Új Szó, 1958. augusztus (11. évfolyam, 211-241.szám)

1958-08-14 / 224. szám, csütörtök

UTOLSO ÜZENET Egy nagy költő, egy nagyszivű ember utolsó üzenete fekszik előttünk az asztalon. Két szemérmesen szürke kötet, melynek súlyát csak akkor érzi az ember, ha felemeli, kezébe veszi, s belelapoz. Szabó Lőrincz 40 éves műfordítói működésének gazdag és hatalmas anyaga közel kétezer oldalon most érkezett el hozzánk. Életének utolsó percéig dolgozott ezen az emberfeletti teljesítményt Igénylő csodálatos művön, melynek gondolata még az ifjú Szabó Lőrincben fogamzott meg, s amely gon-^ dolat mellett kitartott hűségesen,

v mint az egyszer szerető nagy lelkek, egy egész életen keresztül. „Örök barátaink". Ezt a címet adta első műfordításgyűjteményének évekkel ezelőtt, ezen a címen jelent meg utolsó üzenete is egy 40 éves költői életmű ráadásaként, kiegészítőjeként és szerves részeként. Az „Örök barátaink" végleges formáját ő maga adta meg. Halála megakadályozta, hogy a befejezett nagy mű elé előszót vagy bevezetőt írhasson, mi azonban, akik Szabó Lőrinc költészetét nem csak szeretjük, de emberré válásunk egyik lépcsőfokának tartjuk, mi, akik tanítványai szeretnénk lenni abban a mélységes emberszeretettel átszőtt nemes egyszerűségben, mely egyéniségének a magyar lírikusok népes táborában igen előkelő helyet biztosít, mi, előszó nélkül is megértjük a tanító utolsó üzenetét. Öt, magát kell idéznünk, az Örök barátaink első kötetéhez annak idején írt bevezetőjét, ha meg akarjuk fogalmazni, miért született meg e negyven éven keresztül készült hatalmas mű. „Ez a könyv azért született, hogy gyönyörködtessen és hogy barátunk legyen. A barátaimat mutatja be. akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait... Og.y érzem köztük magamat, mint a házigazda a vendégei közt. Felelős vagyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket ismertetem velük, őket pedig a magyar közönséggel... Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, kedvemrevaló barátokra, velük beszélgetek. Magyar beszédük mégis csak más, mint néma jelenlétük a könyvtáramban. Segítséget, igazolást, bátorítást kapok tőlük s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sokmodern és sok konzervatív elfogultságra. Helyesebb léptéket az időtlen szemléletre. S készült ez a könyv Somorjai aratóünnepély Lapunk hétfői számában közöltünk már hírt a somorjai aratási Ünnepélyről. Azóta ugyan elszaladt pár nap, azonban még mindig időszerű, érdemes rá visszatérnünk és foglalkozni vele. Ez azért is fontos, mert az ott fellépett Csemadok csoportok műsora hivatva volt egyben pótolni azt, amit Zselízen elmosott az eső. Hasonló „Zselíz-pőtló" rendezvény lesz 17-én Gútán, a hó végén pedig Tornaiján. A Csemadok Központi Bizottsága helyesen fontolta meg a zselízi Énekes Táncünnepély ilyen „felújításának" szükségességét. A kultúrcsoportokat így az eddiginél sokkal több néző tekintheti meg. Tehát többen szórakozhatnak, de egyben többen beszélnek, gondolkodnak is majd a Csemadok munkájáról. Márpedig gondolatokat ébreszteni az emberekben, okot adni vélemény-nyilvánításra, egészséges vitára — ez is a kulturális forradalmat szolgálja és szélesiti ki. Értékelése előtt azonban előbb néhány Szót a helyről, hiszen a környezet nagy befolyással van a műsor hatásosságára. A Békepark lidezöld fái lombsátorukkal védték a részvevőket a tűző naptól, ittott azonban átszűrtek egy-egy fénycsovát. Jókedvű bácsik, kiöltözött asszonyok, kacagó fiatalok jártak keltek a Laci-konyhák, a sátorboltok, asztalok között. A hangok és dalfoszlányok pecsenyeillattal vegyültek egybe. Voltak, akik a fűbe telepedtek, mások állva kóstolgatták a zöldes-sárga, valódi bazinit, sétáltak, udvaroltak a fiatalok. Egyben azonban mindenki egyforma volt: az arcokon látszott a jólvégzett munka utáni felszabadult, feszéljtelen érzés, az elégedettség és elemi életöröm. S volt a szővetkezetesek napszítta arcában büszkeség ís, hogy elsők voltak! Ez a szabadban töltött néhány óra, szomszédfalubéliek találkozása, véleménycseréje — ez is kulturális érték, a ma emberének lelki tápláléka. Amikor a galántaí énekkar tagjainak ajkán felcsendült a dal, az elszéledt tömeg odavonult a nézőtérre. Háromórás kultúrműsor kezdődött, amelynek legnagyobb részét tánccsoportok adták. Ismert dolog, hogy az énekkaroknak nem megfelelő a szabadtéri fellépés. Az elég kisszámú galántai énekkar szereplésének hatását tehát ez a körülmény is csökkentette. Utánuk Sztriezsenyec Rudolf csoportja jött a színpadra. Ez a csoport méltán viseli egy nagyobb terület, a Csallóköz nevét. Képes arra, hogy színvonalasan képviselje. Csupán legújabb táncuk, a Gyöngyvirág szedéstől-hóhullásig nevű összeállítás nem pereg olyan jól, mint már többi számuknál megszoktuk. A tardoskeddi csoport a Váskatáncával már sok tapsot aratott. Ez a tánc egyike a legsikerültebbeknek, amit Csemadok-együttes adott elő. E két együttesnek jó érzékű, hozzáértő vezetője van; más csoportoknál éppen ennek a hiányát tapasztaltuk. Cjböl mutatkozik a Kerületi Népművészeti Tanácsadók gondosabb munkájának szükségessége. Vonatkozik ez az élénk tevékenységéről ismert magyarbéli csoportra is. Farsangolójuk nem végiggondolt feldolgozás. Láttunk már jobb táncot is tőlük: A magyarbéli borozót. Mivel a csoport tagjai szorgalmasak, megérdemelnék, hogy jobb, szakember által feldolgozott táncot tanulhassanak be. A taksonyi együttes nem rég kezdett szerepelni nagyobb rendezvényeken. A kezdet velejárója, a bizonytalanság meg is mutatkozott táncukban. A táncszámok között szólisták léptek fel népdalokkal, és a műsort így tarkábbá, színesebbé tették. Megszoktuk már, hogy legalább egy szavalat is hangzik el az ilyen rendezvényeken. Somorján ez nem így történt. Azt jelenti ez, hogy a bratislavai és a nyitrai kerületben, (ezek csoportjai léptek fel) egyetlen irodalmi szakkör sincs. Pedig ideje lenne már, legalább a járási székhelyeken megszervezni. P. J. | játékból és gyönyörűségből. A rnűI fordítás sokféle örömöt egyesít, nélküle vak és süket maradna az érdeklődés, majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélekcseréje, gondolatcseréje az emberiség egyetemes, együttes töprengése, az élet kis és nagy dolgai fölött." Hasztalanul keresnénk gondolati rendszert e két kötet műfordításai között, egy költői lélek szeszélyes csapongásai ezek, de olyan csapongások, melyek végső soron egyetlen célt szolgálnak, gazdagítani a magyar nyelvet és a magyar lelket. Gazdagítani oly értékekkel, melyek költői műfordítások nélkül örökké ismeretlenek maradnának előttünk. A műfordítás sohasem volt hálás egyetlen költő számára sem. A műfordítás csak egyetlen nyelven érték, s műfordításaival még egyetlen költő sem vált világhírűvé, hiszen a varázs szertefoszlik, midőn más kéz érinti művét. Műfordító, jó műfordító csak az lehet, ki maga is költő. Át kell éreznie a lefordítandó versben muzsikáló szépséget és igazságot. Azonosulnia kell vele, aztán újra megkölteni, megszülni önmagából, mint új alkotást. S a legnagyobbak mindig megérezték, hogy a világ „szellemi árucseréjében" részt kell hogy vállaljanak műfordításaikkal. Megérezték, számukra a műfordítás nemcsak kötelességérzetből végzett szükséges munka volt, hanem éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra, az eredeti alkotások. Szabó Lőrinc ezt tette. Ő maga írja, hogy a kitűnő műfordítás, az egyben kitűnő költészet, s a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás hasonló eredményeivel. Olyan ez a két kötet, mint egy érdekfeszítő útleírás, a nagy felfedezések korának érdekfeszítő olvasmánya. Mindenegyes darabján érezzük, hogy az illető vers egy-egy nagy felfedezés volt a költő számára, s e felfedezését elénk tárta, hogy mi is együtt örvendjünk vele. Hányan vagyunk úgy, hogy rengeteget olvasva azt hisszük, ismerjük már az egész világirodalmat, aztán évek múlnak, s rá kell jönnünk, hogy ismereteink nagyon is hézagosak, s ilyenkor némi reménytelenség önt el bennünket, hogy a szakadékokat valaha is képesek leszünk betölteni. Szabó Lőrincz könyve rengeteg hézagot, szakadékot betölt lelkünkben, s ugyanakkor felveti a gondolatot, vajon mikor lesz teljes ismereteink tára. A két köteten keresztül egy halványan észrevehető fejlődési vonal húzódik végig, az ifjúkori rajongástól az elmélkedő öregkor önmagábamerülő, szemlélődő, áhítattal való lelkesedéséig. Egy költő önéletrajza ez a két kötet, szellemi életének fejlődési rajza, a lélek gazdagulásának lírai története. D. S. A napokban Bratislavában lezajlott ejtőernyős világbajnokság egyik csoportos ugrását mutatja be Greiner Sybill festőművésznő rajza. PETRIK JÓZSEF: üers'irás köibevi I Néha cél-fontoló utasként megakad tollam a papíron, és versem értelmét fitymálva évődöm, vajon mért is írom. Mit szolgálok erőm elrejtve szóképekben, hasonlatokban? Nagy polcokon hány versre váltott élet pusztul — nem olvasottan! Lehetnék szántó, — két karomban szoríthatnám munkám gyümölcsét, vagy kovács — s nagy kalapácsokra diktálnám, hogy erőm üvöltsék. — Ám a mindenség zajjal, színnel esdekel új összhangra szomjan. S gyönyörű rendelés vezérel, hogy lássam, értsem, egybefonjam. Látom az embert* fénybe nőni, tettbe érni a gondolatot, éhes álmot kenyérre váltó nagy napok sortanúja vagyok. — Ha nem szólok, dalolnak mások; tán fásult szívvel, csonka szóval, s ajkukon a nagy küzdelemből kél csak érzelgős, csacska sóhaj. Ha nem szólok, majd játszanak dalt illatos ujjú, vers-daliák: nyálkás, selymes rímekbe fojtják az alkotó nép nyers igazát. Az daloljon igét e népnek, akit ő szült, ki véle érez, s lelkének tiszta lángolása méltó az építők szívéhez! — Kétségem leküzdve így lettem szólni vágyó és írni bátor. Egy világ dőlne össze bennem, ha e nép ellökne magától. 1 John Steinbeck: A LINCSELŐ E. FUCHS SZIDÖNIA illusztrációja Az izgalom hulláma, az emberek tülekedése és zsibongása lassan elült a városi parkban. A szilfák alatt még embertömeg álldogált, amelyre halvány fényt vetett a két háztömbbel távolabb égő utcai lámpa. Fáradt csend ülte meg az embereket; néhányan rendre elosontak a sötétben. A oark pázsitját tönkre taposta a temérdek emberi láb. Mike ráébredt, hogy vége az egésznek. Erezte, hogy elernyed. Ólmos fáradtság nehezedett rá, mintha éjszakákon át nem aludt volna, álmos fáradtság volt ez, szürke, jóleső fáradtság. Szemére húzta sapkáját és elindult, de mielőtt távozott volna a parkból, mégegyszer utoljára visszanézett. A csődület közepén valaki meggyújtott egy összecsavart újságot és magasra tartotta. Mike láthatta, hogyan nyalja körül a láng a szilfáról lelógó meztélen szürke test talpait. Furcsának találta, hogy a halott négerek kékesszürke színt öltenek. Az égő újság megvüágította az emberek fejét, akik némán, merőn néztek fölfelé; nem vették le szemüket a felakasztott emberről. Miket némi ingerültség fogta el az iránt, aki igyekezett megégetni a holttestet. Egy férfihez fordult, aki rrteUette állt a félhomályban. — Ennek semmi értelme — mondta. A férfi szó nélkül elment. A papírfáklya ellobbant, s a park most majdnem feketének tűnt. De nyomban újabb összecsavart újságot gyújtottak meg és tartották a két láb alá. Mike egy másik bámészkodóhoz lépett. — Ennek semmi értelme — ismételte. — már halott. Ügy se fáj neki. A másik felhorkant, de nem vette le tekintetét a lángoló papírról. — Jó dolog ez — mondta. — Megspórol a városnak egy csomó pénzt és azok a csirkefogó ügyvédek egy fityinget se zsebelnék be. — Ezt mondom én is — helyeseli Mike. — Egy fityinget se azoknak cs csirkefogó ügyvédeknek. De semmi értelme, hogy meg akarják égetni. A másik tovább bámulta a lángot. — Annyi szent, hogy sokat már nem árthat neki. Mike mohón itta szemével a jelenetet. Erezte, hogy ostobán viselkedett. Nem látott eleget belőle. Olyasmi történt itt, amire szedetett volna emlékezni később, hogy mesélhessen róla, de ez az ástota fáradtság mintha eltompította volna a kép élességét. Az agya azt súgta, hogy borzalmas és jelentős dolog ez, de a szeme és az érzékei ellentmondtak. Egészen közönséges dolog. Félórával előbb, amikor ott üvöltött a tömeggel és küzdött azért, hogy maga is segíthessen feltenni a kötelet, a melle úgy tele volt, hogy azon vette észre magát: feljajdul. De most halott, valószerűtlen volt minden; a sötét tömeg csupa merev bábból állt. A láng fényében olyan kifejezéstelenek voltak az arcok, akár a fa. Mike önmagát is merevnek, valószerűtlennek érezte. Végre elfordult és kisétált a parkból. Mihelyt elhagyta a tömeg külső gyűrűit is, fagyos magány szakadt rá. Sietve lépkedett az utcán és azt kívánta, bár menne mellette még valaki. A széles utca elhagyott, üres volt, éppen olyan valószerűtlen, mint a park. A villamosvágány két acélvonala j csillogva nyújtózott végig az utcán o I lámpaoszlopok alatt, s a sötét kirakatüvegek visszatükrözték az éjféli fénygömbőket. Mike enyhe fájdalmat kezdett érezni a mellében. Kitapogatta; az izmok fájtak. Ekkor eszébe jutott minden. A tömeg élén járt, amikor az megrohamozta a zárt börtönkaput. Negyven ember hosszúságú sor lökte Miket a kapunak, mint egy faltörő kos fejét. Élesen belenyüált akkor: most tompán sajgott 'föl benne a fájdalom, akárcsak a magány. Két házzal előtte a SÖR szó égett neonbetűkkel a gyalogjáró fölött. Mike arrafelé sietett. Azt remébe, embereket talál ott, és beszélhet, megtörheti ezt a csendet; azt is remélte, az emberek nem voltak jelen a lincselésnél. A kocsmáros egyedül volt kis kocsmájában; apró, középkorú férfi, mélabús bajusszal és olyan arckifejezéssel, mint egy bölcs borzas és félénk öreg egér. Gyorsan biccentett, amint Mike belépett. — Ügy fest, mint egy alvajáró — jegyezte meg. Mike csodálkozva pillantott rá. — Ügy is érzem magam. — Hátba vághatom, ha kívánja. Mike habozott. — Nem: szomjas vagyok. Sört kérek ... Ott volt? A kis ember újra bólintott egérfejével. — Éppen a legvégén, amikor már felhúzták és vége volt mindennek. Gondoltam, sokan megszomjaznák a fiúk közül, így hát visszajöttem és kinyitottam. De csat maga jött el idáig Ügy látszik rosszul számítót tam. — Később is jöhetnek — mondta i Mike — Sokan vannak még a parkban, i Pedig átfázták már. Néhányan meg I akarják égetni újságpapírral. Semmi értelme az egésznek. — Egy csöpp értelme sincs — hagyta rá a kis ember. Vékony bajuszát huzigálta. Mike néhány szem sót csippentett a sörébe és jót kortyolt belőle. — Jól esik — mondta. — Kifulladtam. A kocsmáros hozzáhajolt a pult fölött, szeme csillogott. — Egész idő alatt ott volt... a börtönnél és mindennél? Mike ismét ivott, azután keresztülnézett a sörén és a gyöngyös buborékokat figyelte, amelyek a sószemekből szálltak fel a pohár fenekéről. — Mindennél — felelte. — Az elsők közt voltam a törtönben, és segítettem feltenni a kötelet. Van, amikor a polgárok maguk kell igazságot tegyenek. Jön egy csirkefogó ügyvéd és kiveszi a kezünkből a gazembereket. Az egérfej fel-alá himbállózott. — Isten uccse, igaza van — mondta. — Az ügyvédek kirántják őket mindenből. Ügy sejtem, bűnös is volt az a néger. — Persze! Valaki beszélte, hogy éppen vallott. A fej megint közel hajolt a pult teleit. — Hogy kezdődött uram? En akkor kerültem oda, mikor már mindennek vége volt, úgyhogy csak egy percig maradtam, aztán viszajöttem kinyitni, hátha a fiúk közül valaki egy pohár sört akarna. Mike kiürítette poharát és odatolta, hogy a másik megtöltse. — Mindenki tudta, hogy ez fog történni. A kocsmában voltam, a börtönnel^ átellenben. Ott ültem egész délután. Bejött egy pasas és azt mondta: „Mire várunk itt?' így aztán átmenI ÜJ SZÖ 5 * 1958. augusztus 15.