Új Szó, 1958. június (11. évfolyam, 150-179.szám)

1958-06-11 / 160. szám, szerda

I Finn k^rmesfer a Szlovák Filharmóniával ľauno Hannikainen nagysikerű hangversenye után. (j. Herec felvétele) Zenei Tavaszunk keretében e napokban ismét külföldi művész mutatkozott be a bratislavai hangversenyközönségnek: Tauno Hannikainen, finn karmester. Erről az estéről tulajdonképpen háromszoros ismerkedést jegyezhetünk fel. Finnországi vendégünk műsorra tűzte Jean Sibelius, finn komponista d-moll hegedűversenyét, amely nálunk ezúttal először került előadásra. A hegedűszólót egy fiatal prágai hegedűművész, Ladislav Jásek játszotta, aki szintén első ízben lépett a bratislavai hang versenydobogóra. A műsort Alexander Moyzes „Jánosik legények" című nyitánya vezette be. Moyzes érdekes helyet foglal el a szlovák zenekultúrában. Régebbi művei a szlovák zeneművészet klasszikus hagyományaihoz kapcsolódnak, jelenlegi munkásságával pedig jelentős helyet vívott ki magának a modern szlovák zeneszerzők között. Tauno Hannikainent érezhetően megkapták a színes zenei képek, amelyek beszédesen ábrázolják a Jánosik legények életének egyes mozzanatait, de koncepciója nem volt elég egységes. Az előadást a felépítés egyöntetűsége tehette volna teljessé. Érdeklődéssel vártuk Sibelius hegedűversenyét. Sibelius Finnország legjelentékenyebb szimfonikusa. Muzsikája erősen, közvetlenül hat. Mélabús melódiák, sajátos ritmusok, nemes, férfias pátosz — talán így lehetne szavakba foglalni az első benyomásokat. Az ember úgv érzi, ez a muzsika olyan, mint a táj. melynek légkörében született. Színei hol világosan fénylenek, hol valószínűtlenül gyöngék és gyakran, nagyon gyakran mélyen sötétek, mintha Sibeliusban legerősebben az északi táj sötét szépségei élnének. A hegedűverseny szembeszökő sajátossága, hogy kezdettől fogva a szólista viszi a szót. A zenekar érdekes módon mindvégig a háttérben marad, mintha csupán finoman beállított hangkulissza lenne, méltó keret, amely hangulatosan aláfesti és kiegészíti az előtérben lezajló eseményeket. A hegedűverseny szólistája, Ladislav Jásek öt nemzetközi hegedűverseny győztese. Legnagyobb sikerét 1956-ban aratta Londonban, ahol első díjat és aranyérmet nyert. Jásek a mi közönségünket is meghódította, játékával megérdemelten általános tetszést aratott. A fiatal hegedűművész érző muzsikuslélek, akinek van mondanivalója. Technikája jó ha még nem is befejezett. Tónusa nagyon szép, különösen a mély fekvésekben vannak telt, meleg hangjai. A magas hangok néha kevésbé tartalmasak és kicsengésükben sem érik még el az ideális hegedűhangot. Nagyon szép volt a második tétel lágy kantilénája. Az epikus jellegű hegedűverseny egyébként is érezhetően közel állt a fiatal művészhez. Érdekes lenne Jásek előadásában például egy klaszszikus müvet hallani, hogy teljesebb képet alkothassunk zenei egyéniségéről. Egyet azonban már most is biztonsággal megállapíthatunk: Ladislav Jásek tehetséges hegedűs, akitől még sokat várhatunk. Hannikainen Sibelius hegedűversenyében nagyon jó dirigensnek bizonyult. Érzékenyen követte az interpretáció fordulatait, vezénylő pálcája nyomán kibontakoztak a mű rapszodikusan csapongó hangulatai, lírai szépségei. A műsor második felében Csajkovszkij Patétikus szimfóniáját hallottuk. A szimfónia előadásáról nagyon eltérőek voltak a vélemények. Tauno Hannikainen koncepciója valóban vita tárgyát képezhetné és képezte is. Ez után a hangverseny ; után igazán elmondhattuk: ahány ember, | annyi vélemény. Vitathatatlanul nagyon szép volt az utolsó tétel előadása. Ebben a tételben ismertük meg legjobban Hannikainen karmesteri képességeit. A Finále: megrázó búcsú az élettől. Adogio Iamentoso. Halk panasz, reménytelen melankólia, kétségbeesés, eget ostromló fájdalom. De a bánat elementáris kitörését titokzatosan és megfoghatatlanul magasztos bizakodás enyhíti. Egy nagy lélek búcsúzik az élettől — a zenében feloldódva szinte megrendülten hallgattuk utolsó megnyilatkozását. És ezzel azt hiszem azt is elmondtam, hogyan dirigálta Tauno Hannikainen a Patétikus szimfónia utolsó tételét. A közönség a finn vendégművészt szívélyes ünneplésben részesítette. Havas Márta Meg | Vallat ái i Ku l turális fa Majakovszkij „A poloska" és a : „Gőzfürdő" című színmüvét együtt \ adta ki az olasz Editori Riuniti könyvkiadó, Vito Pandolfi avatott \ tolmácsolásában. A szép kiállítású kötet a szovjet költő darabjainak első teljes szövegű olasz kiadása. Két érdekes könyv jelent meg az J algériai háborúról Párizsban. Az j egyik szerzője Claude Olivier, címe:' Tanítónő Algériában. Nem annyira szépirodalmi mű, mint inkább rend- ; kívül értékes és érdekes dokumentum. Elmondja egy újdonsült algériai tanítónő történetét az egyik faluban, amely 123 év gyarmatosítása után először 1953-ban jutott tanteremhez I és tanerőhöz. A rendkívül nyílt szemléletű mű megmagyarázza a szabadságharc okainak egy részét. Michel ' Save, 25 éves szerző müve: A siva-( tag és pompája, a szennye? háború . kellős közepére viszi el az olvasót. ' Hőse kísértetként cipeli magával an- i nak az ártatlan áldozatnak a képét ' és emlékét, akit le kellett lőnie a ' harc első napjaiban. i Berchtold Brecht hagyatékában 1 megtalálták a „Kommunista Kiált-, vány" verses átdolgozásának a kéz- ' iratát. Brecht a Kiáltványt 1945-ben I foglalta versbe. Az érdekes mű ki- i adását őszre tervezik. valamint a pártszervezet kiépítésére. Az első kongresszuson a beszámolókban, a vitafelszólalásokban, valamint a határozatokban megmutatkozott, hogy a párt még nem mentes "a szociáldemokrata hagyományoktól. A legnagyobb veszély, mely a pártot fenyegette, a párton belüli jobboldali elhajlás veszélye volt, mely a párt központi vezetőségébe is befészkelte magát. Ez az elhajlás különösen az egységfront kérdésében, a munkásés paraszt-kormány kérdésének tárgyalásánál, a párt nemzetiségi politikájában nyilatkozott meg, melynek jelentőségét lebecsülte. Ugyancsak helytelen nézet alakult ki Csehszlovákia. szerepének értékelésénél az akkori nemzetközi helyzetben. Ezen a kongresszuson a jobboldali oppozíció és opportunizmus a pártban még nem jelentkezett olyan mértékben, hogy ennek hordozóit le lehetett volna a párt előtt leplezni. Ezért az újonnan választott vezetőség magában hordozta a jövő ellentétek csíráit, amelyek későbben, a II. kongreszszuson jelentkeztek. Csehszlovákia Kommunista Pártjának II. kongresszusát 1924 október végén tartották meg Prágában. A Kommunista Internacionálét a Kongresszuson Maniulski elvtárs képviselte. A II. kongresszust közvetlen a pártvita befejezése után tartották meg, mely alkalommal a párttagok állást foglaltak a pártirányvonal kérdése, az egységfront, sztrájktaktika és a nemzeti kérdés problémáiban. Ugyancsak megvitatták a pártkáderek ideológiai színvonalát. >««

«*««««« I A pártvita a Kommunista Inter-1 naconálé V. kongresszusa kezdemé- i nyezésére jött létre, ahol külön I csehszlovák bizottság foglalkozott * pártunk helyzetével és figyelmezte- \ tett arra a veszélyre, mely a pártot j és működését fenyegeti. A veszély j gyökerét a szociáldemokrata marad- ( ványokban állapította meg. f A II. kongresszus^határozatai nagy! jelentőségűek voltak a párt további l munkájában. A kongresszuson elfó- j gadott új szervezeti szabályzat elő- i ször állapította meg világosan a' párttag kötelességét a szervezetben. Az új szervezeti szabályzat legfon- j tosabb pontja a 27. pont volt, mely ^ a pártszervezetek építésével foglalkozott. E szerint az eddigi helyi | szervezeteket üzemi sejtekre építették át, amivel megkezdődött a szo-' ciáldemokrata maradványok végleges ( felszámolása. A második pártkongresszus nagy figyelmet szentelt a ] nőmunkás mozgalomnak, a nemzeti-' ségi és paraszt kérdésnek is. A II. kongresszus helyes határozatot hozott a szakszervezeti vonalon I is. Meghatározta a kommunisták j feladatát e fontos tömegszervezetben. Szó volt a szakszervezetek egyesítéséről, a kommunisták frakciós j munkájáról a reformista szakszerve-1 zetekben. A kongresszus új központi bizottságot választott az élén politikailag j fejlett, a párthoz odaadó, Haken elv- , társsal. A Csehszlovák Kommunista \ Párt második kongresszusa nagy lépést jelentett előre a lenini típusú j párt kiépítésében, melyet nem tudtak megzavarni a párton belüli ne- \ héz küzdelmek sem. Róják Dezső (Folytatjuk) (5. folytatás) Nagy erőfeszítéssel próbáltam megnevezni néhány lapot, a kapitány azonban váratlanul folytatta, mintha a kérdés az előbbiekből következnék: — Audin jó elvtárs, ugye? Mint a riadó hatottak rám ezek a szavak. Rájöttem, hogy látszólag közömbös, egyik tárgyról a másikra csapongó kérdéseivel feltűnés nélkül arra akar rávenni, hogy az őt érdeklő dolgokról beszéljek. Az ütlegektől, kínzástól eltompultan is világos volt előttem: semmit sem szabad mondanom, semmiben sem szabad segítenem nekik. Ettől kezdve nem is kíséreltem meg szóra nyitni a szám. De ... hirtelen elvesztette nyugalmát. Fölállt és minden erejéből ütni, verni kezdte az arcomat. Fejem jobbra-balra ingadozott a csapások ütemére, de már annyira elérzéktelenedtem, hogy a szemem sem húnytam le, amikor a keze az arcomhoz közelített. Végre abbahagyta és parancsot adott, hogy hozzanak vizet. — Már megpróbáltuk, kapitány, — figyelmeztette Ir... De... mégis kezébe fogta a kulacsot és a poharat, amit a katonái sietve hoztak. Akárcsak az imént a hadnagy, ő is szemem láttára, fülem hallatára csorgatta a vizet a pohárba, ajkamhoz emelte, ügyelve, hogy egy csöpp se nedvesítse számat, aztán csalódottan, hogy meg se próbáltam inni, a földre állította poharat. Leroskadtam, elterültem a fal mellett és estemben földöntöttem a poharat. — Jól fel kell törülni, - vélte Ir..., — hogy föl ne nyalhassa. A kapitány eltávozott, helyette Ir... lépett hozzám és fültépő hangján az arcomba üvöltötte: — Véged van. Ez. az utolsó lehetőséged. A legeslegutolsó. Azért is volt itt a kapitány. A sarokban köpennyel a vállán egy ejtőernyős ült, aki Lo .. .-val együtt lépett be a cellámba. Most előhúzta a pisztolyát, tüntetően szemügyre vette, mintha vizsgálná, rendben van-e. Aztán térdére tette a fegyvert, mintegy parancsra várva.. Lo ... ezalatt bekapcsolta az elektromágneses készüléket és apró áramütéseket bocsátott a testembe, de minden érdeklődés nélkül, mintha untatná a dolog. Minden áramütésnél megrázkódtam, de közben nem is kínzástól, — valami egészen mástól féltem. Ügy láttam, hogy a földön a fal mellett papírosba csomagolt óriási olló hever és megpróbáltam kitalálni, micsoda újabb kínzások várnak rám. Azt hittem, hogy ezzel a szerszámma! esetleg a körmeimet tépdesik majd. Ugyanakkor csodálkoztam, hogy egy csöppnyi rettegést, rémületet sem érzek, sőt, szinte megnyugodtam arra gondolva, hogy a két kezemen összesen csak tíz köröm van. Amikor leoltották a világot és bezárták az ajtót, a falhoz kúsztam, és megállapítottam, hogy a vélt olló nem más, mint a falból kiálló csatornacsövek. Egyre nehezebben bírtam gondolkozni, a láz szüntelenül kilendített a valóságból, de annyit tudtam, hogy most már aligha folytathatják tovább a kínvallatást. Régebben hallott mondatok foszlányai törtek föl az emlékezetemből: „A szervezet nem örökéletű, a végtelenségig nem bírja elviselni a kínokat. Bekövetkezik a pillanat, amikor a szív csődöt mond..." Éppen így halt meg két hónappal ezelőtt egy fiatal elvtársunk, Dzsegri, a S ... villa cellájában, ahol Fau... kapitány „zöldsapkásai" tanyáznak. Amikor hosszabb idő múlva ismét nyílt az ajtó, Ir ... -t pillanatottam meg két tiszt kíséretében, akiket eddig még nem láttam. Egyikük a sötétben ieguggolt elém és kezét a vállamra tette, mintha bizalmat akarna gerjeszteni bennem: — M..- tábornok szárnysegéde vagyok, — kezdte. Később a nevét is megtudtam, Ma ... hadnagy volt. — Sajnálom, hogy ilyen állapotban látom önt. Hisz csak harminchat éves, fiatal még ahhoz, hogy meghaljon. — Két társához fordult, kérte őket, hogy távozzanak. — Négyszemközt akar beszélni velem, magyarázta. Az ajtó becsapódott, ketten maradtunk. — Attól tart, hogy valaki elárulná, ha beszélne? Ne féljen, senki sem tudja meg, mi pedig a védelmünkbe vesszük. Mondjon el mindent, amit tud, s én azonnal elszállíttatom a kórházba. Egy héten belül feleségestül Franciaországban lehet. Szavamat adom rá. Ha nem beszél — eltűnik ! Válaszomra várt. Azt mondtam, ami éppen az eszembe jutott: — Annál rosszabb! — Gyerekei vannak, — kezdte újból. — Talán egyszer találkozom velük. Mondjam meg nekik, hogy ismertem az apjukat?... Ml lesz? Ne makar beszélni? Ha elmegyek innen, a többiek visszajönnek. Ismerem őket, ne várjon tőlük könyörületet. Hallgattam. Felállt, de mielőtt elment volna, még odaszólt nekem: — Más útja nem marad, csak az öngyilkosság. Hallottam, hogy néhány szót vált a folyosón várakozó társaival: — Már tíz, tizenöt esztendeje az a rögeszméjük, hogy semmit sem szabad mondaniok, ha hurokra kerülnek. S akármit teszünk, ezt nem bírjuk kiverni a fejükből. Éreztem, hogy az első felvonás végére értünk. Tényleg így is volt: néhány pillanat múlva két ejtőernyős lépett be a cellába. Leoldották kezemről a kötelet, fölsegítettek, aztán két oldalról támogatva felvezettek az erkélyre. Minden második vagy harmadik lépcsőfokon megálltak, hogy lélegzethez jussak. Más ejtőernyősök, akikkel a lépcsőn találkoztunk, beléjük kötöttek: — Miért cipelitek? Talán túl nagy úr ahhoz, hogy a maga lábán járjon? — Tizenkét óra hosszat egyfolytában munkában volt, — felelte kísérőim egyike, mintegy mentegetődzésképpen. Végre beléptünk egy másik épületbe. • * * Az egyik folyosó végén betámogattak egy cellába. Tulajdonképpen berendezetlen fürdőszoba volt. Az egyik ejtőernyős a lábamat fogta meg, a másik a karomat, s lefektettek a fal mellé dobott szalmazsákra. Hallottam, hogy egy ideig vitatkoznak, megbilincseljenek-e újból vagy sem. — Nem érdemes, hisz alig bír megmozdulni. A másik ellenkezett: — Minden órában adsz neki egy keveset inni, de ne sokat, mert elpusztul. — Még rajtaveszthetünk. Végül összekötözték a csuklóimat, de nem a hátam mögött, hanem elől. Hallatlan megkönnyebbülést éreztem. A fal jobboldalán, egy szöges dróttal elzárt kis ablakon keresztül fény hatolt be és enyhén megvilágította a helyiséget. Este volt. A mennyezetről a durva cementfalakon vékony gipszpatakok csurogtak le, s lázas képzeletem eleven lényeket látott bennük, amelyek szertefolytak, alig hogy megpillantottam őket. Bármenynyire is kimerült voltam, elaludni nem bírtam. Rázott az idegláz, szemem elgtt sajgó túzkarikák villődztak. Kinn a folyosón rólam beszéltek: Az ejtőernyősök egyike, akik idekísértek, tiszta francia kiejtésű fiatal legény, takaróval a kezében benyitott, rám terítette. Megitatott. Éppen csak az ízéért, néhány csöppet adott, de nem éreztem többé szomjúságot. — M... tábornok javaslata nem érdekel? — kérdezte. Hangjában nyoma sem volt az ellenséges érzületnek. — Mért nem akarsz beszélni? Nem árulod el a társaidat? Bátor ember lehetsz, hogy kibírtad. Megkérdeztem tőle, milyen nap van. Péntek este volt, szerdán kezdtek el kínozni. A folyosóról szüntelenül léptek zaját, parancsokat lehetett hallani, időnként Ir... fülsértő hangja harsant. Hirtelen iszonyatos jajkiáltások értek el hozzám — valahonnan közelről, alighanem a szemközti helyiségből. Kínoztak valakit. Egy aszszonyt. Azt képzeltem, Gilberte hangját hallom. Csak néhány nap múlva tudtam meg, hogy tévedtem. Majdnem hajnalig kínozták. Az ajtó mögül élesen hallottam a pecek tompította jajkiáltásokat, a szitkokat és az ütések zaját. Nemsokára tudomásomra jutott, hogy a mai éjszaka nem volt rendkívüli, az efféle dolog mindennapos, megszokott jelenség ebben a házban. A kínordítás a „szűrőközpont" jellegzetes zajainak egyike, az ejtőernyősök közül egy sem hederít rá. Nem hiszem azonban, hogy akadt volna csak egyetlen fogoly is, aki ne sírt volna hozzám hasonlón a gyűlölettől és a megalázottságtól, amikor először hallotta a megkínzottak jajkiáltásait. Félig önkívületben voltam. Csak reggel jött állom a szememre, s későn délelőtt ébredtem, amikor a tegnap megismert ejtőernyős meleg levest hozott. Szerda óta ez volt az első falat a számban. Csak nehezen bírtam lenyelni egy-két kanállal. Ajkam, nyelvem, szájpadlásom csupa seb volt a villanydrótoktól. Többi sérülésem, a lágyékomon, mellemen és ujjaimon tátongó égési sebek ellobosodtak, gennyedni kezdtek. Az ejtőernyős leoldotta kezemről a bilincset, s csak ekkor jöttem rá, hogy nem bírom mozdítani a balkaromat, amely megmerevedett és elérzéketlenedett. A jobbvállam kegyetlenül sajgott, a másik karomat sem bírtam emelni. Délután ismét megpillantottam a hóhéraimat. Mintha csak találkát adtak volna egymásnak a cellámban. Eljöttek mind: katonák, tisztek és két polgári ruhás személy: nyilván az állambiztonsági központ emberei (akiket eddig nem láttam). Beszélgetni kezdtek egymás között, mintha ott sem lennék. — Nem akar beszélni? — kérdezte az egyik civil. — Van időnk, — válaszolt a parancsnok. — Kezdetben mindegyik ilyen. Beletelik egy hónap, esetleg kettő vagy három, de beszélni mindenképpen fog. — Szakasztott olyan, mint Akkache vagy Elyette Loupe, — tette hozzá a másik. — „Hős" akar lenni, hogy néhány évtized múlva valamelyik falon kőtábla legyen a nevével. — Ezen mindnyájan röhögtek, mintha valami jó tréfát mondott volna. Aztán hozzám fordult és mosolyogva megjegyezte: — Jól rendbe tettek ... — Maga az oka, — mondta Cha... — Fütyül mindenre, a feleségére meg a gyermekeire is. Jobban szereti a pártját, — jegyezte meg Ir ... Rám tette egyik csizmás lábát, mint vadász szokta az elejtett vadra. Aztán úgy mondta, mintha most jutott volna az eszébe: — Ma este megérkeznek a gyerekeid repülőgépen. Sajnos, baleset éri majd őket... Egymásután kimentek, De ... és Cha ... azonban, akik megérezték, hogy magam sem tudom, komolyan értelmezzem-e ezt a zsarolást, a küszöbön visszafordult: — Valóban fütyülsz a gyerekeidre? — kérdezte a hadnagy. Egy ideig hallgattak, majd Cha ... hozzátette: — Rendben van. Akkor hát megdöglesz. — Tudni fogják, hogyan haltam meg, — válaszoltam. — Ne félj, nem tudja meg senki. — De igen, vágtam rá, — mindig minden kiderül. Másnap, vasárnap csak futva egy pillanatra néztek be hozzám, Ir.. .-rel együtt. Mindketten mosolyogtak. — Hát még mindig nem gondoltad meg ? — szólt Cha... — Akkor hát készülj fel újabb kellemetlenségekre. Vannak másfajta tudományos eszközeink is, hogy szóra bírjunk. — A „tudományos" szót különös nyomatékkal mondta. Amikor elmentek, megzörgettem az ajtót s megkértem őreimet, hogy segítsenek föl. Az egyik ejtőernyőstől támogatva és a falba kapaszkodva jutottam el a konyhába, ahol egy kis vizet eresztettem az arcomra. Amikor visszafeküdtem a szalmazsákomra, egy másik ejtőernyős — egy európai eredetű algériai Lo... csoportjából — bedugta fejét a félig nyitott ajtó résén és csípősen megkérdezte: — No, mi az jobban vagy? — Igen, — feleltem ugyanazon a hangon, — hamarosan újból kezdhetitek. Szerettem volna, hogy még egy ideig fecsegjen, talán kiszedhetem belőle, mire készülnek, mik azok a „tudományos" eszközök. A katona azonban gyűlölködve csak annyit mondott: — Igazad van, még nem jutottál a végére, szétverjük a pofádat. Hétfőn délután Ir ... ébresztett fel. Két ejtőernyős lábra segített, aztán négyesben elindultunk lefelé a lépcsőn. Egy emelettel lejjebb volt a betegszoba. Nagyablakos, tágas helyiség, benne néhány tábori ágy, egy asztalon halomnyi össze-vissza dobált orvosság. Egyelőre csak egy orvos-százados volt a szobában, láthatólag már várt rám. Elég fiatal, sovány, feketebajszos, borostás képű, gyűrött egyenruhás ember. Köszönés helyett délfranciaországi kiejtéssel megszólított: — Nem fél? — Nem, válaszoltam. — Ne is féljen, áramütéseket nem kap és ígérem, hogy nem okozok önnek fájdalmat. Lefektettek az egyik tábori ágyra. Az orvos fölém hajolt, megmérte a vérnyomásomat, hallgatócsővel megvizsgált. — Megkezdhetjük, — fordult Ir.. .hez. — Komoly baja nincs, csak egy kissé ideges. Ingerült voltam önmagamra, jobban mondva a szívemre, hogy hevesebb dobogása elárulta a nyugtalanságomat. Az előkészületek arra mutattak, hogy az következik most, amitől kezdettől fogva féltem. Ki akarják próbálni rajtam az „igazság szérumát". Ez tehát a Cha... emlegette „tudományos eszköz" ... (Fordította Tóth Tibor) (Folytatása következik!) ŰJ SZÖ 5 * 1958. június 11.