Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-27 / 176. szám, szombat

MENELAOSZ LUDEM1SZ: JEGE EWETE Attól a rettenetes naptól számítva harmadízben történt, hogy az öregasszony ismerős fekete kendője ott sötétlett a rácsok előtt. Fagytól kékült kezét beakasztotta a vaskapu dróthálójába. Szeme éhesen kutatott a leborotvált koponyák tömegében. Minden érzékével igyekezett gyermekét megtalálni. A múlt héten elhurcolt Katharospirosz Vaxigelisz anyja volt... Fiát kihívták olyan egyszerűen, mint ahogy a tanító szólítja táblához a tanulót... és négy nap múlva már Zalojanniszhoz küldték. Ott nyugszik közel Linariszhoz és Dikeához. Mellette Zerbínó fekszik. Aztán más sírja ... De ugyan ki venné rá a nyelvét, hogy az öregecskének elmondja az igazat?! Ez a hely minden kedden és szombaton szívszaggató látványt nyújtott. Már virradatkor, az első szekerek zörgésével egyidőben útra keltek az anyák, hónalj alá szorított batyujukkal. Azután fájdalomtól megtörten őgyelegtek a fogház bezárt kapuja előtt, míg a felügyelő el nem kezdte a rabok nevét kiáltani, olyan hideg, kemény hangon, mint az acél. „Lépjen ki Drapalasz! Lépjen ki Kanavarosz!" A rozsdás drótháló elé, mint szentkép elé, ájtatos arccal rogynak térdre az anyák, hogy szederjes ajkuk elrebegje ... elmondhassa ... De hát mit mondhat két rövid perc alatt egy anya bebörtönzött galambocskájának ? Az udvart kötél osztja ketté. Akiket néven szólítanak, azok átlépik a kötelet és odasietnek a rácshoz. A rács túloldalán könnyben úsznak a szerető szemek... A két méter széles, vasráccsal keretezett kapuszínben zajlott le napjaink drámája. A kapu kicsiny drótfonatos keretéhez összekeverve kintről is, bentről is két tucatnyi hang verődött, mely teljesen érthetetlenné bomlott az egymást túlkiabálás kétségbeesett igyekezetében. Talán meghallja... bárcsak hallaná meg ... De még a szegény páriák között is állandóan ... állandóan ott leselkedik az embert elpusztítani, szent titkát beszennyezni kész, álnok besúgó piszkos füle. Ez idén éjjel-nappal esik. Ha nem esik, akkor havazik. Észak szele süvít át a ruhákon, a bőrön és egészen a csontig vág. Csak itt a rácsoknál melegszik feU' egy kissé a fájdalmas gonddal telitett levegő. „Enned kell, fiam ... Hoztam egy kis levest..." „Tessék?" „Levest hoztam neked.. 5 leveskét ... fiam." „Mit...? Anyukám?" „Igen, itt van, aranyosom ... Gondoskodtam rólad ... Hoztam neked egy gyapjúmellényt..." „Micsodát...?" „Mellééényt... mellénykét..." „Miért ...?" „Hogy megmelegedj kissé, fiacskám ..." „Ugyan minek fáradsz, anyukám ...? (Holnap már úgyis golyó veri keresztül!) „Sajátkezüleg kötöttem az éjszaka." „Tessék?" „Kötöttem és sírtam ..." „Inkább aludtál volna, édes ..." „Aranyba foglalnálak ... Tejben, vajban fiirösztenélek... Csak már elkerülnél innen! Angelika keres. Mind keresnek. Atyád is. Köhög, de keres valami segítséget... Jaj, de nehéz ez, fiam! Mind reszketnek a félelemtől, érted... Sajnos, minden ajtót zárva találnak." Mint a lélekharang, úgy szólal meg a csengő. Vége. A kapuszín kiürül. Újabb tizenkét pária várakozik. A felügyelő visszatér előbbi helyére. „Zalojannisz! Murkasz!" A rácskerítéses gyóntató-jülke megtelik újabb agyonkarcolt arcokkal. Minden kedden és szombaton a fogság egy kis emberséget lélegzik magába. Ám, csak abban a két órában. Azután a kapu megfordul a félfában, megfordul és megreccsen, mint ahogy a csont, vagy a hűvös, jeges nevetés recseg ... Majd a komor halál újra nyitogatja jegyzökönyvét és válogat: „Kilép Raszvanisz! Kilép Tszifor!" Raszvanisz távozik. Raszvanisz már nem tér vissza. És két vörössé sírt szem, mely eddig a rácsokat áztatta, ezentúl a keresztet fogja permetezni. „Evangelosz Raszvanisz, 20 esztendős. Kivégezték 1949 ... én. Miért „végezték"' ki? Ki bíráskodott fölötte?' Ki ítélte el? Hanem ez már más történet kezdete; olyané, amely az embert lealacsonyítja, kifosztja és megsemmisíti. A siránkozás története, mely nem ér véget, még ha minden forrásból könnyek buggyannának is. Egyetlen mondatban el lehetne mindent mondani, Görögország kapujába vésett egyetlen mondattal: „Itt embereket gyilkolnak minden ok nélkül". Ez a mondat elég lenne. Minden kedden és szombaton... álmatlan éjszakákon, itt gyöngülő szárnyakként azok gondolatai vergődnek, akik már előre hallják a lélegzetüket elmetsző puskagolyó süvítését. A fogság igazgatósága szünet nélkül ontja magából a körleveleket, melyekben egyéb sincs, mint szigorú büntetés ígérete. Azelőtt itt bordélyház volt, a gyönyör rettenetes gályarabjaival. Ma itt a halál' uralkodik. Azok az anyókák, akik ide járnak: a síremlékekhez vezető úthoz szoktatják lábukat. Ezek az emlékkövek még lélegzenek. Minden kedden és szombaton kissé megnyugodnak a rémült arcok. De később újra rettenet lopakodik a lélekbe és reggelig gyötri azt. Hóval belepett cellákban a hidegtől összeverődnek a fogak. Az ember beszédje olyan halk, mint az imádság. Meg kell esküdnie, hogy bátorságot önthessen szívébe. Minden cellában van valaki, aki holnap távozik. Nem ült még a vádlottak padján, nem állt szemtől-szembe a bosszúval, melyet itt „Igazságnak" neveznek. Mégis tudja már az ítéletet. A per folyamata és tárgyalása igen rövid — egyetlen velős, metsző szó: „Visszavonod?" „Nem!" Es ezzel mindennek vége! Attól a pillanattól halott test az ember; árny árnya. Vár. Töltény van a zsebében, játszadozik vele, mint a rézpénzzel. Választhat: vagy elhajítja, vagy beleveri a szívébe. Hatalmában van. Kimondta, hogy „nem" és benne maradt a markában, mintha odaragadt volna. Attól a perctől ül, ül meredten és vár. Néhány nappal ezelőtt így várt itt Raszvanisz, tegnapelőtt pedig Kalaroszporisz. Ma este ugyanígy vár cellájában Szpirosz Monojiosz. Már jó néhány napja vár így szalmazsákján ülve szótlanul és makacson gondolkodik. Mérlegeli a rettenetes szakadékot, melybe ugrani készül és szédülés környékezi. A küszöb átlépése óta, az első perctől kezdve mondogatja: nem! Hanem a szó állandó ismétlése, akár a méreg lassan kifejlődő hatása: bódítani kezdte, egész szívéig hatolt, majd leterítette szalmazsákjára. Ma azonban más elhatározással ébredt: mindörökre csüggedten, mégis megkönnyebbülten. Az életet választotta. Azt mondja majd: „Igen" Visszavonja szavát! El. rr y.;. ; r W- 'y' T"' ' J<* ~ ' A Bratislavai Zenei Tavasz záróhangversenyén Ludvig van Beethoven IX. szimfóniáját a Szlovák Filharmónia élén Dean Dixon, a híres néger karmestervezényelte. Dixon ezután a Trenčín-Teplice-i Zenei Nyár alkalmából is bemutatta kivételes tudását. Képünkön Ruth Kepünger, Gertrúd Stilov, Martin Kitzman a berlini Állami Opera és Zdenék Kroupa, a brnói Janáček Opera magánénekesei körében láthatjuk az amerikai művészt. f határozását reggel keserű szavakkal közölte velünk. Bennünket pedig a csalódás jege borzongatott. „Igent" mond és a fogház kapuja megnyílik előtte. Igen, attól az iszonyatos naptól számítva, mikor az anyóka kendője először feketéllett a rács előtt, ez éppen a harmadik látogatása. Nagyon kívánó, sóvár szemmel közeledett és megfőgódzott a rács közötti sodronyba. Várt, míg nevét kiáltják. A fogházfelügyelő gépiesen kiáltotta: „Kataroszporisz!" A kötélén senki sem lépett át. Mindnyájan tudtuk. Félrefordultunk. Kataroszporisz alszik, golyóval a mellében. „Nincs itt, nagyanyám!" A felügyelő felé hajol és megismétli: „Nincs itt Kataroszporisz. Elvitték. — Kszimulisz!" „Hát Kataroszporisz, fiam?" „Nincs itt, hiszen mondtam már!" „Itt kell lennie," — mondta az anyóka teljes bizonysággal. Szeme kutatva végigszalad a borotvált koponyák tömegén. „Itt van az én fiacskám, már hogyne volna itt? ... Itt hagytam tegnap. Ha eltávozott volna azóta, biztos megüzente volna." A felügyelő kezdte türelmét veszteni. „Keresd másutt!" — vágta oda nyersen. „Innen elvitték és kész! Hanem most már eredj, de azonnal. Sok a dolgunk! Rakalisz! Gurnasz és Maszszarisz!" „De hát_ Kataroszporisz... az én fiam ... kérlek, hívd el Kataroszporiszt is . .. Vangelisz Kataroszporiszt." A felügyelő bőszen ráförmedt: „Hagyj nekem békét! Különben ..." A főfelügyelő eddig távolabbról figyelte őket, most hirtelen odaszaladt hozzájuk és megragadva az anyóka kendőjét, mérgesen ráripakodott: „Takarodj már innen!" „A gyermekemet... jó ember! Hadd hívja ki végre!" „Kotródj, ha mondom!" — És fekete gyapjúkendöjénél fogva kifelé vonszolja. Gonosz indulattal nyúlni egy öregasszony fekete kendőjéhez: hát kell ennél nagyobb gorombaság?! „Kataroszporiszt..." A felügyelő mérgében már nem tudott uralkodni magán. , „Mindenáron tudni akarod? Akkor hát ide. hallgass. Az a te kutya kölyköd megdöglött! No, most megkaptad! Két vállra fektették Gugyon. Ide hallgass! Még más dolgot is mondhatok. Bekaparták a földbe, mert bűze elárasztotta az egész környéket. Akarsz még többet is tudni?" Kétségbeesett kiáltás hasított a levegőbe. Aztán minden elcsendesedett, mintha karddal elvágták volna a hangokat. Még a morajló suttogás a kapu előtt is elhalt. Minden hang ... Még a gyorsult légzés is . .. Még a felügyelő is. Minden megmerevedett, mintha a föld repedezne... És minden megtelt finom remegéssel... Leghamarabb az a fenevad ébredt fel, amely a főfelügyelő mellében lakozott; e rövid csend után hirtelen ő kezdett el újra őrjöngeni: „Vén szuka!" — ordított és elkezdte vonszolni az anyót maga után, mint valamilyen rongydarabot. „Iszkolj innen, üvöltözz odakint a kölykedért!" És ekkor csodálatos, hihetetlennek tűnő dolog történt. Szpirosz Monojiosz, aki eddig közönyösen nézett a kapu felé, hirtelen nekilendült, áttört a kötélen és a rács elé vetette magát. „Szpiro" — kiáltottuk egyszerre valamennyien. . ž Figyelembe sem vett minket. Száját a rács közötti sodronyhoz nyomta és olyan meleg hangon, amilyet tőle soha senki se várt volna, az anyó után kiáltott: •'„Nagyanyó! Anyám!... Hallgass engem! Én tudom hol van Vangolisz. Holnapután találkozom vele ott és átadom neki a te üdvözletedet." Csak úgy a földről, ahogy< félholtan vonszolták, ráemelte szemét: „Mondd meg neki, hogy jól takarózzon ... hogy titeg ne fázzon ... jól takarja be magát..." Szegény, eszméiétét kezdte elveszíteni. „Ne félj semmit, nagyanyó ..." Hangja kialudt a kapu mögött. Tizen rontottak Szpiroszra. Az esemény folytatásából vér szivárog. Hanem ez már más történet! 'Ez már a következő oldal és új borzalom. tA mai történetünk itt véget ért. Két perc múlva megcsendült a lélekharang. Es mindnyájan világosan hallottuk azt a nevetést... Azt az ismerős, hűvös, jeges nevetést... A kapuszárny megfordult a jelfában. És leült a zord halál a küszöbre, hogy megnyissa jegyzökönyvét: „Lépjen ide Szpirosz Monojiosz!" Fordította: Sípos Gyözö Forrón tűz már a napsugár, itt a nyár, de jó lubickolni a vízben! (J. Herec felvétele) Leningrádból Ostravára — Budapesten át Elhangzottak Lohengrin Nászindulójának utolsó akkordjai. A vőlegény és a menyasszony meghatottan csókolták meg egymást az esküvői szertartás befejeztével a budapesti központi házasságkötési hivatal gyönyörűen, különlegesen feldíszített nagytermében. Szándékosan használom a különleges jelzőt, mert a nagyterem ez alkalommal valóban különléges díszt öltött: szovjet és csehszlovák állami zászlók az asztalon, a falon pedig a két ország első államférfiainak mellképei. Ugyan miért? Nehéz volna kitalálni, ezért inkább elárulom, hogy olyasmi történt, ami még soha: a csehszlovákiai Ostravából származó Petr Vodil és a leningrádi Lena Alekszandrovna Karpova szovjet állampolgárnö Budapesten örök hűséget esküdtek egymásnak. Amint látjuk, a szerelem mindennél erősebb, mindent legyőz, még a legnagyobb távolságokat is. De hadd kezdjem az elején, hadd mondjak el mindent sorjában, úgy ahogy történt! Amikor Konečný tanító benyitott a t osztályba, a gyermekek vidám zajongása hirtelen elcsendesedett. Néma felállással adták meg a tanítójuknak kijáró tiszteletet. Az osztályfőnök végignézett a gyerekeken. Nem szólt egy szót sem, csak egy fehér papírlapot lobogtatva kezében sokatmondóan megállt a dobogó szélén. A fiúk azonnal megsejtették, hogy valami szokatlan, rendkívüli dolog történt. Türelmetlen várakozásukban szinte megmerevedtek. — Ugyan mi lehet a kezében? — súgta ötla Petr a szomszédjának. Élénk gyermek létére csak nehezen leplezte kíváncsiságát. — Levelet kaptunk — kezdte végre a tanító. — A leningrádi pionírok szeretnének velünk barátságot kötni és levelezni. Melyiktek akar nekik válaszolni ? Az osztály egyszerre megélénkült, morajlás futott át rajta, melynek hangfoszlányai a megáradt folyó mormogásához hasonlítottak, majd mind a negyven fiú, mintha összebeszélt volna, egyszerre felemelte jobbkezét. — Valamennyien? — kérdezte mosolyogva a tanító és az osztály kórusban válaszolt: — Igen! így történt, hogy Petr Vodil, ez a csinos, barna hajú, értelmes szemű tizennégy éves fiú az orosz nyelv gyakorlása és a Szovjetunió népének megismerése érdekébon, szeretete jeléül levelezni kezdett a leningrádi kis pioníiiánnyal, Lénával. A levelek eleinte ügyetlenek és tartózkodóak voltak. Magázták egymást. Petr „Kedves Elvtársnő"-nek szólította új barátnőjét, Léna pedig „Kedves Élv-' társ"-nak új barátját. Amint a nap meleg sugaraitól felolvad a jég, úgy vált távolsági ismeretségük is egyre inkább barátsággá. Megírták egymásnak, milyen iskolába járnak, mit tanulnak, milyen volt a bizonyítványuk. Idővel megismerték leveleikből egymás testvéreit, szüleit, a házat, melyben laktak, sőt a várost is. Petr már vakon eltalált volna Leningrádba Lénáékhoz, pedig sohasem járt a Szovjetunióban, Léna pedig megismerte, lelki szemei előtt látta a füstös Ostravát, elővárosaival, bányáival, kohóival, mintha csak ott született volna. Már fényképeiket is kicserélték és nem múlt el nap, hogy Petr, ha egyedül maradt, titokban eiő ne vette volna a kislány féltve őrzött arcképét és meg ne csodálta volna annak minden vonását. Nyilván Léna is így tett szabad idejében, mert leveleik hangje egyre meghittebb, melegebb lett. Sohasem fogytak ki a számukra fontos témákbői. Mindig volt mit mondaniok egymásnak és egyre szívélyesebben, szeretetteljesebben közölték egymással jövőbeli terveiket. Múltak az évek. Petr régen csodálta a bányászmesterséget és ezért mihelyt elvégezte a nyolc osztályt, leszállt a föld titokzatos mélyébe. Szorgalmasan fejtette a szenet és tizennyolc éves korában belépett a kommunista pártba. Persze, a CSISZnek már régen tagja volt, így hát a szervezeti munkából alaposan kivette a részét. Ekkor már három szerelme volt: a párt, a munkája és nem utolsósorban — Léna. Amikor Leningrádba, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom városába sikerült ellátogatnia, úgy érezte, minden vágya teljesült. Találkozása a Néva parti várossal és a kislánnyal minden várakozását felülmúlta. Ne csodáljuk hát, hogy elutazásakor Petr nem felejtette ott, hanem tudatosan otthagyta a szívét Leningrádban Lénánál, a kifürkészhetetlen jövőre bízván a továbbiakat. A „jövő" pedig egy Lénától kapott levél formájában csakhamar jelentkezett. Meghozta azt, amit a két fiatal oly sóvárogva várt... Lénát a tanítóképző elvégzése után Magyarországra helyezték, hogy az ott élö szovjet állampolgárok gyermekeit oktassa. Innen küldte az újdonsült tanítónő Ostravába az értesítést, hogy legyőzte a sok ezer kilométeres távolságot és a kék Duna partjairól gondol szíve választottjára. Ismer-e a szerelmes szív leküzdhetelen akadályokat? Amint a példa igazolja, nem ismer. A bányásznak szabadságra igénye és pénze van bőven! Petrnek türelmetlenségében úgy tűnt, mintha a gyorsvonat, mely Budapestre röpíti, ólomlábon járna, mintha kerekei nem is forognának. Hej, de gyorsan kergetőztek gondolatai! A gyorsvonat semmiképpen sem vehette fel velük a versenyt. Az esküvő után Petr ismét otthon van. Naponta leszáll a föld mélyébe, vájja a szenet, mint azelőtt, gyűlésekre jár és... tanul. Igen, tanul! Elhatározta, hogy bányamérnök lesz. Szándékát semmi sem másíthatja meg, hiszen műveltségben, tudásban is méltó akar lenni élete párjához, aki rövidesen, az iskolaév befejeztével utána jön Ostravába. Petr már beadta lakást igényjő kérvényét és takarékoskodik. Már megvette az első, leszükségesebb bútordarabokat és reméli, hogy mire felesége megérkezik, berendezett lakással, ölelő karral fogadhatja új otthonában feleségét, Lénát, az egykori kis pionírlányt, akivel, mint az ostravai általános iskola tanulója, tíz évvel ezelőtt ismerkedett meg — levélben. KARDOS MÁRTA SZŐ 6 * 1959. június 27.