Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-27 / 206. szám, hétfő

NIXON moszkvai tartózkodása Moszkva (TASZSZ) - Richard Nixon, az USA alelnöke a Kremlben tett hivatalos látogatása után július 25-én az amerikai küldöttség további tagjainak kíséretében megtekintette a Szovjetunió népgazdasága sikereinek kiállítását. A kiállítás számos, érdekes anyagot szemléltető pavilonja lekötötte az amerikai vendégek figyelmét. Az amerikai vendégeket a kiállításon Vlagyimir Mackevics, a Szovjetunió földmüvelésügyi minisztere és Borisz Bogdanov, a kiállítás igazgatója kísérte. Nixon alelnök kíséretével a főpavilonban kezdte meg a kiállítás megtekintését és azután az üzbekisztáni pavilonban különösen a gyapottermesztés fejlesztése és a kiállított szőrmék iránt érdeklődött. Az amerikai vendégek nagy érdeklődést tanúsítottak az atomenergia békés felhasználását szemléltető kiállítási részleg iránt is. A kiállításon az amerikai vendégek tiszteletére ebédet adtak, melyen Richard Nixon, az USA alelnöke nagyra értékelte a kiállítást. Vacsora a moszkvai amerikai nagykövetségen Moszkva (ČTK) — Thompson, az Amerikai Egyesült Államok szovjetunióbeli nagykövete Richard Nixonnak, az USA alelnökének moszkvai tartózkodása alkalmából szombaton vacsorát adott a nagykövetségen, melyen a Szovjetunió vezető államférfiai is megjelentek. Jelen voltak N. Sz. Hruscsov és neje, Nikolaj Ignatov, Frol Kozlov, Anasztaz Mikojan és Jekaterina Furcevova. Amerikai részről jelen voltak: dr. Milton Eisenhower, George Allén, az USA sajtóügynökségének igazgatója, Hyman Rickover altengernagy és mások. A fesztivál barátai és ellenségei Verőfényes júliusi vasárnap van, a bécsi utcákon rengeteg az idegen. Feltűnő hangoskodással amerikai turisták nézegetik a műemlékeket a Fleischmark-utcai templommal szemben, görög főiskolások üldögélnek fáradtan az útszélen, az éjszaka nem kaptak szállást, autóbuszban aludtak. Egy utcával odább éneklő leányok csoportja jön velünk szemben. A járókelőknek kedvesen kínálják a fesztivál megnyitójára még el nem adott jegyeket. A következő utcában a kubai VIT-küldöttség ismerkedik Bécscsel. A Dunán díszes vízibuszról cseh és szlovák nóta száll, a parton megállnak a járókelők és hallgatják a vidám fiatalokat. A felhőtlen égen három repülőgép zúg el a város felett. Mindegyik hosszú transzparenst húz maga után: Nem a mi fesztiválunk! Emlékezzetek Magyarországra! Emlékezzetek Tibetre! — iiirdetik' a provokációs feliratok. Kik pénzelik e durva provokációkat? A béke és a népek közötti barátság ausztriai és az osztrák határokon kívüli ellenségei. A dajkamesékkel félrevezetett ifjúsági szervezetek a forgalmasabb utcákon deszkából összeácsolt tíz „tájékoztató" Irodát állítottak fel és több nyelven beszélő legképzettebb tagjaikat küldték oda hogy meggyőzzék a fesztivál résztvevőit az úgynevezett „szabad világ" nagyszerűségéről s ellássák őket a fejesek által szerkesztett újságokkal és röplapokkal, amelyekben hemzsegnek a rég Ismert kommunistaellenes jelszavak. Ott találjuk ezekben a lapokban a hírhedt revizionisták cikkeinek kivonatait, eszmefuttatásait a szocialista rendszerről. Végigjártam néhány tájékoztató központot. Feszengve és diákos lámpalázzal fogadtak és egyik-másik osztrák fiatalnak még a keze is remegett, mikor összeszedte nekem a hónaljra való különféle VIT-ellenes újságokat. Az egyik tájékoztató bódéban összeakadtam egy szimpatikus szemüveges fiatalemberrel. A fesztiválellenes szocialista Ifjúsági szervezet tagja. Különféle kérdésekről vitatkoztunk, látszott rajta, hogy elképzeléseinek alapját a polgári lapok ferdítéseiből és rágalmazásaiból merítette Tíz percnyi beszélgetés után bej^tta, hogy súlyos hibát követtek el a fesztivál ellen hadakozó osztrák ifjúsági szervezetek. Ezek megtiltották tagjaiknak, hogy részt vegyenek' a fesztivál rendezvényein ő azon ban feltétlenül ott lesz a megnyitón és bizalmasan közölte velünk, hogy ott lesznek a barátai Is, A bécsi lakosság elszigetelésére irányuló manőver sem sikerült. Akármerre jár az ember Bécsben mindenfelé a fesztiválról folyik a szó. Egy-egy kedves szemvillanásból, „Freundschaft" köszöntésből megérti az ember, hogy Bécs tud a fesztiválról. A kíváncsi újságírók száma hétszázra nőtt és a megnyitáson állítólag az osztrák kormány is üdvözli a VIT-et. A fesztivál barátainak a száma órárólórára nő. A találkozó ellenzőinek tábora megbomlott, elvesztették a beléjük beszélt hitet, tudják, érzik, hogy nem igaz ügyért hadakoznak. Tegnap reggel két fiatal osztrák fiú a hét nyelven k'iadott VIT-ellenes , Bécsi Híradó" legújabb számát vitte ki a venezuelai küldöttségnek. Egy-két számot elkapkodtak a kezéből, belenéztek, azután egy leány odalépett a fiúkhoz, elvette tőlük a jókora csomag újságot és egyetlen lendülettel a Duna-csatornába dobta. A venezuelaiak' jót nevettek és a két sóbálványnyá meredt „harcosnak" azt mondták, szégyeljék magukat, hogy a fesztivál ellen tevékenykednek. És még a tudtukra adták, hogy a Bécsi Híradó legközelebbi számából a venezuelaiaknak szánt mennyiséggel k'evesebbett nyomjanak! Véletlenül találkoztam ezekkel a fiatalokkal .az egyik tájékoztató irodában. Mikor megmondtam nekik, tudom, hogyan jártak a venezuellaiakkal, így fakadt ki az egyik: — A béke és a barátság jelszava ellen, kegyetlenül nehéz harcolni! Ezt csak megerősíthetjük, mert bizony a fesztivál elleni kampány első szakasza csúfosan megbukott. SZŰCS BÉLA Aki támogatja a militarizmus!, az életével fizet rá Walter Ulbricht rádióbeszéde Walter Ulbricht, Németország Szocialista Egységpártja Központi Bizottságának első titkára, az NDK miniszterelnökhelyettese szombaton tartott rádióbeszédében —, melyet a német demokratikus rádió valamenynyi állomása közvetített -, kijelentette, hogy az első lépés után, azután, hogy mind a két német állam képviselőt részt vesznek a külügyminiszterek genfi értekezletén, meg kel! tenni a második lépést is, azaz meg kell kezdődniük a két német állam közötti közvetlen tárgyalásoknak. Genfben két kérdés kerül a napirendre - mondotta Walter Ulbricht. — Az első a nyugat-berlini kérdés békés megoldása. E kér.désben a szempontok már közelebb kerültek egymáshoz, ami a Nyugat-Berlinben állomásozó idegen fegyveres erők állományának csökkentését illeti. Természetes, hogy egyben meg kell szűnnie a többi államok, különösen az NDK ellen irányuló felforgató tevékenységnek, melyet Nyugat-Berlinben fejtenek ki. Az egész probléma az, hogy Nyugat-Berlint a béke városává változtassák. Azután könnyen megoldhatók lesznek az egyesüléssel kapcsolatos többi kérdések. A második kérdés a német probléma békés megoldása békeszerződés megkötése útján. Amennyiben a nyugati hatalmak képviselői nincsenek felhatalmazva arra, hogy Genfben foglalkozzanak e kérdések megoldásával, a csúcsértekezlet utasítást adhat arra, hogy előkészítsék a Németországgal kötendő békeszerződést és a békekonferenciát is. Ez Genfben az érdekelt hat állam közös tanácskozásán valósulhat meg. Megvalósulhat azáltal is, ha erről a négy nagyhatalom tanácskoznék egymással és a két német állam képviselői az össznémet bizottság keretében tárgyalnának egymással. Walter Ulbricht ezenkívül kijelentette, hogy nézete szerint a német kérdés békés megoldására három tényező van döntő hatással: „Legelőször a Német Demokratikus Köztársaság fő gazdasági feladatának teljesítéséről van szó, hogy ezzel bebizonyíthassuk társadalmi rendszerünk fölényét Nyugat-Németország fölött. Másodszor a Szovjetunió hatalmas hétéves tervének teljesítéséről és a béke-világmozgalom erősítéséről van szó, hogy a nyugati hatalmak így gyorsabban legyenek képesek a helyzet reális értékelésére, a békés egymás mellett élés politikájára tét-jenek át és végül ne tegyék ki többé Németországot a pusztulás veszélyének azzal, hogy atomfegyverekkel szerelik fel. A nyugati hatalmaknak saját tapasztalataik alapján meg kellene érteniük, hogy aki támogatja a német militarizmust, az életével fizet rá. Harmadszor Nyugat-Németországban politikai fordulatra van szükség, hogy az atomfelfegyverkezés gondolatát hirdető politikusokat és a militaristákat féken lehessen tartani. Walter Ulbricht rádióbeszédében annak a nézetének adott kifejezést, hogy a külügyminisztereknek még néhány értekezletet kellene tartaniuk és még néhány csúcsértekezletet kellene rendezni, hogy fokozatosan megvalósulhasson a kölcsönös közeledés. A német militarizmus megfékezése hosszan tartó kemény harcot igényel, - mondotta Walter Ulbricht. Pontot kell tenni végre a háborúra és meg kell kötni a békeszerződést. Walter Ulbricht hivatkozott aztókra a szavakra, melyeket Nixon amerikai alelnök Moszkvába érkezése után mondott: „Meg kell tanulnunk, hogyan éljünk együtt, mivel együtt halunk meg", azután így folytatta: „Az NDK lakossága erre az USA vezető politikusainak így válaszolt: A német nép csak akkor élhet békében, ha az USA abba hagyja az atomfegyverkezés és a nyugat-németországi revansista politika támogatását, segítséget nyújt a nyugat-berlini és a nyugat-németországi lőporoshordók eltávolításában. Teljesüljön a koreai nép vágya! Ma hat éve annak, hogy megkötötték a koreai fegyverszüneti egyezményt. A harci zaj ugyan elült, de korántsem szűnt meg az ellenségeskedés, melyet a Li Szin Man-kormány, az amerikai imperializmus bábja, tovább szít Hat éve szünetel a harc, de az ország népe még mindig várja: mikor egyesülhet tesvéreivel. AZ ORSZÁG KETTÉSZAKÍTOTTSÁGÁNAK OKA: AZ AMERIKAI IMPERIALIZMUS Korea a történelem során hosszú évtizedeken át a japán kizsákmányolók uralmát nyögte. Amikor a szovjet csapatok gyors beavatkozása 1945-ben Japán kapitulálását eredményezte, a koreai nép is az önálló nemzeti fejlődés útjára lépett. Az ország északi részén nyomban demokratikus reformok megvalósításához láttak, szocialista irányt vett az országrész feilődése. Az amerikai imperialisták által megszállt déli részén viszont az amerikai katonai igazgatás mindent megtett a demokrácia legcsekélyebb megnyilvulásának elfojtására. A déli országrész gazdagságának, természeti kincseinek stb. ura a hírhedt Morgan társaság lett, mely Oj Korea elnevezéssel átszervezte a letűnt japán Keleti Gyarmatósító Társaságot. így az amerikaiak egészen urai lettek DélKoreának. Természetesen nem elégedtek meg ezzel: az egész ország megszerzésére fájt a foguk, és ezért egyre Inkább kiélezték a két országrész között kialakult ellentéteket. A Szovjetunió elismerte Észak-Korea szuverenitását és a parlament kérésére kivonta onnan felszabadító csaoatait. Az amerikaiak viszont gazdasági és katonai téren egyre jobban támogatták Li Szin Mant és céljuk egy testvérháború kirobbantása volt. melynek révén akarták megszerezni Észak-Koreát. A' háború 1950 nyarán ki is tört. Az amerikaiaknak diplomáciai foqással sikerült agresszornak minősíteni Észak-Koreát, s így jogot nyerni a beavatkozásra az ENSZ zászlaja alatt. A Szovjetunió, Kína és más békeszerető országok felrázták az emberiség lelkiismeretét. Sőt. a Kínai Népköztársaságból önkéntesek siettek a harcoló koreai néphadsereg segítségére. Három évig folyt a gyilkos háború, s az amerikaiak, miután látták, hogy nem győzhetnek le egy szabadságharcot vívó népet, kénytelenek voltak beleegyezni a fegyverszüneti egyezmény megkötésébe. Ez történt 1953. július 22-én. A KOREAI KÉRDÉS MÉG NEM OLDÓDOTT MEG A koreai nép fő kérdése azonban még nem oldódott meg. A fegyverszüneti egyezmény törvényesítette az ország kettészakítottságát, s ugyanakkor az amerikaiak a béke fenntartásának ürügyével teljesen megszállták az ország déli részét. Az amerikaiak buzdítására hetvenkedő Li Szin Man, védnökei támogatásával nem egyszer megszegte az egyezmény pontjait, gyakori határsértéstől nyílt katonai fenyegetésig minden eszközt megragad a békebontásra. A feszült légkör már évek óta tart, és az USA távol-keleti agresszív szándékainak erősödésével párhuzamosan tovább mérgeződik. Másik komoly kérdés a dél-koreai munkanélküliség, mely nőttön nő, és Li Szín Man hajlandó személyenként fizetett potom-áron bérrabszolgákként eladni munkanélküli alattvalóit a dél-amerikai ültetvényekre. További zavaró körülmény, amely megnehezíti a helyzet érdemleges megoldását: a Japánban élő és hazatelepítésüket kérő koreai állampolgárok hazaszállítása ÉszakKoreába. Lisszinmanék mesterkedései és a japán hivatalok ellenséges magatartása miatt e kérdés még mindig lázas diplomáciai tevékenység tárgvát képezi. E kérdések végre kedvező nemzetközi megoldásra várnak. Lőrlncz László Egy tanulságos sztrájk H

c T\/T oszkvában, a szokolnyiki parkban minap nyitotta meg Nixon, az Egyesült Államok alelnöke az amerikai kiállítást. Míg az ezt megelőző New York-i szovjet kiállításnak főgondolata a szocializmus négy évtizede alatt elért, az élet minden területére kiterjedő haladás bemutatása volt, addig az amerikai kiállítás Moszkvában elsősorban az amerikai életstílust, az ottani életszínvonalat akarja szemléltetni. Mondják, a moszkvai amerikai kiállítás is sok értékeset és szépet mutat be, ami természetes is a tőkés világ legfejlettebb államától, amelynek színvonalát a Szovjetunió — ezt nyíltan és minduntalan hirdeti — éppen belátható időn belül el akarja érni. A baj csak ott van, hogy a moszkvai amerikai kiállítás egyáltalán nem mondja meg, ki számára van mind az a hasznos műszaki vívmány, amit kiállítanak. Erre a kérdésre, hogy ki számára elérhető Amerikában a legmodernebb háztartási gépekkel berendezett lakás, a luxusautó, a színes televíziós vevőkészülék, ad választ közvetve, de annál hangosabban és érthetőbben az egész világ számára a július 15-én éjfélkor a legjobban fizetett amerikai munkások körében, az acéliparban kitört általános sztrájk. Az Egyesült Államok acéliparában kitört sztrájk jelentősége nemcsak azzal van adva, hogy megbénítja máris az acéltermelés 90 százalékát, hogy közvetlenül 500 000 munkás heti 60 millió dollár keresetet veszít, hogy már a sztrájk első napjaiban további százezernyi bányászra, vasutasra, szállítómunkásra és tisztviselőre hat ki. A sztrájk jelentősége — akár akarják ezt az amerikai szakszervezetek megalkuvó vezetői, akár nem — elsősorban politikai. Megállapították, hogy ez az első nagy sztrájk az Egyesült Államok munkásmozgalmának történelmében, amelynek okát az automatizálásban kell keresni. ogy megértsük a kérdés lényegét, tudnunk kell, hogy az Egyesült Államokban — számos egyre-újra felbukkanó versenytárs ellenére — a kulcsipar szerepét még mindig az acélipar tölti be. Az acélszükséglet és az acél árának óriási mérvű emelkedése az elmúlt tíz esztendőben, valamint az acélgyári munkásokat tömörítő szakszervezet határozott bérpolitikája következtében az acélgyári munkások keresete a legnagyobb az Egyesült Államokban. A szakmunkás órabére meghaladja a három dollárt, míg az átlagos kereset a textiliparban egy dollár. Ugyanakkor azonban az acélipari dolgozó az Egyesült Államokban a legnagyobb konjunktúra idején — amihez az elmúlt két-három hónapot is számíthatjuk, amikoris az acélművek kapacitásuk 95 százalékát kihasználva termeltek — maximálisan heti 40 órát dolgoznak. Az Amerikai Acélipari Munkások Szakszervezete azonban kimutatta, hogy még a csúcsfoglalkoztatottság idején is tagjainak majdnem a fele nem keresi meg a havi 400 dollárt sem, ami pedig a kétgyermekes munkáscsalád létminimuma. Ha tehát az aőélipari munkásság helyzete a konjunktúra idején és a küszöbön álló automatizálás bevezetése előtt már ilyen súlyos, csak természetes, hogy a szakszervezetek jezetősége tagjainak egyöntetű nyomására az egy évre szóló kollektív szerződés meghosszabbítása előtt további követelésekkel lépett fel. Ezek a követelések semmiképpen sem túlzottak. Egyrészt ragaszkodnak az 1956-ban kiharcolt mozgó bérskálához, ami annyit jelent, hogy az inflációban élő Amerikában az acélgyári munkások bérei a létfenntartási költségek változásával arányosan felfelé vagy lefelé mozognak. De miután, mint tudjuk, Amerikában már hosszú évek óta a monopóliumok érdekeinek megfelelően infláció érvényesül, a bérek az 1956. évi megegyezés óta természetesen csak emelkedtek és ezzel, úgy-ahogy, kiegyenlítették az áremelkedések okozta létfenntartásiköltségtöbbletet. A szakszervezetek ugyanakkor — hivatkozva az acéltrösztök horribilis nyereségeire — óránként 15 centet kitevő, tehát körülbelül 5 százalékos béremelést is követelnek. Tűzzed szemben a munkaadók, az •'-'élükön az Egyesült Államok legnagyobb acélipari trösztje, az United Steel Corp, amely egymaga évente közel 35 millió tonna acélt termel, ezúttal még a múltnál is ridegebben elzárkóznak a szakszervezetek követelései elől. Mindenekelőtt tudni sem akarnak többet a mozgó bérskáláról és béremelést is csak akkor hajlandók és olyan mértékben engedélyezni, amennyiben a munkásság szabad kezet ad a gyárosoknak az automatizálás bevezetésére az acéliparban. És éppen ebben, az élenjáró amerikai munkaadói érdekeltségnek ebben a követelésében van a jelenlegi sztrájkharc lényege. Mint tudjuk, másfél évvel ezelőtt az Egyesült Államok iparának nagy pangása idején, amikor például az acélipar termelése a sztrájkot közvetlenül megelőző hónapok termelésével összehasonlítva feleannyi volt, a hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek száma 6 millió körül járt. Most, az állítólagos teljes ipari foglalkoztatottság idején, az ugyancsak hivatalosan nyilvántartott munkanélküliek száma mindössze 4 millióra csökkent. Ez annyit jelent, hogy ennek a munkás tartalékhadseregnek még a legnagyobb konjuktúra esetén sincsen reménye, hogv állandó, emberi életszínvonalat biztosító kereseti lehetőséghez jusson. Ennek a jelenségnek az okát az amerikai munkásság, a szakszervezetek vezetői is, méltán keresik az automatizálás kapitalista módon történő megvalósításában, vagyis abban, hogy a műszaki haladás folytán növelik a munkatermelékenységet, de ,ugyanakkor csökkentik a dolgozók számát, akik részére a tőkés rendszer nem tud és nem is akar megfelelő más munkaalkalmat adni. Mondhatjuk ezt úgy is, hogy a termelőerők fejlődése és a termelési viszonyok egy helyben topogása közötti, a kapitalista rendszerre alapvetően jellemző kibékíthetetlen ellentét érvényesül. Hogy ez így van, bizonyítja ezt az amerikai bányásszakszervezet esete, amely egy évvel ezelőtt bértárgyalások alkalmával az órabér összegének minimális emelése fejében szabad kezet adott a bányatulajdonosoknak az automatizálás kapitalista módon való végrehajtására. Az eredmény az, hogy a bányamunkásoknak közel egynegyede vesztette el egy év alatt a keresetét, a termelés és a profit viszont emelkedett. Az amerikai monopóliumok ala*posan felkészültek erre a nagy politikai jelentőségű bérharcra az' acéliparban. A termelési kapacitásI nak az utóbbi hónapokban való maximális kihasználásával 20 millió tonna acéláru készletet halmoztak fel, ami az Egyesült Államok iparának 2—3 havi szükségletét fedezi. Ezalatt, úgy remélik, a munkásság a sztrájkharcban kimerül és elfogadja a monopóliumok feltételeit. Ha ez sem használna, tartalékban ott van a monopóliumok kezében lévő államhatalom, amely a hirhedt TaftHartley féle fasiszta szellemű törvény alkalmazásával kihirdetheti a szükségállapotot és a sztrájknak 80 napra való megszakítását. Egyelőre, amíg az acélipar hatalmas készletekkel rendelkezik, amíg az autóiparnak közel egy millió darab új, eladatlan kocsija van raktáron, természetesen ez nem érdeke. Nincs kétség azonban aziránt, hogy ha a munkásszolidaritás állja a harcot és a sztrájk érzékenyen kezdi veszélyeztetni a monopóliumok érdekeit, Eisenhower elnök alkalmazni fogja ezt a fasiszta szellemű törvényt, amint azt már kilátásba is helyezte. T ehet azonban, hogy az amerikai ^ monopóliumok ezúttal elszámítják magukat. A munkásság zöme ugyanis az elmúlt két esztendő tapasztalataiból, az idültté vált munkanélküliségből, az ő bőrükre megvalósított automatizálásból levonja a szükséges következtetéseket, állja a harcot nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is az eszmélkedés útjára lép és megérti, hogy a kapitalizmusban, legyen az a kizsákmányoló osztályok számára akármennyire is eredményes, neki csak bizonytalanság, nyomor, nélkülözés jut. Ennek viszont egyetlen ellenszere az öntudatos politikai harc. Sz. L. Kubában letartóztatták a „Fehér rózsa'

1 ellenforradalmi szervezet vezérét Havanna (ČTK) — Kubában július 25én letartóztatták Rafael del Pinot, a „Fehér rózsa" ellenforradalmi szervezet vezérét a „Július 26-mozgalom" volt tagiét, amelyet Fidél Castro irányított. Del Pino azonban elárulta a forradalmat, az USA-ba szökött, ahol hamarosan megkezdte az ellenforradalmárok szervezését, akiknek az volt a küldetésük, hogy Kubában kártevő cselekedeteket, szabotázsokat hajtsanak végre. A „vezér" megkísérelte, hogy Kubából kicsempéssze az ott veszélyben . forgó ellenforradalmárok egy részét. E kísérlete végrehajtása előtt azonban letartóztatták. * 105P. júl'us 27. /