Új Szó, 1958. június (11. évfolyam, 150-179.szám)
1958-06-05 / 154. szám, csütörtök
I Arkagyij Rajkin, a neves orosz művész feleségével a bratislavai Nemzeti Színház előtt. (J. Herec felvétele) Híre régen megelőzte és így nem csoda, hogy a Leningrádi Állami Miniatűr Színház négy bratislavai fellépése sem volt elegendő ahhoz, hug.y minden érdeklődő láthassa a rövid szatírák mesteri előadó művészét. A színházat eddig nem ismertük, de alkalmunk volt látni A. Ra.ikin egyikfilmjét, sok dicsérő szót olvashattunk csehországi fellépéseiről, s a televízió útján egyszeribe tízezrek szívét nyerte meg. Mégis — természetesen — azok öröme a legnagyobb, akik a színpadon közvetlen közelségben láthatták ezt a nagy feKete szemű, negyvenhatéves, de mindenkinél fiatalabb embert, aki mosolyt varázsol az arcra, s aki nem öncélúan szórakoztat, hanem szívünkhöz, tudatunkhoz férkőzve — akár akarjuk, akár nem — lépteinket irányítja. Arkagyij Rajkinról beszélünk, pedig egy komoly színészi gárdát, zenekart s minden más szükséges elemet felölelő színház mutatkozott be nálunk. Nincsen ebben mégsem semmi különös, mert ennek az együttesnek nemcsak alapítója, két évtizede vezetője, hanem lelke is ő: Rajkin. Ritkán látott erős művészegyéniség és szerény fellépésével mindenkit megnyerő ember. A színház majdnem háromórás műsorának alig van száma, amelyben ne szerepelne. Rövid, szinte nyúlfarknyi tréfák váltogatják egymást a néhányperces szatírákkal s Rajkin fáradhatatlanul törekszik arra, hogy egy pillanatra se csappanjon meg a figyelem. A gyakori taps közben kedVPS mosollyal arcán, de komoly szemmel figyelmesen nézi a közönséget. vajon megértette-e azt, amit mondani akart, vajon célba talált-e. A szatíránál különösképpen fontos, hogy az ember jól ismerje az előadó nyelvét, megértsen minden árnyalatot, ne sikkadjon el a poén. S ahol hiányos volt a nyelvtudásunk, ott segített Rajkin kifejező művészete: hanghordozása és arcjátéka, maszkja és tánca, éneklése és hallgatása is. Elemében van a színpadon, másutt szinte el sem tudjuk képzelni. S éppen ezért találja meg azt a nyelvet, amelyet valamennyien megértünk: a művészet nyelvét. Újra meggyőződhettünk arról, hogy a szatírának létjogosultsága van a szocialista országokban, sőt rendkívül fontos szerepet kell betöltenie. Sajnos, nálunk az esetek nagy részében szatírának keresztelik az olcsó „vicceket" vagy pedig az ilyen „szatíra" nem az általánosítható és a társadalom szempontjából káros jelenségek ellen irányul, hanem mai életünk perifériáján marad s néha árt, ahelyett, hogy használna. A Leningrádi Állami Miniatűr Színház egész műsorát egy gondolat hatja át: tegyük nevetségessé azt, ami előrehaladásunkat gátolja. Rajkinék nagyon érzékeny kézzel gyomlálják a múlt káros csökevényeit s a ma nem kevésbé ártalmas kinövéseit. De jól megfontolják minden egyes esetben, kivel állnak szemben, vagy kinek kell egy kis kellemetlen, sőt fájó tűszúrással segítséget nyújtani. Kesztyűs kézzel nem lehet szatírát csinálni, s a leningrádi művészek ezt nem is teszik. De ugyanakkor tudják, hogy a gúny a legerősebb szavaknál is erősebb fegyver s ezért megfontoltan kezelik. Csattanjon a gúny ostora, de ott, ahol kell és úgy, ahogy kell, ezt az elvet tartják szem előtt állandóan, és ez magyarázza művészi munkájuk eredményességét. Nem egyszer magunkra, kisebbnagyobb hibánkra ismerünk az előadás során, s amikor nevetünk, amikor tapsra verődik tenyerünk, néha egy pillanatra meghökkenünk: hiszen Rajkin csak tisztán fénylő tükröt állított elénk. S ez a meghőkölés talán áz első lépés ahhoz. Hogy megkíséreljük levetkőzni valamilyen eddig fel nem ismert rossz szokásunkat, amelyen most mi magunk is gúnyos hahotára fakadtunk. Rajkin művészetének ereje elsősorban nem az ördöngös gyors maszkváltásban, a sziporkázó szellemességben van, hanem abban, hogy változatos formában, emberi hangon és nagyon igényes módon elítélteti velünk hibáinkat, megbélyegzi a bürokratizmust, a fennhéjázást, önteltséget, haszonlesést és már emberi gyengéket. Rajkintól tanulhatott közönségünk és szatíránk művelői is. GÄLY IVÁN Eqy színház — tüfafa meglepetés Nem csinálok titkot belőle, a komáromi Magyar Területi Színházról szól ez a néhány soros írás. S a meglepetések? Vegyük őket sorjában. AZ ELSŐ: Igor Cieľ, a fiatal rendkívül tehetséges zvoleni rendező nevéhez fűződik. Annak ellenére, hogy aránylag rövid időn belül több sikeres rendezéséről írt a kritika, — megjegyezzük, hogy többnyire nehéz fába vágta fejszéjét, mivel új szerzőket s mai témájú darabokat vitt színpadra, — olvasóink nem igen ismerik. De csak hallomásból tudtak róla a komáromi színészek is. Igor Cieľ most már hetek óta Komáromban tartózkodik. Elvállalta ugyanis Dávid Teréz Dódi című drámájának a rendezését. Mi ebben a meglepő — kérdezheti valaki. Egyszerű a magyarázat. A MATESZ színészei ugyanis a rendezés szempontjából kissé el vannak kényeztetne. Lendvay Ferencnek, a pécsi Nemzeti Színház kiváló főrendezőjének sok hónapos munkássága nemcsak előrelendítette a színház fejlődését, hanem az új rendezőket igényesen bíráló gárdát is nevelt a színészekből. S már két héttel ezelőtt, a próbák, majd pedig a színészekkel folytatott eszmecsere során meggyőződhettem arról, hogy Igor Cieľ kivívta a tekintélyt, A MÁSODIK: a Dódi címszerepét, a zilált családi élet malomkövei között őrlődő tizenhárom éves kislányt • alakító Bartha Erzsi. Tavaly augusztus óta tagja csupán a színháznak s eddig egy kis szerepben ISthattuk Schiller Ármány és szerelmében. Merész húzás volt a húszéves Erzsire bízni a Dódi nehéz szerepét, de a próba alapján az a meggyőződésem, hogy szerencsés ez a lépés. Mert Bartha Erzsi már ma több mint ígéret. A HARMADIK: Szigligeti - Tabi Kalandor grófnőjének előadása tíz nappal ezelőtt a bratislavai Üj Színpadon. Ez a zenés vígjáték már hosszú ideje szerepel az Oj Színpad operettegyüttesének műsorán. Most azonban a MATESZ fellépése meglepetés volt számunkra, hiszen prózai színház adta elő a darabot, méghozzá elismerésre méltó színvonalon. Ez elsősorban természetesen a játékra vonatkozik, az ének terén kimagaslót csupán Cséfalvay Kató nyújtott — aki különben nemrégen sikeresen mutatkozott be a bratislavai operett-színpadon — de azért a többiek is tetszettek. Meglepő volt például Tóth László nagyon jó szereplése, s kiváló volt Bottka Zsuzsa, de kitettek magukért Ferenczy A., Bugár B., Király D. és Gyurkovics M. is. * * * HÁROM MEGLEPETÉS, és reméljük a jövőben még több lesz. Alkalom bőven van erre. Hiszen holnap kerül bemutatásra a Dódi és egy hétre rá a fiatal Lukáč Viktor rendezésében Ivan Stodola: Púcsik Jóska karrierje című műve. További sikeres munkát kívánunk a komáromi színház minden dolgozójának! G. I. Hogyan Izészülnek a nyitrai kerület Csemadok tánccsoportjai a zselízi ünnepre nr>' _ i ' i i — i „ ^ ;; ^ „ k „ „ A«- »-»-% A ! i • Ír • 4-4„i-Af +/->t-ióf íf-f c7orano!ni Mi Tánchagyományaink gyűjtése lassú ütemben folyik, és mondjuk kl eléggé szervezetlenül. Itt a pillanat, hogy hozzáfogjunk a kiveszőben lévő értékek megmentéséhez. Népművészetünk gazdagsága biztosítja ugyanis nemzeti művészetünk további virágzását, új utakon haladó fejlődését. Indokolt tehát látogatásunk a nyitrai kerületben, néhány héttel a Csemadok zselízi Országos Dal- és Táncünnepélye előtt, hogy bepillantsunk a népművészet ápolásának „kulisszái" mögé. FELKERESTÜK KREMENYÁK ETEL kerületi oktatót, s beszélgetésünk során arra a következtetésre jutottunk, hogy nagy erőpróba lesz — táncosok, koreográfusok részére egyaránt — a zselízi szemle. Itt az ideje, hogy tánccsoportjaink újat és merészet alkossanak, céljaikért szívvel-lélekkel dolgozzanak. Falvaink tánccsoportjai mindenekelőtt saját környékük népművészetét ápolják, de gyakran idegen táncfigurákkal is „színesítik" előadásukat. — Ügy tapasztalom — mondja Kremenyák Etel, hogy a művészi előadás formai gazdagítása több szépet hoz felszínre az egyes falvak táncaiban, mint az eredetihez való csökönyös ragaszkodás. Ezáltal a központi mondanivaló is érthetőbbé válik. Meggyőződésem, hogy az ilyen folyamat mind pedagógiai, mind művészi szempontból igen jó hatással van az' együttesekre, de a nézőknek is feledhetetlen élményévé válik egy-egy vidék sajátos táncstílusa. Minden művészet egyik legnehezebb feladata a mai téma megfelelő feldolgozása. Különösen nehéz ez a néptánc nyelvén, mely formakincsét jórészt a feudál-kapitali-sta kor népi világából hozta magával. Ezért fontos, hogy ezt a kincset, amelyet a gyöngyösbokrétás stílus meghamisított és a fasizmus elsüllyesztett, felszínre hozzuk. Ilyen vonatkozásban főleg a Csemadok helyi csoportokra hárul e fontos feladat. Idén immár másodszor rendezik meg Zselízen (július 28 —29-én) az országos táncünnepélyt. Most nem kívánunk részletesen szólni általában a csoportok munkájáról, táncaik színpadi elrendezéséről, mindössze a I nyitrai kerület csoportjairól szólunk, amelyek lendületesen készülnek erre a nagy seregszemlére. — Hogyan készülnek a versenyre? — kérdezzük meg a zselízi táncosok vezetőjét, Nagy Milát. — Tudatában vagyunk annak — mondja Nagy elvtársnő, — hogy nem lesz könnyű dolgunk. Vigyáztam, hogy a koreográfia és a kosztümök megőrizzék a táncok, s így az egész kompozíció értelmének megfelelő egyszerűségét. Ügy érzem, hogy táncainkban erő és méltóság van. Megnézzük a próbát. Van még min dolgozniok. Részleteiben kell kifinomítani az egyes figurák végrehajtását. A kompozíció, melynek témája egy garamvölgyi lakodalom, nagyobb lendületet követel. Ennek a cselekményes táncjátéknak hiányzik még a zamata, a pontosság technikai igényessége. A zselíziek előadása is azt bizonyítja, hogy csoportjaink továbbfejlődése csakis a néphagyományt alaposan ismerő egyéniség és ihletett pedagógus munkája nyomán lehet valóban eredményes. MIT LÁTTUNK GARAMSZENTGYÖRGYÖN? A csoport tagjai pontosan és fegyelmezetten gyűltek össze az iskola egyik tantermében. A feszültség perceken belül feloldódott, s testvéri-baráti légkörben beszélgettünk, majd kezdődött a próba. Üjváry Magdolna vezeti ezt a 16 tagú csoportot, öntudatos, víg tekintetű fiatal lányok, fiúk, boldog embe. rek, akik örömmel jöttek ide, és büszkék arra, hogy Zselízen ők is felléphetnek. Zselíz ma már fogalom, akárcsak Východná vagy Svidník a szlovákok, illetve az ukránok részére. Nagy kitüntetés tehát itt szerepelni. Meg kell említenünk, hogy a garamszentgyörgyiek a nyitrai kerületi versenyen „Büszke legény" című kompozíciójukkal elsők lettek, s tánccsoportjuk a harmadik helyen végzett, Üjváry Magdolna 1955-től rendszeresen foglalkozik táncosokkal. Derűlátással tekint a zselízi szemle elé, ahol „Jegykendő átadás'' kompozíciójukkal vesznek részt. Üjváry Magdolna nagy feladatra vállalkozott, amikor - férje segítségével — megpróbálta, hogy megteremtse e szépen dolgozó tánccsoportot. Táncaikon, ha hiányzik is még belőlük a színvonalas mozgás-kultúra, a rendszeres próbák sokat csiszolnak még. A LÉVAI TÁNCOSOKAT BÜRA ISTVÁN VEZETI. Alig félesztendős a csoport, s máris jelentős eredményeket ért el, főleg a május 1. és 9-iki ünnepélyeken. A nyitrai versenyen a második helyen végeztek páros táncvJÉal. A garamszentgyörgyiektől eB'rően, ahol a táncosok nagy része szövetkezeti dolgozó, a lévaiak csoporti* munkásokból, tisztviselőkből te-uwrrk össze. Zselízen „Regruta búcsúztató" című kompozíciójukkal vesfhek részt. Ez a csoport is fejlődőképes, de ki kellene bővíteni, hogy komolyabb koreográfiai alkotásokban mutathassák meg Léva éi környéke ősi szokásait. A NEGYEDIK CSOPORT a tardoskeddi táncegyüttes, amely a „Húsvéti locsolás" című témát dolgozta fel az Országos Dal- és Táncünnepre. A népies-komikai stílus itt erőteljesen megnyilvánulhat, s a csoport vezetője, Tóth Margit feladatával bizonyára meg is birkózik. De a jelek szerint a táncosok is megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy sikeresen szerepeljenek. A nyitrai kerület valamennyi tánccsoportjában tehát serényen folyik az előkészítő munka. Van. is mit tenni! S hogy munkájuk eredményesebb legyen, a táncosok fegyelmét kell megerősíteni Eöry M. Emii MAJOR ISTVÁN /Qz öreg JDrepelica betegsége — Hallottad? — Mit, komaasszony, mit? — Te nem is tudod, hogy lövöldöztek a Krivúňon? — A Kriváňon? Egek ura... Még hogy a Kriváňon! — Bizony a Kriváňon. Egy csendőrt le is lőttek, bizony lelkem. Ilyen, s ehhez hasonló hírek keringtek Makovcén az éjszakai lövöldözés után. Minden asszony tudott valami újat. Az egyik ezt hallotta, a másik meg azt. De olyan is akadt, aki váltig erősítgette, hogy még ágyúból is lőttek és egész regimentek csaptak össze. Saját fülével hallotta a szörnyű, földet rázó ágyúdörgést. A férfiak csak a fejüket csóválták. — Ne beszéljetek már ilyen bolondokat. Biztos vadorzók pufogtatták fegyvereiket, ti meg már mindjárt ágyúkat, meg regimenteket emlegettek. — No valami igazságnak kellett abban lennie, hogy a múlt éjjel valami történt a makovcei erdőben, mert már a jegyző úr az őrmester úrral meg két csendőrrel errefelé tartanak és Prepelicáék háza irányában fordultak be. Prepelica bekötött fővel ágyban feküdt. Prepelicáné kezét tördelve állt az ágy fölött. Az ágy szélén az orvos, a szomszéd városbeli öregúr üldögélt. Áldott jó ember volt és lelke mélyéből gyűlölte a német fasisztákat. Éppen a' beteg vérnyomását vizsgálta. A jegyző és az őrmester egymásra nézett és eltalálta egyik a másikának gondolatát: Ahá... megsebesült a jómadár. — Mi az, Prepelica, — szólalt meg a jegyző, — ráfizetett az éjjeli kirándulásra, mi? — Milyen kirándulásra? Ne űzzön gúnyt a szegény emberből, jegyző úr — jajdult fel Prepelica. Még kirándulást emleget... Van is kedve kirándulásra a szegény embernek! A jegyző az őrmesterre kacsintott, az őrmester meg visszakacsintott a jegyzőre és mindketten ezt gondolták: „Várj csak, nem jársz túl az eszünkön." — Nézze, Prepelica — szólt az őrmester a beteghez — kár minden szóért. Magára bizonyult bűne. Cinkostársai már beismerték és azt is megmondták, hogy maga volt az őrszemünk elleni éjjeli támadás fővezére. Ne vitatkozzék hát és ne alakoskodjék! Ismerje be, Prepelica! ... Ezzel magán is könnyít és minket megkímél a munkától. Prepelica felnyögött. — Jaj ... jaj ... a fejem!... Mi? ... Mit mond? Miféle cinkosok? Miféle támadás?... Nem értem... Azt sem tudom, mivel vádol. Az őrmester elvörösödött. Eszébe jutott a szerencsétlen éjszaka ott a makovcei erdőben, ismeretlen tettesek váratlan támadása, a csendőrök gyáva megfutamodása. Még a puskáikat is eldobálták, hogy ne galibázzon nekik árkon-bokron futásukban. Legszívesebben Prepelicának ugrott volna, torkon ragadta volna és addig fojtogatta volna, míg egy szikrányi élet van benne. De uralkodnia kellett magán, hogy ne ártson vele a vizsgálat ügyének. Prepelicának sem volt oka nevetni. — Elfogták volna talán Ferkót és Flórist? Nem, lehetetlen! A csendőr csak próbálkozik valamit kiszedni belőle. Régi trükk, hogy ezzel töredelmes vallomást csikarjanak ki a tettesekből. — Tulajdonképpen mikor betegedett meg ... mióta fekszik? — kérdezte a jegyző Prepelicát. - Mutassa a fejét! — Igen, mutassa a fejét — ismételte az őrmester és rászólt Prepslicánéra: — Vegye le róla a kötést! A jegyző megint az őrmesterre kacsintott, az őrmester meg vissza a jegyzőre, s azt gondolták: „Mindjárt a markunkban leszel éjjeli madár ... meglátjuk, mibe fájdult bele a kemény koponyád." Az öreg orvost, aki a vizsgálat ilatt szerényen az ablaknál húzódott meg, nyilván nyugtalanította a Prepelicával való durva bánásmód. — Hozzá ne nyúljon! — kiáltotta. — A leghatározottabban tiltakozom ... igen, tiltakozom egy komoly beteggel való ilyen bánásmód ellen! — Doktor úr — mondta az őrmester — önnek nincs joga beleavatkozni a hivatalos vizsgálatba. — Őrmester úr, betegeim életének megmentése nemcsak jogom, hanem törvényes kötelességem is — vágott vissza az orvos. Az őrmester megint a jegyzőre kacsintott, a jegyző meg vissza az őrmesterre s azt gondolták: „Most már biztos, hogy Prepelica fejsebet kapott." Az őrmester a beteghez lépett cs minden teketóriázás nélkül letépte róla a kötést. Azután a jegyzőre nézett, a jegyző meg az őrmesterre — de már nem kacsintgattak. Ügy tekintettek egymásra, mint hoppon maradt két nevetséges tökfilkó. Prepelica fején nyoma sem volt a lőtt sebnek. A jegyző gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét. — Jól van, ...de nem válaszolt még arra a kérdésre, hogy mióta fekszik. — Igen, mióta fekszik — ismételte az őrmester. — Mióta ... jaj a fejem ... Hisz nyugodtan megluilni sem hagyják az embert... Hogy mióta ... Van már annak egynéhány napja, jegyző úr.*' >" , — Éppen harmadnapja fektettem ágyba — sírdogált Kata, — Jaj istenem, már a pipa sem ízlik neki . a pipa sem kell... Prepelica érezte, hogy a makovcei erdőben aratott első győzelme után a másodikat is meg kell nyernie „diplomáciai téren". — Mi is a baja magának? Hol fáj? Bocsánat, doktor úr, fordult a jegyző az orvoshoz — bocsánat, de mi csak hivatalos kötelességünket teljesítjük. Lenne szíves megmondani, milyen betegséget állapított meg nála. Alig észrevehető mosoly bujkált az öreg orvos ajkán. . — Az eddigi vizsgálatból nehéz megállapítani — mondta nagyon komolyan. — A jelek hastífuszra vallanak. — Mi? — kiáltott fel a jegyző — hastífusz? És hagy bennünket itt nyugodtan nyomozni? Nem is óv bennünket? — Bocsánat... nem akartam bele<• avatkozni hivatalos ügyeikbe. A halálsápadt jegyző rémült pillantást vetett az őrmesterre, mindketten a csendörökre pillantottak és az egész vizsgáló bizottság elszelelt a szobából. — Látod, Katka — mondta Prepelica, amikor magukra maradtak a szobában - hogyan kell az embernek néha alakoskodnia. Hiába, a győzelem útja nem könnyű. Add csak ide a pipámat. Valahol az ablakban lesz. Két hétig tartott a vizsgálat. Talán 50 tanút hallgattak ki. De mindegyik ugyanazt állította: Prepelica már néhány nappal a „makovcei csata" előtt ágyban feküdt. Egyik asszonyka váltig hangoztatta, a papért akart már szaladni, hogy adja fel az utolsó kenetet Prepelicának. Ogy három héttel a makovcei csata után Benadík bácsi állított be izzadtan, magából kikelve Prepelicáék szobájába. A belső felindulástól lélegezni is alig tudott. — Hallottad? He-he... hallottad? Valahol Eperjes táján ...két vonat összeütközött... vagy 30 német rabló harapott a fűbe. . . Nagymihályban meg egy nagy csűr égett le. A gabona, amit a rablók összerekviráltak, mind egy szálig odaveszett. Prepelica elnevette magát, csak úgy ragyogott a szeme. — Jól van ez, bácsi, nagyon jól... A fiúk már működnek. ÚJ SZÓ 7 * 1958. június 5.
