Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-30 / 148. szám, szombat

Haydn halálának Haydn két évszázaddal ezelőtt élt és alkotott. A neve talán kissé elhomályosult Mozart és Beethoven mellett, de muzsikája mégis örökéletű. Az idő igazolta a mester szavait: „Non omnis moriar — Én nem fogok egészen meghalni.' Joseph Haydn 1732-ben született Rohrauban. Szegény parasztházban látta meg a napvilgot, szűkös viszonyok között élő bognármester gyermeke volt. A kisfiúval szülei kedveltették meg a zenét. Már négyesztendős korában szívós türelemmel közönséges hasábfából egy kis hegedűt faragott magának. Felhúrozni persze nem lehetett, néma hegedű volt, hangját a fiúcska tiszta, fényes gyerekhangja pótolta. Hamburgban élő nagybácsija felfigyelt a tehetséges gyerekre és magához vette, hogy muzsikust neveljen belőle. Nyolcéves korában már szopranista a bécsi Szent István Dóm kórusában. A vasfegyelmű énekiskolában kietlen volt a kis Haydn élete. Érző gyereklelke keserűen visszasírta szülőotthonát. De szelíd, derűs természetével lassan mégis alkalmazkodott új életkörülményeihez. Tizennyolcéves korában kicsapták a „Kapellhaus"-ból, mert papírvágó ollóval lenyisszantotta egy intézeti társa copfját. Nem ez volt az igazi ok. öt is utolérte minden gyermekkarénekes elkerülhetetlen végzete: a mutáció. Az első karnagy csak megfelelő alkalomra várt. Kapóra jött Irodalmi „Drang nach Osten" címmel a nyugatnémet neofasiszta könyvkiadásról ír. beszámolót A • Lityeraturnaja Gazeta. A cikkíró szerint csupán 1957-ben 650 revansista, újfasiszta könyvet adtak ki. * * * Gogol Holt lelkek című regényét Artúr Adamor színpadra alkalmazta. Rövidesen sor kerül a színmű párizsi ősbemutatójára. * * * Az ez év május-júniusában megrendezendő Bécsi Ünnepi Heteken előadásra kerül Bartók mindhárom zongora - és két hegedűversenye. A fesztivál szólistái közt szerepel Dávid Ojsztrah, valamint Ivan Petrov szovjet basszista is. * * * Majakovszkij-síremléket állítottak fel Moszkvában. A síremléket A. Kibalnyikov szobrász készítette. * * * Dosztojevszkij levelezését négy kötetben kiadják Moszkvában. A gyűjtemény 900 levelet tartalmaz. 150. évfordulójára a bolondos csíny, s egyszerűen kitette Haydnt az utcára. Keserves tél következett. Éhezés, fázás, nyomor. Kocsmákban, borozókban, züllött, lebujokban muzsikált, hogy betevő falatját megkeresse. Egy-egy vacsoráért egész éjjeleket átzongorázott. A legsilányabb zenével kellett mérgeznie a lelkét, hogy éhen ne haljon. Hamarosan karmesteri álláshoz jutott, de grófi gazdája egy év múlva tönkrement és szélnek eresztette házi zenekarát. 1761-ben Esterházy Pál Antal herceg meghívta Magyarországra. Haydn harminc esztendeig élt magyar földön. Csak kétszer járt idegenben. Mindkét útja Angliába vitte, ahol óriási kitüntetés érte: az oxfordi egyetemen díszdoktorrá avatták. Haydn volt az első a világon, aki művészi érdemeiért nyert doktorátust. Első útjáról visszatérve Bonnban a fiatal Beethovennel találkozott. Tanítványává fogadta, de az ifjú Beethoven és az öreg Haydn nem értették meg egymást. Pedig Haydn volt az, aki széles mederben hömpölygő művészetével előkészítette a talajt a beethoveni zene kibontakozásához. Haydn egyike volt a világ legtermékenyebb zeneköltőinek, mint ahogy értéke, súlya is a legnagyobbak közé tartozik. Derűs, nyugodt lénye nagy tetterőt rejtett magában. Egyéniségére nagyon jellemző egy naplójegyzete, amelyet már idős korában vetett papírra: „Az ifjúság az én példámból láthatja, hogy a semmiből is lehet valami". Joseph Haydn mély érzéssel hitt a művészet és az emberi jóság örök erejében. Csöndes, szerény ember volt, szelíd, humoros és bölcs lélek. Ilyen a zenéje is. Egy Beethoven szimfónia például erősebb, viharosabb élmény, de Haydn muzsikája megnyugtat, elszórakoztat, felüdít. Senki nem tud a zene nyelvén olyan vidáman, kedvesen csevegni, mint Haydn. Muzsikája nyílt, közvetlen, friss és nagyon természetes, komolysága meghat, tréfája felderít. Tiszta, súlytalan örömöt okoz, Haydnt mosolyogva hallgatja az ember. Befejezésül álljon itt a költő szava: „Haydn muzsikája virágoskert, amelyben a hangok és színek elevensége elragadja a sétálót" — mondotta róla Heine és ezzel a néhány szóval találóan fejezte ki Haydn zenei egyéniségének lényegét. HAVAS MÄRTA •Qroiyi <Semiaw KÉPEI Raszler Károly: Májusi üdvözlet igyázzatok! Vigyázzatok! Nyugaton újra ágyút töltenek, S kit célba vesznek: Az a gyermekem — az a gyermeked! Idő, csókold Homlokomra a bátorság jegyét, Hogy idején Még lefogjam az ellenség kezét! Idő, aki Ügy edzettél, hogy vas kezem legyen, Csordíts még több Erőt, hogy megvédhessem gyermekem. S tekintetét Ki elrejti még: adj neki látást; Vigyázzatok, — Forraszd ajkára eztf a kiáltást!^ CSONTOS VILMOS Olvasó nő. A Hviezdoslav téri tárlati helyiségben május havában E. Semian mutatja be tízéves művészi termését. Egy évtized, mely a nézőnek visszapillantást, az alkotónak számvetést jelent. Számára olyan életszakasz ez, mely az ifjú festő érett alkotóvá növekedését jelzi s egyben történetileg és társadalmilag fontos átformálódás idejét: hazánk polgári demokráciából népi demokráciává fejlődését. A művész, ki a háborúig s a háború alatt inkább egyéni és belső problémák újhangú kifejezője volt, — valóság érzékénél fogva új életünk tudatos tolmácsolója lesz. Világosan kikristályozodott célkitűzését hirdeti tematikájának maisága. Semian az ország építés, a közösségi gondolat képbefoglalója. Pillanatfelvételszerűen mutatja be fejlett technikájú ceruzarajzokban az Ifjúság Vasútépítésénél szerzett benyomásait. A szövetkezeti mezőgazdasági termelés jelenetei egész sorozatot képeznek. Szülőhelyén: Devičén, — Lehotán, Lamacson gyűjtik a szénát, aratnak, csépelnek. A táj érzékenyen vázolt keretében ember s vele és általa egységben állat, növény és gép él, — mert az ő akarásával végzi a munkát, melynek célját és értelmét tudja. Elmélyül az apró részletekben is. Tusrajzaiban tolla csöppnyi kis parasztfigurákkal, legelésző libákkal népesíti be a határt. — Izzó nyár sugárzik ecsetje nyomán a fekete-fehér szilváskertekből. Alakos képei közül finomfelfogású szépiarajzaiban egy-egy jellegzetes fejet mutat be. Éles és gondos megfigyelője a mindennapok tipikus emberi mozdulatainak és helyzeteinek. A nők nyugodt, jóízű pihenését, — a könyvük, varrásuk fölé érdeklődéssel hajló figuráját' életszerűen ábrázolja. — Beszédes a „Támaszkodó férfi" tömörfogalmazású tanulmánya. Akvarelljei, temperái levegősek, jól öszszehangolt színeikkel élményt éreztetök. Sima ecsetkezelésű olajfestményei a szlovák hegyvidék balladikus hangulatát szólaltatják meg vagy egy-egy borús légkörű bratislavai városképet vetítenek elénk. — Kis méretű s monumentálisan ható „Breznói táj"-ában s egy igen jó térhatású traktoros nyári tájképében a művészi szándék s a mű kifejezése teljes összhangban van. BÄRKÄNY JENŐNÉ (Folytatás a 7. oldalról) Zöldes színű félhomály uralkodott benne, a nagy akvárium terjesztette, amelyben egyetlen árva halacska úszkált. Egymaga vészelte át az akváriumban a háborút, talán azért, mert sohasem volt annyira aranyos, mint a többi melyek elpusztultak. A szoba közepén hosszú asztal állt, amilyet szabvány szerint készítenek a községi népiskolák tanítói szobái számára; mellette két szék, egy az asztalfőn az igazgatónak, a másik az asztal tulső végén Hlobil kisasszonynak, a helyettes tanítónőnek. A sarokban egy ütött-kopott harmónium lapult, a szemközti fal előtt nagy üveges vitrin terpeszkedett, tele kitömött állatokkal: két vedlett veréb, egy kitárt szárnyú sas, amely szerfölött békés benyomást keltett és nyilván föltette magában, hogy már soha sehová nem röpül; egy mezei pocok, farka még holtában is nagyszerűen bozontos, pillantása huncut és ravasz; volt ott továbbá egy rozsdavörös róka, egy doboz tele lepkékkel és nagy pókháló alatt egy keresztes pők a nőstényével. A vitrin mellett görnyedten állt egy csontváz. Szerénynek és egész barátságosnak látszott. Egyetlen fontosabb porcikája sem hiányzott, lévén olyan szemléltető segédeszköz, amely a tanulóifjúság osztatlan tiszteletének, sőt bizonyos mértékben félelmének is örvendett. Ez az egykori ember volt az első tárgy, amely felkeltette az árkász figyelmét. Odalépett hozzá, kissé tétovázva, barátságosan megfogta a kezét, amely a meglepetéstől megzörrent, és ráköszöntött: — Jő napot, komámasszony. Az oroszban tudniillik a halál is nőnemű. — Neked is jó napot, Jevgenyij, — felelt rá magának vékonyabb hangon, már mint a csontember helyett, mert úgy vélte, világos nappal a csontváz nem szokott beszélni. — Hát megszöktem előled, komámasszony, — folytatta a beszélgetést most már a saját hangján. — Bizony elszöktél, Genya, — ismerte be a halál. — Hát most mi lesz, - firtatta tovább az árkász. — Egyszer csak eljövök érted, fiam, — adta meg a választ a halál. Hlobil kisasszony, a helyettes tanítónő a maga székén ült az asztal alsó végén, s nem tudott nevetni a mókán. — Hadd békén, - szólt. - Ne tréfálkozz vele, Jevgenyij. - Hogy ezt kimondta, egyszerre elharapta a szőt és szörnyen elpirult, mindenütt, még a bokáján is. A hadnagy észre sem vette, hogy a leány a nevén szólította; fürkészve nézelődött a különös apró múzeumban, odalépett a megözvegyült, majdnem aranyszínű halhoz, sajnálkozva nézegette, aztán ott hagyta, mert észrevette a harmóniumot. — Értesz hozzá? — Keveset, — felelte a lány s ezt életében most sajnálta először. — Játssz rajta, — kérte a hadnagy. A lány odaült a hangszerhez, játszani kezdett és csodálatosképpen jól ment neki a muzsikálás. S mivelhogy sok nótát ismert, meg Bach szerzeményeit is, arról zenélt, hogyan repült a fehérszárnyú sólyommadár, s ismételte újabb és újabb változatokban, mind gyengédebben, mind forróbb érzelemmel. A vén harmónium új életre kelt a keze alatt. Először történt ez meg vele azóta, hogy ThurnTaxis hercegnő, született de Dalambreux Polixéna belegabalyodott egy huszárhadnagyba, aki néhány forró ölelés után odébb állt. De az egész természettudományos gyűjteménynek sem volt ilyen szép napja, mint a mai, mert az árkász minden apróságot meglátott és megdicsért, a vedlett verebeket, a rozsdavörös rókát, a sast, mely már soha sehová sem akar szállni, még a csonvázat is, a sárgásfehérre fakult komámasszonyt, akit a rádió földeléséből megmaradt rézhuzallal drótoztak össze. Egyik tárgytól a másikhoz ment, élvezettel fújta a füstöt és hallgatta a harmóniumot. A lány meg muzsikált neki s közben azt hajtogatta magában, hogy nem tudja, dohányzik-e a katona, mert az iskolák tanítói szobájában dohányozni tilos. Az árkász lopva nézte, ahogy a billentyűk fölé hajolt, nézte karcsúságát és fehérségét, hajának fekete álomfészkét és édes érzés ébredt a szíve táján. De tapasztalt vén árkászként azt mondta magának: — A vörös rókát nézd, Jevgenyij, az aranyhalat, meg a gombostűre szúrt lepkéket! A zeneszó hirtelen elhallgatott, a lány a sólyomröptének kellős közepén felállt a harmónium mellől, egy nagy függőlakattal lezárt kis szekrénykéhez lépett, majd hat nagy csomag krétát rakott a hadnagy elé, s még nedves szemmel így szólt: — Ez minden. Több nincs. A férfi elfojtotta cigarettatucskájának parazsát a hosszú asztal sarkán, az igazgató széke előtt. — Te jó vagy, — mondta. — Rossz vagyok, Jevgenyij, — rázta a fejét a lány. Az árkász csak most jött rá, hogy nem tudja a nevét sem, s ezért csak annyit mondott: Te jó vagy. — Ostoba vagyok, — tiltakozott a lány. Elnevette magát, kissé kínosan, görcsösen. — Szerettél már valakit, tanítólány? Komolyan bólintott, hogy igen, és sokat. De a következő pillanatban a szeme már meg is hazudtolta, könnyedén, csöppet keserűn felnevetett, s szóval mondta: — Nem szerettem, Jevgenyij. Vedd a krétát és eredj. — Aláírni? — kérdezte komolyan. — Nem kell, — felelte hirtelen elgyengült, végtelenül lányos hangon. Megint odalépett a nagylakatú szekrényhez, amely mögött még egy kiállított tárgy rejtőzött, oly ügyesen elbújtatva, hogy eddig elkerülte az árkász figyelmét. Villanyfejlesztő gépezet volt, nagy kerék, fogantyúval, amelyet kézzel hajtanak meg — egyike azoknak az egyszerű masináknak, amelyek naponta gyártják a csodákat, hogy felkeltsék a fizika iránt a legfigyelmetlenebbek és legelvetemültebbek érdeklődését is, azokét, akik óra közben a pad alatt olvasnak, óra után pedig napestig golyóznak és másszák a más körte-, meg almafáját. A tanítónő az alacsony szekrény lapjára rakta a szerkezetet, megfogta a fogantyúját és meghajtotta a kereket. Két pálcikán kerek szürke golyóbisok ültek. Olyan idegenül, mintha semmi közük sem volna egymáshoz. Hirtelen halk pattanással kék szikra ugrott át egyikből a másikba. — Villám, — mondta a lány. — Apró kék csillag, — felelt a hadnagy. — Nem csillag, villám, — hajtogatta konokul a maga igazát a leány. — Jól van, legyen villám, — egyezett bele az árkász. De csak gyerekeknek való. Felnőtt emberbe hatalmasabban kell, hogy belecsapjon. És balszeméből olyan felnőtteknek szánt villám szakadt ki, hogy a lány meghátrált, kifutott a szobából, csak a folyosóról lehetett már hallani riadt tipegését. — Nem tudsz a lányokkal bánni, — mondta Jevgenyij talán a csontembernek, de inkább saját magának. — Puskinról kellett volna beszélned, Anyeginről és Tatjánáról, Júliáról meg arról a rokkát hajtó leányzóról... hogy is hívják? Margarétáról. Nem vagy elég művelt, elég türelmes, rosszul tanultad meg a kis egységek taktikáját a közelharcban. Nem tudsz te viselkedni külföldön, Jevgenyij Ivánovics. Egyszóval szamár vagy. Fejét csőválva megragadta a készülék fogantyúját, megforgatta, hogy kicsalja belőle a gyerekeknek valő villámot, az apróka kék csillagot. Aztán egyik kezébe fogta mind a hat csomag krétát, sarkon fordult, bepillantott még az osztályba, de nem volt ott senki. Bement, csomagjait lerakta az első padra, kezébe fogta az apró krétacsonkot, s nagybetűkkel fölírta a táblára a címét: JEVGENYIJ IVÁNOVICS BICSKOV Baku, Luxemburg Róza utca 193. Alája néhány hömpölygő hullámot rajzolt, — ami a Kaspi-tengert jelképezte, majd odébb egy olajtornyot, de azt már nem tudni, mi szándékkal. A kréta maradékát gondosan becsomagolta az igazgató Irta cédulába és zubbonyának bal felső zsebébe rejtette. Az első csomagból három hasáb krétát vett ki és odatette, ahol az apró krétacsonk volt. Aztán felült, kiment a hintóra, ostorral a három fakó deres közé vágott és elkocogott a porban, amely immár nem a háború pora volt, mégis ugyanaz a por maradt. Egyszer sem nézett vissza, egyetlen ajtóra, egyetlen ablakra sem pillantott. De föltette magában, hogy ha legközelebb összeakad egy lánnyal, elsősorban is megkérdi, hogyan hívják, Marikának vagy Ilonkának, Arankának vagy Lidinek, Teréznek vagy esetleg Anasztáziának. Lenn a folyó partján a fehérszoknyás, feketehajú lány apró kavicsokat hajigált a vízbe, s azzal hitegette magát, hogy a fatalpú cipőt lesi, amely már régen elúszott az ár mentében a tenger felé. Senki sem volt a közelben, csak a hallgató fák, így hát ledobta magáról a kék búzavirágokat és a piros pipacsokat és belesimult a hűs vízbe. Fölötte az égen két fekete felhő úszott, amelyek csak alig-alig kerülték el egymást. Mindkettőt pozitív töltés feszítette, amelyet magukkal vittek a messzi távolba. A lány jól látta tükörképüket a vízben, mert egyirányban úsztak vele. Hagyta, hadd ússzanak, s amikor lába alatt a folyó homokos ágyát érezte, föállt. A nap már magasra hágott a folyó fölött, csöppenként szítta fel a vizet. A lány a maga árnyékát nézte a víz tükrén, mozdulatlan karcsúságát a gyűrűző hullámok közepén. S hirtelen furcsa gondolata támadt: hogy tulajdonképpen két teste van és csak az egyik az övé. 7. A rektor végighaladt a folyosón, pillantása megakadt a tanítói szoba félig nyitott ajtaján. Helyére tette a gyerekeknek valő villámokat gyártó masinát, eleséget szórt a majdnem aranyos halnak és utálkozva törülte le az asztalt széke előtt, ahol még ott éktelenkedett a vastag cigarettacsonk. Aztán bement a tanterembe, megcsodálta a három vastag krétahasábot, kettőt megfontoltan a katedra asztalfiókjába rejtett. Még jobban csodálkozott, amikor észrevette az írást a fekete táblán. Fogta a rongyot, megnedvesítette és letörölte előbb a betűket, aztán a hullámokat, s végül az olajfúró tornyot is, amely ki tudja, mit jelentett. Aztán a vízcsap alatt tisztára mosta a rongyot, kifacsarta és száradni a tábla alá akasztotta, amely csillogó fekete ürességgel ásított rá. Fordította: Tóth Tibor ÜJ SZÖ 8 * 1959. május 30.