Új Szó, 1958. július (11. évfolyam, 180-210.szám)

1958-07-26 / 205. szám, szombat

(Igaz történet) Fordította: Lőrincz László „Biztonsági szerveink... idejében tett hatékony beavatkozásaikkal kiérdemelték dolgozóink nagy bizalmát és elismerését. Fontos, hogy sokoldalú tevékenységükben egyre jobban a nép támogatására és segítségére támaszkodnak és ezzel szemléltetően igazoljak, hogy a nép szervei." (Antonín Novotný elvtársnak a ČSKP XI. kongresszusán elhangzott beszédéből). A Szovjetunió története és népi demokráciánk 13 éves építésének tapasztalatai igazolják, hogy az imperialista ellenség sohasem adja jel reményét, nogy ideológiai aknamunkával, opportunista, revizionista métely terjesztésével, azonkívül kockázatosabb felforgatótevékenységgel, kémek, szátotőrök és különféle kártevők kiküldésével megakadályozza a szocialista társadalom és gazdaság építését, nagy anyagi és erkölcsi károkat okozzon nekünk. Bebizonyosodott, hogy e kockázatos vállalkozásra előszeretettel alkalmazza az emigráns burzsoázia soraiba tartózó, vagy a külföldi propaganda által megtévesztett és félrevezetett fiatalokat, akik külföldre jutva elviselhetetlen életkörülményeikből az egyedüli kivezető utat az imperialista ügynökök részéről felkínált szolgalatok elvégzésében látják — saját hazájuk és népük elten. Andrej Novikov szovjet újságírónak az Ogonyok című szovjet képes folyóiratban megjelent élő riportja egy ilyen szerencsétlen szovjet fiatalember; nek, Vlagyimir Kravecnek életviszontag<ságait, az amerikai kémszervezetbe való beszervezését, majd a Szovjetunió területére történtő ledobását és további sorsát ecseteli irodalmi formáiban. A történetből kitűnik a szovjet nép sziklaszilárd erkölcsi-politikai egysége és a szovjet biztonsági szervek éber, tökéletes munkája, melyen az ellenséges kémek minden további tevékenysége eleve meghiusul. Novikov találó pontossággal jellemzi a szovjet területre behatolt kémek arcélét, s azt a körülményt, hogy alapos kiképzés után, az orosz nyelv tökéletes ismeretével sem tudnak boldogulni, mert egyre nem tudták őket megtanítani: a szovjet ember lelkivilágának és életének ismeretére. L. L. I § Tíz esztendős le" | hettem, mikor ma § dairászásra adtam § a fejem. Ott lak^ tunk a szőlőhegy ^ (tőszomiszédságá^ ban, úgyhogy hafc mar megismerked^ tem a madarak^ kai. Csakhogy nem volt ám elég az ^ énekük, meg az elhullajtott tollúk. ^ Azt akartam, hogy valamennyi fajt᧠bő

1 legyen a kalitkámban. Miikor az$ tán egy szárnyaszegett vadgalamb^ hoz jutottam, annyira elfogott a láz, § hogy reggeltől estig a bokrokban, erŠ dőben kószáltam, kutattam madárs lábara Š Egyik délután aztán egy pajtásom 5 n égig érte, hogy mutat egy sárgarigó ^ fészkét. Csakhogy veszélyes vállalko^ zás, mert ha Gyuri bácsi, a hegy 6 Dás; A Marida vendégfogadóban A hűs levegőre vágyó athéniek estefelé ellepik a tengerpartot. A lyukacsos kövek pórusaiból még ömlik a nappali forróság, hőséget áraszt az országút aszfaltburkolata. De már enyhe szellő borzolgatja az Égei-tenger eddig mozdulatlan vizét és hullámfodrokat sodor tükrén. A tenger hulláma időnként fel-felcsap a tengerparti vendégfogadó asztalainak lábáig,' vagy körülnyaldossa az ott veszteglő halászbárka fedélzetét, melynek orrá:; és tatján apró lámpaszemek pislákolnak: éjjeli fogásra indulnak a nyolckairúakra portyázó haláfeizok. Szerelem, egyetlen virágom, estcsillag fénye ragyog le ránk ... D .Hámok szárnyalnak az öböl fölött. Ifjú dalol valahol a távolban, ahonnan megszámlálhatatlan fénylő pontok tengere villog az est sötétjében és evezőlapátok enyhe csapkodása hallatszik. Az égből motordübörgés zaja zavarja meg a zengő dallamokat. Az amerikai utasszállő repülőgép jelzőfénye a vendégek asztala fölött úszik el és egyre lejjebb ereszkedik, egészen a tengerparti országútig, amelyen személyautók száguldoznak. Az útkereszteződésnél vörös fény gyúlt a fényszóróban, csikorogtak az autók fékei. A repülőtér kifutópályája közvetlenül az országútnál kezdődött. A leszálló hatalmas gép kerekei épphogy nem súrolták a veszteglő autók tetejét. Kékes lángok csaptak ki kápuffogója csöveiből. A gép földet ért és futott a pályán. A gépkocsik tovarobogtak. Három alig észrevehető alak lépett ki a repülőgépből. Egy ismeretlen valaki eléjük ment, majd mind a négyen elvesztek a sötétségben. Jól esett sétálni a tengerparton és üde tengeii levegőt szívni a repülőgép benzinszagú fülkéje után! A vendégfogadó asztalainál vidám, bőbeszédű görögök ültek. Azonmód kifogott friss lepényhalat ettek, mások meg apró, lisztben hempergetett pirított maridákat fogyasztottak. A kiszolgálók vékonyra vágott rákolló-szeleteket szolgáltak fel tálcákon. Egy öreg bácsi körüljárta a vendéglő asztalait, kosarából osztrigákat halászott elő, kéjsel ügyesen felnyitotta kagylóikat, néhány citromcseppet csöpöatetett beléjük és így kínálgatta portékáját a vendégeknek. A poharakban borostyánszínű görög bor aranylott. Hosszú nyársakon szalonnával tűzdelt húsdarabok pirultak, enyhén füstölögtél: saslik módjára készült szuvulákik — ízletes sertéshús szeletek. ínycsiklandozó illat árasztotta el a tengerpart környékét, étvágyát gerjesztve a sétálókban, szinte asztalhoz csalogatva őket. — Nem szabad — figyelmeztette őket kísérőjük. — Megfürödhetünk a tengerben? — Nem. Kar) — így hívták a három közül az egyiket — tekintete egy 11 év körüli fiúcskán állapodott meg, aki a parkban tollseprüvel porolta a veszteglő autókat. Mezítlábas, foltosnadrág ű gyermek volt. Tányérsapkájának felirata „Marida", a vendégfogadó neve volt, melynek ajtajánál szokott álldogálni, hogy alkalmi szolgálatokkal néhány garast kerecsen. Kari emlékezetében felidézte azt az időt, amikor még ő is 11 éves fiúcska volt, csakhogy akkor más volt a neve — Vologyának hívták. Akkor még vezetékneve is volt — Kravec. Mikor is volt az? Negyvenegyben.. Ogyesszától nem messze, Pervomajszkban. Soha életében nem felejti el azt a napot. Fürdés után hazaérve, eltette az udvaron horgászbotját és vidáman fütyörészve betért a tornácra. — Szegény Vologyka! — zokogott az ajtóban nagyanyja és kebléhez szo. rította unokáját. Eleredt az orra, könnypatak folyt végig a nyakán. — Anya! — futott át hirtelen Vologya agyán s hanyatt-homlok berontott a házba. Az iskola nagyon messze volt Kravecék házától, de ötödikes osztálytársai mégis eljöttek, hogy virágot hozzanak a temetésre. A fiúk ügyetlenkedve adogatták a csokrokat a lányok, nak, akik szép sorjában a koporsó mellé rakták virágaikat. Tündöklő, verőfényes május volt. Vidám madárdal verte fel a temető csendjét, de Vologya a koporsó tetejére hulló göröngyök tompa zuhanásán kívül mit sem hallott. Három hónap múlva mostohát kapott. — Vologya Natasa néninek hívta. A vasútállomás konyháján dolgozott. Magával hozta a házba sovány, nyurga növésű lányát, Tamarát. A család ugyan megnövekedett, de Vologya nagyon elhagyatottnak érezte magát. Füzetei és naplói csakúgy nem érdekelték apját, mint régebben, mostoha anyját pedig annál kevésbé. Apja hol Szahalin földjén, hol a Kaukázus vidékén keresett valamit, majd csakhamar a nyugat-ukrajnai Sztrii várOsba költözött családjával. A családban továbbra is hideg közöny vette köirül Vologyát. Olyain volt a családi környezet, mint Sztrij hegyi folyójának jeges vize — bemászik az ember, de nyomban ki is ugrik. Hajnali négy óra volt, amikor Vologya szinte félálomban óriási robajt hallott, mdnthal traktorok hatalmas oszlopa vonult volna el az ablak alatt. Kifutott az udvarra s látta á légelhárító gépfegyverek csövéből kicsapó lángnyelveket. Az állomáson veszteglő páncélvonatból tüzeltek. Házigazdájuk egy szál alsónadrágban állt az udvalron és tekintetével a nagy messzeséget fürkészte. Vologyc. is látni akarta, mi történik a repülőtéren, ahol benzintartályok égtek, és sűrű füstoszlop tört fel a magasba. — Gyakorlatoznak? — kérdezte suttogva a házigazdát. — Gyakorlatoznak! — szótagolta gúnyosan a kérdezett. — Háború! Háború van! — úgy ordította, mintha örült volna a történteknek. Estefelé a menekülőik utolsó csoportja elhagyta Szfcrijt. Most a vendéglő mellett szorgoskodó fiúcskát nézve, Kravec emlékezetében fel'dőződtek elköltözésük részletei. — Gyerünk Kalrl! Meddig fogsz még ácsorogni? — kiáltották rá... — Ö igen, már megyek! — válaszolta szórakozottan és követte társait. ... Szalámit és fehér kenyeret vásároltak, majd mind a négyen visszatértek a repülőtérre. Zeneszó, vidám kacagás szűrődött ki egy közeli bárból. Nem tudtak elaludni a ház fülledt, nyomasztó levegőjétől. Közelükben a csendes tenger incselkedve paskolta a partot. — Az ember egy életet 'e tudna élni a vízben ... Visszamaradtak... Másnap hármukat kikísérték a repülőgéphez. Az elavult, rozoga tákolmány nem sokkal felszállása után kénytelen volt leszállni. Egyetlen motorral nehezen tudott magasra emelkedni. Kravec hallotta, amiiinit az egyik pilóta megjegyezte: Hogy teljesíthet az ember ilyen feladatot egy rozoga masinán? — Ugyan ki kockáztatna neked ilyesmiért egy jó gépet? — válaszolta társa. — Most majd repülhetnek a tartalékgéppel, az még rosszabb. ... A repülőgép lassan emelkedni kezdett. Alattuk víztenger, a fülkében csend honolt, meg sem mukkant a három férfi. Kravec emlékei megint visszatértek Pervomajszkba. Nem sokkal azután, hogy a család Sztrijből visszatért Pervomajszkba, egy napon apja sápadtan, összetörve jött haza. Mostohája kérdő tekintete vetett rá. Apja összegyűrt behívót dobott az asztalra. Vologya látta, amint kiment az udvarra a kerítéshez és meg akart szegezni egy kihasadt lécet, de hirtelen bosszúsan eldobta és visszament a lakásba. Messze volt a katonai parancsnokság, de egy szót sem váltottak az úton. Az öreg Kravecnek ezekben a percekben sem volt szava fiához, pedig, ha nem is a frontra, hanem erődítések ásására küldték, talán utoljára láthatták egymást. — Hát akkor minden jót — mondta apja és eltűnt a katonai parancsnokság épületében. Nemsokára hitlerista csapatok jöttek Pervomajszkba. A környékbeliek csak suttogva beszélgettek, éppen csak üdvözölték egymást. Rémhírek keringtek a városban, feltörtek a pincékből, elterjedtek az utcákon és az udvarokon, egyik félelmesebb volt, mint a másik. Egy alkalommal dühösen ugatott a kutya. Bőszen rárontott valakire, s mostohája neim akart ajtót nyitni. Apja lépett be a szobába. Megállt a füstölgő petróleumlámpa pislákoló fényével gyengén megvilágított szoba közepéin. Rossz volt ránézni torzonborz, szőrrel benőtt arcára. Későbli szófoszlányok ütötték meg Vologya fülét. Äpjá és mostohája beszélgettek. Szomorúan hallotta ezeket a szavakat: „bekerítés", „áttört front", „ki tudja". Reggel megkérdezte az apját, igaze, hogy a mieinket szétverték? Hisz lehetetlen, hogy a mi hadseregünket... — Kí tudja — hangzott apja közömbös válalslza. — Ahogy lesz, úgy lesz. Éjjel mostohája és apja sugdolóztak: — No és? Megélünk mi. Talán ezek nem emberek ... Az üzemi konyha körüli udvarhelyiséget szöges dróttal kerítették körül. Vologya ottjárva megpillantotta a szabót, meg a szomszéd aipészt, a két órást. Tízével ültek imég mások is a drótkerítés mögött, arcuk elgyötört volt, szemükben halálfélelem. Akkor hallotta először a „gettó" Szót. Apja a rendőrség szolgálatába állott, de sem egyelnruhát, sem fegyvert nem kapott. Valami élelmiszert néha napján odavetettek neki. A nagyanyja nem egyszer gúnyolódott: — Ha régen a rendőrt így fizették volna, hát együtt járt volna tüntetni a munkásakkal. Ezért a néhány szem morzsáért... — Hogyan tartsam el akkor a családomat? — szólt kurtán az apja. A ház lakói a szovjet hadsereggel együtt eltávoztak. — Mi miért nem mentünk el? — kérdezte Vologya? — Azért, snart itt maradtunk — vágott vissza mostohája. (Folytatjuk) * Óvatosan alálopózkodtunk. Nem so§ káig kellett keresgélni, meg is talál§ tuk a fészket. Gyorsan a fára mász^ tam és megközelítettem a gondosan § odakötözött mély rigófészket, aimely$ bői 3 tollasodó, sárgacsőrű madárfió^ ka tátogott csipogva az ég felé. Szívi dobogást kaptam a nagy izgalomtól és i gyönyörűségtől. Ki tudja meddig bá5j mészkodom ott, ha pajtásom nem § Óvatosan kivettem egy rigót a fé^ székből, az ingem a'á rejtettem és ^ fürgén leugrottam a fáról. Ahogy kifc bújtunk a hatalmas fa koronája alól, i körülnéztünk és majd sóbálvánnyá % váltunk, mintha a földből nőtt volna ^ ki, Gyuri bács', a hegypásztor nézett $ velünk farkasszemet, zord tekintet$ tel. Először átvillant agyamon a gon$ dolat, hogy kereket oldok, de mikor ^ a puskára pis'arrtottam, inamba szállt ^ a bátorság. A szőlőhegy marcona őre i pedig ránk mordult: í — No, jó madarak, ízlik a körte? $ Hát erre tanított ainyátok? ... Na, Š mars előttem! $ Akkor vettem csak észre, hogy $ pajtáUom kebele csak úgy duzzad a ^ körtéktől. Tiltakozni akartam, hogy én ^ nem loptam, de a félelem belém foj5 totta a szót. * Lesütött szemmel ballagtunk az $ öreg előtt, nem tudtuk, hová vissz. $ Biztosan bekísér a csendörségre — $ gondoltuk — s micsoda szégyen lesz, § hogyan á'ljak jó szüleim szeme elé. ^ De nem messze a sarkon egy ^ kunyhó előtt megálljt parancsolt a 5; vén csősz és ránk parancsolt, hogy $ rakjuk ki a lopott körtét. Karcsi ki^ húzta az ingét és a hatalmas félig Š érett császár körték kipotyogtak a földre. Én csak topogtam, nem tudtam mit tegyek. — Hát te? Ha én szedem ki, nem köszönöd meg — görgött rám. — Én nem loptam egyet sem! — Hát az inged alatt mi van? — Sárgarigó — nyögtem ki. — Az öreg tágra nyílt szemekkel bámult a tenyeremben reszkető madárfiókára. Elborult az arca és felkapott egy vesszőt. — Kiraboltad a fészket, te csirkefogó?

1 Már a hátamon éreztem a vesszösuhintást, de félúton megállt az öreg kerülő keze. — Hát ha én téged most becsuklak ide a kunyhóba, mit csinálna jó anyád? Sírna mi, keresne? Nézd, milyen kétségbeesve kutatja a rigó ellopott kicsinyét. És valóban ott röpködött, csapkodott körülöttünk a rigó anya, keservesen sírva, panaszkodva. Sokáig korholt az öreg, aztán kiadta a porciónkat. Pajtásom hármat kapott a fenekére a vesszővel, én csak egyet és nem is olyan nagyot. Azután visszavittük a rigófiókát a fészkébe. Volt is öröm a rigóéknál, olyan, amilyet azóta sem láttam. És én is nagyon örültem. Gyuri bácsi megérttette velem, hogy a madarak csak úgy szépek, úgy tudnak örülni, dalolni, ha szabadok. Azóta sem szedtem ki madarat a fészkéből. Gyuri bácsival megbarátkoztunk és gyakran kószáltunk együtt az erdőszélen, csalitokban. Belestünk a cinke, a tengelice fészkébe, megszámoltuk a fácántojásokat. Megbámultuk a pirossapkás fakopáncs munkáját, megkérdeztük a kakuk madártól, hány évig élünk még. Nagyon szépek voltak a Gyuri bácsival eltöltött órák. Úgy ismerte a természetet, a madarakat, a bogarakat és füveket, akár egy tudós. Megfigyelte életüket és csendes délutánokon elmesélte nekem. Egyszer majd én elmondom nektek. SZŰCS BÉLA y ifiujUu.: OLASZ HUMOR ^ Egy fiatal pár belépett az ékszerüzlet^ be. A hölgy odafordult az elárusítónőhöz. ^ — Tessék mondani, mennyibe kerül az ^ a gyűrű, amott jobbra? !; — Háromszázezer líra, hölgyem. Š A férfi erre csodálkozva füttyentett, ^ férfi erre csodálkozva § azután ő kérdezte meg. 5 — S amaz ott mennyibe kerül? ^ — Füttyentsen kétszer, uram — mond5 ta az elárusítónő. S ARANYGYAPJAS juhocskák mennek árkon bokron át. Csilingel a nyakon lengő vígan zengő aranycsengő, csilingel, csilingel, mert a bari vígan kel. GYÖNGE friss harmat mosdatja, a napsugár szárítgatja, tűz is a nap, forr mindjobban, ám a nyájnak meg se kottyan, meleget kér egyre, minden harmat cseppre. MOSOLYOG, majd felkacag, felhő mögé búj a nap. Szemereg és máris zuhog! Kell-e még víz, kicsi juhok? Dehogy kell, dehogy kell, a nap után futunk el! JÖL ESIK a derék napnak, mindjárt a nyáj elé baktat s újra szól a nyakon lengő, vígan zengő aranycsengő, csilingel, csilingel, a faluig hallik el... Sípos Győző ford. j oo CT3 v_v § 1. EGY 120 KILOMÉTER hosszú folyón ^ két hajó úszik. Az egyik hajó végig i óránként 20 kilométeres sebességgel ha^ lad. A másik az út első felét, azaz 60 ^ kilométert, óránként 15 kilométeres se^ bességgél, az út másik felét pedig 6rán^ ként 25 km-es sebességgel tette meg. ^ Ki tudod-e számítani, melyik hajó ért i előbb a folyó végére, ha egyidőben -in* dúltak el. (Megfejtése 3 pont.) i 2. MILYEN BETŰT i tudtok összerakni 5. VADONATÚJ mégis lyukas, megfoltozzák, semmit sem ér, mi az? (2 pont) (Beküldte Kollár Béla Felső Szemeréd) A JŰI.IUS 12-IKI SZELLEMI ÖTTUSA HELYES MEGFEJTÉSE: 1. Összesen 27 krumpli volt. Az első utas kilencet, a második hatot, a harmadik pedig néqy krumplit evett meg. * fenti figurákból? Ha ^ nem sikerül nyomi ban, ne veszítsétek 5 el türelmeteket, egy S kis kitartással mln§ den bizonnyal meg4 oldjátok. Annyit még 5 elárulunk, hogy a % keresett betű az $ ABC első tíz betűje ^ között van. (Megfeji tése ö pont.) š 3. KÉT VADÄSZ osztozott a lőtt nyulaŠ kon és fácánokon: összesen 9 fejen és ^ 28 lábon. Az első kapott 5 fejet, a másik § 4-et. Mindegyik kapott nyulat is és fá^ cánt is. Hány lábat kapott az egyik, és Ä hánvat a másik. (Megfejtése 3 pont). (Beküldte Boócz Ferenc, Galánta.) 5j 4. NÉGY HÁZAT, 2. Három egyenessel így lehet öt olyan részre osztani a négyzetet, hogy mindegyikbe öt pont jusson: öíi & Wlnéfly fát és négy a 3 ..U kutat láttok a fen« rrs _I> íí} rJl 1

1 rajzon. Úgy osszá4f) 'V qp 1 tok fel négy egyenlő n és egyforma alakú Ti? részre ezt a területet, hogy mindegyikbe egy fa, egy kút és egy ház jusson. (Megfejtése 3 pont.) Öt 3. A tiltott terüle kihagyásával így lehet a négyzetet négj egyforma mezőn felosztani 4. Ládafia. 5. Dió, vagy mogyoró. KEDVES GYEREKEK! A -zellem öttusa megfejtéseire feltűnően írjátoi rá: GYERMEKVILÁG. Szerkesztősé günk címe: BRATISLAVA, GORKEHC 10. Más jsógból kiírt rejtvényeket nen veszünk figyelembe. ÜJ SZŐ 8 * 1950. július 26. t