Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-18 / 197. szám, szombat

AZ OSZTÁLYPOLITIKA a kulturális forradalom követelménye E< 'gyetemeink és főiskoláink fontos szerepet töltenek be életünkben. Itt nevelödnek fiataljaink ezrei, hogy többéves tanulmányaik után mint mérnökök, orvosok, pedagógusok, kulturális, művészeti dolgozók vegyenek tevékeny részt a társadalmunk életét irányító és vezető munkásosztály célkitűzéseinek, a kommunizmus eszméinek megvalósításában. Az idén több mint hétezer hallgató kezdi meg tanulmányait csupán a szlovákiai főiskolák első évfolyamaiban. Ez a nagy szám nemcsak örömmel tölt el, hanem el is gondolkoztat bennünket: kik ezek a fiatalok, akik idővel dolgozó értelmiségünk sorait fogják gyarapítani ? Hogyan gondolkodnak, milyen az osztályszemléletük? Fontos kérdések ezek, mert azt várjuk tőlük, hogy mindazt a gondoskodást, messzemenő anyagi és erkölcsi támogatást, melyben pártunk és kormányunk, egész társadalmunk részesíti őket tanulmányaik ideje alatt, az életbe kikerülve azzal viszonozzák, hogy tudásuk legjavát nyújtsák majd politikai, gazdasági, kulturális életünk minden szakaszán. Őszintén meg kell mondani, hogy szocializmust építő társadalmunknak csak olyan értelmiségiekre van szüksége, akik odaadó hűséggel vannak a szocializmus, a kommunizmus eszméi iránt, életüket, munkásságukat a munkásosztály, a dolgozó nép iránti hűség hatja át, és áldozatkészen, eredményesen küzdenek a munkásosztály vezetésével terveink valóra váltásáért. S már ez a tény is megköveteli, hogy főiskoláinkra elsősorban olyan fiatalok kerüljenek, akiknél a tehetség, a rátermettség, a tanulnivágyás mellett megvan minden feltétel ahhoz, hogy mindenben szocializmust építő társadalmunk javát fogják szolgálni. Ez a követelmény maga után vonja, hogy a főiskolai felvételeknél elsősorban a munkásosztályhoz legközelebb álló fiatalokat, a munkás- és parasztcsaládok gyermekeit részesítjük előnyben, mert család jaik osztály- és politikai öntudata, egész élete szorosan egybefonódott a munkásosztály öntudatával és törekvéseivel. Ez azonban nem zárja ki, hogy főiskoláinkon ne tanulhassanak tovább a haladó értelmiségiek öntudatos gyermekei s a szocializmus építésében becsületesen részt vevő egykori polgári rétegek tehetséges, a munkásosztályhoz hű gyermekei is. főiskolákon a napokban megtartott felvételi beszélgetéseken annak voltunk tanúi, hogy a felvételeknél — amellett, hogy előnyben részesítették azokat a folyamodókat, akik a termelésből jejelentkeztek, s azokat, akik a középiskola elvégzése után legalább egy évig a termelésben dolgoztak és élettapasztalatokra, szakismeretekre tettek szert —, osztályszármazási megkülönböztetéseket is tettek. Erre az késztet bennünket, hogy főiskoláink szociális rétegeződése megfeleljen hazánk lakossága összetételének és hogy itt is kidomborodjék társadalmunk vezető erejének, munkásosztályunknak jelentősége, vezetésre hivatott küldetése. Ezt a származási megkülönböztetést, az osztályszármazás problémájának előtérbe helyezését több értelmiségi család nehezteléssel fogadja. Foglalkoznunk kell ezzel a kérdéssel, mert akik emiatt neheztelnek, nem osztályellenségeink s azért is, nehogy a szocializmus építésében becsületesen résztvevő értelmiségiek azt gondolják, hogy gyermekeiket amiatt károsodás éri, amikor a főiskolai felvételeknél több esetben néni az ő gyerekeik, hanem a munkás- és parasztszármazású folyamodók mellett döntenek. A már említett tény mellett, hogy a főiskolákon is érvényre kell juttatnunk a lakosság összetétele szerinti szociális rétegeződést, az osztályszármazási megkülönböztetést azért 4 is tesszük, hogy éppen a munkás és paraszt származású gyermekeket ne érje károsodás, mint történt a múltban, amikor a polgári családok, a burzsoá pedagógusok és az értelmiségiek azt hangoztatták, hogy a főiskolti, az egyetem, csak a „jobb" csaladok szülötteinek kiváltsága. Ha nézzük a statisztikai adatokat, láthatjuk, hogy még a felszabadulás utáni második évben, 1947-ben is mily kevés munkásgyermek tanult a főiskolákon. Országos viszonylatban a főiskolai, egyetemi hallgatóknak csak 7,2 százaléka volt munkásszármazású! A főiskolai felvételeknél tehát a munkásosztály vezető szerepének, a népi hatalomnak erősítése céljából törvényszerűen kellett bevezetnünk a származási megkülönbözA tetéseket, hogy megszüntethessük a múlt kizsákmányoló -rendszerének súlyos hibáit, amikor a szegényszármazású tehetséges munkás- és parasztgyermekeknek nem volt módjuk — s ha volt is, csak minimális mértékben — a művelődésre, tehetségük kibontakoztatására. A származási megkülönböztetés nemcsak a helyes és előrelátó osztálypolitika érvényesítését jelenti, hanem segít bennünket a kulturális forradalom győzelmének teljes kiharcolásában is! A kulturális forradalom csak úgy győzedelmeskedhetik, ha a tudást, a műveltséget a nép legszélesebb rétegei a magukénak mondhatják. A tudás, a műveltség nagy fegyver és döntő az, hogy kinek a birtokában van, a dolgozó tömegek, vagy pedig egyes, a múltban kiváltságos, szűk rétegek kezében-e. Ezért nagyon fontos, hogy a tudomány, a technika, a kultúra terén dolgozók a szocializmus győzelméért küzdő munkásosztály eszméjét, politikáját teljes mértékben magukénak vallják és meggyőződéssel kövessék minden tettükben, gondolatukban is az új, a kommunista társadalom építőinek vezető és irányító harcosait. Ki áll ehhez a legközelebb? A munkás- és parasztcsaládok gyermekei! Elsősorban is ők hivatottak arra, hogy apáik forradalmi művét folytassák, a szocializmus építésének befejezése után a tudás hatalmával felvértezve álljanak be a kommunizmus építőinek első soraiba. ondjuk meg őszintén, szabad életünk első éveiben a munkás és parasztcsaládokat ösztönözni kellett, hogy gyermekeiket a középés főiskolákra küldjék. Sok fiatal munkás és parasztember esti tanfolyamokon szerezte meg középiskolai végzettségét, hogy a főiskolákon folytathassa tanulmányait. Újszerű volt ez számukra — mert amiről a múltban csak álmodozhattak, az szocializmust építő társadalmunkban valósággá vált —, s ha eleinte nehezen is, idővel megjött a kedvük a tanuláshoz, mert belátták, hogy a munkásosztály hatalmának gyakorlásában nem elégedhetünk meg csak azzal, hogy a kezünkben tartjuk a vezetést, az irányítást, hanem életünk minden szakaszán müveit, szakképzett dolgozókra van szükségünk, akik minden téren megállják a helyüket. Ezt állandó tanulás, művelődés nélkül nem érhetjük el. A Győzelmes Február óta nemcsak a munkások, parasztok gyermekei, hanem maguk a felnőttek közül is sokan fáradságot, időt nem kímélve tanultak az esti tanfolyamokon, az üzemi iskolákban, tanultak mint a főiskolák távhallgatói, hogy nagyobb műveltségre, gazdagabb szakismeretekre tegyenek szert. E dolgozók közül nagyon sokan fontos megbízatásokat kaptak az államapparátusban, közéletünkben, népgazdaságunkban. Munkásosztályunknak s a vele szoros szövetségben lévő parasztságunknak azért van szüksége saját, szocialista értelmiségre, mert ez a legbiztosabb záloga annak, hogy a munkásosztály törekvései, terveinek valóra váltása, az emberek elégedett életét szolgáló szocialista építés sehol sem fog csorbát szenvedni. Ennek a törekvésnek köszönhetjük, hogy főiskoláinkon már a munkások és parasztok gyermekei vannak túlsúlyban, az 1957/58-as tanévben — Szlovákiában — a főiskolai tanulók 67 százalékát tették ki. A helyes szociális rétegeződés szabályozása, az osztályszármazási megkülönböztetés alkalmazása teszi lehetővé, hogy ne érje többé károsodás a munkásés parasztgyermekeket, mint a múltban; s ehhez hozzáfűzhetjük azt is, hogy a dolgozó értelmiségiek gyermekei még sohasem tanultak olyan nagy számban (27,6 százalékban) a főiskolákon, mint éppen most van erre lehetőségük. S az, hogy jelentősen, a minimálisra korlátoztuk a volt burzsoá, kizsákmányoló rétegek ivadékainak a főiskolákra való felvételét, azt mindnyájan csak helyeselhetjük. Ez a korlátozás a népi hatalom erősítését jelentette és a proletárdiktatúra, a munkásosztály politikájának helyes érvényesítését jelenti. A z, hogy az értelmiségi családok az említett megkülönböztetések miatt „neheztelnek", mentalitásukból fakad, ez még a volt polgári, individualista gondolkodás maradványának, részben az élettől való elszakítottságuknak tulajdonítható. Közülük többen abban a téves hiszemben élnek még ma is, hogy gyermekük nem „lehet" meg főiskolai végzettség nélkül. Nemcsak az idén, hanem a múlt években is tapasztaltuk, hogy sok értelmiségi szülő, gyermeke „jövőjét" féltve, ismerősöknél kilincselt protekció végett, csakhogy gyermekét bejuttassa bármely főiskolai szakra, ahol arra lehetőség kínálkozott, még akkor is, ha gyermekének nem is volt ahhoz kedve, hajlama, vagy tehetsége. Voltak olyanok is, akik gyermeküket csak azért akarták a főiskolára küldeni, hogy tovább kapják a gyermekpótlékot s mint többgyermekes szülők továbbra is adókedvezményben részesüljenek. Aztán voltak — döntő többségben — olyan értelmiségiek is, akik csupán azért erőszakolták gyermekük főiskolai tanulmányait, mert társadalmi „lealacsonyítást" látnak abban, ha gvermeküknek, „ne adj isten" a termelésben kell dolgoznia. Kérdezzük csak meg: társadalmi lealacsonyítást jelent-e az, ha az értelmiségi szülők gyermeke fizikai munkával segíti a munkásosztályt, társadalmunk vezető erejét? Tudjuk, nehéz ezt megérteni azoknak, akik életükben sohasem dolgoztak munkások módjára és sehogysem tudják — amitől annyira idegenkednek — elképzelni gyermeküket olajos kézzel munkálkodni a gépek mellett. Reméljük, ez az idegenkedésük fokozatosan elvész bennük, idővel ők is meg fogják érteni, hogy társadalmunkban a legnagyobb értékeket a munkások hozzák létre s hogy a munka nálunk a becsület és a tisztelet dolga. Ennek megértését lehetővé teszi számukra is pártunknak az iskolarendszer átépítéséről szóló határozata, az iskolák élethez, termeléshez való közvetlen kapcsolatának megvalósítása. A gyermekekkel így már az alap- és a középiskolákban megszerettetik a fizikai munkát, ami nagy hatással lesz rájuk, hogy a jövőben tehetségük és hajlamuk, s ne szüleik elképzelése szerint döntsenek majd életpályájukról. Az iskolai tanulmányoknak közvetlen és állandó kapcsolata az élettel és a termeléssel döntő hatással lesz a fiatalok gondolkodására, erkölcsi, politikai fejlődésére, a szocialista típusú ember jellemvonásainak bennük való kifejlesztésére, a fizikai munka és a munkásosztály iránti szeretetük elmélyítésére. Ez a nevelési módszer s a középiskolai végzettség után a termelésben eltöltött bizonyos idő — élettapasztalat és szakismeret szerzése és helytállás — lesz majd a jövőben a döntő tényező a főiskolai felvételeknél. A mikor a főiskolai felvételekről beszélünk, mint már említettük,. szólnunk kell arról is, amit az értelmiségiek közül többen kifogásolnak, — arról, hogy az ő gyermekeik jobban tanulnak a középiskolákban, mégis több esetben a rosszabbul tanuló munkásgyermekeket részesítik bizonyos előnyben a főiskolai felvételnél. Az természetes, hogy az értelmiségi szülők gyermekeiknek nemcsak az alapfokú, hlanem — ami döntő hatással van — a középiskolákban végzett tanulmányaik idején is nagy segítséget nyújtanak, amit sok munkás- és parasztszülő nem tehet meg, mivel a múltban nem volt mődjában kijárni a „magasabb" iskolákat, mint tehették azt az értelmiségiek. Szóval itt nem lehet arról szó, hogy csupán a tanulmányi előmenetel alapján döntsünk a főiskolai felvételeknél, hanem az szükséges, ňogy a munkás- és parasztszármazású gyermekek már az alapfokú iskolákban külön megkapják a^t a segítséget, törődést, amit családjaik körében említett okok, miatt nem kaphatnak meg. Ez a döntő, s erre kell a fősúlyt fektetnünk! Főiskoláinkon már a gyakorlatban bevezették: az asszisztensek külön foglalkoznak a munkás- és parasztszármazású hallgatókkal, hogy gyarapítsák ismereteiket. Ezt minél előbb be kell vezetnünk minden középiskolában és az alapfokú iskolákban is. A tanítóknak, úgy mint a főiskolákon, egyénileg kellene törődniök a munkásés parasztszármazású növendékeikkel, hogy ezek a gyermekek megkapják már az alapfokú tanulmányaik során azt az iskblán kívüli segítséget, amit az értelmiségi szülők nyújtanak odahaza gyermekeiknek. Ez természetesen több időt és fáradságot követel meg a tanítóktól, de ettől nem szabad visszariadniok, mert ez az ő érdekük is! Érdekük elsősorban azért, hogy a kezük közül kikerülő gyermekek a legtöbbet tudjanak s a legalaposabban készítsék elő őket az életre! Ez ugyanakkor társadalmi érdek is. * PETRŐC1 BÁLINT Maróti Lajos: K \ A L T jL S Fogjatok össze, ti mind, kik az értelem ivein éltek. Élni szeret, aki él, fogjatok össze, ezért. Napra veti szemeit, kitakarja ölét a természet. Égíele nyújtja kezét s fényre fonódik a kacs, S szívja a

z égből a lényt, a rögökből az őstejű nedvet. Élni akar a moszat, élni, a gomba, a pók, Élni akar a madár, hisz ezért kaparászik a felhők Bodrosodó rögein csőre a fény-mag után. És a hal is, ki ficánkol a jóízű, holdszínü vízben, Még az igás barom is, élni, csak élni akar. Élet után sikít az anyatest, amikor kivirult már Rajta a százjajú kín s csíra hasítja ölét. Élni szeret az erősderekú, tudatos karú férfi (Ökle erős, de nem öl, mély tudománya sem öl) Ki mosolyogva ölel nevetöszemü, szépszavú asszonyt, S győz a halálon is ő: Alkot és újrateremt. Élni szeret, aki él. Csak az esztelen emberi önzést Hajtja az állati düh: ölni, rabolni akar. Láncrakötött rabokon, letiport, szomorú feketéken Szörnyű jobbágy-sorokon, kínszagú gyárakon át, S vérzivatarnyi csatán vezetett el az út az aranyhoz. Mert az utolsó nagy érv mindig a háború volt. S most, hogy a rabseregek lefeszítik az ős-köteléket, Most, hogy inog a világ, roppan a trön meg * bank, Üjra előveszik ók az erőszakos állati érvet: „Bukjon a gyönge, ha kell, jöjjön az ágyú, a harc, Folyjon a vér, dideregjen a rom, dübörögjön a bomba, Hulljon az ostoba nép: Ámde a Rend, az örök." Nem! Nem örök az a rend! Nem örök ez a Háború-rém sem. És nem az ostobaság. És nem örök a gonosz. Jaj-zivatar fenyeget, tűzeső, sugarak, sivatag-sors. Veszhet az emberiség. Szóljon a józaneszű. Fogd le a gyújtogatót, csavarintsd ki kezéből a fegyvert. Lépj a kanócra, ne félj. Győzhet a jóakarat. Mind, ti az emberi értelem épivű csúcsain élők, Fogjatok össze, ezért, fogjatok össze, ti mind. Csehszlovák földön járok. Kísérőim a kóbor fellegek. Utamat a Garam vize mutatja. Néha azonban faképnél hagy. Eliramodik mellőlem, de csak azért, hogy egy kanyarnál ismét találkozzék velem. Lám, most is itt leskelődik rám a füzesek oltalma alól, hol megroggyant lábakkal egy öreg malom ácsorog a térdig érő vízben. így mutatja meg csellengő társam a sárói kompot, melyen száraz lábbal átjuthatok a túlsó partra. A vízi jármüvet azonban a folyó másik szélénél látom. Nem baj. Meghúzom az oszlopra szerelt drótot, melynek végén megszólal a kolomp, pont a révészház ablaka előtt. így tolmácsolom átkelési szándékom. Idős ember kászálódik elő a hívásra. Komótosan, ráérősen emelgeti a csizmáját. A parthoz érve bizonytalanul megáll, mintha afelett töprengene, érdemes-e koptatni a vízi szerszám fenekét és fárasztania magát azért az egy szál utasért. Nagysokára moccan ismét emberem. Körülményesen rágyújt, majd. a láncokat csörgeti. Na végre: forog a csiga, feszül a kompkötél, úszik a lomha alkotmány. Ügyet sem vet a körülötte örvénylő, megbolygatott víz mérgelődésére. Csak jön méltóságteljesen, magabiztosan. Éra a part szélénél lesem érkezését. Még jóformán ide sem dörgöli az orrát a parthoz, máris a hátán termek. Mehetünk vissza ... A révész azonban nem ilyen sietős ember. - Várjunk egy kicsit, hátha jön valaki — mondja ki a szentenciát, miközben nagy füstöt ereszt félig leégett világossárga szivarjából. Jobb híján letelepszünk a komp oldalára és ismerkedéssel töltjük az időt. A révész kezdi a tudakozódást érdeklődvén honnan és hová, merre valósi vagyok. Miután rendre elbeszélem utaim elejét és végét, valamint illetőségem helyét, látja, hogy messziről jött emberrel van dolga, s tájékoztat a helybéli nevezetességekről, az itteni állapotokról. Eszerint megtudom, hogy még Prágából is járnak ide halászni, pedig nincs itt hal, nem úgy van mint régen. Akkoriban olyan halak jártak errefelé, hogy még a kompot is megmozgatták. Meg a fenyőkre épített fürdőházat. Itt állott a mély vízen. A kastélybeli uraságok építtették a maguk céljára, A deszkafalú tákolmány egyébként, mint megtudom, népszerű dolog volt a környéken. A csikós kerti béresgyerekek ugyanis minden csomót kinyomdostak a francia nevelőnő miatt... A víziélet titkait ek'éppen kibeszélve, a vásárokról is tájékoztatott az öreg. Elbeszélése szerint nemcsak a halak fogytak ki a Garamból, a vásárok is megritkultak. — Azelőtt olyan marhavásárok voltak, hogy egész nap, megállás nélkül, furton-furt húzni kellett a kompot, - beszéli. A gyalogos ötven fillért fizetett, a biciklis ember egy koronát, az egy lovas gazda egy korona ötvenet, a két lovas pedig két koronát. Inasom, a Ferko, alig győzte az elszámolást. Egy fél kalapra való aprópénzt öntöttünk ilyenkor az ünnepíő csizmákba. Vásárok alkalmával nálam dolgozott a Fucko Mari fia is, a Gyula. Tőle megkérdezheti, hányszor járta meg a Maronyák kocsmát vásári napokon. Neki az volt a megbízatása, hogy a jégbehütött sörösüvegeket hordja kettesével. Mert jól éltünk akkor ... Tart még a beszéd. Közben a vízen is átjutottunk már régen. Most azonban elválunk, mert traktor költözött bele a vízi alkalmatosságba. Amíg a révész úton van, én addig egy magányos horgász mellé, telepedek a partra. Eredeti bambusznádból készült horgászbotot tart a kezében. Peremfutós orsó csillog rajta. Nem titkolom a szakértelmem. — Nyolcvanas húr ez, ha nem tévedek. Nagy halakra való ez. Ezzel még ötven kilós harcsát is ki lehet venni... — Kivettem én már annál nagyobbat is, még hozzá a múlt nyáron .— feleli a horgász. Hitetlenkedő képet vághattam eme nem várt felelethez. A horgász is láthatta, mert hozzátette: — kérdezze meg a Danyi bácsitól, ha nem hiszi. — A kompmestert? De hiszen szerinte minden hal kiveszett a Garamból. — A francia nőről nem beszélt? nevet a horgász. - Szidta a kompot is, ugye? Mert vasból van. A régi fakompot meg dicsérte. Persze, amikor azzal járt, akkor azt becsmérelte, hogy nem győzi belőle a vizet lapátolni. — De a vásárokkal igaza lehet — vetem közbe. — Abban igaza van - jön a jelelet. — Magam is tanúsíthatom, hogy nincsen annyi vásár, mint azelőtt. Ha tudni akarja, én vagyok annak a Gyulának a bátyja, aki a sörösüvegeket hordta kettesével. Hát csak tudhatom, hogy jól keresett vásári napokon az öreg. De máskor is hozzájutott ehhez-ahhoz. Jöttek a béresszekerek herével, gözekéhez való szénnel, répával megrakva. Amikor azután beálltak a kompba a szekerek, mindig leesett róluk valami. Hol egy villára való széna, néhány cső kukorica, meg pár darab szén, melyeknek súlya sohasem nyomott húsz kilónál kevesebbet. A béresek úgy tettek, mintha nem volna benne a kezük a hullajtásban és tovább hajtottak. Amikor azután túljutottak a hallótávolságon, Danyi bátyánk hangos szóval -szidalmazni kezdte őket, hogy szemetet csinálnak neki a kompjában. Persze csak akkor méltatlankodott, ha idegenek is látták az urasági javak tékozlását. Később azután megtudom, hogy ez idő szerint nem kell ilyen huncútsággal fárasztania magát Dani bátyánknak. A szövetkezet szekerei-osztozkodás idején egyenesen beállítanak az udvarára és a kocsisok teljes nyíltsággal adogatják le a sok búzát, a sok árpát, kukoricát és mindenfajta terményt. A pénzt sem fillérekben számolják a kalapjába ... — Annyi pénze van neki, hogy már nem meri az ünneplő csizmákban tartani. A nyáron húszezer koronát helyezett el nálam. Ügy nézzen rám - húzza ki magát a horgász —, hogy én lettem a Danyi bácsi bankára. Illetve csak voltam, mert más csizmákban van már az a pénz. Ott, ahol kamatot is adnak rá - teszi hozzá sietve, mert megrántotta valami fene nagy hal a horgot. Varga Nándor Budapest H.J SZÖ 8 * 1959 július 18.