Új Szó, 1959. február (12. évfolyam, 31-58.szám)

1959-02-12 / 42. szám, csütörtök

GYÜRE LAJOS: Menet közben A csehszlovákiai magyar írók taggyűlésének határozata Hajt a század szakadatlan. Tudjuk: egy kis atom-magban szunnyadó világok éltek, és múltak millió évek, mig kipattant a nagy titok. A bányász továb lódított egy követ és nem sejtette: mit rejt a rög merev teste És míg a port kevergeti a vén utcaseprő: sejti, hogy készül egy út, hol nem lesz ő, s a Holdra visz egyenest? Este, ha a paraszt szeme révedve néz a Tejút fele: meglátja-e az új utat, mely a halvány Holdra mutat? Míg a zölden érő bú*a sárga kalászát lehúzza a tejes szemeknek terhe — repül a percek ezerje, s készül egy gép — emberalkotta — mely a világűrbe dobva indul, hogy hírt hozzon vissza, mitől megdől a titkok titka. Néhány év Blériot óta, s új bravúrt lát Európa. Lehet, hogy ma, lehet, holnap, lakói lesznek a Holdnak! És mint a fény sűrű ködben, a szó szinte belém döbben: Üj kor, melynek Atom a neve — megszületett menet közben, a Kommunizmus fele! A Szlovákiai írók Szövetségének magyar szakosztálya 1959. február 9-én taggyűlést tartott. A taggyűlésen Dobos László élvtárs, az Irodalmi Szemle főszerkesztője mondott érdekes beszámolót hazai magyar szépprózánk helyzetéről és problémáiról. A beszámolót gazdag vita követte. A csehszlovákiai magyar írók taggyűlése — amelyen vendégként részt vett Dénes Ferenc elvtárs, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, lapunk főszerkesztője — a« alabbi határozatot hozta: Horváth néni nem igen tudott hálálkodni, azonban keserűségben megkövesedett öreg szívében valami furcsa jó érzés ébredt és úgy szeretett volna elbeszélgetni ezekkel a derék katonákkal. De hiába, nem értették egymás beszédét. Csak a mozdulatokból, a szemek járásából, villanásából sejtették egymás gondolatait. Mikor elbúcsúzott a sebesülttói, kicsordultak a könnyei. Elmentek, Ügy érezte, hogy elvitték azt a kis örömet is, amely oly sok év után először lopakodott be szívébe. Nem tudott örülni a kijavított tetőnek sem, az asztalon hagyott élelmiszerekre is mogorván, reménytelenül bámult. Ogy vágyott egy kis emberi közelségre, szeretetre! De másnap már jobbkedvűen ébredt. Ügy érezte, hogy ezek a különös katonák szeretetükből valamit itthagytak a kis kunyhóban. Szűcs Béla Jurij Vasziljev; Tartós béke. Országszerte szokatlanul kevés a hó, csak a magas hegyvidék öltözött szüzfehér mezbe. (P. Haško felv.) — avagy szaz rozsa h kaptuk, hogy Lacza Péter tanítótól és Karosi Viktortól, a helyi nemzeti bizottság titkárától. Kérdésünkre hasonló választ kaptunk Gulyás elvtárstól is, a Királyhelmeci Járási Nemzeti Bizottság titkárától. Mindezt fontosnak tartjuk előre bocsátani, mert a válasz nagyon is találó, helytálló volt. Amint megérkeztünk Szinyérre és átléptük a helyi nemzeti bizottság küszöbét, mindkét ^lvtársat ott-találtuk munka közben. Noha a két elvtárs külső megjelenésben merőben különbözik egymástól, Lacza elvtárs értelmiségi típus, Karosi elvtárs pedig a fizikai munkát végző ember eleven megtestesítője, törekvéseikben azonban, — hogy a község fejlődését szolgálják, — tökéletes összhang uralkodik. Karosi elvtárs titkári teendőjén kívül eredményesen dolgozik a szövetkezetben, feleségével együtt 578 munkaegységet dolgozott le tavaly, Lacza elvtárs pedig 58-as szünidejét arra használta fel, hogy traktorosként hasznosítsa magát a szövetkezetben.' Mindkettő kommunista, egyfajta hév, a lelkes szocialista hazafiság fűti őket fáradhatatlan munkájukban. Ez adja nekik az erőt, hogy szerény, kitartó munkásságukkal példát mutassanak a község többi dolgozóinak és legyőzzék azokat a nehézségeket, amelyek lépten-nyomon ágaskodnak előttük. Mert vannak nehézségek. Szinyér, ez a 374 lelket számláló kisközség az utolsó esztendőkben komoly válságon ment keresztül. 1953-ban szövetkezete a rossz és lelkiismeretlen vezetés miatt felbomlott és csak 1957-ben alakult meg újra. El lehet képzelni, hogy a helyi pártszervezetnek és a nemzeti bizottságnak micsoda népnevelő munkát kellett kifejtenie, hogy a káros erők romboló munkáját háttérbe szorítsa, semlegesítse. A község dolgozói, akik 1957 elején mindössze 4 Üj Szó-t rendeltek, 1958-ban az előfizetők számát ötvennél többre növelték. Üjonnan alakult a szövetkezetük már az első esztendőben a beadást száz százalékosan teljesítette, gazdasági helyzete egyre erősödik és minden jel azt mutatja, hogy a fejlődő község nagyméretű virágzásnak indul. A fejlődés egyik szemléltető jele a kulturális élet fellendülése. A szövetkezet megalakulása óta a lakosság kulturális igénye megnőtt, a kis kultúrház már annál is inkább szűknek bizonyult, mert 1958-ban a községbe megérkeztek a villanyoszlopok és a villany bevezetése küszöbön állt. A község lakossága a villany megünneplését — itt villanyszentelésnek hívják - mindenképp egy nagyobb kultúrházban akarta megtartani. Ekkor lépett munkába a tanító és a titkár. Miután a járási nemzeti bizottság 30 000 koronát bocsátott Szinyér dolgozóinak rendelkezésére, a kultúrház átalakítására, kibővítésére, az elvtársak sürgősen tárgyalni kezdtek az építkezési vállalattal. Sajnos, a vállalat az átalakítási munkálatokért az említett összeget keveselte, így hát a község lakossága úgy döntött, hogy a szakmunkákon kívül minden munkát magára vállal, hogy a kultúrház idejekorán kész legyen, és hogy az összeg elegendő legyen,^ A munkát májusban, abban az időszakban kezdték meg, amikor a szövetkezet körme alatt égett a munka, de nem tágítottak. A szervező Lacza elvtárs volt. A szövetkezet vezetőségével összhangban a község dolgozói úgy folytatták az alakítási munkálatokat, hogy naponta egy hattagú brigád dolgozott az építkezésnél. A község lakossága ily módon több mint 20 000 brigádórát dolgozott le. Mondanunk sem kell, hogy Lacza elvtárs és felesége méltó módon kivette részét e brigádmunkából. A legtöbb brigádórát azonban — ahogy a tanító mondja — Bányácski Jolán fiatal 18 éves lány dolgozta le a kultúrház épületén. A község egész lakosságának öszszefogásával sikerült már szeptemberben — 6-án vezették be a villanyt, erre a dátumra mindenki pontosán emlékszik — megtartani a villanyszentelést. — Nagy és szép ünnep volt — mondja Lacza elvtárs — méltó a nagy eseményhez. Lacza elvtárs boldogan vezet bennünket végig az újonnan épült kultúrházban, amely igen szép színpaddal is rendelkezik. Ahogy nézzük ennek a régi épületnek a vastag, másfél méteres boltíves falait, látjuk, hogy az átalakítás bizony nem volt könnyű munka, hanem komoly erőfeszítést követelt Szinyér lelkes brigádosaitól. El kell Ismernünk, hogy megérde; melték a 3000 koronás Csemadokdíjat. Az összegből egyébként most vettek a kultúrház számára 2800 koronáért egy korszerű rádiót. Ugyancsak most, fT-án adták elő Tajovský egyik színművét. És mint aki egyszer belekóstolt a jóba, és még jobbat akar, Lacza elvtárs azt is közli velünk, hogy a község lakossága tervbe vette egy park létesítését a kultúrház előtti téren. A terv szerint a parkban 100 rózsafa fogja hirdetni hazánk kulturális forradalmának áldásait. Szabó Béli A szovjet írók élesen tiltakoztak a Phu-Loi dél-vietnami koncentrációs táborban elkövetett tömeggyilkosság ellen. A tiltakozó nyilatkozatot 22 élenjáró szovjet író irta alá, kifejezve azt a meggyőződését, hogy a gyilkosok elnyerik méltó büntetésüket. (ČTK) Mi, csehszlovákiai magyar írók nemcsak szemlélői, hanem tevékeny részesei kívánunk lenni annak a mélyreható, egész életünket átformáló társadalmi átalakulásnak, amely hazánk egész életében megnyilvánul és elérhető közelbe hozza mindnyájunk célkitűzésének, a szocialista társadalom megteremtésének valóra váltását. Tudjuk, hogy ez a nemes építőmunka csakis békében járhat sikerrel, hisz a háború nemcsak a gazdasági élet, hanem a szellemi javak, a kulturális vívmányok és értékek pusztulását is jelentené. Ezért a jövőben az eddiginél határozottabban, harcosabban kívánunk részt venni a Csehszlovákia Kommunista Pártja kitűzte irányelvek megvalósításában, részesei kívánunk lenni annak a világméretű nagyszerű mozgalomnak, amely a Szovjetuniói vezetésével küzd a békéért, az emberiség boldogabb, emberibb életéért. Kulturális forradalmunk véghezvitele megköveteli, hogy a művészet, az irodalom szoros egységbe forrjon a dolgozó nép életével, tükrözze munkáját, örömeit és gondjait is. Enélküi nincs sem nagy, sem jó irodalom. A csehszlovákiai magyar dolgozók élete valóságának kifejezése, tükrözése — ez kell, hogy legyen irodalmunk, nevezetesen szépprózánk elsőrendű feladata. * Dolgozó népünk jelenkorának legnagyobb, mindmáig domináló élménye a hazáratalálás, amely egybeforr a szocializmus megismerésének élményével. Ez az élmény irodalmunkban kifejezésre jutott ugyan, de még mindig nem olyan mértékben, ahogy kívánjuk. Csak elvétve találkozunk írásokkal, amelyek a sajátos szlovákiai magyar valóságot, elsősorban népeink megértő együttélését, egymásra találását tükröznék. Legfőbb ideje, hogy ez a számunkra elsődleges. jellegzetes témakör írásainkban méltó helyet kapjon, hogy irodalmunk valóban az legyen, amit nevében hirdet: szocialista, csehszlovákiai és magyar. Prózánk mindeddig nélkülözi az olyan műveket, amelyek munkásosztályunk életét, jelenét és múltbeli harcait ábrázolnák méltó művészi színvonalon. Prózaíróink legelső feladata, hogy kellő figyelemmel forduljanak munkásosztályunk felé, regényekben, elbeszélésekben bemutassák országépítő jelenét és harcos tegnapját, emléket állítsanak munkásosztályunk legkiválóbb fiainak, mártírjainak, Steiner Gábornak, Szabó István és társainak. A csehszlovákiai magyar írók eszmei és művészi fejlődésének érdekében szükségesnek tartjuk, hogy a szakosztály vezetősége folyamatosan és havonta legariább egyszer munkagyűléseket szervezzen amelyeken előadásokban és vitákban foglalkozunk majd irodalmunk egyes alkotásaival, egyes íróink, költőink életművével és megvitatjuk az alkotás szempontjából elsőrendű ideológiai kérdéseket. Prózairodalmunk utánpótlása érdekében a szakosztály vezetősége hasson oda, hogy az ifjú költők antológiájához hasonlóan a közeljövőben megjelenhessen a fiatal prózaírók antológiája is. Mi, csehszlovákiai magyar írók örömmel és köszönettel fogadjuk azt a gondoskodást, amelyet pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja mutat irodalmunk iránt és amely abban is megnyilvánul, hogy az elmúlt esztendőben megjelent a Szlovákiai írók Szövetségének magyarnyelvű irodalmi folyóirata az Irodalmi Szemle. Irodalmunk további fejlődésének nélkülözhetetlen előfeltétele a színvonalas irodalmi lap és reméljük, hogy az Irodalmi Szemle belátható időn belül havi folyóirattá alakul át. Minden igyekezetünk az lesz, hogy a párt gondoskodását, segítségét pártos, a nép életét hűen tükröző, igaz művekkel viszonozzuk. ^Szinyér • Amikor megtudtuk, hogy a községek szépítési versenyében a Csemadok-központ az első, 3000 koronás díjat Színyérnek ítélte oda, elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a kitüntetett községet. Mielőtt elindultunk, még megkérdeztük a Csemadok-központtól, hogy a községben kitől kaphatunk bővebb felvilágosítást a versennyel kapcsolatban. Azt a választ Földkunyhóban lakott a kert alatt. A szegény öregaszszony dolgözni már nem tudott. Egész életében másnak robotolt, négy esztendeje pedig, mióta az ura leesett a szénás szekérről és szörnyethalt, egyedül, magára hagyatva kínlódott, koldusmódra tengetve életét. Szegény emberek adományaiból élt, mert az uraság, akinél gyermekkoruk óta szolgált férjével, a szerencsétlenség után végkielégítésül a kert alatt a homokos domboldalban egy földkunyhót adott neki. Az igaz, hogy nem volt valami fényes lakhely, dé nem sokkal rosszabb, mint az a béreslakás, melyben a tanyán lakott. Csakhogy egy átkozott német tank az egyik este nekiment a sarkának és most az ólmos, őszi esőben csak azt várja, mikor omlik össze feje fölött a viskó. Ha találna valakit, aki rendbeszedné, leélhetné benne azt a keveset, ami hátra van még, de ha így marad, az őszi zivatarok egykettőre szétszedik a vityillót. Becsurog az eső, csak éppen az ágy körtyéke száraz. De ugyan kit találna nőst, aki kijavítaná? Háború van, i férfiak szerte-széjjel a nagy világban katonáskodnak, és bújik minlenki, ahová csak tud, mert lövöllöznek, itt van a front. Ö ugyan nem negy sehová, nem félti az életét, neg aztán kihez is mehetne. Nincs az gvilágon senkije. Már hetek óta azon a kukoricadaán él, amit egy katonától kapott legboldogult férje egy rongyos ruájáért. A katona nem volt fukar, a ara még kitart egy jó ideig. Horváth néni gyűlölte a világot, az mbereket. Mogorva vén asszonynak merte a falu. Csak akkor kopogtaitt mások ajtaján, ha az éhség kiver; otthonából. Egyetlen fiát tüdővész itte el legénykorában, még a háború ött. Testvérei pedig szétszóródtak, int az őszi falevelek. Azt sem tud'

k egymásról, élnek-e. Az éjszakát átvirrasztotta, mert yan átkozottul lőttek, hogy remeitt a föld, akár egy agyonázott di•rgö gyerek, de hajnalra olyan szótlan csend lett, akár a temetőben. Pirkadt, s már kilesett a tenyérnyi lakon. De alig húzta el az elsötétítő papírt, majd elájult. Küszöbén egy katona feküdt élettelenül. - Jézus Máriám, halott! Jaj, mit tegyek! — motyogta magában ideoda szaladgálva, aztán mégis az ajtóhoz ugrott és kinyitotta. A küszöbön egy gyerekarcú, idegen egyenruhás katona feküdt, összegörnyedve, mozdulatlanul. Megtapogatta homlokát, forró és izzadt volt. - El! Mit csináljak vele, t eremtóm ? — Beszélt magában, kiszaladt a ház elé, hogy elfut a szomszédba, de visszanézett és megtorpant. Mégsem hagyhatja itt. Odament a katonához, óvatosan felnyalábolta, ahogy erejéből futotta, s behúzta a kunyhóba. Mikor végigfektette a ládán, akkor vette csak észre, hogy lábán a csizmafej szét van roncsolva és sűrű, vörös vér csepeg belőle. Jó magasra támasztotta a sebesült lábát, kendőt kötött és futott a faluba. Maga előtt látta a sebesült sápadt arcát és futott a latyakos úton, ahogy csak lába bírta. Sehol nem látott emberi lelket, csak mikor befordult a felvégre, ütközött a sarkon felállított ágyúba Odafutott egy katonához és kétségbeesetten magyarázta, hogy sebesült katona fekszik nála. Ruháját rázta az idegen legénynek, húzta magával a katonát. Ügylátszik, mégiscsak megértették, mert nemsokára egy vöröskeresztes lányt hoztak, az ment vele. Két napig maradt Horváth néninél a sebesült és ezalatt úgy odanőtt magányos szívéhez, hogy nem is akart arra gondolni, egyszer elmegy tőle és újra egyedül marad. Az ápolónő gyakran ott üldögélt a sebesült mellett és elbeszélgetett vele a maga módján. Harmadik nap autó állt meg a ház előtt, magas szemüveges orvosféle megvizsgálta a sebesült lábát és valamit tanácskozott a nővérrel. Ezalatt a két katona elhajtott, de csakhamar visszatértek, szerszámot, deszkát, meg kátránypapírt szedtek le az autóról és egy óra alatt úgy rendbehozták a házat, hogy alig lehetett ráismerni. ÜJ SZÖ 7 * 1959. február 19.