Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-27 / 176. szám, szombat

PÁRIZSI EMLÉKEK UCéplárcik es színházán l; L Párizs sok mindennek a városa, mégis jellegzetesen a művészetek metropolisa. Különösen a festészet és a színművészet fejlődött az évszázadok folyamán falai között világszínvonalra, a neves képtáraknak, a híres színházaknak se szeri, se száma. Lehetetlen Franciaországban, Párizsban járni, s legalább bele nem ízlelni művészeti életébe, amely színes és tündöklő, mint a város maga. Aki először jár Párizsban, rendszerint a Louvreval kezdi, elejétől végig témájú képe, „Reggeli a szabadban" mutatja, ahol már elfojthatatlanul érvényesül a barbizoni festők által felfedezett szabad természet. Még a laikus is megérzi az impresszionizmus lényegét, ha Monet-nak a roueni székesegyház homlokzatáról festett híres sorozatát, a múzeum egyik nagy büszkeségét, szemléli. Monet a nap öt különböző időpontjában, különböző megvilágításban festette meg ugyanazt a motívumot. A labdaház meglátogatása után néhány nappal Manet ismert képe, a „Reggeli a zöldben". akarja járni a végné^küli teremsorozat mérhetetlen gyűjteményeit: az egyiptomi, görög, római és keleti antik emlékéket, az európai szobrászat ©s festészet minden évszázadának, minden iskolájának kincseit. Az ilyen „kötelező végigjárás" rövid néhány óra alatt — mint a világ minden nagy múzeumában — elcsigáz, kimerít s azon kívül, hogy a látogató elmondhatja: jártam a Louvreban is, aligha kelt maradandó emléket a párizsjáróban. Szerencsésebb — mint e sorok írója is — aki már „ismeri" a Louvret, tötob- ízben jár.ta Párizs legnagyobb épületének labirintusait'és így nem hajtja semmilyen konvenció a gyűjtemények „letudására". Nagyszerű érzés függetlenül tallózni az emberiségnek ebben az egyik legnagyobb kincsestárában, felkeresni — régi, már elmosódó emlékek alapján — egy-egy képet, szobrot, merengve figyelni a roppant múzeum csendben zsongó, mégis lüktető életét, ki-ki pillantani a Szajna-part folyton változó panorámájára és — nem utolsósorban — felfedezni újra meg újra valami szépet és ismerőst: a művészet valamilyen örökbecsű értékét, amit csak reprodukciókból ismer az ember. Magának a Louvrenak is három évszázados történelme van, a rendkívül arányos épület számtalan háborút és forradalmat ért meg. A szomszédságában álló Tuilleriák palotája az 1871es kommün idején égett le. De változnak magának a Louvrenak a gyűjteményei is. Például a legutóbbi háború előtti állapothoz képest kitelepítették az igen gazdag távol-keleti gyűjteményt és önállósították a Jénai-téren levő Guimet-műzeumban. De kivonták a francia festészet múlt századbeli fénykorának, az impresszionistáknak a képeit is és önálló múzeumi tárlat alakjában a közeli Labdaházban helyezték el. Ennek a múlt század közepén épült múzeumnak a helyén, a Concorde- és a Tuilleries-terek között, Párizs egyik legszebb pontján állott a XVIII. században a labda-terem, amely oly nagy szerepet játszott a nagy francia forradalom történetében. Itt, az impresszionisták képtárában mintha otthon lenne az ember: csupa ismerős festmény s olyan művészi irányzat kifejezői, amely nálunk is uralkodó volt s maradandó értékeket adott a XIX. század második felében. Természetesen korántsem teljes ez a gyűjtemény. Ezt akkor láttam többek között, amikor az ún. Kispalotában éppen megrendezett alkalmi képkiállítás, a svájci tulajdonban levő francia képek tárlatát jártam. De a francia impresszionisták kepeit megtaláljuk a világ minden nagy állami és magángyűjteményében, nálunk is, Prágában, Budapesten, Leningrádban egyaránt. Mégis a labdaházi gyűjteményben az impresszionista iskola minden jellegzetes képviselője megtalálható. Az egyik teremsorozat homlokfalán Manet „Reggeli a zöldben" című képe, az egyik irányzat-alapító mű, amelyen még érezni a műterem légkörét. A további fejlődés útján Monet hasonló történetesen jómagam is a roueni székesegyház homlokzata előtt szemlélődtem s kerestem Monet meglátását — hiába. Beszédes bizonyítéka ez annak, hogy az impresszionisták azt festették meg, ahogyan a tárgy az adott pillanatban, adott hangulatukban rájuk hatott. Persze, Párizsban még számtalan más állandó és alkalmi képkiállítás mutogatja kincseit. Ilyen például a Modern Művészet Nemzeti Múzeuma, amelybe a széteső impresszionizmus folytatóinak, lényegében a két világháború közti idők dekadens művészeinek alkotásai, élükön Picassoval és Dufyvel, találhatók. Az 1900. évi világkiállításra épült roppant csarnok, a Nagypalota körbefutó erkélyén éppen a „függetlenek" szokásos tavaszi tárlata volt, de megszámlálhatatlan a más, kisebb, hivatalos és üzleti alapon rendezett tárlat Párizs minden sarkában. A színházak városában Hasonlóan, sokszerű és színes Párizs színházi élete. Esténként, 9 — 10 óra között négy állami, vagy hetven magánszínház nyitja meg kapuit. A négy állami színház; a Nagyopera, a Vígopera s a francia Nemzeti Színház, a Comedie Francaise két együttesével, az egymással és a kultuszpa fiatal tehetség. Nagyon hatásos például Descombay Embertestvérek című balettje Gershwin zenéjére, de más táncszámokban is érezni, hogy nem múlt el nyomtalanul a moszkvai Nagyszínház balettjének tavalyi párizsi fellépése. Az orosz balett hagyománya különben élő Párizsban. A Chatelet-szín ház csarnokában márványtábla hirde ti a nagy orosz balettművészek egy kori első fellépésének emlékét. Persze, elég nagy az ellentét e hagyományok és a mai műsor között. A Chatelet-színház a múlt év vége óta sorozatos előadásban Lehár-ope rettet játszik, a Karácsonyi rózsát. A bécsi operettben, legalábbis már mi idősebbek, valahogy megszoktuk a magyar dzsentri figuráját. Ugyanaz francia tálalásban még bizarrabbul hat. A milléniumi évek magyar ezredese francia kiadásban humoros figura, a körülöttem levő nézők nem tudták elképzelni, miért derülök lépten-nyomon a játékán. Az öreg magyar parasztok és anyókák tánca viszont a francia színpadon egyenesen kínos. A darab különben pazar kiállítású, helyenként a nagy music-hallok színpompájával vetekszik, csak az a különbség, hogy itt a nők fel vannak öl tözve. A tokaji szüret díszleteinek kü lönös barna színpompája az első felvonás végén nyíltszíni tapsot kapott. De van szlovákiai vonatkozása is a darabnak, Losoncon játszódik le, ami az állomás díszletének feliratából tűnik ki. Az viszont, érthetetlen, honnan veszik. Losoncon 1896-ban a meredek várfalakat s a háttérben az égbenyúló csúcsokat. Különben a losonci motívum Lehárnál érthető: fiatal katonai karmester korában Losoncon szolgált. A Chatelet-színházzal szemben áll a másik nagy hagyományú párizsi magánszínház, a Sarah Bernhard színház épülete. Ebben tartják minden év tavaszán néhány hónapig a Nemzetek Színháza című sorozatos előadásokat. Az 1959-es idényben már szerepelt a berlini, a varsói és a stockholmi opera, angol, olasz, német, ír, finn és még számtalan más prózai együttes, reprezentatív tánccsoport. Párizsi tartózkodásunk idején Haiti szigetének népi színháza és balettje szerepelt. A színészek kivétel nélkül bennszülöttek, akik népi táncokat és a Kreol Antigoné című tragédiát adták elő Sophokles nyomán. A baj csak az volt, hogy franciául beszéltek, jobban mondva franciául akartak beszélni, amit senki sem értett. Érdekes volt a nézőtér is, jó egyharmada párizsi néger az ott tanulók, illetve dolgozók köréből. A Nemzetek Színháza ^egészen július közepéig játszik és éppen az elmúlt napokban érte el a párizsi sajtó egyöntetű véleménye szerint csúcspontját. A leningrádi Puskin-színház adta elő az Optimista tragédiát, még A nemrég elhunyt Fernand Légér egyik faliszőnyege „Az építők" miniszterrel éppen bőszen háborúskodó Richelieu és Louxembourg színpadok jelentik nemcsak a francia színművészet nagy hagyományait, de bizonyos értelemben, az üzleti okok miatt gyakran konzervatív magánszínházakkal szemben, a haladást is. A Nagyopera Faust-előadása például — Gounod Faustja, Bizet Carmenje mellett nemzeti operaszámba megy Franciaországban — eléggé újszerű rendezésű. De még inkább érezni az új szellők fuvallatát az ódon hajlékú Vígoperában, amelynek balettje csua színházak városában is szokatlan sikerrel. Az előadás után a színház bisztrójában ülünk a langyos kellemes éjszakában. Mellettem néger diákok isznak valami hűsítőt. Az utca szokásos, személyautókkal teli képe lassan megváltozik. Óriási élelmiszerrel megrakott teherautók szakadatlan áradata indul el éjfél után Párizsnak a közelben levő gyomra, a nagy vásárcsarnokok felé. Sz. L. A „skandináv Gorkij" emlékezete nemzetközi munkásmozgalom és a világ békéjéért folytatott harc kimagasló alakjáról, Martin Andersen Nexőről emlékezünk meg születése 90. évfordulóján. A szocialista realizmus egyik úttörő nagymestere volt, akit nem véletlenül neveztek el „skandináv Gorkijnak", mert ő is, akár nagy orosz társa és sokban tanítója, erőtől duzzadó, igazságtól fénylő írásaiban az egyszerű emberek, a munkások és parasztok világának szépségét és erkölcsi erejét hirdette meg lankadatlan szocialista optimizmussal. Nexö Koppenhága szegénynegyedében, Christianshavban született 1869. június 26-án. Az apja kőtörőmunkás és útkövező volt, édesanyja kis kézitargoncán halat, főzeléket és gyümölcsöt árult az „éhség városában". Tizenegy gyerekből ő volt a negyedik és bár valamennyien dolgoztak, az egész család a legszűkösebb viszonyok közt tengődött. Önéletrajzában leírja, hogy kilenc esztendős volt, amikor Bornholmba, apja szülőföldjére költöztek. Itt, a Baltitenger nagy szigetén ismerte meg a természet szépségét és sokszor kegyetlen törvényeit — télen, amikor apjával a kőbányában dolgozott, nyáron pedig a mezőkön, ahol a nyájat őrizte. A pásztorkodó életet újra koppenhágai évek követik, ahol előbb kitanulja a cipészmesterséget, majd beiratkozik a népfőiskolába és tanító lesz. A tanulás nem megy könynyen, mint rakodómunkás és kőműves szerzi meg közben a kenyerei és így a maga sorsán át ismeri meg a kisemmizett, jogfosztott kisemberek életét. Koppenhágai cipészkorában jelennek meg első versei, majd novellái. A versekben Bornholm szigetét énekli meg, a novellákban a környezete világával, a szegény emberek bújával és bajával foglalkozik. A tanulás és a megfeszített munka aláásták egészségét. „Féllábbal a sírban álltam — írja emlékeiben, — és hogy nem haltam meg, azt kizárólag annak a körülménynek köszönhetem, hogy nem akartam meghalni." Egy Molbeoh nevű dán költő özvegye fogadja a házába és félévi ápolás után Nexő 400 dán koronával a zsebében - amit-a jószívű özvegy teremt elő a számára — Spanyolországba és Itáliába utazik. Húsz hónapig vándorol itt délen, ahol megszabadul tüdőbajától. íróvá voltaképpen Itáliában válik. Á napsütötte tájakon mindig azokra gondol, akik otthon a hidegben és a sötétségben ülnek és fagyoskodnak. Ügy érzi, írnia kell a szegényekről, akik a nyomor igáját tűrik, s mialatt papírra veti gondolatait, ő maga is kimodhatatlanul szenved. De ezt a munkát el kell végezni; a társadalomnak fel kell tárni a kíméletlen igazságokat és ki más volna hivatott erre a feladatra, mint az, aki maga is megismerte a nyomor fenekét. Nexő önvallomása az, aki később, egyik regényében így határozza meg költői hivatását: „A költők ma általában krematóriumban ülnek és díszeket festenek az urnákra. De én olyan szeretnék lenni, mint a régi bárdok, akik a front előtt haladtak és harci dalokat énekeltek." ^lexő pályája kezdetétől élete RKI végéig hű ehhez a költői eszményhez. Az élet árán című első regénye, amelyben realista művészettel ecseteli a tőkés rer.d igazi arculatát, 1899-ben kerül kiadásra. Nevét ekkor csak Dánia munkásosztálya ismeri meg, ám egy évtizeddel később már az egész haladó világ olvasótábora felfigyel Hódító Pelle című regényéposzára. A századforduló Dániájának mindennapi életét festi le benne Nexő nagyerejű realista képekben. A regény hőse, Pelle, svéd földmunkás család sarjaként jön szerencsét próbálni Dániába. A munkásság vezérévé válik, a néptől idegen elemek hatása alatt azonban opportunista lesz és végül is elárulja osztályát. Á könyv megjelenése után Lenin táviratban üdvözli a költőt, s Nexő erre a bizalomra méltónak bizonyult. A Nagy Októberi Forradalom után egyike a Nyugat íróinak, aki fenntartás nélkül csatlakozik a forradalom ügyéhez, s minden további művében hazája és az egész világ proletariátusa öntudatát ébreszti, a jogaiért valő öntudatos harcra sarkallja. 1920-ban Lenin meghívta Nexőt Moszkvába. Bár a tengereken hadihajók százai ügyeltek arra, hogy egy lélek se jusson be a szovjet földre és hogy onnét ne juthasson ki a legveszedelmesebb „szovjetáru": a szabadság gondolata, Nexő, mégis eleget tett a meghívásnak. Erről az útról Illés Béla ezeket írja Találkozások című könyvében: „A Nexőt szállító norvég halászbárka sikeresen áttörte a blokádot és néhány kilométerre Arhangelsztől sötét éjszaka partra tette Lenin vendégét. Hajnalban Andersen Nexőt letartóztatta — a szovjet határőrség. Lenin vendége dánul, angolul, franciául és németül magyarázta a vörös határőröknek, hogy ő nem ellenség, hanem Lenin vendége; — Lenin katonái oroszul, ukránul és finnül válaszoltak. A tárgyaló felek sehogy sem értették meg egymást. Andersen Nexőt bezárták egy iskolaépületbe. Négy napig volt a határőrség foglya. A négy nap alatt azzal szórakozott, hogy megfoltozta és megtalpalta őreinek csizmáit. Négy nap után távirat jött Moszkvából és pár órával a távirat vétele után megérkezett a repülőgép is, amelyet Lenin küldött Andersen Nexőért." 'A történethez hozzá tartozik, hogy évekkel később Nexő hiába kereste a „fogdát", aihol a nevezetes négy napot töltötte. A kis faház helyén gyönyörű, hatemeletes épület álott: az új iskola '— felnőttek számára. Bizonyára ez a látogatása és a továbbiak ösztönözték Nexőt, hogy megírja A vörös Mortent, a Hódító .Pelle folytatását. Ebben a regényben az első világháború korszakát ecseteli, leleplezi benne a jobboldali Szociáldemokratákat és a II. Internacionálé áruló megalkuvóit. Míg a Hódító Pelle elnyomott proletariátusa nem jut tovább a szocializmusról való ábrándozásig, a szebb és igazságos jövő tervezéséig, ebben a regényében Nexő a szocialista realista ^művészet előre mutató eszközeivel ; már azokról a valóságokról beszél, "amelyeket a Nagy Október tesz lehetővé. A Szürke fény című harmadik regényében Nexő egy mindenkitől kihasznált szegény leánynak, Dittának ^megpróbáltatásokkal teli sanyarú ^'életét ecseteli. Dittát a csapások 'sorra érik, mégis optimista hittel kiviért, hisz az életben, bízik a jövőben éá ez a hite erőt és bizalmat sugárzón, szürke fényként áramlik környezetére és elviselhetővé teszi az életet. Néhány esztendővel ezelőtt e regényéből filmet is készítettek, amelyet a nagy életigazságokat hirdető alkotások méltán megérdemelt sikere kísért. "'Nexő a második világháború vérzivatara elől a Szovjetunióba emigrál, és onnan emel vétót hazája hitleri megszállása és a fasizmus minden gaztette ellen. Amikor a fegyverek elnémulnak, harci kedve nem lankad el, továbbra is ott menetel az ébresztők, a jobb világot hirdetők élsorában, az új fasizmus előtörése idején pedig ő, a skandináv Gorkij jelenti ki, hogy „a reakció pokolgépe ellen dobogó emberszívekből kell barrikádot emelni." Ilz esztendővel ezelőtt Wroclavban tüntet a béke igaza mellett, majd Varsóban és másutt, a népi demokráciák városaiban hirdeti, hogy a békéért vívott küzdelemben lankadnunk nem szabad. E lelkes békeharcnak eredménye: a nagy írót és emberbarátot hazájából kiüldözik. Élete utolsó éveit Drezdában tölti és ott is hal meg 85 esztendős korában. Bár hazájától távol húnyja le örök álomra szemét, tudta jól, hogy küzdelmes élete végül is győzedelmes volt: látta munkájának gyümölcsét, látta, miként valósul meg a szocializmus egyre több országban. Mikor megkérdezték tőle, mi a nagy munkakedvének és fiatalságának titka, azt felelte, hogy életének küzdelmes volta és az a tudat, hogy igaz ügyet szolgál s megérhette ennek diadalát. EGRI VIKTOR A ligetfalusi magyar tannyelvű iskola tantestülete a Matador üzemi klubjában a napokban jól sikerült kulturális műsort rendezett. Az öszszejövetelen nagyszámú közönség jelent meg. (r. j.) • Az Önkéntes Tűzoltó Egyesület kétyi csoportjának színjátszói 1959 június 14-én mutatták be Agón, Alois Jirásek Vojnárné című négyfelvonásos színművét. A Lakos Lajos iskolaigazgató rendezte darab nagy sikert aratott. (v. v.) LI SU-DE kínai író Teremtő tavasz címmel karcolatgyűjteményt jelentetett meg a kínai falu életéről. Az író könyvében a falu szocialista átalakítását ábrázolja, új embereket, új hősöket elevenít meg. ÜJ SZŐ 8 * 1959. június 27. f