Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-18 / 289. szám, szombat

FELEDEN ES TORNÁN NEM TARTANAK LÉPÉST A MI HÁZUNK (Folytatás a 7. oldalról). mos üst körül foglalatoskodott, vagy éppen valakinek a köpenyét varrta, s arra gondoltam, hogy egyszer majd színpadról rendíti meg a szíveket. Nem volt világraszóló szépség. De ebben a délvidéki parasztlánykában, akinek apja még első csatározásainkban elesett, érződött az a különös női vonzás, melyről a világ minden színésznője álmokat melenget. S akkor, hogy a parancsnok beszélt velem, olyan darabot szerettem volna színre vinni, amelyben ez a szegény kislány rádöbbenhetne színészi hivatására. De egyúttal olyat is kellett választanom, hogy az, mint a jó bor, fölpezsdítse az éhes, fáradt, beteg embereket, akiknek köhögésétől reggelente visszhangzott a fagyos sziklahasadék. A tábortűz mellett ülve válogattam emlékezetemben a világirodalom fiatal hősnői között. Jeanne D'Arc? Nem illik ide. Szobrát Hitler bearanyozta Párizsban. Elektra? Nem, Szof okiész Elektrája túlságosan kimért és szónokias Anitának. Euripide Ifigéniája? Eszményi alak! De milyen távoliak a trójai háború szenvedélyei ezektől a kemény, zord, vakmerő fiúktól s menynyire idegen a görög királylány ennek a bájos olasz zsellérlánynak. Egyszóval az igazi szerepet Anita részére még nem írták meg. Gondoltam egy nagyot: magam leszek a szerzője. Az osztagparancsnok az önök katonáinak és partizánjainak hősiességéből merített lelkesedést. Magam is elhatároztam, hogy megírandó színdarabom hőséül azt a fiatal moszkvai lányt választom, akinek hőstette megrendítette az embereket. Zoját! Találni sem lehetne megfelelőbb szerepet az olyan adottságokkal rendelkező lány számára, mint a mi Anitánk. Zoja alakja egyre inkább magával ragadott. Persze nem ismertem hőstette részleteit, de néhány este elkészült a darab. Tulajdonképpen nem is színdarab volt, hanem tragikus párbeszéd az SS tiszt s a fiatal orosz lány között, egy éjszakából reggelbe nyúló párbeszéd... De micsoda dialógus volt az

1 Barátunk megállt a szoba közepén. Egyszerre olyan lett, mint egy kifeszített rúgó, mint a macska, amikor áldozatára akarja vetni magát, de valamiért mégis vonakodik megtenni. Mozgékony arca vadság és tehetetlenség, düh és bánat furcsa keverékét tükrözte. Azt hittük, most mindjárt rákezd a szenvedélyes monológra, s amelyikünk tudott olaszul, már indult is feléje, hogy tolmácsolja. De a színész felnevetett és ismét visszavedlett önmagává. — Nem megy. Ahhoz, hogy a Volta-tv létrejöjjön, ellentétes elektródokat kell összehozni. Anita nélkül nem sikerül a jelenet... A darabban mindössze három szerep volt: Zoja, az SS tiszt s egy öreg parasztasszony. Az orosz parasztasszony szerepét egy cirkuszi bohócból partizánnak felcsapott férfiú kapta. Az SS tisztét bizonyára sejti, — én ... Megkezdtük a próbát. Anita néhány olvasás után tökéletesen tudta a szerepet. Valami különös színészi érzékkel, az elhivatottság biztonságával tapintott rá szerepe lényegére, hatolt be mélységeibe. Ez a délvidéki parasztlány föl tudta fogni annak a legendás harcnak fájdalmát és fenségét, amelyet ott Keleten a sosem látott országban egy ismeretlen hősi nép vívott. Én sem jártam a Szovjetunióban s máig sem láttam Zoja arcképét. De bármilyen volt is a valóságban, én már csak úgy képzelem el a maguk hősnőjét, ahogy a mi Anitánk alakította. Szóval három szerep. Zoja, az öreg parasztaszzony és az SS tiszt. A színház: nagy betonraktár, a hegyek közt meghúzódó vasútállomás mellett. A színpad: hordókra erősített deszkadobogó. Díszlet: semmi. A meghurkolt kötél egyenesen a mennyezet gerendájáról csüng alá. Nem amolyan hamisítvány, hanem igazi kötél, amelyből még száll a gyantaszag. Két fényszórás gázlámpa világítja meg a színpadot. A nézők a sötétben ülnek. De érezni, hogy sokan vannak, hallatszik a székek recsegése, a rekedtes lélegzés s a száraz, hüléses köhögés, mely minduntalan felharsan a terem különböző sarkaiban. Az egyik lámpa ferde fénysugarat vet a közönségre, látom, hogy csillog a sor szélén ülő partizán szeme, — a nagy Giuseppe-é, —, ahogy nevezték —, akár a lónak, ha gépkocsi fényszórója süt rá. Házigazdánk itt megszakítja elbeszélését. Átmegy a szomszéd szobába. Némán, mozdulatlanul ülünk: annyi meglepetést ért Róma külvárosának ebben a csendes kis villájában. Amikor visszajön, ugyanabban a helyzetben Tornán annyival rosszabb, hogy itt szép, jól berendezett kultúrház is van mégis pang a kulturális élet. Ma is azon a babéron pihennek, amit jó régen a Csemadok színjátszói szereztek az egyik igazán jól sikerült háromfelvonásos színmű előadásával. A siker óta hónapok teltek el, de Tornán semmi jele, hogy akár a művelődési otthonban, akár a Csemadokban tennének valamit a kulturális élet >s az újabb sikerek érdekében. Ott jártamkor például többször kopogtattam a művelődési otthon ajtaján. Azt azonban olyan jól bezárták, hogy oda bizony senki sem mehet be. A tornai művelődési otthon így arra nagyszerű, hogy elzárkózzék a látogatóktól, arra azonban, hogy a kocsmák helyett a falu apraja-nagyja itt találjon esténként szórakozást, már nem. Pedig a művelődési otthonok, különösen amelyekben az agitációs központokat is elhelyezik, arra valók, hogy ide tanulni, szórakozni járjanak az emberek. De hogy lehetne a tornai művelődési otthonban szórakozni és tanulni, ha az mindig zárva van? A tornaiak nem is kíváncsiak a művelődési otthonra? Ha így van, ismét az illetékeseké a tennivaló. Miért nem találják meg a módját annak, „hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed menjen a hegyhez" Más szóval: miért nem teremtenek a művelődési otthonban olyan viszonyokat és olyan kulturális életet, amelyen keresztül szoros kapcsolatba kerülnek a legszélesebb tömegekkel? Dicsérnünk kell azt a kérdezz-felelek-estet, amit „Altalános gazdasági és politikai helyzet" címmel e hő 19-én készülnek megrendezni. Elismerésre méltó az az ötlet is, amely szerint azokat a kérdéseket, amelyre az esten feleletet várnak, már most be lehet dobni egy külön erre a célra felállított ládába. így a kérdez —felelek-est bizonyára sikeres lesz és betölti hivatását. Hasonló kezdeményezést a kulturális élet megjavítása érdekében is tehetnének. Az illetékeseknek és a lakosságnak közösen kellene megbeszélniük mit kellene és mit tehetnének kulturális életük fellendítése érdekében. Az együttes munkának, a közös elhatározásnak minden bizonnyal eredménye lenne Tornán éppúgy, mint Feleden. A közös akarat, a jobb kulturális élet akarása, Feleden a művelődési otthon mielőbbi felépítését, Tornán pedig a már meglévő művelődési otthon jobb munkáját eredményezhetné. Balázs Béla talál. Egyébként jómaga sem kevésbé izgatott. Karján rövid, fekete posztózubbony, amilyent a német csapatok SS tisztjei viseltek. Persze, ott a két ezüst villám is a gomblyukban. — Bezzeg nem kínlódott vele ruhatervező. — Szent igaz. Ezt a mundért az utolsó összecsapásokból hozta a nagy Guiseppe, akit már említettem. Szerelmes volt a mi Anitánkba. „Giuseppe és Anita — éppen mint Garibaldi" — csúfolkodtak a partizánok. A fiú úgy járt utána, mint az árnyék. Hatalmas mancsával megadóan tisztogatta a zöldséget, válogatta a makarónit, mosta az edényt, csakhogy a közelében lehessen. De a lány közömbös maradt, hogy is lehetett volna másképp? Csak erő volt az a legény, csiszolatlan, együgyű erű, de ő, ő... Különben ez nem tartozik a tárgyra. Térjünk vissza a színpadhoz. Elhihetik, hogy egész színészi pályafutásom alatt nem izgultam annyira, mint ezen az estén. Bosszúságomra éreztem, hogy jobban drukkolok, mint az a falusi kislány, Anita? Hát ö egyszerűen úgy viselte Zoja jelmezét, mintha örökké abban járt volna és testestől lelkestől az ő tiszta, már-már szentté magasztosult népi dühét tüzelte, s megtartva mégis legfőbb lényegét, roppantul bájos volt. De én? Hisz nekem más szerepem és más feladataim vannak. Anita-Zojának buzdítania, lekesítenie, hőstettekre szólítania kellett a fáradt, beteg, éhes embereket. Az én játékomnak a gyűlöletet, a harci kedvet kellett magasra szítania a szívükben. Így értelmeztem feladatom és izgultam, futja-e tehetségemből, képes leszek-e rá? És azonkívül nehéz is a nácik ellen harcoló olasz partizánnak az átkozott ellenség bőrébe bújni. Azt mondják, hogy míg a színész mások szívét lángra gyújtja, jómaga higgadt és józan kell hogy maradjon .. Lehetséges, lehetséges ... De mikor megkezdődött a párbeszéd a tiszt s az ifjú partizánlány között, akit fel kellett akasztania, amikor Anita megvető és dühös szavakat vágott az arcomba, éreztem, hogy a jelenet egyáltalán nem úgy halad, mint a próbákon. A bánatos ifjú szemek helyett száraz és dühös szempár szikrázott reám. Ez az Anita-Zoja úgy beszélt, Mozilátogató közönségünknek arány- | lag rövid időn belül alkalma lesz megtekinteni azt a három szovjet filmet, amelyek a különböző nemzetközi fórumokon ebben az esztendőben kimagasló sikert értek el A Szállnak a darvakról, a Csendes Donról és a Mi házunkról van szó. Az első még ebben a hónapban vetítővászonra kerül, a Solohov nagy kozákregénye alapján készült filmtrilógia a csehszlovákszovjet bacjitság hónapja keretében jut e! hozzánk, míg a harmadik filmet, A mi házunkat, amely a brüszszeli világkiállítás keretében rendezett nemzetközi filmfesztiválon elnyerte a rendezés díját — már játszszák mozijaink. Ezúttal éppen erről a műről akarunk néhány szót szólni, annál is inkább, mert úgy látszik, hogy a film köznapi címe sokak számára nem jelent különösebb vonzóerőt. Pedig ezt a filmet kihagyni nagy vétek volna, hiszen előre meg kell mondanunk, olyan alkotás, amely méltán tartozik a szovjet film új és hatalmas fellendülését jelző művek sorába. Köznapi a film címe és hétköznapi a története is. A harmincas évek derekán egy moszkvai új házba beköltöznek a boldog lakók. Itt látjuk a munkásember Dávidov családját, Dmitrij Kasirev geológust és feleségét, Lidát, Volinszkij tudományos dolgozó kis családját és Nyikolajevna színésznőt. Telnek-múlnak a napok, az évek és nem történik semmi „különös". Pereg az élet, magunk előtt látjuk kibontakozni az emberek jellemét, tetteikben ismerjük fel nemes vonásaikat és hibáikat is, figyelemmel követjük életsorsukat. Bonyolódnak és megoldódnak a dolgozó emberek kisebb-nagyobb problémái, szemünk előtt Izmosodik szerelemmé a gyermekek pajtási viszonya, játszódik le Lida, a férje munkájának követelményeit majdnem az utolsó pillanatig meg nem értő, hiányt érző asszony tragikus botlása, majd feleszmélése, az idősebb Davidov-fiú iránta fellobbanó szerelmének története és sok minden más apró mozzanat, konfliktus, amelynek összessége a ház lakóinak életét jelenti. S ekkor kitör a háború. A film nem mutatja a front borzalmait, de hűen ábrázolja a hátország állásfoglalását, a szovjet embert ezekben a súlyos«háborús napokban és években. Itt is az emberek cselekvésének egyszerűségében sokkal több az erő, mint sok más háborús film monumentalitásában, túlzott patetizmusában. Az emberek itt nagy szavak nélkül teljesítik kötelességüket. Hí a haza, fegyverbe szólít a nagy szovjet ország s az emberek búcsúznak és mennek, mert tudják, hol a helyük, mi a feladatuk. Nem fitogtatnak hősiességet és ahogy cselekszenek, ez mégis mindennél igazabb, hitelesebb patriotizmus, hősiesség. A háború súlyos áldozatokat követel meg. A ház lakói közül többen nem térnek haza, vagy, mint Kosztya, nyomorékként látják vissza otthonukat Sok élettörténet után pont kerül. De a győzelmet követő évek begyógyítják a sebeket, az élet folytatódik, amit oly szépen jellemez a film zárórésze: Kasirin, az elesett geológus helyére az egyik Davidovfiú lép. Két fiatal rendező, L. Kulidzsanov és J. Szegei — Szergej Geraszimov tanítványai — harmadik műve ez a film, amelynek alapját úgyszintén eddig ismeretlen szövegkönyvíró, I. Olsanszkij első elfogadott, pályázaton díjnyertes szcenáriuma képezte. A fiatal művészek legnagyobb érdeme éppen az, hogy ilyen közel tudták hozni hozzánk a szovjet embereket, hogy csillogó aranyat tudtak kibányászni a „szürke hétköznapok" történeteiből. Csak a nagy művészet képes arra, hogy ilyen — elmondva laposnak tűnő — témákat magávalsodró költői erővel jelenítsen meg. A mi házunk alkotóinak ez sikerült, mégha a film részleteiben nem is mentes egy-két hibától. (Főleg Kosztya alakja nincs eléggé kidolgozva.) Művészi törekvésükben nagy támogatást jelentett számukra a kiváló színészgárda, különösen V. Tyeleginova az anya és N. Jelizarov, a férje, Dávidov szerepében. összegezve csak annyit mondhatunk, hogy saját kárát látja, aki elmulasztja megtekinteni ezt a kiváló filmet. Gály Iván Ismeretlen Mozart-operát fedeztek fel a bonni zenei irattárakban — írja a Neue Rheinzeitung. Az opera címe: Hajnali ébresztő. A kutatások szerint Mária Terézia rendelte egy főhercegnő esküvőjére. Egyes motívumai belekerültek a Figaro házassága kórusába. A Dél-Afrikai Unió hivatalos közlönye közölte annak a háromezer könyvnek a jegyzékét, amelyeket „illetlen vagy trágár jellegüknél fogva" betiltottak. A listán szerepelnek Maupassant, Zola, Tonessee, Williams és Francoise Sagan művei. Kun Béla tanulmánya vezeti be Petőfi válogatott költeményei legújabb orosz nyelvű kiadását, amely a napokban jelent meg a moszkvai Állami Szépirodalmi Kiadónál. A kötetet Kun Agnes szerkesztette. Egy panaszlevél ügyében mentem el Feledre. A levélíró azt panaszolta, hogy az Üj Szó nem foglalkozik a községgel, pedig lapunknak Feleden is számos olvasója van. Egyetlen, amiről tudomása szerint többször írtunk a gépállomás. Ezenkívül semmiről sem adunk hírt. Pedig - ha nem is jót — lenne mit írni Feledről is. Őszintén szólva meglepett a levélíró hangja. Furcsa, hogy valaki akkor is hiányolja az otthonáról szóló híreket, ha azok nem dicsérők ... Dehát mi lehet az, ami Feleden rossz, s az erről szóló bírálatot sokan mégis szívesen olvasnák? A kérdésen nem kellett soká gondolkodnom. A levélírónak eleget téve, hogy jóvátegyem a mulasztást, ahogy ellátogattam Feledre, hamarosan rájöttem, „hol szorít a cipő." De gyerünk sorjába, úgy ahogy a látogatás során megtudtam egyetmást. Szombat délután van. Felkeresem a levélírót és arról faggatom: mit kifogásol, mit szeretne az újságban Feledről olvasni? — Nem is annyira azt kifogásolom, — hangzik a válasz —, hogy keveset írnak rólunk. Inkább azért vagyok elégedetlen, hogy nem írnak arról, aminek annyira érezzük a hiányát. Tovább kíváncsiskodom, amire a panaszos most már kertelés nélkül mondja: — Délután van. Menjen végig FeMegjelent a Korunk A Korunk legújabb száma többek között Gáli Ernő: Az értelmiség szocialista nevelése, A. P. Butyenko: A „nemzeti kommunizmus" — a burzsoázia ideológiai fegyvere, Nagy István: Regényszerkezet és írói világnézet és Günther Eggebrecht: Atom, hatalom, lelkiismeret című cikkeit hozza. A Tények és Érvek című rovatban a többi között A tőkés világgazdaság az amerikai válság hatósugarában, A revizionista hamisítás — monopolkapitalista' valóság, A túltermelési válság és osztályharc, valamint Szakmai tudás és leleményesség címmel találhatunk cikket. A Korunk legújabb számában gazdag anyagot tartalmaz a Krónika, valamint a Szemle és bírálat című rovat is. leden és keressen valamilyen szórakozást. Nézze meg, mivel töltik itt a dolgozók munka utáni idejüket, van-e valamilyen lehetőség szórakozásra, kulturális életre. Éppen az Üj Szó-ban olvasom, hogy egyes falvakban, milyen jól töltik az estéket, milyen tevékeny a kulturális élet. Itt? Nézze meg, mi van nálunk? Megértettem a panaszt és megtudtam, hogy a hiba, amit levélírónk kifogásol, Feled kulturális életében van. De hiszen Felednek olyan szép a múltja, a kultúrát előbbre vivő annyi jeles ember neve fűződik e vidékhez. Lehetséges, hogy Feleden ma éppen a kultúra a „hamupipőke" ? Tovább kérdezősködöm és keresem a művelődési otthont, de ilyesmiről kevesen tudnak. A harmadik ember, akinél érdeklődöm, mondta csak meg, honv Feleden most építik a művelődési otthont és körülbelül jövőre, vagy 196C-ra lesz kész. A mozi sem felel meg a követelményeknek. Egy öreg helyiségben van és sem a nagysága, sem a berendezése nem elégíti ki az igényeket 4 Csemadok, a CSISZ, s a többi kulturális szervezet alig tesz valamit. Az iskolában fo'-'V ä munka, de a kulturális élet ti rületén semmivel sem dolgoznak jobban, mint a helyi tömegszervezetek. Feleden egykét kivételtől eltekintve az a helyzet. hogy ha van valamilyen kulturális összejövetel, az a vendégszereplőknek köszönhető. Önerejükből úgyszólván semmit sem csinálnak. Az igaz, hogy nincs kultúrházuk. De hát csak ott lehet kulturális életet élni, ahol modernül berendezett kultúrház is van ? És ahol nincs és mégis jó a kulturális élet? Feleden akár csak a múltban, ma is kultúrszomjas nép lakik. A különbség csak az, hogy míg azelőtt tettek a kultúráért valamit, ma csak gondolnak rá és azt szeretnék, ha minden jó és minden szép magától jönne. Pedig az eredményekért a kultúra vonalán is dolgozni kell. Tevékeny kulturális élet Feleden is csak úgy lesz, ha a község lakói összefognak és önerejükből teremtenek kulturális életet. Lehetőség van, akarni kell. Természetesen nem fog ártani, ha az illetékesek, elsősorban a helyi nemzeti bizottság tagjai kezdeményezőbbek lesznek, és az eddigieknél nagyobb gondot fordítanak arra, hogy Feleden is virágozzék a kultúra. Mindez szinte szó szerint vonatkozik Tornára is. Noha Feled és Torna elég messze vg£ egymástól, a helyzet mindkét helyen azonos. mintha nemcsak az igazság, hanem az erő is az ő oldalán állott volna. Mintha maga a sors szólott volna belőle. És kitágult szembogarában igazi gyűlöletet láttam, vad és kérlelhetetlen gyűlöletet. De még különösebb volt, hogy én, a színész, aki már annyi szerepet játszottam, ezekben a pillanatokban igazi rémületet éreztem, rémületet és reménytelenséget, mint bizonyára a valóságos SS tiszt, aki felakasztotta azt a kislányt Moszkva közelében. Ügy vagdalkozott a párbeszédünk, mintha szablyákkal vívtunk volnak élethalálharcot, s a bohóc szeméből, aki a parasztasszonyt játszotta, igazi, nem színészkönnyek hullottak. Onnan, a raktár félhomályából pedig száz és száz szem figyelt ránk. Nem láttuk őket, de éreztük a tekintetüket. Még a száraz köhögés is elhalt a teremben. Tudtam: a közönséget magunkkal ragadtuk, szivük kezünkben van. Ez igazi siker. Most már csak az a fontos, hogy el ne szakadjunk, vigyük végig a jelenetet. Megragadtam a kötelet, kezdtem hurkot vetni, kezem hamisítatlanul reszketett, mini egy valódi gyilkosé. Mikor azonban a hurokkal a kezemben Anita felé indultam, nem hátrált, mint a próbákon, hanem, továbbra is mozdulatlanul, szinte dermedten állt. És ahelyett, hogy meglendítettem volna karom, lesütöttem a szemem. Az egész jelenet eltért a szövegtől. E helyett a replika helyett: „Legyetek átkozottak vadállatok, az emberek majd megbosszulnak bennünket!" — Anita váratlanul dühösen az arcomba köpött. Es ebben a pillanatban a raktár feszült csendjében lövés dördült. Éreztem, hogy valami forró a mellembe fúródik a jobb vállszíj alatt és a padlóra estem. Emlékszem, milyen elszörnyülködve kiáltott fel Anita, emlékszem, milyen lárma keletkezett a teremben, emlékszem, hogy egész közel, az arcomnál a nagy Giuseppe szemét láttam. Ekkor eszméletemet vesztettem ... A színész elhallgatott. A fekete SS zubbony remegett a kezében. Felénk nyújtotta. — Nézzék meg figyelmesebben. A jobb vállpánt alatt könnyen észre lehetett venni egy lyukat, a hátán pedig egy nagyobb és roncsolt szélű másikat. — Átlőtték? A színész bólintott. — Véletlen lövés? — Nem, dehogy. A nagy Giuseppe röpítette belém ... Tudják, nem várhatta meg, míg a gaz hitlerista felakasztja azt az elragadó orosz kislányt. Letépdeshetem és a konyhára adhatom a leveleket ezekről a babékoszorúkról — körbemutatott a falakon, — de ez — nem színészi, hanem természetes mozdulattal szorította magához a zubbonyt: — ez örök életre szól!... — Na és mi lett később? — Tulajdonképpen ez minden, ami a történethez tartozik. Nos, különben elég sokáig halódtam ott a hegyek között a sátorban, miután a partizán orvos elvégezte a műtétet. A nagy Guiseppe, ez a szenvedélyes néző, aki olyan magas elismerésben részesítette játékomat, gyakran megjelent ágyamnál. Azután elmaradt egy napra, két napra, egy hétre, végül megtudtam, hogy elesett, amikor egy náci gépkocsit próbált felrobbantani. — Es Anita? — Anita? — a színész jó darabig nem válaszolt. Szeméből eltűnt a sajátságos tűnődő szomorkás kifejezés. Gúnyossá vált a tekintete. — Bizonyára azt várják, hogy most azt mondom, filmcsillag lett belőle, a parlamentben ülésezik, vagy titkára lett egy kommunista párt sejtnek. Nemde? Hisz maguk imádják az ilyen befejezést. — Persze. Ha csakugyan olyan dicsőségesen harcolt és olyan tehetséges, ahogy maga meséli, nálunk ez természetes volna. — De nálunk sajnos nem, Vége lett a háborúnak, minden visszatért a régi kerékvágásba. A partizánok hazaszéledtek. Kevesen emlékeznek hősiességükre. Ellenkezőleg: szeretnék velünk elfeledtetni. — Na de mégis, mi lett Anitával? — Mikor elhagytam az ágyat, az osztag már nem volt meg Nyomát vesztettem Anitának. Egyébként őszintén szólva nem is kerestem . .. Hogy miért? Elhallgatott s révetegen bámulta a fekete zubbonyt. Fordította: MÁRTON ISTVÁN ^ZÖ 8 * 1""" "któber 18.