Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-18 / 167. szám, csütörtök

# h ét filmjei Több érdekes film szerepel mozijaink műsorán. Egy ügyesen összeállított dokumentumfilmen — csehszlovák és német híradó-filmesek közös alkotásán - a LIPCSEI TALÁLKOZÓN kívül, mely a baráti országok néphadseregeinek tavalyi nyári spartakiádját örökíti meg, láttuk Gunnar Hellström svéd rendező SOLBANKKENI LÁNY című filmjét. A zord észak fiainak nyers természetét, szenvedélyeit, szerelmét fonja izgalmas, de társadalmilag jelentéktelen történetbe. Kimagaslik a POLONIA EXPRESSZ című DEFA-film, melynek vezérgondolata a proletariátus nemzetközi szolidaritása. A polgárháború és az intervenció korszakában játszódik le története. Az erfurti német vasutasok a kommunista Fritz Marr lelkes kezdeményezésére feltartóztatnak egy francia lőszerszállítmányt, mely a szovjet állam ellen harcoló francia csapatoknak volt szánva. Izgalmas fordulatokban bővelkedő, a megszokott sablont kerülő alkotás. Kidomborítja a proletariátus víiágszolidaritásának magasztos eszméit, s egyben a német munkásosztály dicső hagyományait. E két szerep igényes jellemábrázolás. Élő típusok. Tóth Józsefben a társadalmi viharokban edzett, tapasztalt, a helyzetet józan fővel értékelő, előrelátó, s ugyanakkor habozás nélkül és önfeláldozóan cselekvő kommunista munkásember típusával találkozunk. Megtestesül benne mindaz, ami a haladó munkásosztály legjobbjait jellemzi: megalkuvást nem ismerő forradalmi szellem, optimista jövőbelátás, elvszerüség, a belső hang követése, mely forradalmi tevékenységre ösztökéli. Gére Jánosban viszont a föld menekülni vágyó elgyötört rabját ismerjük meg. A városban akarja meglelni a menedékhelyet. A városban nem marad magára, társakra talál. Paraszti individualizmusa, szűk látóköre, mindenben a haszon keresése, a pillanatnyi egyéni előny látása azonban gátolja őt a proletariátus forradalmi harca értelmének tisztánlátásában. Sőt van az életében olyan pillanat, amikor egy razzia során rendőrtiszt elé kerülve hiszékenységében és félelmében majdnem hajlandó beállni spiclinek. Mi viszi őt mégis a harc síkjára? Az osztályösszetartozás felismerésén kívül egy kommunista meggyőző, hősies példamutatása. S ezt a nagy erőt a film megfelelően kidomborítja. A film erős oldala, hogy hiteles korképet ad és ügyes jellemábrázolással mutatja be a kor embereit. Alkotóinak sikerült felidézniök a kegyetlen, de korlátoltságában rövidlátó Horthy-rendszer nyomasztó és minden szabadságvágyat megfojtó légkörét. Kitűnően érzékelteti a paraszti lélek önviaskodását és lassú átalakulását, mely a meghunyászkodó Gere Jánost a párt bátor harcosai közé vezérli. A kitűnő jellemábrázolás jórészt annak köszönhető, hogy a magyar színészgárda kiválóságai játsszák a főszerepeket, mint Görbe János, Szirtes Ádám, Bulla Elma, Uray Tivadaťy Agárdy Gábor és mások. L. L. A Razia egyik jelenete A hét legsikeresebb, eszmeileg és művészileg legjobban kidolgozott filmje a magyar Nádasdy László Razziá-ja, mely az illegális Magyar Kommunista Párt földalatti harcát, a proletariátus szívós ellenállását eleveníti fel egy negyedszázad távlatából. A Horthy-rendszer tetőfokán, 1932-ben játszódik le. Válságév ez, amikor a párt rendkívül aktívan dolgozik a munkások megnyerésén, A rendőrség hajtóvadászatot rendez a kommunistagyanús munkások ellen és mindenképpen hatalmába akarja keríteni a párt titkos nyomdáját. S itt találkozunk a történet két főhősével. A magyar dolgozók két jellegzetes típusa áll a filmtörténet központjában: Tóth József, az öntudatos kommunista munkás, aktiv pártszervező és Gére János, a faluról Pestre került parasztlegény, akit szíve a munkásokhoz húz, de még öntudatlan, visszaretten akkor, amikor szembekerül az elnyomó rendszerrel. Becsületessége és ismeretsége Tóth Józseffel azonban fokozatosan a párt harcosainak soraiba segíti őt. Tegnap és tegnapelőtt kínai artisták szerepeltek nagy sikerrel Bratislavában. J. Herec felvételén az egyik nehéz mutatványt láthatjuk. Pályázat tankönyvek írására Az Iskola- és Kulturálisügyek Megbízotti Hivatala pályázatot hirdet az új tizenkétéves középiskolák tankönyveinek összeállítására. A pályázat részletes feltételeiről tájékoztatást nyújt a Szlovákiai Pedagógiai Könyviadó, Bratislava, Sasinková ul. 5. Különben az Iskola és Kulturálisügyek Megbízotti Hivatalának 1955. április 30-iki közlönye is íoglalko.ňk a pályázat feltételeivel. Kívánatos volna az, hogy minél több hozzáértő magyar szakember, tanító és pedagógiai dolgozó is részt vegyen ebben a pályázatban. - KORMOS EG — Darvas József színművének prágai bemutatója Ritkán fordul elő, hogy egy darab a hazai ősbemutató után már néhány héttel külföldi színpadon is bemutatásra kerüljön. Darvas József Kormos ég című színművét a prágai Nemzeti Színház prózai színpada nemsokkal a budapesti bemutató után műsorra tűzte. Mielőtt még a darab méltatásához fognánk, meg kell mondanunk, hogy komoly sikert aratott a bemutatón, az igényes közönség nyíltszíni tapsokkal jutalmazta mind a dráma mondanivalóját, mind pedig a kiváló színészgárda lelkes, odaadó teljesítményét. Az új magyar drámák az utóbbi évek legmegrázóbb eseményével, a magyar ellenforradalommal foglalkoznak. S hogy ez a téma Magyarország határain kívül is érdekli a közönséget, azt a már Csehszlovákiában eddig bemutatott Bekötött szemmel, a Szélvihar, a Pesti emberek s most a Kormos ég sikere bizonyítja. A Kormos ég fő hőse Joó Sándor egyenes jellemű, nem karrierista író, akinek cselekedeteit, írói megnyilvánulásait az őszinteség hatja át, aki minden helyzetben lelkiismerétéhez fordul, mielőtt döntő lépésre szánná el magát. Az ellenforradalmi események azonban őt is, mint anynyi más embertársát megzavarják, s már-már tragédiáját okozzák. Nem akar kimozdulni a négy fal közül, csak tapogatódzik, marcangolja magát, vajúdik, keresi a helyes utat. A valóságtól való eltávolodását, határozatlanságé;, ingadozását még fokozza alakoskodó feleségének — aki csak most, e súlyos időkben mutatja meg igazi arcát — és becstelen, jellemtelen íróbarátjának rossz hatása. Egyedül marad, mert elveszti hitét a pártban, a rendszerben, amelynek pedig sikereit, nevét köszönheti. Érzi, hogy ami az országban folyik, árulás, de nem tesz ellene semmit. Összeütközésbe kerül egyetemista fiával, aki megtéved és fegyverrel harcol a üépi hatalom ellen, de ellenzi azt is, hogy ^kommunista bátyja, a gyári párttitkár fegyverrel védje a rendet, bár szemtanúktól hallja milyen iszonyú dolgok történnek kinn az utcán. A sok belső tusakodás, sehova sem tartozás végül is eljuttatja oda, ahova nem akart eljutni, ami ellen belső énje tiltakozik, enged barátja erőszakos rábeszélésének és aláírja az írószövetség ellenforradalmi követeléseit. Joó Sándor bukását a néző aggódva figyeli. Érzi, hogy egy becsületes, vergődő emberről van szó, akit nem holmi karrierista szándékok vezetnek, s bár jó szándékú ember és jó író, egyes mozzanatokban tisztán is lát, el kell buknia, mert nem állta ki az erőpróbát és elvesztette hitét a pártban. Darvas mesteri kézzel fokozza a drámai feszültséget. Joó Sándor igazi megaláztatása csak ezután következik. Lakását ellenforradalmárok kutatják át, bátyját keresik. Még a parlamentbe is elmegy és könyörög bátyja életéért. Megszégyenülten kezdi felfogni mi is történik körülötte. A valóság felismerése, ingadozó, gyáva viselkedése végképp megsemmisíti írói és emberi hitét önmagában. Válságának csúcspontjára ér. S ekkor tér vissza fia, aki kinn az utcán az ellenforadalmárok oldalán eszmél fel sorsdöntő tévedésére s ezért az apját vádolja. Hogy ő is megtévedt az ellenforradalmi zűrzavarban, annak apja tépelődése, bizonytalan állásfoqlalása az oka, aki izzó problémáira soha sem válaszolt határozott igennel vagy nemmel. Végső soron az ellenforradalom erőivel szembeni áldozatkészség, hősiesség példája adja vissza Joó Sándor hitét, emeli fel őt a sárból. Régi barátja, a szovjet műfordító, — akinek fia az ellenforradalmárokkal vívott harcokban hősi halált hal, — kezet fog vele, nem haragszik rá és bízik -benne. Ez a jelenet olyan egyszerű, álpátoszmentes, amellett anynyi melegség, bensőség van benne, hogy tisztább, finomabb kibontakozást aligha találhatott volna az író. Néhány halkan elmondott megrázó szóval és egy kézfogással a mindig segítségre kész szovjet ember felemeli elesett, megtévedt magyar barátját. Darvas darabjának erőssége abban rejlik, hogy a magyar történelem egyik legtragikusabb időszakának drámáját tárja fel nyíltan, szépítés nélkül. Bonyolult és nehéz problémát ragad meg, amelynek tisztázása még ma is, két és fél évvel az ellenforradalom után, időszerű. Véleményünk szerint müve azokhoz a fajsúlyos drámákhoz tartozik, amelyek kibírják az idő vasfogát. Mint már méltatásunk elején megírtuk, a darab maradéktala'n sikert aratott a bemutatón. Meg kell emlékeznünk František Salzer érdemes művész ötletes rendezéséről. Hogy közelebb hozza a cseh közönséghez az ellenforradalmi napok légkörét, híradó filmrészletek és a különböző tájékoztatási irodák akkori híradásainak vetítésével egészíti ki a darab mondanivalóját. A szereplők közül nagyszerű alakítást nyújtott a Formin szovjet műfordítót játszó Vitézslav Vejražka és a főhőst megszemélyesítő Ladislav Boháč. Dd a többiek is, Jirí Dohnal Joó Andrást, Jirina Petrovická Klárát, Božena Púlpánová az anyát, Petr Haničinec Joó Lacit sokoldalúan és művészien ábrázolták. KIS ÉVA A szocialista kultúra kongresszusának történelmi jelentősége író, festő, zeneszerző és munkás, tudós, tanító, népművelési dolgozó és szövetkezeti tag, építész, esztéta, színész és falusi könyvtáros, a film, a rádió, a televízió és sok más kulturális intézményünk dolgozója, a párt- és állami szervek e szakaszon működő funkcionárius-gárdája, több, mint kétezerkétszáz küldött vett részt a szocialista kultúra négynapos prágai kongresszusán, hogy százezrek és milliók képviseletében megtanácskozza, miként lehetne a leghatékonyabban és a leggyorsabban segítséget nyújtani a társadalmi tudat forradalmi átalakításában, az új, szocialista embertípus formálásában. A kongresszusnak tehát nem az volt a célja, hogy részletesen foglalkozzék a népművelés, a nevelés, a tudományos és kulturális tevékenység ígyes szakaszainak többé-kevésbé sajátos kérdéseivel, a munka, az alkotás naponta felmerülő és megoldást váró konkrét műhely-problémáival. Sokkal többről, sokkal nagyobb célkitűzésekről volt itt szó, amelyeknek teljesítése azonban a jövőben minden kétséget kizáróan hozzájárul a részletkérdések megoldásához is. A kongresszus lefolyását jellemző és jelentőségét megszabó néhány gondolat kikristályosodott formában megértetheti velünk, hogy tulajdonképpen miben kell látnunk tárgyalásaiban a minőségi ugrást. Elsősorban arról kell beszélnünk, hogy a szocialista kultúra kongresszusa több mint egy évtized megtett útját mérte fel, határozott kézzel meghúzta kulturális fejlődésünk kontúrjait, hű képét és meggyőző bizonyítékát adta annak, hogy a kultúra csak a szocialista országokban indulhat igazi virágzáshak, mert a munkásosztály és kommunista pártja minden vonatkozásban támogatja, útját egyengeti. Jogos büszkeséggel beszélünk arról- hogy hazánk a felszabadulás és különösen 1948 februárja óta hatalmas eredményeket ért el a gazdasági alap fellendítésében, hogy számos ipari termék abszolút termelésében előkelő helyet foglalunk el a világ ranglistáján, megelőzve sokkal nagyobb kapitalista államokat, hogy az egy főre eső termelésben,is megvan minden lehetőségünk aránylag rövid időn belül utóiérni és megelőzni a kapitalista hatalmakat. Á szocialista kultúra konqresszusa számok, adatok, tények légiójával igazolta azt, hogy a nevelés, a kultúra, a tudomány s. általában a felépítmény terén sem vallunk szégyent, sőt ellenkezőleg, nem kevésbé lehetünk büszkék az itt elért sikerekre, eredményekre. Ki tagadhatná például azt, hogy a nép szolgálatában álló, rendszerünk teljes támogatását élvező kultúránk összehasonlíthatatlanul magasabb fokú, humánusabb, mint bármely tőkés ország kultúrája? Ezt a tényt is mélyen be kell ágyaznunk a tudatunkba, hogy még határozottabban átérezzük: geografiailag ugyan aránylag kicsi a hazánk, de naggyá és hovatovább mind ismertebbé és számottevőbbé teszi népünk munká

1ja. Egy ország, egy nép kulturális fejlettségének fokát azonban nemcsak az határozza meg, hogy hány közoktatási, tudományos, kulturális intézménye, hány művészi, irodalmi alkotása van. Ennél talán még fontosabb kérdés az, hogy a kultúra egyes szakaszainak dolgozói kinek az oldalán és milyen célok felé haladnak, hogyan kapcsolódnak be az új társadalom építésébe, hogyan segítfk az új, zsenge hajtások fejlődését. Itt, ezen a ponton eljutottunk az eszmei tisztánlátás rendkívül fontos, az egész ideológiai, kulturális tevékenységet meghatározó kérdéshez. Ivan Skála cseh író ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a művészembernek az életben ísok mindenre joga van, de soha fcs semmilyen körülmények között nincs joga a semlegességre, a közömbösségre. Ogy hiszem, különösen egyes fiatal költőink megszívlelhetnék azt a gondolatot, hogy a tehetség nemcsak valami-yen veleszületett adottság, stílus-készség, hanem elsősorban olyan képesség, amely lehetővé teszj a tények helyes meglátását, megértését, értékelését és művészi köntösben a helyes nézet, vélemény, álláspont kifejezését. A tehetség — és erre Gorkij tanít minket — nagy és felelősségteljes munkát is jelent. Kulturális frontunk egységére törekszünk és felette örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy a kongresszus lefolyása, tárgyalásainak légkpre az egység kialakulásáról tett tanúbizonyságot. Nem véletlen dolog az, hogy ennek a kongresszusnak atmoszférája nem volt más, mint a párt, a szakszervezet vagy a Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetség kongresszusainak forró légköre. Az Amerika Hangia, meg a Szabad Európa hazugság-bajnokai minden bizonynyal valahogy úgy „érvelnek" majd ezzel kapcsolatban, hogy ez valamilyen felső nyomás, megfélemlítés, diktátum eredménye. Nem akarjuk ezeket az urakat meggyőzni és nem szándékunk velük vitatkozni, csak egý kérdést teszünk fel nekik: vajon lehet-e neves tudósokat, írókat, művészeket tömegével erőszakkal rábírni arra, hogy úgy beszéljenek, ahogy a kongresszuson beszéltek, vajon lehet-e kikényszeríteni sok száz ember újra és újra felz.úgó tapsát, vajon lehet-e megfélemlítéssel arra késztetni őket, hogy ütemesen éltessék a pártot, a békét, a népek szövetségét, vajon lehet-e több, mint Jvétezer torokból „felső nyomással" kicsalni az Internacionálé dallamát, amely feltartóztathatatlanul hömpölygött végig a kongresszus zárónapján a hatalmas termen? Nem, ma már az ilyen dajkameséket nemigen veszik be az emberek! Ha pártunk valamilyen kirakati, mutatványos „egység" kialakítására törekedett volna, akkor nem jelentette volna ki többízben és igen hangsúlyozott formában, hogy nincs szükségünk akármilyen, formális egységre, sőt ennek leghatározottabb ellenzői vagyunk. Éppen az ideológai front az, amelyen nem ismerünk semmiféle megalkuvást, hiszen, ha eszmei engedményeket tennénk az új ember, az új társadalom formálásának folyamatában, saját magunk alatt vágnók a fát és soha nem fejezhetnők be a szocializmus építétését. Kulturális frontunk milyen egységéről van tehát szó? Olyan egységről, amelynek szilárd alapja a marxi-lenini- világnézet, a politikai és eszmei egyöntetűség, az azonos cél: a szocializmus és a kommunizmus felépítésének a célja. Ennek keretén belül helye és lehetősége van az egyes művészi irányzatok, alkotói egyéniségek teljesmérvű érvényesülésének. Pártunk a szocialista kultúra kongresszusán világosan kimondta, hogy nem zárja be az ajtót még azok előtt sem, akik a múltban eltévelyedtek, de ma becsületesen és őszintén törekednek arra, hogy az alkotó munkában átnevelődjenek. Hendrych elvtárs egyben kiemelte azt a gondolatot is, hogy társadalmunkban és főleg kultúránkban nem fogjuk megtűrni a képmutatókat, a kétarcú embereket, olyanokat, akik például másképpen írnak és homlokegyenest ellenkezőleg gondolkodnak, akik mást mondanak a pártnak, a népnek és mást szűk baráti körüknek. A szocialista kultúra kongresszusának egyik legfontosabb tanulsága az, hogy szellemi életünk képviselőinek döntő többsége felismerte, hol a helye, mi a társadalmi szerepe, soraiban leküzdi az ingadozást, átlépi a buktatókat és mind határozottabban, egységesebben, mind biztosabb léptekkel halad kommunista pártunk zászlaja alatt. Pártunk mindig arra tanított hogy ereje a népből ered, hogy a tömegeket tanítanunk kell és tanulnunk kell tőlük. A szocialista kultúra kongresszusának valamennyi felszólalásában visszatérő gondolat volt az, hogy a kulturális front minden egyes dolgozójának az eddiginél még sokkal jobban meg kell szilárdítania kapcsolatát a néppel. De mennyire alapjában eltérő formában jelentkezett'ez a felette fontos követelmény ahhoz képest mint ahogy például három évvel ezelőtt az írók kongresszusán vetődött fel. A lényegbevágó különbséget röviden úgy lehetne megfogalmazni, hogy akkor néhány demagóg felszólaló, aki sajnos befolyást gyakorolt az írók jelentős részére, úgy vetette fel a kérdést, mintha más volna a nép és más a párt igaza, érdeke és célja. A szocialista kultúra kongresszusa pedig arról tanúskodott, hogy elkotó értelmiségünk zöme a saját tapasztalata alapján meggyőződött róla, hogy a párt és a nép igaza, érdeke és célja egyet jelent és ezen az igazságon kívül nincs más igazság. Ezen túlmenően, művészeink, kulturális dolgozóink javarésze már arra ÜJ SZÓ 6 * 1959. június 18.