Új Szó, 1959. február (12. évfolyam, 31-58.szám)

1959-02-21 / 51. szám, szombat

Megjegyzések az 1959. évi Népnaptárról Idén tizedszer jelent meg a Szlovákiai Politikai Könyvkiadó kiadásában a Népnaptár. A jubilánsról illó lenne jót mondani, ezt azonban akkor sem tehetnénk, ha a Népnaptár, mind tartalmilag, mind formailag kifogástalan lenne. Mert milyen naptár az, amely még január derekán sem kapható? Az idei Népnaptárral pedig így voltunk valahogy ... Nem napokat, — hónapokat késett. Ez önmagában is jogos elégedetlenséget kiváltó tény. Ezen kívül a tartalom és a formai Mindkét szempontból annyi a kifogásolni való, hogy nem túlzás azt mondani: az idei Népnaptár nehezen világra jött torzszülött! De gyerünk sorba. Nézzük, mi a kifogásolni való, mi okoz hiányérzetet. A naptár egész évi olvasmány. Ezt a naptárak szerkesztői mindig figyelembe vették, s figyelembe kell venni ma is A Népnaptár szerkesztőinek azonban ez elkerülte a figyelmét. A közel 200 oldalas naptárban bőven közölnek elvont, számokkal tömdelt, unalmas, az egyszerű olvasók színvonalát messze meghaladó „szakcikkeket", ugyanakkor hiányoznak olyan írások, amelyek minden naptár velejárói és amelyek egész esztendőre szóló hasznos olvasmányt jelentenének. Elsősorban a népszerűen megírt politikai és természettudományi cikkekre gondolunk. Ezen kívül nem szabadna hiányoznia a krónikának, amely az elmúlt év legfontosabb kül- és belpolitikai eseményeit idézné. Ilyesminek azonban a Népnaptárban hírehamva sincs. Sőt mi több, vérszegény anyagot közöl a szocialista országépítés két legfontosabb szakaszáról: a mezőgazdaságról és az iparról is. A mezőgazdasággal például olyan csupa adat, csupa szám-cikk foglalkozik, mint „A szlovákiai földműves tegnap és ma", „A földművesek szociális biztosítása" és „A mezőgazdasági terményárakról" című cikkek. Viszont egyetlen olyan írást sem találunk, amely a délszlovákiai magyar földművesek életével foglalkozna. Hasonló a helyzet az iparral Megtudunk itt egyet-mást a brüsszeli világkiállításról, az automatizálás korszakáról, és az „Örvendetes távlatok" című cikkből statisztikai adatokat Csehszlovákia ipari fejlődéséről. Csak üzemeink belső életéről, ipari munkásságunk erőfeszítéséről nem tudunk meg semmit. S ha már minderről nem szól a Népnaptár, elvárnánk, hogy legalább a korszakalkotó eseményekről tájékoztasson. Többek között a mesterséges holdakra gondolunk, de hát a Népnaptár erről sem ír, mint ahogy nem foglalkozik a manapság mindenkit különösen érdeklő űrhajózás problémáival és lehetőségeivel sem. „A legfontosabb találmány" címmel közöl ugyan egy cikket, ebben azonban egy szót sem ejt a szputnyikokról. A cikk ugyanakkor megállapítja, hogy a legfontosabb találmányoknak az első szerszámgépeket tartjuk, mert csak ezek segítségével valósulhatott meg a többi találmány. E fölött nem vitatkozunk. Azt azonban már szóvá kell tegyük, — bármennyire szeretjük mi is á természetet — hogy az egyes hegységeket semmi esetre sem fontosabb ismertetni, mint a szputnyikokat. A Népnaptár mégis ezt teszi. Hegycsúcsokról oldalas képeket közöl, a második szovjet szputnyik modelljének bemutatására azonban csak anynyi helyet ad, mint a brüsszeli világkiállításon a Vatikán pavilonjában kiállított alumínium-Krisztus bemutatására. (Tessék róla meggyőződni. A zöldnyomású képanyag nyolcadik oldalán található egymás mellett, egyforma nagyságban: az alumínium-Krisztus és a második szovjet szputnyik.) Micsoda szerkesztői analfabetizmus ez? A Népnaptárnak aránylag a szépHanzelka és Zikmund legendás latra-kocsiját átvette a prágai Műszaki Múzeum Irodalmi része a legváltozatosabb. Szerkesztői logikátlanság azonban itt is található bőven. Mindenki tudja, hogy ez idén jelentős Ady-évfordulót ünnepeltünk. A naptár szerkesztői ennek ellenére megelégedtek Ady egyetlen versének a közlésével. Valamivel jobban járt Petőfi, akiről két hosszabb prózai írás szól, de a legértékesebbet: Petőfi költészetét csak a „Füstbe ment terv" képviseli. József Attilának viszont már ennyi hely sem jutott. A proletariátus nagy költője egyetlen verssel sem szerepel a Népnaptárban. És nem találkozunk a szocialista irodalom másik nagy harcosának: Nagy Lajosnak a nevével sem. E helyett több oldalon Molnár Ferenc és még jó egy pár, az előbbieket meg sem közelítő szerző szállítja az „irodalmat". Nem jelentéktelen szerkesztői mellékfogás az sem, hogy 8 oldalon közlik az 1958-ban szlovákul megjelent politikai művek jegyzékét, míg a három Gottwald-köteten kívül semmit sem írnak a magyar nyelvű politikai és szépirodalmi kiadványokról. Pedig nem nehéz rájönni, hogy azok, akik magyar nyelvű naptárt vesznek, bizonyára politikai olvasmányaikat is a magyar nyelven megjelentek közül szerzik be. A Népnaptár azonban nem tartja szükségesnek ehhez hozzájárulni. Ha nem kaphatnánk bőségesen magyar nyelvű politikai és szépirodalmi műveket, megértenénk a Népnaptár álláspontját. így azonban sehogy sem értjük, mint ahogy nem értjük azt sem, hogy a magyarul megjelenő Népnaptár anyagának két harmada mi oknál fogva fordítás? Miért nem lehetett az olyan fontos szakaszokról szóló írásokat, mint a mezőgazdaság és az ipar, olyanokkal megíratni, akik jól ismerik a délvidék ipari és mezőgazdasági dolgozóinaké problémáit? Mit érnek az olyan cikkek, amelyek nem azoknak és azokról szólnak, akik olvassák? A Népnaptár a szépérzést is hivatva lenne fejleszteni. Az idei szám azonban ezen a téren sem sokat tesz. Táblája giccs, illusztrációi sem jaj de jók, művészi képek reprodukcióiból pedig egyet sem hoz. Pedig az újságok és folyóiratok ma már számos reprodukcióval gazdagítják olvasóik ismeretét és fejlesztik művészi ízlését. A Népnaptár formáját sem dicsérhetjük. A hosszú éveken keresztül kis formátumhoz szokott olvasónak az idei formátum furcsa, idegen. Talán azért hat a tördelése is zavarón. Szívesert írnánk más hangnemben. A 10. évforduló azonban nem a csúcsot, hanem a mélypontot jelenti a Népnaptár történetében. A Szlovákiai Politikai Könyvkiadó kiadásában 60 ezer példányban megjelent idei szám sajnos arra figyelmeztet: így nem lehet és nem szabad naptárt szerkeszteni! BALÄZS BÉLA yiíichal Bili A bratislavai Hviezdoslav téri helyiség február 14-én megnyílt tárlatán Michal Tillner több mint ötven festménye árasztja a jóleső derűt. Ha nem tudnók, hogy Tillner mester, a malackai habár keramikusok sarja most 64 éves, bízvást azt hihetnök, A nemecká-i mészégető hogy harminccal kevesebb, csupa lendülettel dolgozó ifjú piktor. Két éven belül harmadszor találkozunk képeivel, első bemutatkozásakor a Művelődés Házában, másodszor meg az elmúlt nyáron Malackán. Minden alkotó munkánál természetesnek, sőt kívánatosnak tartjuk a változást. Vannak művészek, akiknél az átalakulás fokozatosan, majdnem észrevétlenül áll be. Tillner napjaink iramához alkalmazkodik és meglepő könnyedséggel, hihetetlen gyorsan változtatja formanyelvét, — kifejező eszközeit. Első megnyilvánulásként vakmerő színellentétei és hatásos folttechnikája jelentkezik. Stilizáló törekvése, mely az expresszivitás fokozása érdekében történik, helyenkint célt téveszt, mert majdnem elsikkad a forma. Itt egyes facsoportjaira gondolok. Jellegzetes a legegyszerűbb elemekre csökkentett, erősen körvonalazott, öszszefoglaló rajza, mely két év előtti hangulatfestö modorától erősen különbözik. Mindez üres formakeresés lenne önmagában, ha nem párosulna vele szervesen a pontosan beleillő tartálom, mely előző tematikájával szemben jelentékenyen gazdagodott. Maiság, szlovákiai valóság határozza meg mondanivalóját. Liptó, Árva lassankint eltünedező meredek tetős faházai mint félénk nyáj bújnak össze a sárga, kék, zöld hátterek előtt, — y\er új képei riadtan várva sorsukat. Bazovsky színeit visszhangozza aranybarna lángolásba karcsúsodó nyárfák előterében a sárga ég alatt álló sztracenai kis templom képe. A völgyzárógátakat és vízerőműveket, — az életűnket formáló energia forrásait konstruktív vonalvezetéssel veti vászonra Tillner. Az árvái tenger alkonyati képe, — s még néhány őszi — tavaszi hegyitáj kevésszavú, költői megnyilatkozások. Feltűnnek a régi Pozsony festői emlékei is, — felvonultatja fejlődő fővárosunk hatalmas épiilö háztömbjeit, — kék és pirosban izzó színek jelzik az erőteljes tempót, — az emelők acélos karjai a technika szerepét. A Kultúra és Pihenés Parkjánúk színes forgatagában, a viruló csokrokban, a tarka játékokban két kézzel osztja szét az értékes ajándékot: a jókedvet, az életörömöt. Don Quijote optimista, dekoratív fogalmazású figurája is olyan, mintha egy vidám képeskönyvből lépne ki. — Az olvasmányába merülő, gyerekesen szögletes vonalú ficttal lányka is napjaink hírnöke. Rózsás ég alatt, a kék Duna fölött emelkedik a Vár, — jóváhagyó igenléssel véve tudomášul az új.életet. Tillner nem feledkezik meg az üde színek áradásában sem a közelmúlt árnyairól. Kegyetlen vörösben izzik á nemeckai -mészégető kéményei a fasizmus emberéletet pusztító veszélyére figyelmeztető, emlékeztető fáklya. Olvasó lány (J. Herec reprodukciói) A hamuszürkébe borult ég apró kis fényjele arra int, hogy: „Őrzök, vigyázzatok a strázsán, az élet él és élni akar!" (fc>. j.) PRAVii

Ä ft** kpükími olvaúú... Testvérlapunk február 10. számába Vlilos Marko elvtárs, a Predvoj főszerkesztője a szocialista újságírás feladatairól írt cikket. írásában részletesebben foglalkozott kulturális életünk egyes kérdéseivel, hangsúlyozva, hogy a szocialista ember nevelésében fontos szerepe van az irodalomnak és ä többi művészetnek. Éppen ezért ä kritikának arra kell törekednie, logy állandóan szem előtt tartva az )lvaső nevelésének és a művészi alko:ómunka aktív befolyásolásának szükségességét, teljes egészében érvényesítse a pártosság elvét, ne engedje neg ennek a fogalomnak a leszűkítését. A kommunista pártosság pedig a narxizmus-leninizmus tudományos elveinek alkalmazását jelenti. A páros kritika az egyes művek eszmei és esztétikai oldalát dialektikus egységjen vizsgálja, ami lehetővé teszi a nű bíráló méltatásának tudományos ndokolását. A cikkíró ezután néhány konkrét >éldán azt a gondolatot fejtegeti, íogy a kulturális élet egyes fontos iroblémaival kapcsolatban a kritika lem mindig elvhű. A többi között bíálja azt, hogy a Szlovák írószövetség [iadóvállalata válogatást jelentetett neg J. A. Bunyin műveiből anélkül, íogy megfelelőképpen kommentálta olna ennek az orosz emigránsnak az letút.ját. Sőt mi több, egyes lapok Ľud Slovenské pohľady) objektiista recenziókat közöltek a könyvről. A helytelen nézetek ellen, a komlunista eszmék terjedéséért folytaott harcban — a cikkíró véleménye zerint — óriási szerepe van a lapokian folytatott polémiának. „Hiszen a robléma mélyreható megmagyarázása - írja Marko — mejklvánja a helytet len nézetek megcáfolását. S tudjuk, ' hogy a legmeggyőzőbb érvelés a polemizálás alapján születik. Megjelent a Pravdában egy érdekes szerkesztőségi cikk is, mégpedig a Mladá Tvorba című ifjúsági irodalmi havilapről, amelynek problémáit különben fiatal szlovák írók e napokban tartott értekezletén is tüzetesen megvitatták Andrej Plávka elvtárs, az írószövetség első titkárának beszámolója alapján. A Mladá tvorba a szerkesztőségi cikk értelmében gazdagította a szlovák kulturális életet, leheťôvé tette a fiatal írónemzedék szárnypróbálgatását és így bizonyos úrt töltött be. A folyóirat tízezres példányszáma is szép eredmény s még nagyobb az, hogy a lap segítségei nyújtott számos fiatal izmos tehetség érvényesülése útjának egyengetésében. A Mladá tvorba tehát igazolta létjogosultságát és megérdemli a további teljes mérvű támogatást. A Pravda-cikk ezután részletesen elemzi a lap munkáját mégpedig szoros kapcsolatban a XX. kongresszus után érvényesülő irodalmi áramlatokkal. Kifogásolja azt, hogy a fiatal írók egy része a jelenségeket nem látja összefüggéseikben, hanem egyoldalúan általánosít és így szubjektív célkitűzéseikkel ellentétes, objektíven káros hatást gyakorol. Ugyanakkor sokan az irodalmi divat hóbortjainak uszályába kerülve újnak tartják azt, amit nemcsak a szocialista, hanem a világirodalom is már régen túlhaladott. Ennek okát a cikk az élettel valő gyenge kapcsolatban, az eszmei felkészültség hiányos voltában, az apolitikus törekvésekben látja. A Pravda cikke bírálja azt a jelenséget is, hogy a fiatal írók az idősebb írónemzedék hibáinak helyes bírálatán túlmenően egyszerűen semmibe veszik az előző évek művészi termését. Ezzel kapcsolatban a következőket olvashatjuk a cikkben: „Helytelen volna azt követelni a fiatal íróktól, hogy utánozzák példaképeiket... Objektív igazság azonban az. hogy az új művészet nem jöhet létre az előző nemzedékek által alkotott haladó eszmei-művészi értékek elvetésével. Ez nem zárja ki azt. hogy a fiatal írónemzedék tagjai törekedjenek az új tartalom új formában való kifejezésére, keressék saját útjukat, a számukra legmegfelelőbb kifejezési eszközöket, el nem feledkezve azonban arról, hogy alkotásuknak a népet, a kommunizmus eszményeit kell szolgálnia." A cikk zárórészében hangsúlyozza, hogy az eszmei hibákért jelentős mértékben felelős az irodalomkritika, amelynek meg kell cáfolnia a helytelen nézeteket és küzdenie kell a helyes nézetek érvényre juttatásáért. tvorba A hetilap 6. számának egyik figyelmünket felkeltő írása Jurij Gavrilov szovjet kritikus cikke, amelyben érdemben méltatja tizenkét szocialista ország képzőművészete moszkvai kiállításának jelentőségét. A ^állítás sajátos meghatározó és döntő fontosságú vonását nemcsak abban látja, hogy ez az első ilyen irányú próbálkozás, amelynek célja áttekintő formában bemutatni a szocialista világ képzőművészetének fejlődését, hanem főleg abban, hogy ez a kiállítás a realista művészet nagy erejéről tanúskodik. Míg a Nyugaton mind nagyobb teret hódít az absztrakt művészet, egy halódó osztály bomlási folyamatának tükröződése a művészet síkján, addig a moszkvai kiállítás megcáfolhatatlan tanúbizonysága az új világ, a szocialista tábor egészséges realista művészete feltartóztathatatlan előretörésének. Ezé a művészeté a jövő! Gavrilov perbe szállva a szocialista realizmus ellenlábasainak „érvelésével", hogy a szocializmus uniformizálja és elszürkíti a művészetet, cáfolhatatlan bizonyítékra, a moszkvai kiállítás anyagára hivatkozik, amely az egyes alkotók sajátos és változatos művészi formafelfogásáról tanúskodik, habár az eszmei-esztétikai kiindulópont egyező. A cikkíró részletesebben foglalkozik az egyes nemzetek alkotásaival, főleg kínai, vietnami, csehszlovák és magyar művekkel, majd bírálja egyes lengyel képzőművészek absztrakt müveit, és síkraszáll azon tétel mellett, hogy a szocialista művészet a világ művészete fejlődésében új elemet jelent, amely lehetővé teszi a nemzeti hagyományok teljes mérvű kibontakozódását, a festészet és a szobrászat nemzeti formájának felvirágzását. A korszerű téma, feldolgozása, a reálista nemzeti hagyományok felhasználása mellett igazi művészi értéket hoz létre, ha természetesen alkotója nincs híján a tehetségnek. A Tvorba egy másik rövid cikke beszámol arról az érdekes vitáról, amely egy-két hónapja folyik a Lityeraturnaja gazeta hasábjain. A vita tárgya arról tanúskodik, hogy • szovjet embert nagyon érdeklik nemcsák a ma, hanem a jövő kérdései is. Milyen lesz a jövő irodalma? — erre a kérdésre szeretne választ kapni. Egy kárpát-ukrajnai olvaső aggódva azzal a kérdéssel fordult Vilis Lacisz íróhoz, hogy vajon a kommunizmus egész világon aratandó győzelme után nem érvényesül-e újra a konfliktus-mentesség elmélete. Lacisz a többi között így válaszolt: „A marxista világnézet arra tanít minket, hogy az emberiség élete elképzelhetetlen a fejlődés, az előretörés, a formák változása nélkül. A kommunizmus teljes győzelme után is továbbfejlődik és tökéletesedik, keresni fogja az új és tökéletesebb formákat és ezért az avult fermák j elhalnak és átadják helyüket az új ! formáknak. Hogy ezek milyenek lesznek, erről ma nehéz beszélnünk, ha nem akarunk vulgarizálni vagy naiv feltevésekbe bocsátkozni. A fejlődés, az előretörés, a régi felváltása az új által minden bizonnyal nem szűnik meg a kommunizmusban sem. Tudjuk azt is, hogy a régi nem adja át helyét az újnak harc nélkül. És ha ez így van, akkor lesznek emberi konfliktusok is és a kommunista társadalom írójának, akit nem terhelnek majd a konfliktus-mentesség elméletének béklyói, lesz miről írnia." A vitában ezzel kapcsolatban érdekes megjegyzése volt Sz Konyenkovnak, a nagy szobrászművésznek, aki hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a jövőben a „konfliktusok" legalábbis mai formájukban nem kell, hogy a művészet jellemvonásait képezzék, hiszen: „Az öröm nem olyan sokrétű, mint a bánat?... Az öröm és a boldogság, az ember teljes felszabadulása rendkívüli erejű és teljesen új, mesteri művészetet hoz létre." G. I. ÚJ 5ZÔ 7 * 1959. február 21.