Új Szó, 1958. június (11. évfolyam, 150-179.szám)

1958-06-21 / 170. szám, szombat

Félszázad a szocialista irodalom szolgálatábani C /SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSYSSSSSSSSfSSSSfSfSJlXfSSSSSSfSSfSSj V///////V////////Ä/// rSSSJKSSSSSSSSJSJtŕSJSSJIŕSSSJW/SSSSS/SSJUS/SfSffJtSSSSSŕfi Fjodor Vasziljevics Gladkov, a szovjet irodalom egyik legöregebb élő tagja június 20-án tölti be 75. életévét. Életét a munkásosztály és a párt önfeláldozó szolgálatának szentelte. Szegény földmunkás család gyermeke volt, Hányatott ifjúkora után 1900-ban jelentkezett első irodalmi zsengéivel. Művészi fejlődését nagymértékben befolyásolta tanítómesterének, Makszim Gorkijnak § atyai útmutatása. Ő figyelt fel a fiatal író kibontakozódó tehetségére és védőszárnyai alá vette. Gladkov 1905 óta a párt soraiban harcolt a munkásosztály felszabadításáért. Megjárta Szibéria börtöneit, de törhetetlen hittel küzdött a célért. Legnagyobb sikereit a forradalom győzelme után az ország helyreállításának időszakáról, a Novorosszijszki cementgyár újjáépítéséről írt Cement című regényével aratta, melyben híven megrajzolta a nép érdekeiért aktívan küzdő kommunista agitátorok önfeláldozó hősiességét, ugyanakkor teljes és Fjodor Vasziljevics Gladkov hiteles képet adott az épülő szovjet állam társadalmi viszonyairól, bemutatta a trockista pártellenes csoport garázdálkodását, az osztályellenség aknamunkáját. Gladkov maga is részt vett a gyár újjáépítésében és első kézből szerezte a hiteles adatokat. A dnyepri vízierőmű építését az Energia című regényében örökítette meg. A párt vezető szerepét domborítja ki benne az ötéves tervek nagy műveinek megvalósításában. A Nagy Honvédő Háború éveiben írótársaihoz hasonlóan tollat ragad és megrajzolja az új szovjet ember önfeláldozó tetteket szUlö hősies erkölcsi arculatát és szent harcra lelkesíti a szovjet katonákat a fasiszta fenevadak ellen. A szocialista ember hazaszeretetét örökíti meg az Eskü című háborús elbeszélésében. Erősebbek a halálnál című elbeszélését, melyből részletet közlünk, a háború éveiben írta, de nem fejezte be. 1943-ban a front első vonalaiban tartózkodott és közvetlen élményei hatása alatt kezdett elbeszélése megírásába. L. Ľ. FJODOR GLADKOV: ERIÍSEBBEKÄHÄLÄLML — Bekerítettek minket — hörögte felindultan és öszszeráncolva homlokát, furcsán rángatta a fejét. — Beleestünk, mint valami hülyék... Persze három napig egyfolytában viaskodtunk... Az utolsó töltényig. Az emberek háromnegyedrészét elvesztettük, mégsem tudtunk kitörni. Csak az vigasztalt, hogy a fasizták is hullottak mint, a legyek. De elnyomtak minket, lehengereltek és nagyon elcsúfítottak. Mindössze talán húszan maradtunk életben — összetört és sebesült emberek. Hajszollak az úton, azt sem tudtuk hová. Ügy tűnt nekem, hogy a föld és az ég is vértől piroslik ... a szív ... szív nem is volt már, csak, olyasvalami, mint a véres kocsonya. — Bizony nem tréfa dolog — bólogatott részvétteljesen Kuvalgyin, le nem véve szemét sajkájáról. — Semmi sem tűnik olyan borzalmasnak, de ettől az ördögi bekerítéstől, amíg élek, rettegni fogok. — Nem a bekerítésen múlik, szakította félbé^JBabjakin. — A bekerítés nem lényeges dolog, ha helyén van az ember kobakja, no meg van mivel harcolnia. Értsd meg, tízszer annyian voltak, de mi három napig tartottuk magunkat és nem számoltuk, hányat terítünk le. Ügyes fiú volt a parancsnokunk — Trjohletov hadnagy. De hát, szóval elnyomtak minket — éhező, fáradt és kevés kivétellel sebesült embereket. így történt... Erős, fegyveres őrizet mellett hajtottak. Míg helybe értünk, hat társunkat vesztettüli el az úton. Szörnyű volt a bajtársakra nézni: kötszer, segítség nélkül véreztek el. Az arcuk — vérbeborult, halotti maszk, gimnasztyorkájuk és kezűje vértől ázott. A fasiszták meg röhögtek és szuronyokkal döfködtek. Ha valaki elesik — nyomban ott terem egy ilyen veszett kutya, puskatussal rávág, majd belelő. Hadnagyunkat, Trjohletov elvtársat karonfogva vezettem, feje a vállamon nyugodott, hörgött. „Babjakin elvtári — mondja, nem akarok ellenállás nélkül elesni fasiszta golyótól. Vezess testvér, ahová mennünk kell, ott majd fogok tudni a magam módján meghalni. Ne hagy], testvér, szégyenteljesen elpusztulni, mondja, s te is tartsd magad. Meg kell mutatnunk ezeknek a kígyóknak, milyenek a szovjet harcosok ..." Babjakin ajka megremegett. — Megölték a disznók, megölték az úton. Nem bírta ki és elvesztette az eszméletét. Csüng rajtam és én viszem. Cipelem, a lábam roskadozik, — elvérzett és tekintete zavarossá vált ... Az ég, az erdő, az út — beláthatatlan porfelleg. Belső égés kínozta az embereket, kibírhatatlan szomjúság gyötört. Odakiáltok a társamnak: „Támogasd testvér, segíts!" De ő nem hallja: vagy egészen elveszett a hangom, vagy ö süketült meg vagy elvesztette az eszét. Érzem, hogy valaki hátulról támogatni akarná, de maga is elterül a földön. Ügy látszik mind keresztüllépdeltek rajta, mert egy fasiszta hirtelen felüvöltött, rugdosni és ütlegelni kezdte a puskatussal. Feljajdult, nyögött, de kiáltását hirtelen elnyelte a fegyver dördülése. Két katona egy árokba vetette magát, piszkos, sáros vízre. Egy korty sem ment le torkukon, de máris ott termett az őr és csépelni kezdte őket puskatussal — üvöltött mint a kutya. Egy másik is odafutott és segített neki. A katonák többé fel sem keltek. Majd taposni kezdték őket. Eső után nagy volt ott a sár. Es ezek a gazok beletaposták a sártengerbe bajtársainkat úgy, hogy azon a helyen csak egy nagy pocsolya maradt. Amíg a németek halálra kínozták társainkat, mi álltunk, kezemen tartottam a hadnagyot és amikor megint továbbhajtottak minket, lábaim megtagadták az engedelmességet, mintha földbe gyökereztek volna. Nem tudtam tovább tartani, s vele együtt az úttestre zuhantam. Rajtunk keresztül meneteltek, belérik botlottak, négykézláb tovább másztak. Valaki fel akart emelni bennünket, de lett is mindjárt nagy lárma. A németek ordítottak, puskatussal verték szét az embereket. Az emberek ránk estek, eszeveszetten félrekotródtak. Nem enüékszem már hogyan ugrottam fel és ragadtam meg az egyik bajtárs kezét. Amikor magamhoz tértem, csak annyit láttam, hogy egy fasiszta kutya, lábánál fogva félrevonszolta és főbelötte Trjohletov elvtársat. Ránk vetett farkastekint étéből kivettem, hogy semmi jót nem várhatunk tőle. Nincs utálatosabb és fájdalmasabb dolog a fogságnál. Nem vagy már katona, de nem vagy ember, megszűntél létezni, minden fasiszta vadállat beléd döfheti szuronyát, vagy puskatussal szétverheti fejedet. Ha pedig még lélegzel, mozgatod kezedet, lábadat, megnyomorítanak, elgyötörnek, és úgyis hulla leszel. Nézek az elvtársakra, — de nincs is arcuk. Mindegyik szemében nem könny — halálféléim ül: isten veled élet, isten veled hazám mindörökre! És akkor, abban a pillanatban, amikor végeztek a hadnaggyal, valami hatalmasan a szívembe markolt. Menekülni! Ingyen, barom módjára nem adom életemet, — vagy kitörök és szabad leszek, vagy elpusztulok. Ez a gondolat fűtött úgy, hogy szinte felocsúdtam és erőnek ereiével felegyenesedtem. Talán kibírok, elviselek minden szenvedést, de nem akarok gonosz kéztől meghalni. Meglelem a megfelelő percet és helyet és kitörök. Babjakin elhallgatott. Jurka megint nem értette, — mintha nem is ö tüsszentett volna, mintha nem ö rikácsolt volna rekedten. Arca elmosódott az alkonyban, csak a szeme helyén sötétlett két mély gödör. A város fölött elszórtan sápadt csillagok pislákoltak az égen, nagyon fényesen csak a Göncöl-szekér hét csillaga tündökölt. A városon túl nyugati és déli irányban bíborvörös fény csapott a magasba. Valahol a messzeségben és a közelben falvak égtek. Szokatlanul csönd volt, csak a repülőgépek morajlottak magasan a csillagok között. Jurka még a béke napjaiban sem észlelt soha ilyen csendet a városban. Ez félelemmel és borzongással töltötte el lelkét; érezte, hogy ez vésztjósló csend, hogy óriási és valami szörnyű történik ez alatt. Ott a városon túl, a falvakban, a németek agyonlövik és felakasztják az embereket, döbörögnek harckocsijaik és berregnek autóik, s meglehet éjjel vagy hajnalban utakon és mezőkön keresztül megint a városra vetik magukat. Lehet, hogy most már baloldalról és jobboldalról is, az erdők és a learatatlan gabona felöl is körülveszik. Megint megelevenedett előtte a kép: apja a gödör szájánál térdel, egy német pisztolyát szegezi tarkójának, két tiszt pedig távolabb dohányzik és nevetgél. A katonák már nyugovóra tértek és ásítozva csendben társalogtak és nevetgéltek. Hallhatóan összekoccantak az iires sajkák. Kuvalgyin szintén feküdt, könyökére támaszkodva szunyókált. Babjakin térdein pihentette görcsösen összeszorított ökleit és a fekvő harcosok testétől ellepett udvar sötétségébe merengett a tekintete. A kapunál hóna alá szorított puskával lassan járkált az őr. Az utcán kimért léptekkel cirkált a járőr. Gnyedko ügetett be a tábori konyhával a nyitott kapun és felrázta az embereket a félelmes hallgatásból. Szutulov fáradtan és jólérzéssel dünnyögte: — No, megetettem mindenkit, most már rajtam a sor, hogy összeszedjem a maradékokat. Szép az ember élete, ha van mit ennie és vannak barátai. Pár órára nyugovóra térhetsz, Szutulov elvtárs. Eltelt a nap és egy nappal gazdagabb lettél. Neked is aludnod kellene Babjakin elvtárs, kikapcsolódni... Félénk legény vagy te, — ez pedig baj... El kell hesegetnünk a félelmet. A fiúcskát meg ne rémisztgesd: könnyű beleoltani a félelmet, de nehezebb elaltatni . Jurka durcásan megszólalt. — Az én szívem anélkül is vasedzett... Bárhogy is próbálnák, nem fogna rajta a félelem. — Ó! úgy látszik jó kovácsműhelybe jutottarfl. Hát ami igaz, igaz, ügyes fiú vagy. Szutulov kifogta Gnyedkot, valahol az útfélen felszedett nyalábnyi szénát vetett eléje. Majd a sajkákkal tettvett és leült Jurka mellé. Kuvalgyin oldalára fordült és hortyogva elaludt. Babjakin továbbra is mozdulatlanul ült, ugyanazzal a testtartással, kemény ökleit térdein pihentette. Jurka sokáig türelmetlenül várta története folytatását és már éppen figyelmeztetni akarta, amikor Babjakin tompán köhögni kezdett és ez a köhögés — szívbemarkoló hörgés — megint félélemmel töltötte el Jurkát. — Most vagy negyven németet vezettek a vezérkarhoz, — közölte élénken Szutulov, és egy mulatságos eset jutott eszébe. Rekedten felelgetett: — Ténferegnek és nézdelödnek, mint az árestánsok. Nem tudtam magam türtőztetni, odakiáltottam: „Mit lógatjátok fejeteket, ti búslakodó kígyók?" De az őr amolyan helyre legény — nyomban felvilágosít: „Ezek nem kígyók, hanem hitleristák, ne sértegesd a kígyókat!" Babjakinnak kaparta a torkát. Felállt, krákogott, Jurka látta, hogyan küzdött önmagával: valami leküzdhetetlenül menekülésre késztette az udvarból, de Szutulov hangja lecsillapította a lelkében dúló vihart: — Nana, gyere csak ide mellém, Babjakin barátom. Hallgasd mit mondok... Szutulov kereste Babjakin barátságát és annak jól esett érzeni az ö hatását. Lassan Szutülovhoz lépkedett és nehézkesen letelepedett mellé a földre. — No, hát mi van veled bajtárs... — mondta meggyőző bátorítással. — Nem éri meg, hogy emészd magad. Mi hasznod van belőle? Erőt kell gyűjtened, hogy üsd az ellenséget. Most egy kicsit aludnod kell. A pára a testet, az álom a lelket puhítja meg. A harag is szereti a pihenést. Lefeküdt, feje alá tette pilótasapkáját és Jurkának úgy tűnt, hogy mindezt olyan gondtalanul tette, mintha otthonában lenne. Babjakin átnyalábolta a térdét és a sötétségbe, a messzi fények irányában elmélázott. — Még álmomban sem pihenek, Szutulov. Hallani sem akarok pihenésről addig, amíg egy fasiszta is van országunkban! (Lőrincz László fordítása) A medve, a farkas meg a róka (Kaukázusi -népmese) KÖZÖS TANYÁN élt egy medve, egy farkas meg egy róka. Egyszer hatalmas hó esett, ennivalót sehol sem találtak, éheztek rettenetesen. A medve korhadt fatuskókat szedett föl, azt falta; a róka meg azt tanácsolta a farkasnak, hogy ők egyék meg a medvét. — Csitt! — felelte a farkas — ha meghallja, agyoncsap és ö esz meg. — Biz csak rám — mondta a róka — és tedd, amit mondok. Feküdj a földre, mintha megháltál volna. A vízbe fogunk dobni ott megelevenedsz. A farkas beleegyezett, lefeküdt a földre, és úgy tett, mintha meghált volna. Amikor a medve hozzáért és meglátta a halott cimboráját, sírni, jajgatni kezdett. De a róka megvigasztalta: — Van itt egy patak, annak a vize életre támasztja a halottakat; dobjuk be oda a farkas komát. így is lett s a farkas azonnal megelevenedett. Akkor a róka a medvéhez fordult és így szólt: — Kössünk üzletet: most mi téged megeszünk s ezért jövő ősszel huszonöt birkát kapsz tőlünk. De megígérjük, hogy ha megettünk, azonnal a vízbe dobunk. A medve ráállt az alkura s a cimborái azonnal felfalták. A holló meg a bagoly (ESZKIMÓ NÉPMESE) tom neki, hogy egy pillanat alatt el tudok készülni!" A holló végre az Utolsó pöttyöt is rápöttyentette a bagolyra és azt mondta neki: — Nézd, milyen szépre festettelek! Most szorítkozz meg a szélben, aztán te fess be engem! Úgy tett a bagoly. A szélben megszáritkozott, aztán megkérte a hollót, hogy üljön nyugodtan. A holló egy kőre telepedett, de a bagoly azt mondta neki: — Ne oda, a kő mellé. Én másképp festelek téged! Hunyd be a szemed, csak akkor nyisd ki, ha szólok. Leült a holló a kő tövébe, összehunyorította a szemét, várt. A bagoly meg gyorsan jó sok zsíros kormot gyűjtött, rátelepedett a kőre, és fejétől a farkáig végigöntötte a hollót. Az egy szempillantás alatt koromfekete lett. — No — mondta a bagoly — most szárítkozz meg a szélben, aztán nyisd ki a szemed és nézd meg magad. Egy pillanat alatt befestettelek, mégis észrevesz ezentúl mindenki télen is, nyáron is! Megszárítkozott a holló a szélben, aztán kinyitotta a szemét, megnézte magát és rárivallt a bagolyra, — Mit csináltál velem! Koromfekete lettem — most majd messziről észrevesz minden nyulacska, minden egérke! Hogy szerzem meg magamnak az eleséget? Mindenki meglát! — Hiszen magad akartál szép lenni! — mondta a bagoly. Most haragudott meg csak igazán a holló! — Mennyit vesződtem én veled! le most valóságos szépség vagy! Engem meg befeketítettél. Feketék lesznek a fiókáim is. Takarodj, bagoly, takarodj előlem! Megijedt a bagoly. Messzire elrepült. Azóta fekete a holló, azóta pöttyös a bagoly. A bagoly most sem mer a holló szeme elé kerülni — fél tóle. Együtt jártak élelem után, testvériesen megosztottak egymással mindent, nem láttak szükséget semmiben. A holló fehér volt. Fehér volt a bagoly tolla is. Sok évet megértek, megöregedtek, s ahogy őszültek, fehérebbek lettek a hónál. Azt mondja egyszer a bagoly a hollónak: — Megvénültünk anélkül, hogy valaha is szépek lettünk volna. Milyen szép tarka a többi madár tolla: piros, fekete, szürke. Bennünket, kettőnket, csak a rövid nyarakon vesznek észre, amikor minden kizöldül. — Bizony — mondta a holló — amikor a havon ülünk, senki sem vesz észre bennünket. — Fessük be egymást — tanácsolta a bagoly: — Először te engem, aztán én téged. Ráállott a holló. Jó fekete, zsíros kormot kapart a mécses kanócáról, ecsetnek kihúzott egy tollat a farkából, és megkérte a bagolyt, hogy üljön nyugodtan. A bagoly egy kőre telepedett, a holló meg szép óvatosan festeni kezdte a tollát. Körbejárta a követ és fekete foltocskákat pöttyögtetett a bagoly minden egyes tollára. Festette, ékesítette és azt gondolta magában: „Olyan gyönyörűre festem, amilyenre csak tudom! Ha meglátja a munkámat, ö is szépre festi az én tollamat". Sokáig munkálkodott a holló. Elunta a bagoly az üldögélést, azt gondolta magában: „Agyonfáraszt ez a holló! Majd ha rákerül a sor, én megmuta1. Megkérdezték Pali bácsit, mivel lépett az EFSZ-be. Az öreg így válaszolt: — 19 fejet és 46 lábat adtam a közösbe. Találjátok ki hány szarvasmarhát és hány szárnyast adott az EFSZ-be Pali bácsi! (2 pont.) Beküldte: Budai József, Bussa. 2. Minek a fővárosa: Palermo, Nicosia, La Valentin? 3. Ki Oleg Kosevoj, Matroszov és Meresz;:v? 4. Tudtok-e ezekből a gyufaszálakból írom négyzetet csinálni? (Megfejtése hírom pont). 5. Folt hátán folt, tű abban sose volt Mi az? (1 pont.) Beküldte: Nogel Erzsébet, Tonol'nlky. A JÚNIUS 7-1 SZELLEMI ÖTTUSA MEGFEJTÉSE: 1. Pista tizenhét éves volt, amikor érettségizett. 2. Lenin. 5. Hanzelka és Zikmund. Afrika az álmok világában és a valóságban. A folyón túl v-i Arnentína. 4. Napraforgó. Figyelmeztetjük a rejtvények megfejtőit, hogy a rejtvényeket ÜJ SZÖ. Bratislava, Gorkého 8. címre küldjék „Gyermekrovat" megjelöléssel. ÚJ SZÖ 14 * 1958. június ži.