Új Szó, 1958. december (11. évfolyam, 332-362.szám)

1958-12-12 / 343. szám, péntek

III- folytatás Szaskát, akinek anyját a háború vitte el, mélyen sebezték ezek a sza'vak; mihelyt annyira felnőtt, hogy nem kellett már félnie Fegya ökleitől, meg is fizetett értük. A magas parton együtt mentek az itatóhoz, s ekkor vállával könnyedén meglökte Fegyát, aki s vízbe zuhant, s azonnal eltűnt a sebesen rohanó árban. Oszni nem tudott. Szaska odanyújtotta neki az ostorát, kihúzta a. vízből, aztán megint visszaeresztette, tgy szórakozott vele mindaddig, míg Fegya nem kezdett juldokolni, s az arca el nem kékült. — No, te ördög fajzat, végre megmosdattalak, — szólt Szaska, miután partra húzta a pásztort. — De anynyit mondok, erről, ami,ma történt, hallgass, mint a sír, mert különben benn hagylak a vízben, hogy megfulladj, vagy az ostorommal fölhúzlak fi legközelebbi fára. Fegya nagy hangon jajgatni kezdett, és sebesen, akár a nyúl, a faluba rohant, ott elterült a földön és vadul rúg-kapálódzott a lábával. Összefutott a nép, sápítozott, fenyegették Szaskát, hogy törvény kezére adják. A világ szemében Szaska többé nem volt siratni való, szerencsétlen árva, hanem megtermett, erős legény, aki immár megállhat a maga lábán, s a „közvélemény" határozottan Fegyához pártolt: — Ne bántsd a nyomorultat! „Bárcsak minél előbb elvinnének katonának!" — gondolta nem egyszer vágyakozva Szaska. . Nem találta helyét a faluban, öszi estéken korán leszállt a sötétség a viharborzolta tarlókra: a szalmakazlakban didergetőn süvített a szél; az alig derengő alkonyatban fekete sereggel szálltak a csókák. A szél elöl fedél alá menekülő legények ilyenkor szenvedélyes játékba kezdtek, vagy egymásba kapaszkodva sorban ballagtak a harmónikás után. Velük szembe szakasztott olyan sorban énekelve jöttek a lányok. Előbb azt mímelte mindkét csoport, hogy nem látják egymást, nem veszik észre, aztán hirtelen, szinte észrevétlenül összekeveredtek, s együtt vonultak újfent a harmonika nyomában. Ez is volt a játék neve: „járni a harmonika után", s el-eljátszották minden áldott este, újévtől szilveszterig. Szaska is velük tartott, s közben egyre az járt a fejében: „Bárcsak minél előbb elvinnének katonának!" Nagyboldogasszony napján életében először részegedett le. Furcsa, tompa és vad erő áradt el benne, előbb rapityára tört Ördög-Fegya házában minden üveget, aztán összeakaszkodott a. többi legénnyel, elkeseredett ünnepnapi viadalban, és azon a napsütéses, az első dértől fehér októberi napon, amikor a vele egyivásúak egytől-egyig harmónikaszóval vonultak a körzeti katonai parancsnokságra, Szaska a rabszállító vagon rácsos ablakán keresztül nézett ki rájuk, s keserű öngúnnyal mondogatta magában: „Nesze neked katonaság!" Mindezt persze átkozottul nehéz lett volna elmondani Ancsutkinnak. „Elmegyek a szűzjöldekre", gondolta magában Szaska, mialatt elfelé ballagott a dobbantóról, s azonnyomban eszébe jutott Verka. „Hej, drágaságom!" A következő pillanatban egész lénye, akár az ingerült sündisznó, egyetlen tüskés gombolyaggá göngyölödött össze s már csak egy cél éltette: ütni, verni, késelni, odavágni; arcát gonosz mosoly torzította el: „Elmegyek... De előbb még ellátom az Andrej Fomics baját. Sok a nép a szűzjöldeken, elveszek köztük — nem találnak meg ..." 7. 'A jolyón túl a jenyves szélén kaszáltak, — ott végződtek a kolhoz rétjei. Esteledett már, amikor a kaszások .letelepedtek pihenni, hogy szusszanjanak egyet, mielőtt boglyába raknák az érett sarjúrendeket. Mint bronzból formált oszlopsor, úgy álltak a fenyők, köztük ferdén surrantak keresztül a hosszú, sárga napsugarak, az erdőt elárasztotta az a különös, varázslatos nyugalom, amely alkonyat előtt nemcsak a természetet, de az embert is hatalmába keríti — szinte eggyé forr a fákkal, bokrokkal, fűvel és mohával. Szinte kővé dermed ilyenkor minden. Fajdtyúk jön ki az útra egy fészekaljnyi csibével, mintha ember nem volna sem közel, sem távol. Csendesen kodácsolva nyújtja ki a fűből Hosszú nyakát, s körülötte bársonyos gombolyagként sürgölődnek a kicsinyek, jutás közben nevetségesen bólogatva fejükkel. „Nem látnának?" — hitetlenkedik 'Andrej Fomics és gyanakodva Verka felé pillant. E pillanatban a fajdtyúk furcsán kárálni kezd, a kis madarak minden erejükből futnak vissza a fűben az erdő széle felé, anyjuk meg szárnyra kap, röppen egyet, aztán újból, mintha ártatlan ravaszsággal így akarná tévútra vezetni az üldöző veszedelmet, szenqei MyikiryiKi: SNálLi^T A szárnysuhogástól Verka jelrezzent. Andrej Fomics azonban már\ előbb észrevette, hogy mialatt a lánya hátán jekve nézte a göngyszínű alkonyi eget, szeme sarkából két csillogó könnycsepp jutott végig az arcán. A mocsárban sárszalonka hallatta panaszos szavát, siratta Verka boldogságát. — Veled meg mi van, kislányom? — kérdezte csendesen Andrej Fomics, hogy a többiek ne hallják. — Beszéli már, ne haHgass. Mi után epedsz, sóvárogsz, hisz a szavadat sem hallani! — Csak úgy... — szólt Verka. — Magam sem tudom. Nincs ember a világon, akinek elmondaná, miféle gondolatokat forgat a fejében ... Azon az éjszakán vékony, éles sarlóként lógott az égen a hold a folyómenti rétek fölött, s a földön úgy megsűrűsödtek az árnyak, mintha mindegyik tátongó szakadék volna. Verka kiszökött a szállásról, s tétován megállt a bokrok sűrűjében. Micsoda zord, sötét, baljós éjszaka! A lány úgy érezte, óriási gödör mélyén áll, fülében ümgetve visszhangzott a csend, majd hirtelen siprüszkölve csutakolta csontgolyóhoz hasonlatos kerek és tar fejét. Nemrég még városi lakos volt, de most mindent csakazértis „jalusiasan" csinált: csizmában járt és oldalt gombolós ingben, fakanállal evett, s bár a cigarettát szerette, nagy odaadással szítta a kapadohányt, és agyagkorsóból öntve kezére a vizet mosakodott, bár a városból márványos mosdót hozott magával. Szerencsére, ezek a furcsaságai nem ártottak senkinek, legfeljebb talán a falusi bolt vezetőjének, akinek raktáron penészedtek a cigarettái. Az elnöknek kedve telt az ébredő reggelben. Forró nap Ígérkezett, a hajnalpír lassan, sietség nélkül, nyugodt aranyos-rózsás színekben kerítette hatalmába az eget, még sokáig látni lehetett a hegyesszarvú holdat, márpedig azt mindenki tudja, hogy ilyenkor világra szóló szép idő lesz. Mielőtt elment volna hazulról, Repkin szokása szerint bepillantott a noteszába, ahová pontokba szedve írta föl a másnapi sürgős teendőket. Öszszesen tizenkettő volt. A harmadik és a tizenkettedik pontot valami okból vastag, fekete vonal kapcsolta össze; ját, amikor a rendőr tisztelettudón megkocogtatta az ablakot. — Gyere ki egy percre, Grigorij Ivanics. — Inkább te gyere be, — szólt ki az ablak mögül Repkin. — Ki van nálad? — Senki. Csak a háziak. — Mégis inkább te gyere ki. Füstölünk egyet a ház tövében, — felelt kis töprengés után Ancsutkin. Repkin kiment. Letelepedtek, mindegyik sodort- magának egy jó vastag cigarettát a fekete kapadohányból, rágyújtottak. Ancsutkin csak hallgatott. A hold fénye rácsurgott a házak tetejére, elhúzódott az istállók közé a kútgémig, kecskebukát vetett a tó tükrén, mintha versenyezne a ki-kiugró halakkal, aztán megtorpant valahol a falu végén, talán mert meghallotta a szerelmesek nótázását, amely szemrehányón szállt feléje a néma estben: Hej, kedvesem, barna legény, Ne gyere ma, nem várlak — ketító hang tépte szét. Alighanem száraz ág hullt le egy fáról, vagy madár rikoltott a mocsár fölött, éjnek idején azonban elenségesen riasztja-az embert az erdő minden hangja, megremegteti a lomb susogása, minden kósza árny surranása. Verka felkiáltott, lélekszakadva törtetett keresztül a bozóton, s csak akkor lélegzett fel, amikor eleven ezüstként csillant meg előtte a víz tükre. Száraz nyáridőben a folyó gázlóján kisgyerekek is keresztül szoktak járni a túlsó partra, hogy az árterületen mogyorót szedjenek. Verka levetette könnyű, ujjatlan ruháját, feje köré kötötte és tétovázás nélkül belegázolt a vízbe; nem vette észre, hogy a vízhcrrdta homok szigetek a meder közepén nem látszanak ki az árból, csak a fűzfák teteje tör keresztül ritkás fésűként a folyó tükrén. Kezével hárogatva félre a szennyes habokat, Verka egyre messzebbre került a parrtól, s csak akkor kapott észbe, amikor a víz már a vállát mosta. Asszony módra, lábával ügyetlenül kapálódzva úszni kezdett. A feje köré tekert ruha vége a szemére hullott, megnedvesedett, aztán vitte, ragadta magával a víz. Arcába csapott a szennyes ár, egyszerre tele lett vízzel a szája, orra, fűié. Fuldokolva köhögött, halkan, alig halhatón kiáltotta: „Segítség!" s utolsó erejét megfeszítve, csapkodta a vizet kezével, lábával. Botorkálva gázolt keresztül a partmenti, messze a mederbe nyúló sekély vizén, el-elesett, egész testével belefúródott a meleg iszapba, majd ismét jeltápászkodott, ment tovább. Remegett a térde, feje, keze. Inni akart, tenyerével merített a vízből, de mire a szájához vitte, szétlocsogtatta. Sokáig feküdt a nedves, hideg homokon, aztán maszatos, nedves testére húzta ruháját és indult egyenesen a falu felé, minden lépésnél sajgó lüktetést érzett a halántéka táján. Ideges, szagatott kopogtatásra Szaska leugrott a szénapadlásról. — Elszöktél, híredet sem hallottam, — nyögte sírva Verka. — Majd belefulladtam a folyóba ... Jaj, alig- állok a lábamon, Szaska ... Hozzád jöttem, kedves ... Meg is mondom mindenkinek: nála voltam az éjszaka... — Eredj be a házba. — mondta a legény, riadtan a lány forró szavától. Lopata anyó szobájában éppen hármat ütött az ócska ingaóra. 8. Ilyenkor, szénakaszálás idején, amikor az az itfazság járja, hogy „A szénádat addig vágjad, míg a harmat fel nem szárad" — ez nem is olyan korahajnali idő ^faluhelyt. Repkin, a kolhoz elriöke épp az imént kelt föl, és vadul az elnök először ezt a kettőt olvasta el. „A folyón túlra terelni a csikóménest", „Beszélni Alekszandr Razdolnovval". „0h&!'• — ütött a homlokára az elnök és megnyalva ceruzáját, még egy fölkiáltójelelet is biggyesztett a két pontot összekapcsoló ferde vonal mellé. Kinn az utcán Ördög-Fegya, a kelekótya pásztor éppen nagyot fújt a ki tudja, mi úton-módon hozzákerült úttörő-harsonába. Megkezdődött a nap. 9. A tizenkettedik pont és a mellőle kiinduló ferde vonal azután került az elnök noteszába, hogy elbeszélgetett Ancsutkinnal, a körzeti rendőrrel. Estére járt az idő, Repkin már levetette oldalgombolós ingét és elégedetten öltötte magára városi pizsamáJURIJ HOJDA: Őrálló fenyő Feltűzött szuronnyal, mint az óriások silbakolnak a fenyők szótlanul. Tavasszal a nap meleget küld rájuk, a szél járja őket keresztül-kasul. A folyóparton állva, mélán nézik a víz tükrét, a szennyes habokat, mint posztjukon a hű örtállók, kik óvják nékünk a szép Kárpátokat. S a fadöntő, mint őrparancsnok sorra leváltja mind a vártáló fákat, s elküldi őket új állomásokra tovább védeni szép, nagy hazánkat. Sándor László fordítása Két tölgy Gyors röptű, fehér galambok s/állnak a magyar s ukrán földek felett. S hol határjelző oszlopok állnak — két tölgyfa összeölelkezett. Gyűlnek tenger felől a fellegek, de állnak sudáran a tölgyek. Nincs a világon olyan fergeteg, mely kidönthetné e két tölgyet! Sándor László fordítása Ragyog a hold jalunk egén, A szomszédok meglátnak. — Nos? — kérdezte Repkin, miután végigszívták a cigarettát. Ancsutkin köhintett. Aztán megint csak hallgatott egy verset, útifű levelét morzsolgatta ujjai közt, megszagolta, eldobta s végre kibökte: — Hallod-e, Grigorij Ivanics, győzd le már a hiúságodat. Eredj el magad a Razdolnov Szaskához. — Megállj csak! — értetlenkedett Repkin. — Egy szót sem értek. Kiről van szó? — Hát a Szaskáról. Ancsutkin ugyan nem volt mestere a szónak, de tőle telhetőleg elmondta, amit Szaskáról tudott. — Eredj el hozzá, Grigorij Ivanics, — fejezte be. — Tudod, az már úgy van... jól esik az embernek, ha az elnök maga megy hozzá és hívja dolgozni. Meglátod, egyszerre egy fejjel nő meg a Szaska. Ember lesz belőle. Én csak ismerem ... — Hát, ami azt illeti, a kolhozban mindig akad munka, — egyezett bele Repkin. — Jó lesz csikósnak az a te Szaskád? — Akár csikósnak is, mindegy az. ''A fö dolog, hogy magad menj el hozzá. Tudod te is, minden a bánásmódtól függ ... Hát meglesz, Grigorij Ivanics? — Meg, ne félj — nyújtotta a kezét Repkin. Ezzel el is búcsúztak. Benn a házban Repkin tüstént előkereste a noteszát, beleírta a tizenkettedik pontot és vastag íves vonással kötötte össze a harmadikkal. Későre járt már az idő, három óra múlva kezdődik az új nap. Ancsutkin Kolja ezalatt könnyű léptekkel, mint akinek mázsás teher esett le ff szívéről, rótta a falu utcáit, köröskörül, a kertekben és a gyümölcsösökben cirpeltek, daloltak, hegedültek a szöcskék. Közeledtére majdnem minden ház előtt két egymásba olvadó árnyék riadt szét, s újból egyesült, mihelyt a rendőr továbbhaladt. De ni csak, egy üres tornác! Kolja körülnézett. Leszállt már a harmat és mesebeli gyöngyökként csillogott a hol* fényében. Ragyogott a mezőre kifutó út, ragyogtak az Őrálló nyírfák, csillogott a szemétdombra vetett ócska vödör, a csomóba hányt forgács, a kerítés mellett a bodzabokor, meg Ördög-Fegya ferde seregélydúca — minden mintha kurtanyelvű kék lángokat lövellne magából... Kolját megcsapta az aszú széna észtveszejtő illata. Halkan köhintett, s mintha a rét jelöl áradó szag csábította volna elő, a pitvar sötétjéből nesztelenül egy árny bukkant elő — övé volt a gazdátlan tornác. — .Hol csavarigtál üyen sokáig? — kérdezte haragosan a lány. — Az embernek dolga is van, — legyintett sóhajtva Kolja. 10. Verka egy vesszővel félrehúzta a reteszt és a recsegő padlójú pitvaron keresztül bement a forró, csupalégy konyhába. Ügy látszik anyja, miután kihajtotta a tehenet, újból lefeküdt és elaludt. Verka sokáig állt az ajtóban, arcát a szárfához szorította, szemét lehúnyta; aztán elszánta magát, bement a szobába, sietve levetkőzött és anyja mellé bújt a dunyha alá. — Mama, ne ijedj meg, — suttogta. — Ébredj föl, anyu ... - Dar ja Kirillovna egy kicsit megijedt, félrelökte Verkát, de máris felérzett és kedveskedve korholni kezdte a lányát: — Te meg mit bújsz hozzám! Ideje már fölkelni... Hogy éltek odakinn az apáddal? Csupa szúnyog, úgye, seregestül teremnek a tócsákban',.. — Mama, én elmegyek a Razdolnovékhoz, — mondta halkan Verka. — Már megint a magad nótáját fújod! — ripakodott rá haragosan Darja Kirillovna. — Ha az ágy lábához kötöztök, akkor is elmegyek! Most is tőle jövök ... Anyja feljajdult. — Elmegyek, mama, — hajtogatta eszelősen Verka, és anyja keblébe fúrva fejét, 'forró szájjal suttogta: — inkább adjanak hozzá szépszerivel, hogy lakodalom legyen, hogy emberhez illőn házasítsanak ki... Röstellem így az életemet, mama! Kinn az udvarban a malac már jóideje éhesen sivalkodott, bökdösve az ól deszkafalát, s anya és lánya még mindig serítette a szót, könnyével öntözgette, vigasztalgatták egymást, aztán újból hajbakaptak bár egyik is, másik is tudta, hogy végül minden úgy lesz, ahogyan Verka akarja. Vagysokára elaludt a lány, álmában egy ideig még szipogott, akár a kisgyerek. Darja Kirülovna felkelt; felöltözködött, elnézte a lánya könnyes arcát, duzzadt ajkát, s egyaránt sajgott a szíve, akár arra gondolt, hogy enged Verkának, akár arra, hogy nem enged neki. Megetette a malacot, aztán visszament a házba, fölkeltette a lányát, s készülődtek, hogy kimennek a brigádszállásra Arufrej Fomicshoz, megmondják neki, mibén maradtak. Darja Kirillovna tiszta kendőt halászott elő a jiókos szekrényből, fejére kötötte menyecskésen. Verka csak most vette észre, hogy anyja tulajdonképpen még nem is olyan öreg, csak az arca hervadt meg a korareggeli jölkelésekťól, a kemence tüzétől, a paskoló esőtől, a hideg téli széltől. Verka süldőlányok szokása szerint röstellte nyíltan kimutatni szeretetét szülei iránt, de most kibuggyant belőle az érzelem, megsimogatta anyja jényes jekete haját, amely homloka felett dús fürtöseben buggyant ki a kendő alól s a fülébe súgta: — Édes Szokatlan gyöngédségtől eltelten léptek ki a házból, szívüket csendesmeleg érzés simogatta i.; A falu végén, a hosszú lóistállók előtt egy csomóba verődve, egymás hátára hajtott fejjel topogtak a másodfű-csikók. Táncoló paripán Szaska keringett az elnök, Repkin körül, a nyarat csúffá téve bozontos hosszú bundában. — Erőt, egészséget, Darja néne! — s fürkészően pillantott az asszonyra sárga héjaszemével. — Neked is, Alekszandr Mitrics, — felelte nyugodtan Verka anyja, s ballagott tovább, Verka lesütött szemmel, Szaskára rá sem pillantva sietett anyja nyomában. Szívét mégis határtalan öröm és elégedettség töltötte el. Elmenőben hallották még, hogy Repkin odaszól a legénynek: — Tegnap kieresztették á vizet a tárolóból. Nézz körül, jól ügyelj, hol hajtod át a csikókat a folyón. — Ne félj, nem nyúlfiik a csikóid, nem fulladnak bele, — felelte mosolyogva Szaska. Nyilván meglegyintette a paripáját, mert az állat egyszerre vágtatni kezdett. Darja Kirülovna és Verka a puha porban szaporázta a lépést a rozsföld mentén. Levetették a cipőjüket, szíjánál fogva kezükben vitték, s e percben meglepően hasonlítottak egymásra, éppen csak Verka valamivel jobban jelszegte a fejét, hogy a tarkóján érezze hajfürtjeinek terhét. Fullasztott a hőség. Szerte a határban illatozott a széna, szagos volt tőle még az út pora is, a rozs pedig nevelte kalászát, duzzasztotta viaszosati csillanó magvait: készült az aratásra. N agy szemű szitakötők rajzottak fölötte, recés szárnyukon megcsillant a napsugár. Fordította: TÓTH TIBOR P. Pinkiszevics rajza Vége ÜJ SZŐ 9 ŤAŕ 1958. december 12.