák, Nyiredi Jós­kák, Varannai Gyulák, Kis Tónik, Ja­kab Lajosok és más hősi halott ne­vében, akik tizenkilencben az életü­ket feláldozva a lévai temetőben alusszák örök álmukat. Ha nagynéha szülővárosomba ve­tődöm, jómagam is ellátogatok a te­metőbe. No nem házasságtörő asszo­nyok „világszép glóbuszát" megcso­dálni, hanem elbeszélgetek ezekkel a valamikor oly életvidám fiúkkal. Megnyugtatom őket, hogy nem hiába áldozták fel az életüket, mert azon az úton menetelünk, hogy mindenki­nek egyformán fog kijutni a mosoly­ból. A Magvetőnek talán csak ennyit. Bizonyosan elromlott a magtisztítója és konkolyt vetett tiszta búza he­lyett. Féja Gézának a Juhász Gyula ügyben elfoglalt cseppet se szimpa­tikus állásfoglalása után ez súlyos vigyázatlanság volt. KÖNYA JÓZSEF Jól sikerült fellépés Az elmúlt napokban a bolyi aratási kultúrbrigúd előadását nemesük Boly, ha­nem Szolnoc.sku, Zétény és a szomszédos falvak dolgozói is megtekintették. Délután 4 órakor kezdődött a kultúr ­otthonban a műsor. Szebbnél szebb je­lenetek, táncok követték egymást. A kö­zönségnek a legjobban az utolsó műsor­szám, a Cigánytánc tetszett. A szereplök kénytelenek voltak kétszer is megismétel­ni ezt a számot. A nézők nem csalatkoz­tak az aratási kultúrbrigád fellépésében, mert 2 órán keresztül jól érezték magu­kat és elégedetten térhettek vissza ott­honukba. Az előadás után az esti órák­ban a CSISZ táncmulatságot rendezett, amelyen fiatalok és az idősebbek is egy­aránt résztvettek. Molnár János, Boiy Kedves vendégek BodrogszerdahHyen Bodrogszerdahelyen a zsúfolásig meg­telt néprnüvelődési otthonban, mintegy 700 dolgozó lelkes izgalommal nézte vé­gig a Magyar Területi Színház előadását. Az együttes Schiller „Ármány és szere­lem" című romantikus drámáját ad La elő. A művészi előadás a Komáromi Ma­gyar Terüieti Színház tagjainak hivatás­szeretetérül és a „Népnek szolgálunk" jelszó betartásáról tett tanulságot. A szép, színvonalas előadásért a bodrog­szerdahelyi dolgozók szűnni nem akaró vastapssal fejezLék ki hálájukat és elis mérésüket. A lelkes közönség szívébe zár­ta kedves vendégeit — akik a város és a falu egymáshoz való közeledéséért fá­radoznak sikeresen - és a mielőbbi vi­szontlátás reményében búcsúzott tőlük. Kása Mihály, Szölöske kec^yerleu kedvelem Önkéntelenül is ezt az ellentmon­dásnak tetsző címet adtuk az alábbi szomorú, sajnos való történetnek. Még állati kegyetlenségnek sem neoezhet­nénk, mivel az állat, a fenevad sem tud oly „állatiasan embertelen" lenni, mint a chikágói bírák és esküdtek. Gyilkossággal kezdődött a dolog 1953 decemberében Chikágó in­ségnegyedében, a „négergettóban", a szegényeknél is szegényebb munkanél­küliek nyomortanyái között. Egymást követték a rablógyilkosságok a Michi­gan Avenue-nek csúfolt sikátorában. Nem vagyonért, nem ékszerért, csupán garasokért gyilkoltak ott. Mert a gara­sokért, a centekért kenyeret lehet ven­ni, az életet leliet megvásárolni. Jack Boone kisegítő munkás is valamilyen kétségbeesett éhező áldozata lett. Az utólagos nyomozás megállapította, hogy 4 dollár 80 eentnyi ,,összvagyon­• nal" hagyta el este alkalmi munkahe­lyét. Ezért kellett meghalnia. Szegény Boone ugyanis túlórázott, hogy éhező családjának legalább karácsony estére tudjon némi élelmet vásárolni. Emiatt egy éles kővel bezúzták a koponyáját. Szörnyethalt. A megindított nyomozás kemény feladat elé állította a rendőr­séget. Ilyen légkörben, ilyen környe­zetben elvcgre mindenki gyanúsnak látszott. Végül is egy Ver non Camp­bell nevü rendőrségi spicli „beköpte" egyik zsaru-haverének, vagyis rend­őr-barátjának, hogy a tettes csakis Charly Townsend, a húszéves néger csavargó lehet. A kihallgatás és szem­besítés során a mószeroló, azaz besúgó váltig erősítgette, hogy ,,határozottan úgy rémlik előtte", mintha a gyilkos­ság elkövetése előtt Townsendet látta volna a tett színhelyén egy kővel fel­szerelve settenkedni. Erre Townsendet — jóllehet tagadott. Gyilkosság gyanúja miatt letartóztatták Eddig, ugyebár, hétköznapi történet­ről van szó, amilyen százával, ezrével fordul elő — főleg a „szabad világban". Ott, ha hamarjában nem találják meg a tettest, szabad a bűncselekményt egy négerre kenni, ha a besúgó úrnak is „úgy rémlett". Mert hiszen minden baj kútforrása a néger: a hallatlan fajgya­lázásoknak, az aszálynak, söt állítólag a gazdasági válságnak is. így szabad volt Townsend idült feledékenységét „korszerű" felvilágosító eljárással oly sikeresen megreparálni, hogy egyetlen éjszakán át kigyógyult ezen vészes kórból, reggelre makkegészségesen ébredve egyszeribe visszanyerte emlé­kező tehetségét és mindent bevallott, amit — nem követett cl. Szabad volt a vádlottat két éven át vizsgálati fog­ságban tartani, szabad volt ót csupa fehérekből, hétpróbás négergyűlölökböl összetoborzott esküdtbíróság elé állíta­ni, amely 1955 elejcn meghozta a halálos ítéletet Annak ellenére, hogy Townsend az­óta többször visszavonta kínzással ki­erőszakolt beismerő vallomását, a tör­vényszék elnöke 1955. szeptember 15-re kitűzte az ítélet végrehajtását a villa­mosszékben. 1953-ban történt letartóz­tatásától 1955 szeptemberéig csaknem kér évig töprengett és gyötrődött a szerencsétlen fiatalember kétség és re­mény között: sikerül-e kirendelt védő­ügyvédjének bebizonyítania ártatlansá­gát? Vagy pedig tényleg a villatnos­székben fejezi be fiatal életét? Ugyan­ilyen gondolatok gyötörtek a város másik végén egy töpörödött négerasz ­szotiykát, aki valahonnan a Mississippi verőfényes Útpályáiról jött Chikágóba munkát vállalni. Hétköznap egy áru­házban takarított, vasárnap mosott. Rögtön az istentisztelet után kellett hozzáfognia, hogy elkészüljön a sok finom inggel, alsóneművel. A vízbe köz­ben sűrűn peregtek a legdrágább gyöngyszemek, a szíve utolsó dobbaná­sáig szerető anya könnyei. Megkegyel­meznek­e a fehér urak egyetlen fiá­nak? A szenvedések kínszenvedése azonban csak ezután következett. A szeptember 15-re kitűzött kivégzést a bíróság kénytelen volt egyelőre fel­függeszteni. A védőügyvédnek ugyanis sikerült bebizonyítania, hogy a vádlott­nak adagolt „csillapító" befecskende­zések különös módon pont az ellenkező hatást váltották ki: Townsendet örjön­gési rohamok lepték meg, amelyek el­múltával „mindent" bevallott. A bírák tehát savanyú ábrázattal kénytelenek voltak helytadni az újrafelvételi kér­vénynek. És bármilyen furcsán is hangzik, éppen ezen újrafelvételi el­járással indult cl Townsend megrendí­tő szenvedése, amely párját ritkítja a bűnügyi krónikában. Mert eltekintve a kétéves vizsgálati fogságtól, most to­vábbi négy évig tart már az örökös huza-vona. Üjrafelvétel és az eredeti ítélet helybenhagyása tizenháromszor váltották fel egymást! A félőrült né­gerrel négy év alatt 13-szor közölték „újabb kivégzése" napját Egy Nerin E. Gun nevű újságíró ab­ban a kivételes „megtiszteltetésben" részesült, hogy engedélyt kapott az elitéit meglátogatására. A ha llottak gs_ látottak azonban annyira megviselték a riporter edzett idegeit, hogy most egy ideg gyógyintézetben kénytelen ma­gát kezeltetni. De vajon mit érezhet Charly Townsend a 4 négyzetméternyi kiterjedésű egyeszárkában, ahová négy év óta nem hatolt be napsugár? halálkoridornak nevezik, amelyben éjjel-nappal, ész­bontó egyhangúsággal ketyeg egy vil­lanyóra. A szolgálatos fegyőr — éber­sége jeléül — minden negyedórában köteles egy fémveretet dobni, az órába. Ha ezt elmulasztja, önműködően fel­búgnak a nagyriadót jelző vészkürtök. Az egyeszárkák lakói cellájuk takarí­tásán kívül semmiféle munkál sem végezhetnek, semmivel sem foglalkoz­hatnak: a válogatott kínzások ördögi ravaszsággal kiagyalt további válfaja! A házirend értelmében a raboknak ugyan jogukban állana a fegyőr kísé­retében védőügyvédjüket fogadni, az intézet igazgatóját vagy orvosát fel­keresni, a valóságban azonban minden­ki irtózik attól, hogy kikéredzkedjen zárkájából. Mert aki kilép a halálkorri­dorra, kénytelen sorsának korábbi vagy későbbi beteljesülése előtt elhaladni: a folyosó végén komor méltóságban ott áll a Halál, a borzalmas villamosszék Charly Townsend ma 26 éves, de leg­alább 20 évet öregedett. Az amerikai ,,igazságszolgáltatás" és a gyalázatos faji gyűlölet legújabb áldozata meg­tört szemmel, eszelősen mered maga elé halálzárkájában. Mit várhatok én, a „piszkos fekete" — mondja búcsú­záskor látogatójának — a fehér es­küdtektől és bíráktól, akik feneketlenül gyűlölnek? Eleinte a napokat számlál­gattam, ma már az évek számát sem követem. Csengő hasít bele a dermedt csendbe, letelt a látogatási idő. Az egyik fegy­őr, akinek szemében egy pillanatra még felcsillant az emberi érzésnek egy elkésett sugara, odasúgja az újságíró­nak: — Towsend már réges-régen meg­lakolt minden bűnéért, akár vétkes, akár nem. Tudja-e, mit jelent az, négy éven keresztül tizenháromszor felkészülni a Nagy Űtra, a halál azon nemére, amelyet pontosan ismer? K. E. ÜJ SZÖ 6 * !959. augusztus íl

Next

/
Thumbnails
Contents