Új Szó, 1959. február (12. évfolyam, 31-58.szám)

1959-02-07 / 37. szám, szombat

JlwíL cAtiyámtiak E gyszerű, aranyszívű asszony Tudom, hogy büszke vagy katona igazság erejét. Ígérjük, nem engedjük vagy, anyám. Tudom, egész fiadra. Kérlek, légy továbbra is büsz- meg, hogy az ellenség szép hazánk Heteden át küzdöttél azért, hogy az ke, és bízzál bennem. Ne félj, nem földjére törjön. Nem engedjük meg, én életem szebb és vidámabb legyen, vagyok egyedül. Sokan vagyunk, akik hogy újra idegen kezek irányítsák mint a tiéd volt. A múltban keserve- egy célért, a szebb és ragyogóbb jö- életünk folyását. Erősek vagyunk és sen kerested meg számunkra a min- vöért küzdünk. A mi kezünkben az megakadályozzuk, hogy vérpatakok dennapi kenyeret és tudom, hogy a igazság fegyverei vannak. Mi munká- árasszák el városaink és falvaink ut­súlyos gondok véstek komoly ránco- sok és földművesek gyermekei va­kat szép homlokodra. Emlékszem még gyünk, akik büszkék vagyunk arra, meséidre, amelyekben nemegyszer fel­idézted a múltat, a te gyermekévei­det és ilyenkor mindig könnyekig meghatódtunk. De erős voltál és si­került eljutnod a felszabadulás fényes hajnaláig, amely munkát, kenyeret adott a dolgozó népnek A mi asz­talunkra is jutott belőle. Nem feled­tem még el — bár gyermek voltam - az első vöröscsillagos katonát, aki térdére ültetett és utolsó darab ke­nyerét nekem adta. Abból neked tör­tem le a felét'. De te azt mondtad: „Fogyaszd el, fiam, most már lesz kenyerünk elég." Tudom, hogy a te számodra is el­hozták a vöröscsillagos, fáradt szov­jet katonák a felszabadulást, mint millió és millió dolgozónak, akik hozzád hasonlóan a múltban cselédek, szolgálók voltak. Azt is tudom, hogy új erővel kezdted az életet te is és büszke voltál, mikor mosolygó fiadat gondtalanul játszani, tanulni, vagy esténként olvasni láttad. Tudom, szereted gyermekedet, mert minden anya szereti gyermekét és ép­pen ez teszi érthetővé számomra, hogy újra remegő kézzel olvasod az újságok cikkeit, amelyek arról aduik hírt, hogy a Nyugat újra fegyverkezik cáit és hogy gyárak, kórházak, hi­vatalok és színházak dőljenek rom­hogy népünk és kormányunk ránk ba. Nem engedjük meg, hogy árva bízta azt a szép, felelősségteljes fel­Békevágy iil millióknak arcán, lelkükben békeharcos gondolat... S ma e millióké a szó, kik világbékét akarnak. Békét akar a magvető paraszt, a bányász, kl túrja a föld mélyét. Hallod csákánya ritmusát? Egyre zúgja: Békét! Békét! Bíkét akar a gyermek, az anya, s az orvos, aki küzd az életért. Ember-palántát nevel a tanár: A béke új típusú emberét... Békéért dohog az ifjak szive — pengetik a béke-lantokat . .. Országhatáron áttör és legyőz minden akadályt a gondolat. Kobak Ferencz i gyermekek keressék elveszett szülei­ket a gyárak romjai között, és hogy henyélő vérszopók élvezzék millió el­nyomott munkás munkájának gyü­mölcsét. Mi békét akarunk! Békét az egész világnak! Békében akarunk élni, test­véri barátságban minden békeszerető emberrel és nemzettel Ezért állok most fegyverrel a kezemben a béke vártáján. Ezért állok őrt, hogy te és veled millió békeszerető ember nyu­godtan dolgozhasson, szórakozhasson, hogy gondtalanul és félelem nélkül élvezhesse békés munkája gyümölcsét. C okan vagyunk öntudatos, bé­^ keszerető emberek. A mi hadseregünkben megszámlálhatatlan a fiatal munkás. Fogadom Neked, anyám, esküszöm hazámnak, hogy népünk szent ügyéhez mindig, utolsó csepp véremig hű maradok. De nem­csak én esküszöm. Velem esküszik millió lángoló szív, hogy soha többé ne jöjjön vissza a múlt. Nem enged adatot, hogy fegyverrel a kezünkben i ü k meg, hogy az imperialisták ma­örizzük milliók békés munkáját, hogy roknyi csoportja visszafelé forgassa mi, az egykori lebecsült cseléd- és a történelem kerekét. Ezért légy szolganép fiai, magunk állhatunk őrt büszke és bízzál fiadban, úgy, ahogy ..„_„„ gyermekeink békés álma felett. Mi e9 ész dolgozó népünk bízik bennünk és újra cselédnek, szolgának akar felkészültünk a harcra, ha a nyugati é s ahogy mi bízunk bennetek. imperialisták lebecsülnék a nép, az Tóth Ernő tizedes bennünket. \|RQDALOMRÜL- KÖNYVEKRÖI Merre tart Afrika? W. A. HUNTON könyve Érdekes könyv. Tanulságos, sokat mondó. Egy sanyargatott világrész történelmi, politikai és gazdasági viszonyairól szól. Afrika múltja, je­lene és jövője bontakozik ki belőle. Tényeket, adatokat közöl, melyek nemcsak Afrika, hanem Európa és Amerika megértése szempontjából is rendkívül fontosak, értékesek. A könyv szerzője néger. Afrika tanulmányozására 14 évet fordított. A hosszú ideig tartó gondos munka során szerzett anyagot adja most közre, és alapos felkészültséggel is­merteti az Afrikában lejátszódó ese­ményeket, a jelenlegi állapotok kia­lakulását, s azok okait. Köztudomású, hogy Afrikában nagy az elkeseredettség. Ez nemcsak sza­vakban, de gyakran tettekben robban ki. Afrika lázadozik. Jogot, embersé­geseb életet, szabadságot követel. A tőkések, Afrika „urai" gyakran csak töredékes jelentéseket közölnek a fegyveres összetűzésekről, a nagy sztrájkokról, a tiltakozó tüntetések­ről. A leigázás elleni harc azonban híradás nélkül, különféle formákban rendületlenül folyik. Terebélyesedik a szívós, fegyelemezett, szervezett cse­lekvés. A nép minden megtorlás, provokáció ellenére, akár pusztán kövekkel is harcol. A szerző e harc jogosságát könyvében oldalakon át igazolja. Dél-Afrikában a fehér és fekete munkások közé emelt falakat évről évre új törvényekkel erősítik. Ilyen a bennszülött építőmunkásokról sző­lő törvény, amely kimondja, hogy az afrikaiak csak a „bennszülöttek lakta területen" végezhetnek szak­képzettséget igénylő munkát. Ilyen az iparra vonatkozó törvény is, mely felhatalmazza a munkaügyi minisz­tert arra, hogy az iparban, kereske­delemben, vagy más foglalkozási ág­ban bármely munkát „meghatározott ÚJ ÉLETÜNK ASSZONYAI Autót vezet, újfajta növények megho­nosításával kísérletezik, hatalmas gyár irányítója, műszaki dolgozó, pártfunk­cionárius, a nemzeti bizottság tagja, gyermeket nevel, gyógyít, tanít, eszter­gál: a férfiakkal ma már teljesen egyen­jogú a dolgozó nő. Hazánkban nincsen olyan lány vagy asszony, akinek éle­tében ne történt volna változás az utóbbi évek során. S ez a változás a szocializ­mus útját járó dolgozó népünk, milliók megváltozott élete. Óe az új élet, az építőmunka nem jár ! Iádban sok a vita az egyenjogúság ér­telmezése körül. Ez rendszerint abból adódik, hogy amikor a férj hazatér — vár a készre. A feleség legnagyobb bosz­szúságára a férj újságolvasás közben türelmetlenül érdeklődik: Megfőztél már, mikor lesz kész a vacsora? Nem jut eszébe, hogy asszonya ls éppúgy dolgo­zott egész nap az üzemben vagy hiva­talban, mint ő, s hogy a türelmetlen ér­deklődés helyett inkább segítenie kelle­ne az otthoni munkában. Feleségem is dolgozik, én is. Két kis­gondok nélkül. Asszonyainknak is vannak i lányunk van s így este, amikor hazaté­gondjai s hiba lenne, ha erről hallgat- '; rünk, akad tennivaló bőven. Hogy fele­mánk. Családon belüli munkamegosztás ... Keveset beszélünk erről, pedig ez egyik legfőbb gond.ia asszonyainknak. A dol­gozó, háztartást vezető, művelődni kí­vánó nő több megértést és főleg több segítséget vár a család tagjaitól. Ez a segítség sok helyen még hiányzik. Pedig mennyivel könnyebb és vidámabb a? élet, ha a család nemcsak a jót, hanem a gondot is megosztja. Országos viszonylatban nálunk már meghallgatják az asszonyokat, tekintettel vannak gyakorlati észrevételeikre, ami­kor az új lakások ezreit tervezik. Az új háztömbökhöz építenek bölcsődéket, óvo­dákat. Hallottam — volt talán egy kis túlzás is benne — amikor egyik polgá­runk egy baráti állam újságírójának me­sélte, hogy nálunk már minden családnak van mosógépe. Minden családnak talán még nincs, de — rövidesen lehet. Asz­szonyaink a mostani országos vitában is hallatták szavukat — nem eredmény­telenül. Legutóbb ebédre hívott meg egy ba­ráti házaspár. Megkértem a „családfőt", nyilatkozzék férfiszemmel a házi munká­ról. Olvasóink egy része biroHyára meg­érti, hogy nem kívánta magát megnevez­ni. Megígértem, tartom a szavam. — Alkotmányunk biztosítja a nők egyenjogúságát, — mondotta — éppen olyan jogaik vannak társadalmi életünk­ben, mint a férfiaknak. Mégis több csa­ségemet tehermentesítsem, én is kive­szem részemet a házimunkából és fog­lalkozom a gyerekekkel. A tüzelő felho­zása és a fűtés az én gondom, sőt a kályha tisztítása is. Főzni ugyan nem segítek, mert nem tudok, de ha nagyobb bevásárolnivalója van a feleségemnek, együtt megyünk. A mosásnál is „lábat­lankodom". Most, hogy a tél mégiscsak beköszönt, kedvesebb feladat is vár rám. Már rend­behoztam a szánkót és amint havazni kezd, viszem a gyerekeket szánkózni, — persze csak miután iskolás lányom a házi feladatát elvégezte és azt ellenőriztem. Ahogy nőnek a gyerekek, arra neveljük őket, hogy — amiben csak tudnak — segítsenek édesanyjuknak. Egy kis ra­vaszságot ís alkalmazunk. Kitütetésnek, jutalomnak számít, ha segíthetnek. Ezt egyszer valamelyik újságban olvastuk és nagyon megnyerte tetszésünket. Nem tudom, hogy általában a többi férj hogyan vélekedik a nők alkotmányadta jogairól. Jómagam a nőknek nemcsak a munkához és a szavazásra való jogát tartom tiszteletben, hanem az otthoni egyenjogúságuknak Is híve vagyok. Fe­leségem így pihenhet, olvashat s szóra­kozásra is jut időnk. Barátom szavai nyilván nem fejezik kí a férjek túlnyomó többségének néze­tét. De amit mond, igen rokonszenves, elgondolkoztató, követendő. Szily Imre fajú, illetőleg meghatározott osztá­lyokhoz tartozó személyekre" kor­látozza. Kapitalizmus teremtette kór­tünet! Afrika népeinek a gyarmato­sítók „jóvoltából" nemcsak az em­beribb élethez, de a megélhetést biz­tosító munkához sincs joguk. S ahol dolgozhatnak, viszonyaik ismerteté­sére elegendő a következő adat: Ke­nyában a magánvállalatoknál dolgozó afrikai bérmunkás évi jövedelme 165 dollárnak, a fehér munkásé viszont 3430 dollárnak felelt meg. Belga­Kongóban a bennszülöttek évi jöve­delme 190, a bevándorlott fehéreké 7620 dollár. És így tovább! Csoda, ha Afrikában nagy az elkeseredett­ség? Csoda, ha Afrika lázad? A 17 fejezetből álló könyv „Az összeütközések forrásai", „Afrikai cé­lok és amerikai érdekek", „Problé­mák és lehetőségek" című részekre oszlik. Minden fejezet, minden rész vádirat a kapitalizmus, az imperia­lizmus, az Afrikát leigázók és rab­ságban tartók ellen. Hunton tárgyi'^os. Tollát egész könyvén át az igazságszeretet és az egyszerű tényközlés vágya vezeti. Jóslatokba nem bocsátkozik. Ismeri és értékeli azonban a szocializmust, s ebben látja azt a rendszert, amely a sötétbőrűek világát is megszabadít­ja a kizsákmányolóktól, a „fehér faj" uralmától. Hunton Merre tart Afrika? című könyvében tételként vonul végig, hogy a boldogság nem az egyéni hasznon, hanem csak a társadalmi jólét megteremtésén keresztül érhe­tő el. A szerző Afrikának is ezt az utat szánja, és egyértelműen sejteti, hogy a világ nagyobb részén uralkodó igazságos rendszer és a becsületes emberek Afrikával érzett szolidari­tása folytán a „Fekete földrész" is egy emberibb és egy igazságosabb rendszer megteremtése felé tart. Egész biztosan kiderül Lassan, incselkedve szállingóznak a hópelyhek, ellepik viharkabátomat, sapkámat, sőt már az arcomra is rá­telepszenek, illetve rátelepednének, ha nem lennék úgy begöngyölve, hogy csak az orrom hegye maradt a hi­deg szélben szabadon. - Kár, hogy nem láthatom a vi­déket, oly sűrű köd vesz körül, mint­ha tejben úsznék — gondolom saj­nálkozva. De azért így is gyönyör­ködöm a közvetlenül előttem és alat­tam váltakozó látnivalókban, a sűrű porcukorszerű hőval behintett fenyő­fákban, melyek, mintha roskadozná­nak súlyos terhük alatt. Kezdetben tömegesen, majd, minél magasabban vagyunk, egyre ritkábban láthatók a különböző mesebeli alakokra elmé­keztető tűlevelűk: — ez itt boszor­kány, seprőnyélen, ott egy villám­sújtott fa, mintha térdeplő medve volna, amott meg egy elefánt nyújt­ja felém ormányát... Idillikus merengésemből csak a sodronykötél "nyikorgása vagy ha póznához érünk, egy-egy nagyobb zökkenés térít magamhoz, mert hi­szen, el is felejtettem megmondani, hogy a Krkonošeben, a peci sodrony­kötélpálya egyik függőszékében ülök, illetve lebegek. Felettem az égbolt, melyből egyelőre nem sokat látni, alattam, mintegy húsz méteres mély­ségben, a festői táj. Irány és cél: a Snéžka, magassága: 1604 méter. Lassan-lassan, amint a magasabb régiókba érünk, a fák jellege is meg­változik. A lucfenyő mellett feltűnik a törpefenyő is. Persze a hegycsúcs kopár, közelében már semmi sem ma­rad meg a majdnem állandóan zord időjárás miatt. Mégis sok turista év­szakokra való tekintet nélkül töme­gesen keresi fel a Snéžka csúcsát, hogy gyönyörködjék a felejthetetlen kilátásban, mely panorámaszerűen hat az ember lába alatt. Utoljára 1947 nyarán jártam e vi­déken. Akkor még gyalogszerrel — az apostolok lován — voltam kény­télen, nem csekély nehézségek le­küzdésével megmászni a Krkonoše e legmagasabb csúcsát. Mennyi időbe, fáradságba, verejtékbe került e tel­jesítmény akkoriban! Ma már jóval könnyebb, mert hiszen hazánkban „a hegyek a dolgozóké", a dolgozók pedig gondoskodtak róla, hogy bir­tokukba vegyék és a könnyűszerrel megközelíthessék az aránylag magas, meredek hegyláncokat. Ä Snéžkával is „elbántak", amennyiben 1948-ban a hegyoldal közepéig - Rúžová horáig megépítették a sodronykötélpályát, 1949-ben meghosszabbítva egészen a hegy csúcsáig. Ma már az egész út Pecből a csúcsig röpke harminc per­cet vesz igénybe. Nem volt könnyű feladat a kötél­pálya megépítése, de ennél sokkal körülményesebb, szinte hihetetlennek tűnik, hogyan kerültek a hegy tete­jére még a múlt század végén a hegycsúcson büszkén díszelgő meteo­rológiai állomás, a kápolna és a csehszlovák, valamint a lengyel me­nedékház elég terjedelmes épületei. Hiszen abban az időben hol voltak még a mai technika vívmányai. He­likopterek sem léteztek, melyek az építkezéshez szükséges anyagot a hely színére szállították volna, mint az manapság lépten-nyomon elő­fordul. - A Hofer-család négy nemzedé­kének és másoknak biztosította mindennapi betévő falatját a Snéžka csúcsára a teherhordás, az építő anyagok, tüzelő, élelmiszer felvon­szolása gyalogszerrel, - meséli Ry­bár elvtárs a csehszlovák mene­dékház vezetője. - Igaz, voltak olya­nok is, - folytatja - akik bár sportszerűen foglalkoztak a hihetet­len súlyú tehernek a felhőkbe jut­tatásával, mégis ezeket is a megélhe­tés késztette az emberfeletti erőfe l A Csemadok lakszakállasi helyi csoport­ja a napokban Ady Endre halálának 40. évfordulója alkalmával, ünnepi estet ren­dezett. Ez alkalommal több mint két­száz személy jött össze, hogy meghall­gassa Kovács Miklós igazgató tanító ün­nepi előadását Adyról. Az összejövetelen Ady-verseket sza­valtak. Az ünnepi est befejezéseképpen a Cse­madok járási titkára emléklapot nyúj­tott át a Csemadok helyi elnökének^ az eltelt tíz év alatt végzett munkáért. Tarcsi Imre, Nagymegyer. Balázs Béla i szítésre. Nézze csak, itt látja a Ho­fer-család legidősebb tagját 1860-ban — mutat egy óriási vasrúd alatt roskadozó öregember fényképére, melyet a menedékház krőnikásköny­véből keresett ki. A szívem is össze­szorul a sajnálkozástól a görnyedt apó láttán, majd megkönnyebbülten suhan át agyamon a gondolat, hogy ez ma már nálunk a múlté, rémkép­nek is túlzás. Hiszen éppen az imént láttam, hogy a fűtéshez szükséges tüzelőanyagot, még a tejeskannákat is a sodronykötélpályán szállították fel a csúcsra, az emberi erő megkí­mélése édekében. — Ma is vannak nehézségeink — mondja Rybár elvtárs — de ezek a közelmúlt bonyolult és körülményes helyzetével össze sem hasonlíthatók. Talán csak kényelmi szempontokban látom a különbséget a mi munkánk és a másutt végzett munka között. Látszólag el vagyunk itt a magasban zárva a világtői, de ez csupán lát­szat, mert nézzen csak körül, milyen sokan vannak a vendéglőben. Az ide­genforgalom szinte felmérhetetlen. Szovjetek, lengyelek, magyarok, bel­gák, franciák, angolok beszédje vegyül a csehek és szlovákok hang­foszlányai közé, néha azt sem tu­dom, melyik vendéget szolgáljam ki előbb, kinek a kedvében járjak ha­marabb. Hűséges segítőtársam is van lengyel kartársamban, akit, ha át­megyünk hozzá, lesz alkalma meg­ismernie. — Nyitja is már az ajtót, hogy egy kis beszélgetésre átkísérjen a lengyel szomszédhoz. Az ajtónyitásra ért a legnagyobb meglepetés: verőfényes napsütés! A tűző nap sugarai csak úgy szikráz­nak a frissen esett havon, az iménti szélnek, ködnek nyoma sincs. - Bizony így van ez idefent : magyarázza kísérőm - félóra lefor­gása alatt háromszor is változik ná­lunk az időjárás. De ne féljen, ­teszi hozá bíztatóan, az eget kémlelve - úgy látszik, hogy egy ideig így marad! Fenséges látvány, amint a nap a közeli havas hegyoldalakat megvilá­gítja, szinte fürdik bennük. Egy má­sik hegyoldalra viszont árnyékot vet egy-egy átvonuló bárányfelhő, mint­ha a nap meg akarná vonni tőle és a rajta gyufaskatulya módján meg­húzódó színes kis házaktól jótékony sugarát. Mindössze néhány lépésnyire van a lengyel menedékház és mégis: el­hagytuk Csehszlovákia területét, má­ris lengyel földön vagyunk! Lengyel túristákkal, lengyel elvtársakkal ismerkedünk össze a jól fűtött ven­déglőben, akik éppoly átfagyva szür­csölgetik rumos teájukat, mint a mieink, akik éppúgy átlátogatnak hozzánk, mint a mieink hozzájuk. El­beszélgetünk. Megmutatják a cseh­szlovák és lengyel túristák számára síelésre kijelölt közös utakat, ame­lyeken útlevél, sőt határátlépési en­gedély nélkül közlekedhetnek az üdü­lő, sportoló kirándulók, hogy kölcsö­nösen megismerhessék a két ország természeti szépségeit és hazájukban hirdethessék a csehszlovák-lengyel barátságot. 1959. január Kardos Márta Megemlékezés Adyról PSel J. Podhorský felvételein Dobozy Imre: Szélvihar című drámája komáromi bemutatójának két jelenetét láthatjuk. Az első képen Mácsay földbirtokos úr (Tóth László), fegyveres talpnyalója, Szirom Gazsi (Kovács József) kísére­tében „rendre utasltja" a jussát követelő Szusza-Kiss Andrást (Bugár Béla). A második felvételen Ferenczy Anna (Csendes Juliska) és Konrád József) (id. Csendes.) ÜJ SZÖ 10 * 1959- február 7.

Next

/
Thumbnails
Contents