Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-23 / 141. szám, szombat

Aškenázy: & UEÍIE RÓTTA K. Štéch: Dél-Csehországi tavasz. (Fametszet) Játék, tanszer, munkaeszköz Sok szó esett az utóbbi időben a politechnikai nevelésről; folynak a vi­ták hogyan, miképp alkalmazni az iskolákban azt a módszert, amely az élethez közelebb hozza a gyermekek oktatását. A prágai Valdstejn-palotá­ban megrendezett kiállítás mintegy válasz sok, a politechnikai nevelés körül felmerült kérdésre, irányadó a politechnikai nevelés módszertaná­ban és propagálásában egyaránt. Jardának szólították, néha hóbortos Jardának, de leggyakrabban Kelekó­tyának. Pedig inkább elővigyázatos, nyucodt vérmérsékletű volt és olyan körültekintő bölcsességgel nézett a világba, amennyire csak lehetett az ő bőrében. Mindenki szerette, senki sem félt tőle, még a légy sem, azt is harag nélkü! kergette el, türel­mesen és szinte jóindulattal. Ösz­tövér volt, jóságos, egy kissé talán nevetséges: ha nem írnának 1958-at, nyugodtan lovagolhatná a jó öreg Alonso Quijano, nevezett Quijote, La Mancha község lakója. Nincs itt rejtegetni való. Jarda ló volt, vén heréltló, kistermetű, fakó pej, mindehhez még hadastyán, nyug­díj és kitüntetés nélkül, még csak trafikot sem kapott. A prívozi Král'-portára még tizen­három évvel ezelőtt, a nagy háború végén került; hátán egy hozzá ha­sonló sovány és nyugodt fiatal kato­nával; hanem az ráadásul még dado­gott is. Olcsón kínálta Járdát: két tyúkért, tíz tojásért és egy aranyo­zott viaszgyertyáért. Ez a gyertya még abból az időből maradt a Král családban, mikor a dicsőséges Herce­govinában a királyért (és család­jáért) elesett Václav nagyapó lelki üdvéért mondattak misét. A lovat Gvargyejecnek hívták, de mivel ezt a nevet Králéknál nem tudták rendesen kimondani, hitvány csontos háta első megveregetése után Jardának szólították. Ez a név aztán rajtaragadt. A kis katona bi­zony nehezen búcsúzott tőle: sokáig állt a sárban a kerítés mellett, egyik újjával barna sörényét simogatta a füle mögött, majd nagy sárga lófo­gait. „Kkkiharcoltad magad pppajtikám!" — mondta és hangja hirtelen bátor­talan lett, „kkkilődözték mmmagu­kat körülötted, golyószórók, akna­vetők, ágyúk, ppppáncéltörők. Jjjjaj­veszékeltek, nynynyöszörögtek sze­gény lótestvéreid eleget, senki sem ásott sírt nekik, még arra a könyörü­letes golyóra sem mmmaradt sokszor Idő." Jarda pedig, azelőtt Gvargyejec, komolyan bólogatott, mint az okos szomszéd; csak a legényke távozása után derült ki, hogy egészen rövid szünetek közbevetésével állandóan bólogat. A háborúból hozta ezt ma­gával, amikor measüketült valahol az Elba mellett, pedig már sejthető volt, hogy a lovak élete is jobbrafordul. Egy nappal azelőtt jóllakott dús, üdezöld fűvel, lóherével és lucerná­val, majd a német legelőn, heréltló létére egy szász nagybirtok kancá­jával enyelgett; ez előkelő család­fája ellenére össze akarta szűrni a levet a kolhozbeli közönséges igavo­nóval. Másnap megnyílt az ég és ezer szikrázó lángnyelv csapott le a szegény földre, amely ordított, üvöl­tött rettenetes fájdalmában; égette a vakító fehér foszfor, szaggatták a té­bolyodott lángok; számtalan lovas esett el akkor és még több ló, annak ellenére, hogy ez a háború modern volt és a lovasság már tulajdonkép­pen nem is igen illett hozzá. Attól a naptól kezdve bólogat Jarda hosszú lófejével; az embereknél az ilyesfélét sokknak, vagy rángatógörcsnek mon­danák, — de hát ki törődik a lqvak idegeivel ?! így búcsúzott el az ifjú katona Járdától, a búcsúzkodás lázában még a viaszgyertyáról is megfeledkezett, úgyhogy ez még ma is várakozik a misére, ha ugyan el nem emésztette magát valamilyen nagy égiháború al­kalmával, amikor a kolíni villanyte­lepen rendszerint kikapcsolják az áramot. Valamit még tanácsolt az a kis katona, de senki sem értette eléggé, — oroszul beszélt, a déli Donvidék tájszólásával és különös hangsúlyával, azonkívül még dado­gott is. Állandóan arról hadart va­lamit, hogy lőni „nyenáda", aztán feltörte a keményrefőtt tojást élve­zette! és só nélkül bekebelezte, majd megindult kelet felé. taposva a száza­vai sarat, amely semmivel sem fino­mabb az alsóvolgainál. Senki sem lát­ta többé. Nem is igen gondolt rá va­laki már, hiszen sok hozzá hasonló katona ment keresztül a falun: véz­nák, kövérek, alsóvolgaiak, donvidé­kiek, moszkvaiak és Urálon túliak. Jarda itt maradt Králéknál, mert a gazdaságban szükségét látták. Tet­szett neki a falusi élet és megsze­rette Sztríbrni-Prívoz nagy csendjét. Eljárt szénáért, répát, burgonyát ho­zott haza a mezőről, ezer és ezer barázdát felszántott és két gyerme­ket kocsiztatott az unalomig, türel­mesen, érdek nélkül. Mindnyájan megszokták, hogy Jarda derék 16, kicsit más, mint a helybeli kisgazdák igáslovai, de semmivel sem rosszabb azoknál. Megszokták az emberek örö­kös bólogatását is, sőt a gyermekek eldicsekedtek a szomszédoknak és a tanítónak, hogy Jardával nemcsak karácsonykor lehet beszélgetni, ami­kor minden állat beszél, hanem az egész esztendőben. Egyszer meg akarta Járdát vásá­rolni Heverle, a nem vad állatok hí­res szelídítője; megtanította volna — úgymond — olvasni, valamint tizen­háromig számolni és tudását bemu­tatta volna a Százává völgyében: Brodban, Kolínban és Londínban, csakhogy a gyerekek nem akartak Járdától megválni, mire Král nem adta el. Alig jöttek meg a gyermekek az is­kolából. alig dobták be a lakószobába táskájukat, máris az istállóba siettek megnézni, megjött-e már Jarda a mezőről. Legjobban örültek a bóloga­tásának. — Jarda, — kérdezték a gyerekek, — igazán ló vagy? Es Jarda igenlőleg bólintott. — Jarda, elenged édesatyánk szom­baton moziba? És Jarda bólintott: igen. — Jarda, - kérdezték tovább, ­esik-e holnap? Esik bizony, bólintott Jarda és va­lóban esett; de ha véletlenül „hol­nap" nem esett, másnap vagy har­madnap okvetlenül zuhogott. Egyszer azt kérdezték tőle: — Jarda, lesz-e háború? Jarda szomorúan, komolyan, de ha­tározottan bólintott. Ám azt sohase mondta: hol és mikor. Bolond Jardának a nagy hajtóva­dászat óta nevezik. Egyszer szomba­ton sok nimród érkezett a faluba és vasárnap már kora hajnalban elkezd­tek lövöldözni a Králék mögötti er­dőben. A nagy csönd és a közelség miatt minden lövés iszonyú nagyot durrant. Jarda Stračena mellett állt az istállóban, élvezve a vasárnapi ké­nyelmet és sárga fogaival lassan ha­rapdálta a zabot. Amint meghallotta az első reccsenést, fülét hegyezte, kiverte a veríték és abbahagyta a zabálást. Mikor másodszor, majd har­madszor dörrent a lövés, térdeire bocsátkozott, elég nehézkesen és ügyetlenül, hiszen már nem volt fia­tal és hosszú, érzékeny fejét a vályú alá rejtette. így látta meg a gazda­asszony, mikor bejött az istállóba, hogy Stračenát megfejje. — Jarda, te bolond, mitől félsz, — mondta, — az uracskád őzre vadá­szik. Jarda halkan fölnyerített, de oly szomorúan, hogy Borek kutya voní­tani kezdett az udvaron, a galambok pedig felhagytak a turbékolással: csak a tyúkok szedegették tovább változatlan hévvel és mohósággal a magot, szokás szerint a semmiről kotkodácsolva egymásnak. Mikor a ház közvetlen közelében robbant egy lövés, Jarda elszakította láncát és eszeveszett galoppban szá­guldott kí a faluból valahqvá kelet felé. Egész nap távol volt, éjszaka is, csak hétfőn késő délután koco­gott be az udvarra, holtfáradtan, so­ványan, fénytelen szemmel, esett fejjel; a gazda megcsapkodta os­tornyéllel, nem sokat, éppen csak a gazdaság rendje kedvéért. Aztán megetette és amikor visszajött a szobába, ezt mondta az asszonynak: — Ez a ló olyan, mint az ember! — Azért döngeted, — válaszolt Králné, mert nagyon érzékeny volt és gyűlölte az igazságtalanságot... , — Az embert kell a legtöbbet ver­ni, mert annak van a legkeményebb koponyája. ^ A gyermekek kíváncsian, de jóin­dulat nélkül fogadták Járdát; meg­látogatták az istállóban, kockacukrot tartottak orra elé, de aztán elrántot­ták a kezüket. Első tekintetre tu­lajdonképpen semmi különösebb do­log nem történt, csak Jarda a gyer­mekek szemében elvesztette még a lóábrázatát is. Észrevették, hogy a nagy pillája időnként magától lehul­lott és ez bizony nagyon szánalmas látvány volt. Megkérdezték hát ki­csit csúfolődón: — Jarda, valóban bolond vagy? És Jarda helybenhagyólag bólintott. Ezzel nagy örömet okozott nekik Bizonvosság kedvért még egyszer megkérdezték: — Jarda, úgye te kelekótya vagy? A ló erre is bólintott. Ennek aztán híre ment Prívozban, sőt a messze környéken is mindenki tudta, hogy Králéknál bolond ló van, igaz ugyan: kiváló igavonó, ám a puskalövéstől megkergül. Senki sem csodálkozott ezen, hi­szen a faluban mindenki tudta, hogy a világon sok bolond járkál szaba­don az emberek között, miért nem hibbanhatna meg egy ló is? Prívozban élt egy iskolaköteles csavarqó utcakölyök, a Peťasék Fran­tája. Ez már sok rossz fát tett a tűzre és ezért nagyon terhére volt az embereknek, noha mindenki tud­ta, hogy a huligánság az ostobaság egv neme. Franta ártott, mert rossz­indulatú volt. Már sokat elnéztek neki: az erdő egv részének a fel­qyú.itását, a tréfából felakasztott kecskét, Korejsék nagyanyját, akit éjszaka halálra ijesztett a régi bevált módszerrel, seprővel, lepedővel és gyertyával. Hanem egy bitangságát nem tudták megbocsájtani: a sze­gény kelekótya Jarda ellen eköve­tett bűnét. Petyaséknek ez a huligán Frantája egy napon megállapította, hogy Jar­da, az öreg harcedzett tüzérségi 16 retteg a robbanástól. Aljas cselekedetét Franta a sáza­vai búcsún határozta el. Féltucat durranó békát vásárolt; ezek abban a pillanatban, mikor valaki rájuk ta­pos, felrobbannak. E durranókészü­lékkel a zsebében, gonoszsággal a rőthajú borzas fejében érkezett ha­za Sázavából és mind a hat pukkanó békát elszórta az aszfaltút azon ré­szén, ahonnan a Králék udvarába ágazik, maga pedig a nyírfa mögé bújva leste a következményeket. Hóbôrtos Jarda új lószerszámmal, fényesre kefélten, megelégedetten ügetett az aszfaltúton könnyű szé­násszekerével, bólogatva, akárcsak egy öreg paraszt, — éppen csak a pipa hiányzott a pofájából és a fél­liter habos söröcske. Odakocogott az elágazáshoz, be akart fordulni az istálló felé, de abban a pillanatban rettenetes ropogással, fülsiketítő reccsenésekkel fölfölugráltak az útról a lángoló s egyre puffogó „békák", pokoli kén és foszforbűzt, valamint koromfekete és vérvörös füstfelhőt árasztva. Franta a nyírfa mögött csöndesen, de nagyon-nagyon örven­dett. A gazda megragadta a gyeplőt és arra gondolt: — Most aztán vége, én ezt a sze­gény szeleburdit nem fogom tudni megfékezni! Ám szegény bolond Jarda semmit sem követett el. Még csak meg sem bokrosodott. Egy ideig állt és resz­ketett egész ösztövér testében, mint a rezgőnyárfa, izzadság cseppjei pat­tagzottak le róla csillogva, akár a gyémántszemek, leginkább nyúlánk nyakán és vörösbarna hátán. Egy­szercsak megroggyantak a lábai s mint a megsebesült émber térdre esett és elkezdet jajveszékelni olyan magashangú nyerítéssel, amely túl­szárnyalt minden nőj siránkozást. Átható, szívbemarkoló panasz volt, igen soká tartott, az egész faluban hallották. Három hadastyán (egykor a dragonyosoknál szolgáltak), nem bírta ki otthonában; kijött a ház elé, mindegyikük a falu más-más végén és öreg katonaszívük annyira ösz­szeszorult, mint a kiszolgált kovács­fújtató. A legidősebb így tűnődött magában: „Hasonlóan jajgattak a lovak, mi­kor Doss Altánál először szakadt rá­juk a gáz." A második így emlékezett: „így haldokolt az én almáspejem, mikor Rav a Ruszkánál kifordulták a belei." A harmadik, ez egy évvel fiata­labb volt a két előbbi aggnál, csak ennyit dünnyögött: „Golyót a fejébe, mint Monteneg­róban, — nincs más mentség!" Üde tavasz volt, az orgonabokrok még nem nyíltak ^ki teljesen, úgy­hogy csak gyönge, szűzi illat áradt felőlük. Az ég is tiszta volt, vidám, derűs — csak egy icipici füstfelhőcs­két hagyott a napnyugati égbolton egy tovaszálló repülőgép. Jarda már nem nyerített. Feküdt az aszfalton és bólogatot nagy, ér­zékeny fejével. — Kelj fel, Jarda, — kérte a gaz­da —, ne félj lovacskám! Jarda bólintott, hogy érti, — de már nem kelt fel. Az is lehet, hogy már nem is értette. Végtére is egész közönséges idegsokk volt ez, mely nemcsak az embereknél fordul elő, hanem a lovaknál is, ha túl sokat lövöldöztek a fülük mellett. Sipos Győző fordítása i Kuiturélis ii I » New Yorkban bemutatták az Anna Frank naplója című filmet, amelyet George Stevens rendezett Francis Goodrich és Albert Hackett, a szín­mű íróinak forgatókönyve alapján. A címszereplő Millie Perkins mellett Jose Schikraut, Gusti Huber, Lou Ja­cobi és Ed Wynn játsszák a főszere­peket. Ottó Frank, Anna édesapja is részt vett a sikeres bemutatón. A család egyetlen életben maradt tagja elhatározta, hogy alapítványt létesít leánya magasztos ideáljainak, a béke és a népek közötti barátság eszméinek a világ ifjúsága körében való propagálására. * * * A Lenin Stúdióban elkészült Gogol „A köpeny" című művének filmválto­zata Alekszej Éatalov rendezésében. A filmet nemrégen mutatták be a moszkvai Központi Üjságíró Házban. A film főszerepét R. Bikov alakítja. Az Orbis Pictus J. A. Komenský „Jöjj gyermek, tanulj bölcsességet" szavakkal kezdődő könyve az első kiállítási tárgy, amely a látogató szemébe tűnik. Komenský nevelésre vonatkozó elképzeléseinek mintegy megvalósulását látjuk a meg­kapóan megrendezett kiállításon. A ki­állítás rendezőit — az Iskola és Kul­turális Ügyek Minisztériumát és a Prágai Pedagógiai Felső Iskola pedagó­giai tanszékét — nemcsak módszertani szándék vezette. A kiállítás a szülők­nek is kiváló betekintést nyújt abba, mit is nevezünk „politechnikai nevelés­nek", megérteti a szülővel ennek célját és módot ad neki, hogy segítsen az iskolának a gyermek otthoni nevelésé­vel is. Ez a tény önkéntelenül előtérbe hozza azt a gondolatot, hogy érdemes, sőt kívánatos lenne hasonló céllal ki­állításokat rendezni akár járási méret­ben is. A kiállítási tárgyakat legnagyobb részt a tanulók munkái al­kotják. Az anyag csoportosítása, össze­állítása és feliratozása elsősorban módszertani szempontokat követ. Az első részt az iskola előtti időszakban használt nevelési eszközök alkotják. Az összerakható játékok közül a leg­érdekesebb a nagy elemekből álló épí­tőkocka-kollekció. Minden prágai óvo­dában alkalmazzák már. 800 koronába kerül és akkora kocsikat, várakat és mozdonyokat rakhatnak belőle össze a gyerekek, hogy maguk is beleférnek és utazhatnak rajta. A játék célja világos: alapvető ügyességet vinni a kis kezek­be. A kisiskolások a legjobban a valóságot szeretik ábrá­zolni játékukban — már ahogyan ők tudják — kevés ügyességgel, sok fan­táziával. Ezt használja ki a kézimun­kának a tananyagba való újrabevezeté­se. Az eredmények a kiállításon látha­tók: egyre jobban sikerül a gyerekek­nek megvalósítani elképzeléseiket. A gyufaskatülyákból készült vonat (még a vatta-füstről sem feledkeztek meg), az agyagfigurák mind arra szol­gálnak, hogy a felsőbb osztályokban sorra kerülő tanszerekhez már avatott, ügyes kezekkel nyúljanak. Kajak 29 koronáért A sobéslavi tizenegyéves iskola tanu­lójának munkáján látszik meg a leg­jobban, mennyire egyezik a politechni­kai nevelés elve a gyermekek érdek­lődésévél. A fiú — Jirí Roffelnek hív­ják — elhatározta, hogy kajakot épít magának. Az iskolában szerzett tapasz­talatok az anyagfeldolgozás terén jót jöttek számára. Jó adag ötlettel, 29,10 korona értékű anyaggal, 8 napi,szor­galmas munkával megszületett a fiú álma: az egyszemélyes kajak, amely ott van a kiállításon a munkamenet leírásával és Jirí Roffel levelével együtt. Később jól jön mindaz, amit a gyerekek az iskola alsó osztályaiban megtanultak. A fizika és vegytanórákon a bonyolultabb műsze­rek, segédeszközök kerülnek kezükbe. A szerkezetek — afnilyeneket az alsóbb osztályokban maguk is gyakran készí­tettek — nem idegenek előttük, jobban megy a tanulás velük. Párhuzamosan tanulják az elméletet a gyakorlattal — az egyszerű, és bonyolultabb jelensé­geknek nemcsak elméleti részét sajá­títják el, hanem megtanulják a ter­mészetadta erőket kihasználni, méghoz­zá gyakran saját maguk készítette gé­pekkel. Az elmélet gyakorlattá válik Az elmélet — amelyet az előírt tan­anyagban sajátítanák el a tanulók — főleg az érdekkörökben válik gyakor­lattá. A kiállítás feltárja az érdekkö­rök munkájának gazdag lehetőségeit. Bemutatja számos technikai és más szakkör munkáját, megmutatja mivel lehet foglalkozni, hogyan kell irányí­tani e szakköröket a gyerekek korára és érdeklődésére váló tekintettel. Nincs alkalom rá részletesen bemu­tatni e néhány sorban mindazt, amit a kiállítás nyújt. Mint már cikkünk elején mondottuk, a kiállításon sok tapasz­talatot nyer tanító és szülő egyaránt. És éppen annak érdekében, hogy az otthoni nevelés ne térjen el az iskolai­tól, érdemes foglalkozni azzal a gondo­lattal, hogy hasonló kiállításokkal ­természetesen az adott lehetőségek­hez mérten — propagáljuk a gyerekek fejlődésében oly sokat jelentő politech­nikai nevelést. (vil.) 1111 lllll III lllll IIMIIIIIMIIIIMIMIIIIMIMMIII MIMIIM lllll IIIMIIIMIIIMIIMIIMIIHMIMIMIMI Janko Alexy szlovák festőművész születésének 65. évfordulója alkalmából Liptovský Mikulášon megnyílt műveinek kiállítása. (F. Kocian felv.) XJJ SZŐ 2 * 1959. május 8.

Next

/
Thumbnails
Contents