Új Szó, 1959. április (12. évfolyam, 89-118.szám)
1959-04-09 / 97. szám, csütörtök
Heinz Rusch : NEM ENGEDJÜK MEG! ü h étjfilmje i 'Schlesser, ez a kopott munkanélküli, némán hallgatta, mit suttog füléba Bruchaj. Míg beszélt, jobb keze mutatóújja ott körözött az asztal sörtócsái fölött. Schlesser felkapta fejét, belenézett ívótársa vigyorgó arcába, szúrós szemébe. Majd elfordult. — Akarsz még sört? - kérdezte Bruchaj. Schlesser bólintott. Nem volt semmi kedve beszélni, úgy érezte, mintha nyelve megdagadt volna. Jó néhány napja nem evett rendesen. Csavargott a városban - munkát keresett, noha nagyon jól tudta, hogy minden lépés, minden szó, melyet megtesz, illetve kimond e cél érdekében, fölösleges. — Ide figyelj! — szólt rá szuszogó orrhangon Bruchaj. - Nem nehéz dolog! Meg kell végre tudnod a nevüket... De valamennyiük nevét. Abban a pillanatban kell elcsípned őket, amikor a falra írják: b ék e. Erted, ugye, mit akarok mondani! Bruchaj hahotázni kezdett. Aztán letépte az újsýg szélét és néhány szót körmölt rá. — Nessze, tedd el a címet! Ha sikerül valakit nyakon csípned, gyere el — mondta és eltávozott. Schlesser egyedül maradt. „Ha sikerül valakit rajtakapnom", — tűnődött — „akkor végre holnap jóllakhatok es talán cipőre is jut valami." A pincér letörülte az asztalt. Apró madárarcán szikkadt bőr feszült. Összeszedte a söröspoharakat és zordan, ellenségesen nézett Schlesserre. Az eső már csak szemerkélt. Nehéz, nyirkos köd terjedt a folyó felöl. Szinte ránehezedett Schlesser ruhájára. A munkanélkülit hirtelen roszszullét fogta el. „Talán az éhgyomorra megivott sörtől" — vélte. Mint az alvajáró, úgy vánszorgott a kikötönegyed sötét utcáin keresztül a belváros felé. „Átkozott város". Testét légiesen könnyűnek érezte, csak a lábai súlyosodtak el egyre jobban, mintha lassan ólommá változnának. Valamelyik házból asszonyi hang kiáltott arra a kutyára, mely éppen abban a pillanatban Schlesser lába előtt átfutott. Az ablak becsukódott. Ojra csönd lett. Bizonyos idő óta Schlesser gyűlölte ezt a várost, gyermekkora és kijátszott serdülő kora városát, — a hatalmas, egykor rajongva szeretett Hamburgot. Mindenütt a háború nyomai, mindenütt reménytelenség, gyász és keserű fájdalom. Még a tenger kedves illata is eltűnt a kikötőből, még a léptek zaja is másképpen hangzott azelőtt. Az emberek bábukhoz hasonlítottak, mindenfelől gonosz erők ráncigálják őket. „Mind beteg, akárcsak én" töprengett Schlesser. Hirtelen félre kellett ugrania: rendórautó száguldott el mellette. Schlesser váratlanul ugyanarra az utcára ismert, melyben az Hnént Bruchajjal egy kávéházban sörözött. Zúgott a füle. Lábai csak vitték, nem tudni hová. Szomorúságtól és haragtól összeszorult a torka. Háború, fogság, munkanélküliség, éhség! Az idegen országból útban hazafelé arra gondolt: „Most aztán új élet kezdődik, jobb, mint a régi volt!" Es a valóságban? Egyáltalán élet ez? Üres gyomorral, munka nélkül?! Lépten-nyomon kövek és téglák óriási halmaza. „Téglából házat lehet éviteni, lehetne most, mindjárt", állapította meg magában. Es köröskörül csak pusztulást látott: éhes volt és fáradt. Schlesser hirtelen léptek zaját neszeli. Falhoz lapul és visszafojtja lélegzetét. Valaki közeledik. A sarok mögül ^ előtűnik egy árnyalak és szintén falhoz lapul. Schlesser jól látja. Körülbelül akkora volt, mint jómaga, kezét köpenye alá rejtette. Nagy, csupasz fal előtt álltak, amely visszariasztott sötét mezítelenségével. Mikor az ismeretlen megmozdult, Schlesser levegő után kapkodott. Emlékezetébe idézte a háborút, a soha nem látott ismeretlenekre való embervadászatot. Es most újra itt áll valaki előtte. akit nem ismer és akit el kell fognia ... Schlesser keze reszketett a zsebében. Összeszorította a fogait. A falon már ott világított az első nagy fehér betű, gyorsan újabbak sorakoztak mellé, egyre növekedve, mintha Schlesserra néztek volna — és előttük az ismeretlen, széles köpenyében. Bruchaj mondta: az ilyeneket össze kell fogdosni, megállapítani személyazonosságukat és lakásuk címét. „NeiMket és címüket" — villant meg Schlesser agyában. Keze görcsösen a levegőbe rendült. Rávetette magát az ismeretlenre. Eleinte csak a tusa zaját lehetett hallani, aztán az ismeretlen morgott valamit, ám szavait Schlesser nem értette. A viaskodás hevében Schlesser mellbe vágta, majd a földre döntötte az ismeretlent. Aztán, szakértelemmel fölé hajolt, és belenyúlt az eszméletlen idegen zsebébe. Mindez pillanatok alatt történt. Az ismeretlen mozdulatlanul feküdt a földön. Schlesser futásnak indult... Később már maga sem emlékezett arra, miként is történt mindez. Asztala mögött ült otthon, előtte az ismeretlen személyi iratai és úgy tűnt neki, hogy csak most ébredt fel valamilyen borzalmas lidércnyomásból, amely mind ez ideig ólomsúllyal nehezedett a mellére. Áldozata személyi okiratai között egy fényképet talált. Nem tudott betelni a nézésével. Derült, tiszta női arc tekintett rá a képről, ajkán kedves mosoly. A fénykép hátlapján kurta megjegyzés: „194.Í. aug. 23-án Oswiecimben meggyilkolták". Semmi több. Sem a neve, még csak egy emléksorocska sem, csak az időpont és a rettenetes mondat. Schlesser állandóan ezt az arcot néz- \ te. Azokat a nagy, nyílt szemeket Éppen ilyen szeme volt annak az ifjú \ lengyel hajadonnak, akit 1939 szeptemberében le kellett volna lőnie. Partizán volt. Schlesser tudta, hogy nem az ö golyója küldte a másvilágra, a kivég- \ zésen mégis jelen kellett lennie: a parancsot teljesítenie. Parancsok, egyre \ csak parancsok, örökösen parancsok.' i Es ez az asszony a fényképen... Bi- i zonnyal szenvedélyesen szerette az i életet és nem akart meghalni. Schlesser maga előtt látta Bruchaj förtelmes arckifejezését, mikor a pénzt ígérte, mikor... Lélekben újra hallotta undorító röhögését. Béke. Szuszogó \ orrhangon, fogai között szűrve át a be- ; tűket mondta ki ezt a szót. Nem kíván- ; ta a békét. Békét akart az, akit akkor| éjjel ököllel mellbe vágott. Békét akart \ az az asszony, aki elpusztult a koncent-I rációs táborban és az a hazáját védő| fiatal lengyel partizánná. És vajon mit akart ő, Schlesser? Torkig jóllakni — semmi egyebet.; „Még várok", gondolta és hosszú idő| óta először elmosolyodott... Csöngetésére egy anyóka nyitott j Schlessernek ajtót. A munkanélküli j nemsokára szemtől-szemben állott az- j zal az emberrel, akit éjszaka leütött.I Most bátran és hosszasan nézett a | napbarnított, viharvert arcra. — Megtévedtem ... Fel akartalak kezdte Schlesser. Kezében tartotta a személyi iratokat j tartalmazó tokot. Letette az asztalra, | A fiatalember rá se nézett az iratokra, j Kivett a szekrényből egy falat fekete j kenyeret és egy kis darab olcsó szalá-1 mit. Soká beszélgettek, főként arról az j éjszakáról és mindenről, ami azóta tör- j t ént. — Mikor megyünk! — Ma éjjel, — válaszolta Schlesser. j — Mindig többen és többen vagyunk, j Üldöznek bennünket, ám a békemozga- j lam egyre nő és erősödik ... Nem en- j engedjük meg, hogy háború tegyen'. •! Mikor Schlesser kilépett az utcára, \ a város fölött derült égbolt ragyogott, j j Sipós Győző fordítása j| II A hét bemutatói II közül a legkiemelI! kedőbb alkotás egy II cseh film volt: JÄÜ TÉKOK ÉS ÁLMOK. ;! Ludvik Aškenazy || jótollú cseh író két II elbeszélése alapján II készült a forgatőj! könyve. A nézőre II egyrészt filmpoél| zis jellege, másÜ részt az életnek || gyermekszájon kell resztül való tükröII zése tesz mély beli nyomást. A szerző || egy karácsony esII tén elveszett kisfiú II magános szemléli lődésében és topil rengésében mutatja be a A Játékok és álmok című film egyik jelenete bennünket i; körülvevő világot, a gyermeklélek jj szárnybontogatásait. A film második része „Szerelmesek II a ládában" szintén gyermekszájon keli resztül és gyermekszemmel tekint a jj világra, a felnőttek életére. Elismeréssel kell adóznunk Miloš II Vošmík rendezőnek. Érzékeltetni tud|| ta valamennyi jelenetben a gyermekII lélek varázsát, és kellemes perceket Ü szerzett a témája igénytelensége elli lenére is élménydús filmmel. Ki kell II emelnünk a főszereplő Miša Staninec I elbűvölő alakját, mindkét történet i kisfiú szerepében. Partnere Eva Hra| bétová, ugyancsak kész kis művészI nő. A többi szerepben, a felnőttek Florica Cordescu: A bányász leánya szerepében kiváló, az élgárdához tartozó művészeink mély emberi alakításait láthatjuk. A szovjet filmgyártás a serdülő ifjúság nevelésének problémáihoz tér vissza M. Fjodorova „Egyszer majd megérted" című filmjében. Komoly erkölcsi nevelőhatású film, művészi kivitelezése, illetve témájának kidolgozása azonban, a gyakori sablon. Genya félárva fiú kisiklik az anyai kézből, rossz társaságba keveredik. Különösen rossz hatással van rá társbérlőjük Prohorov részeges sofőr, aki a lopás titkaiba is beavatja Genyát. Másrészt kidomborodik a filmben Szergej Szergejevics kapitánynak, a milícia tagjának alakja, aki a Komszomol és egy Genyába szerelmes kislány segítségével küzd a fiú jó útra térítéséért. Izgalmas, drámai jelenetek, Prohorov és Genya szembefordulása stb. után szerencsésen véget ér a történet. Prohorovot leleplezik, Genya pedig felismeri a követendő, helyes utat. Egy koreai film is feltűnt a hét bemutatói között: O Ben Cso „Viharos idő" című alkotása. Minden alkotási gyengéje ellenére kimagaslik mélyen emberi tartalmával. Egy dél-koreai f kisfiú a hőse, akit a háború elszakít anyjától. Megszökik a munkatáborból és észak felé igyekszik hazajutni anyjához. Sok nehézség és gyötrelem után elér a 38. szélességi fokhoz, de itt elfogják. Imperialista ügynökök hangszalagra veszik fel a hangját, hogy felkeresve anyját államellenes tevékenységre bírják. De a hős asszony rendületlenül kitart a nép államához való hűsége mellett. Hazaszeretete még az anyai szív keserveift érőt vesz és így csak az a remény élteti, hogy a fiától elválasztott határvonal egyszer örökre eltűnik. L. L. • \|R0 DALOMRÓL-KÖNYVEKRŐL * Egy regényről és egy regény kapcsán A szlovákiai magyarság történelmének 1919-töl napjainkig két alapvonása van. Az egyik: a történelmi és társadalmi viszonyok állandó változása. A másik: a már születése pillanatában irreális történelmi illúziók összeomlása (Osztrák-Magyar Monarchia, az első köztársaság burzsoá rendje. Nagy-Magyarország. Mindent vissza, Magyarok a határon túlra stb.) Mindez kialakított egy magatartást: a haza fogalma csupán az otthon fogalmára, az otthon féltésére korlátozódott. A hazaszeretet otthonféltéssé szűkült. Ezért nem véletlen, hogy az elmúlt negyven esztendő szellemi életében — a létért folytatott küzdelem mellett — legerősebb hangsúllyal a haza fogalma, a haza „magyarázása" és a haza akarása domborodik ki. A haza akarása és vágyása nem szűnik meg 1945—1948. után sem. Ebből következik, hogy irodalmunk nagyobb léleczetű alkotásai ma is megkülönböztetett figyelmet szentelnek a haza és a vele összefüggő érzések ábrázolásának. Nálunk ez nem irodalmi divat, hanem társadalmi szükség. A haza fogalmával és kérdésével foglalkozó írások sorában jelentős helyet foglal el Ordódy Katalin: Megtalált élet című regénye. A regény a hazáról, a hazátvesztésről és a hazáratalálásról szól. A regény cselekménye 1944 végétől 1948 közepéig, illetve végéig játszódik le. Olyan korszak ez, amely a szlovákiai magyarság számára nagy megpróbáltatásokat tartogat, A háború után következő három év a hovátartozás, az otthon, a haza „hova és hol van"-Ját veti fel. Aki elmenekült — elszakadt e földtoi. Gyökértelenné vált. Aki itt maradt: kétségek közt hányódott. A Holnap bizonytalan volt itt is, ott is, azzal a különbséggel, hogy itthon megmaradt a legbiztosabb támasz: a földbe kapaszkodó gyíkér. Mi otthonunknak mondhattuk e földet, s a munkásosztály hatalmi küzdelme reményt táplált az emberekben. Akkor ez a győzelembe vetett hit és az otthonlevés tudata erkölcsi erőt jelentett. Akit a bűnösök keltette menekülési pánik megtévesztett, útra kélt. Bűnhődni indult idegenbe. Ordódy regényének első fejezetében Bede — a fiatal szolgabíró — az „Egyedül vagyunk" jelszavával ágál a zsidó Kelennel szemben: „Az új, — egészséges Magyarország szócsöve az „Egyedül vagyunk". Kelen így üt vissza: „Akinek az „Egyedül vagyunk" kedves olvasmánya, az a végén csakugyan egyedül marad." Az „Egyedül vagyunk" a nemzeti tragédiába torkolló magyar politika siralomházi hallelujája volt. önvígasztalás és a zsákutca-politika magára eszmélése. Utolsó lobbanás, nincs tovább. De a háború befejezésével, a csatazaj elcsitulásával még nem teljesedett be a tragédia: kezdődött és tovább folytatódott a menekültsorsban. Az összeomlás, a csöd, a történelem visszacsapása az idegenbe szakadásban teljesedik ki. A történelem logikája kegyetlen és könyörtelen, de igazságos. „A nemzet vezető osztályának" „Egyedül vagyunk"-jától biztosan vezet az út az „Egyedül vagyok", „Magamra maradtam" felismerésig, a menekültsors lelki elnyomorodásáig. A bűn: forgassuk vissza az idö kerekét, erőszakoljuk meg a történelmet. A bűnhődés: az idegenbe sodort, a megmérgezett kisemberek menekültsorsa. Ordódy Katalin regényében a második világháború utolsó hullámcsapásai kelnek életre. Az illúziók világából józanító mélybezuhanást, a kiszolgáltatottságból, az emberréérés útját példázza Korláth Zsuzsa, a Megtalált vélet főhősének útja. Közeledik a front. A kispolgári értelmiség válaszút előtt áll: Hová. merre? Maradni vagy menni? Zsuzsa testvére, Márta így érvel ezekben a pillanatokban: „Elsősorban az életet kell menteni. Fiatalok vagyunk Zsuzsa, itt a gyerek is, vigyázni kell, túl kell élni, túl kell élni." Ez a senkihez és semmihez nem tartozó kispolgári értelmiség történelmi dilemmája itt ér el az összegezéshez: túl kell élni, túl kell élni. Szétfoszlik, megszűnik minden: múlt, emlék, szülőföld, haza, munka. Csak egy marad: az életmentés. A magam életének féltése. A kispolgári értelmiség dilemmája megoldódik ugyan, de nagy az ára. Leszűkül az emberekhez, a társadalomhoz fűződő kapcsolat. íme a szépre festett és nagynak hirdetett történelmi illúzió köddé foszlott. Köddé, sűrű köddé, amelyben csak magamat és a legközelebb állókat látom. Az „Egyedül vagyunk" nemzeti tragédiája itt csap át egyéni tragédiába. SzénásI és Korláthné indítják útjára a cselekmény egyneklátszó, egymástól mégis elkülönítő szálait. Kétféle ember pakol a menekülteket szállító utolsó vonatba: az összeomlás politikai paprikajancsija, Szénási nyilas járásvezeto testvér és Korláth Zsuzsa, a megtévesztett, megrémített, elsodort özvegy gyógyszerészné. £s a vonat elindul, A csúszás, a lefelé zuhanás ezzel megállíthatatlanná vált. A szülőföldre, az otthonra rárakódott a távolság. Ordódy az összeomlást megelőző napok zűrzavarából jó megérzéssel ragadja ki a helyzet lényegét kifejező figurákat. Szénási nyilas járásvezeto testvér, a hisztérikusan nagyravágyó Gálné és férje, a tanácstalanul sodródó Korláthné, a menekülés feszültségévei induló Márta, a kirendelt fiatal levente-pártszolgálatosok, stb. Nem szélesen alapozott történeti figurák ezek, hanem helyzetszülte élősködők és áldozatok. Az írónő nem kutatja az összeomlás társadalmi és történelmi okait, összefüggéseit, hanem a menekültsors napról napra változó helyzetét körvonalazza. Helyzetemberek, helyzetszülte érzés és gondolatvilág rögzítője a Megtalált élet. A menekülteket szállító vonat megállt. Korláthék és a többi menekült előbb gyűjtőtáborba került. Kis idö múltán tovább utaznak, majd hosszabb időre megállapodnak egy Alpesek alatti kisvárosban. Korláthék eleinte egy környező tanyán kapnak szállást, később őket is a városban helyezik el. A menekültsorban az ember kétféleképpen semmisül meg: történelmileg és emberileg. Korláthné és menekült társai esetében itt idegenek között elkezdődik a menekültsors beteljesedése: „Az egyedül maradtam". Az úton még egybefüzi őket a mindnyájukra nehezedő bizonytalanság, az együvétartozás tudata s nem utolsó sorban a parancsnak való engedelmeskedés. De amint nő a távolság az otthon és a menekültek vonata között, úgy gyengülnek egyik napról a másikra az életüket összefűző szálak. Az elindító történelmi illúzió márcsak messzehagyott porfelhőnek tűnik. S mi maradt helyette? Az idegenbeni szétszórottság. Itt már csak egy fontos: a létért folyó küzdelem, ä meztelenre vetkőztetett élet biztosítása. Otthonuk, hazájuk nincs. Megtűrtek. Ez már menekültsors, menekülterkölcs. Itt már csak én vagyok, a magamra hagyott, az egyedül hagyott. A hamis illúziók kora véget ért. Elkezdődik az emberi lealacsonyodás. A menekültsors emberileg két lehetőséget kínál: az egyik: feladom önmagam, felszívódom. Megszűnők az lenni, aki voltam, egyszóval: énem, egyéniségem megsemmisül. A másik: igyekszem a felszínen tartani magam, próbálok szembeszegülni, hű maradni önmagamhoz. Embernek maradni. Korláthné, egyéniségéből következően az utóbbi lehetőséget választja. És képes ezt az útat végigjárni? Nem! Élete fenntartásának ára: az énerkölcs feladása. Korláthné egyetlen és utolsó erőssége a magába szívott és magával hozott polgárerkölcs. Fegyelmezett életrenderkölcs ez, amelynek az értelem, a megszokottsága, a józan belátás a támasztéka. Korláthné értelmével próbál ellenállni, védekezni. De erőlködése csak a nekiszegülés erejével hat. Körülfolyja, körülmossa az idegen világ. És éppen a legérzékenyebb pontján kezdi ki: a darab kenyérért, a puszta fennmaradásért szerelmét, testét követeli tőle. S az eddig biztosnak vélt egyensúly megbillen. A tisztának és igaznak hitt erkölcs egyre kevesebbet ér, egyre jobban alámerül. Zsuzsa Mártonhoz, a gazdag amerikai rokon házába kerül. Háztartást vezet és Márton gyerekére vigyáz. Húgának, Mártának néha-néha juttat egy kis pénzt vagy ennivalót. Márta eleinte tiltakozik: „Köszönöm, nincs sok pénzem, de amennyire szükségem van, annyi akad." Zsuzsa újból meg újból megismételte ajánlatát és jött egy nap, amikor az elutasító szavak elmaradtak. Márta büszkesége szenvedett, de elfogadta, el kellett fogadnia a felkínált összeget. Könnyed hangot erőltetett magára és hogy szépítse a dolgot, határozottan szólt: „De csak kölcsön, igazán csak kölcsön, Zsuzsa! A jövö héten kilátásom van pénzre, majd visszaadom". Zsuzsa és huga eltartottak. Zsuzsát a gazdag rokon, Mártát a kitartott Zsuzsa segítsége tengeti. Ez már a menekültsors beteljesedése. Mélypont. Emberi alárendeltség és kiszolgáltatottság. Az emberi, de erkölcsi mélypont egyetlen kísérő érzése: a fennmaradás vágya. Megállni, fennmaradni minden áron. A menekültsors: a történelem perifériája. Menekültsors: a folyam zavaros partszéli vizének körbenforgása. A menekültsors: útszélen állás, kiszolgáltatottság, eladásra kínált emberi test és lélek. Merre, hová vezet a visszaút, a történelmi, az emberi lealacsonyodás mélypontjáról? Van-e még lehetőség a felemelkedésre? Van! Korláthnéban, amikor pénzt kap Mártontól, először ébred fel a hazavágyás. Imre a visszaút kiváltó kényszere! A testi és lelki kiszolgáltatottság egy új, egy embert újjá szülő érzést termékenyít meg Korláthnéban. Zsuzsa tudomást szerez a hazatérés lehetőségéről. Jelentkezik a csehszlovák hazatelepítési bizottságnál. Hazatér új hazájába, Csehszlovákiába. Hazavágyás, hazátakarás, tehát kényszer és lehetőség eredménye. Számunkra ebből az a tanulság: a történelem előrehaladása könyörtelenül lerombol minden hamis és hazug illúziót. De ez nemcsak a történelmet mozgató társadalmi erőkre vonatkozik, hanem az emberre is érvényes. A magyar úriosztály történelmi analfabetizmusa a menekültek testi és szellemi prostitúciójában teljesedik ki. Ezt példázza Korláth Zsuzsa és társainak menekült sorsa. Irodalmunk és szellemi életünk számára ebből egy igen fontos következtetés adódik: A hazáról és a hazaszeretetről szóló művészi alkotás illúziórombolást is kell hogy végezzen. Ezt kívánja a szlovákiai magyarság történelmének logikája és jelenlegi helyzete. A másik tanulság az, hogy a történelmi fejlődés magában hordja a felemelkedés lehetőségét is. Korláth Zsuzsa hazatér s ha tétovázó léptekkel is, de járni kezd. A szocializmus történelmi és társadalmi feltételei nemzetek és nemzetiségek felemelkedésének lehetőségét jelentik. A történelmi felemelkedés lehetősége pedig az emberi felemelkedés biztosítéka. A szlovákiai magyarság történelme nem azonosítható a menekültsorssal, de történelmi tanulságuk egyezik: a hazugsággal termékenyült illúzió történelmi és emberi nehezékké válik. A felemelkedés feltétele a történelmi tehertételtől való megtisztulás. Innen, a történelmi és emberi megtisztulésból sarjad jelen történelmünk, szocialista felemelkedésünk feltétele is. Megtisztuláá, amely nem azonos önmagunk feladásával. Ellenkezőleg: önmagunk helyzetének tudomásulvételét és tudatosítását jelenti. Nemzetiségi létünk új életérzést alakít az emberekben. Mit tehet e téren irodalmunk? Segíti ennek a szocialista életérzésnek a kialakulásét. Pontosabban: történelmileg megalapozottá teszi azt. Szükség van erre, mert az otthon, a haza, a hazafiság fogalmának kialakításában kétségtelenül nagy szerepe van a tömegek életérzésének, de nem kisebb a fontossága a szellemi élet — ebben az esetben az irodalom — tudatosító, történelmi mezsgyéket jelző szerepének sem. ,tJJ SZÖ 6 * 1959. április 9.