Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-07 / 126. szám, szerda

A Magyar Szocialista Munkáspárt kulturális politikája KÁLLAI GYULA ELVTÁRS ELŐADÁSA AZ MSZMP POLITIKAI AKADÉMIÁJÁN A magyar ellenforradalom leverése után az MSZMP Központi Bizottsága a politikai akadémián előadássorozatot indított, amelyen leleplezte az ellenforradalmi és revizionista ideológiát. Ennek az előadássorozatnak egyik része Kállai Gyula elvtársnak, az MSZMP Központi Bizottsága titkárának május 5-én elhangzott beszéde, amelynek részletes kivonatát az alábbiakban közöljük. A párt — hosszabb időre szőlő — kultúrpolitikai irányelveinek kidolgozása előrehaladott állapotban van mondotta bevezetőül Kállai Gyula elvtárs. Ennek alapján már most sor kerülhet kulturális és ezzel együtt értelmiségi politikánk legfontosabb elvi kérdéseinek kifejtésére és gyakorlati tennivalók meghatározására. A Magyar Szocialista Munkáspárt kulturális politikája nem újkeletű. Pártunk épít azokra az eredményekre, amelyeket a felszabadulás előtt és különösen a felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártja elértek, de tanul az elkövetett hibákból is, hogy azok megismétlését elkerülje. Kállai elvtárs az 1945-től 1948-ig terjedő időszak értelmiségi és kulturális politikájának elemzése után a kulturális forradalom eredményeiről beszélt. A kulturális forradalom történelmi jelentőségű eredményei 1957-ben az általános iskolákban 1 260 000-en tanultak, a VIII. osztályt több mint százezren végezték el és közülük csaknem 75 000-en tanulnak tovább. A középiskolák nappali, esti és levelező tagozatán 160 000-en tanultak, a nappali tagozaton 25 ezer 500-an tettek érettségi vizsgát. Az egyetemi hallgatók száma az 1958-as li 700-ról, 1957-ben 55 000-re emelkedett. A közép- és főiskolákon megnőtt a munkás- és parasztszármazású tanulók száma, Míg 1958-ban a középiskolákban 4 százalék, az egyetemeken 5,5 százalék volt a munkás- és parasztszármazású tanulók aránya, 1956-ban ez az arány a középiskolákban 59,7 százalékra, az egyetemeken 55,5 százalékra emelkedett. Megnőtt az értelmiség létszáma is. A kulturális forradalom eredményeként egyes értelmiségi kategóriáknak, a pedagógusoknak, mérnököknek. már csaknem felét alkotják az 1945 után képzett szakemberek. Általánosságban értelmiségünk kb. 30 százaléka már a felszabadulás után vált szakemberré. A kulturális ellátottság ezekben az években ugrásszerűen növekedett. Az 1958-as könyvkiadás 8150 müvével és a 17,3 millió példányszámmal szemben 1957-ben 12 300 művet nyomtattak 43 millió példányszámban. Könyvtárhálózatunk erősen kiszélesedett, különösen az üzemekben és falun. 1938-ban mindössze 200 falusi könyvtár működött. 1957-ben 3962. A mozilátogatók száma az 1955. évi 18,5 millióról 1957-ben 133 millióra emelkedett. Az 1929-30-as színházi évadban 3 789 900 volt a színház- és operalátogatók száma, 1957-ben ez a szám 5 900 000-re emelkedett. A kulturális forradalom során eddig elért eredményekkel megtettük az első lépéseket az egész nép kulturális színvonalának ugrásszerű emeléséhez, a dolgozó tömegek világnézetének marxista-leninista átformálásához. A régi pártvezetés hibáiról A kulturális építőmunka során a régi pártvezetés súlyos hibákat is követett el. Ezek részben a gazdasági és politikai életben elkövetett hibák tükröződései voltak, részben pedig annak a következménye, hogy idejekorán nem ismertük fel azt a törvényszerűséget, hogy ideológiai téren s így a kultúrában is, a fejlődés lassúbb és más, mint a politikai és gazdasági területen s hogy a kulturális feladatok megoldása hosszabb, szívósabb és körültekintőbb munkát követel. A régi pártvezetés viszont Itt is hajszolta a gyors eredményeket. Ez türelmetlenségre, az adminisztratív módszerek helytelen, gyakran indokolatlan alkalmazására vezetett és háttérbe szorította a szívós, napról napra folytatott ideológiai nevelőmunkát. Az irodalom és a művészetek terén nem elemeztük mélyrehatóan a Horthy-korszak örökségét. Nem támaszkodtunk megfelelő mértékben a demokratikus kulturális örökség proletár magjára. Nem vettük figyelembe, hogy a demokratikus kultúrán belüli paraszti, polgári és kispolgári áramlatok a szocializmus építésének viszonyai között — ha elmulasztjuk világnézeti gyengeségeik bírálatát, — könnyen ellenzékivé, sőt reakcióssá válnak. A régi alkotó értelmiséggel kialakított kapcsolat sok tekintetben .elvtelen volt, csak hatalmi helyzet, nem pedig az elvi egyetértés, vagy az arra való törekvés talaján állott. Igen nagy súlyt fektettünk arra, hogy az értelmiség felső rétegét „megnyerjük", gyakran elvtelen udvarlás árán is, míg az értelmiség túlnyomó többségét alkotó egyszerű pedagógusok, orvosok, mérnökök stb. gondjaival, bajaival nem törődtünk eleget, anyagi és erkölcsi megbecsülésük hiányos volt. Sokan azok közül, akikre úgy tekintettünk, mint a párt politikájának következetes képviselőire, és terjesztőire a kulturális életben — így Aczél Tamás, Gimes Miklós, Méray Tibor, Déry Tibor, Háy Gyula és társaik — 1953 után a párt ellen fordultak, az ellenforradalom eszmei előkészítőivé váltak, majd 1956. őszén nyíltan átálltak az ellenség oldalára. Az a tény, hogy az ellenforradalom bázisát és főleg propagandistáit és szervezőit elsősorban az értelmiség soraiban kereste, nem volt véletlen. A magyar értelmiség zöme az elmúlt 12 év alatt — habár nem tudta kivonni magát a marxizmus-leninizmus hatása alól — még nem vált marxistává, leninistává. A személyi kultuszból, a dogmatizmusból eredő hibák és törvénysértések a legnagyobb kiábrándulást és visszatetszést az értelmiségiek, főleg a fiatal értelmiségiek körében keltettek. E két ok miatt a párton belül és a párton kívül jelentkező Nagy Imre —Losonczy-féle revizionista csoportnak nagyon komoly befolyásra sikerült szert tennie az értelmiségiek között. Miben jelentkezett a revizionizmus Az előadó a továbbiakban feltette a kérdést: miben jelentkezett a revizionizmus kulturális területen? Mindenekelőtt abban, hogy mérhetetlenül túlhangsúlyozták az elkövetett hibákat. Elhallgatták, lekicsinyelték, sőt elvetették kulturális forradalmunk korszakalkotó eredményeit. Ezzel nemcsak a kialakuló új szocialista kultúra, hanem a népi demokratikus rend ellen is frontot nyitottak. Felmelegítették és nagyhangú frázisokkal körítették a művészet és a kultúra szabadságának ósdi, liberális-burzsoá jelszavát, támadták a kultúra pártosságának lenini elvét, tagadták a párt és állami irányítás szükségességét. A sok adminisztratív intézkedés valóban szolgáltatott erre ürügyet, de a kialakult támadás már nem az adminisztratív intézkedések, hanem általában a párt és állami irányítás lényege ellen irányult. A világnézetek közötti verseny likvidátori, revizionista értelmezésével a „demokrácia mindenki számára" jelszót hangoztatták. Elvetették az osztályharcot és a proletárdiktatúrát, kulturális életünkben utat törtek nemzeti kultúránk reakciós hagyatékának és a mai nyugati burzsoá dekadenciájának. Revizionizmust takart a nemzeti sajátosságok teljesen egyoldalú túlhangsúlyozása és a szocialista építés általános törvényszerűségeinek tagadása. A kommunisták nem tagadják a nemzeti sajátosságokat, de a nemzeti sajátosságok sehol sem szoríthatják háttérbe munkánk á.talános, közös szocialista tartalmát. A nemzeti sajátosságok, a „nemzeti út" egyoldalú túlhangsúlyozása a „tartalmában szocialista, formájában nemzeti" kultúra meghatározásának elvetése és helyettesítése a „tartalmában nemzeti és szocialista kultúra" alig leplezett nacionalista jelszavával, a proletár internacionalizmus elvetését jelentette. Ez logikus folytatása volt Nagy Imre reakciós nézetének az „egységes magyar nemzeti" kultúráról. A szocialista realizmus elveinek revíziója, később puszta létezésének tagadása az irodalom és a művészetek marxista-leninista értelmét dobta félre. A revizionista elemek arra törekedtek — még november 4-e után is —, hogy intézményeink vezető pozícióit a maguk számára szerezzék meg. 1956. november 4. után a forradalmi erők ellentámadást indítottak a kultúra frontján is. Ez az ellentámadás azonban itt nehezebben bontakozott ki, mint más területen. Az ellenforradalom itt még^ egy ideig szilárdan tartotta hadállásait, sőt, más területekről is ide csoportosította át az erőit. A november 4-e utáni sztrájkhangulat fő szítói egyes értelmiségiek voltak, például olyanok, mint Déry Tibor, aki az elmúlt 12 esztendőben nemigen járt ki az üzemekbe a munkásosztály életét tanulmányozni, de 1956. november 4. után gyakran megfordult a szakszervezetekben, üzemekben is, hogy a sztrájkhangulatot szítsa az elmaradott munkások között. A magyar írók egy része, még december végén a „Gond és hitvallás" című röpiratban és egyéb úton durva támadásokat indított a forradalmi munkás-paraszt kormány ellen. A reakció minden mesterkedése ellenére hosszas munka után sikerült az ellenforradalom erőit megtörni, leverni és visszavonulásra kényszeríteni a kulturális életben is. A kulturális konszolidáció is igazolta helyes politikánkat Ennek az alapja elsősorban a politikai konszolidáció volt, de nagy része volt a párt alapjában véve helyes kulturális politikájának is. A magyar értelmiséggel kapcsolatban nem engedtünk teret a helytelen általánosításoknak. Megmondottuk világosan, hogy az értelmiség egy része, mégpedig kisebb része, aktívan támogatta az ellenforradalmat, nagy része, mégpedig túlnyomó többsége passzív magatartást tanúsított, egy része pedig — s ez is kisebbség volt —, a legnehezebb időkben is a párt és a kormány mellett állt, küzdött a proletárdiktatúráért. Ennek a differenciálásnak nagy szerepe volt az értelmiségiek között végbement konszolidációban. A konszolidáció eredményeként a legfontosabb kulcspozícióikból a befurakodott ellenséges elemeket eltávolítottuk; a párt- és állami irányítás a kulturális területen megszilárdult és tovább szilárdul. A pártonkívüli értelmiségiek soraiban is egészséges erjedés indult meg. Kezdenek az ellenforradalom ködéből kilábalni, látják fejlődésünket, bizalommal fordulnak a párt felé. Ezután Kállai elvtárs beszélt az ideológiai és kultúrális terület sajátosságairól, elemezte az átmeneti korszak ellentmondásait, majd rámutatott, hogy a kulturális igények kielégítésében az élenjárók igényeire kell támaszkodni. Megemlítette a technikai fejlődés és a műveltség jellege közötti ellentmondást is, azután az oktatás kérdésével foglalkozott. A tanulóifjúság erkölcsi-politikai nevelése érdekében — folytatta — tovább kell folytatni az iskolai tantervek és különösen a tankönyvek megjavítását. Olyan hosszú időre szóló stabil iskolai tantervekkel és tankönyvekkel kell rendelkeznünk, amelyek biztosítják a tanulók szilárd ismeretanyagát, kommunista eszmeiséget sugároznak és a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő tartalmukkal és tárgyalási módszereikkel szolgálják a dialektikus materialista világnézet megalapozását, a szocialista hazafiság és a proletár nemzetköziség érzésének erősítését. Iskolai oktatásunkat közelebb kell hozni a rohamosan fejlődő élethez — hangsúlyozta Kállai elvtárs, majd foglalkozott a sajtóra háruló növekvő feladatokkal, hangsúlyozva, hogy a lapok fokozatos javulásuk ellenére is nem végeznek mindig kielégítő ideológiai, kulturális és kritikai munkát. Lukács György antimarxista nézeteiről Kállai elvtárs ezután a szocialista kultúra hajtásaival foglalkozott. Hangsúlyozta, ebből a szempontból igen fontos azoknak a művészi kérdéseknek a helyes megoldása, amelyeket 1956 nyarán a revizionisták — elsősorban az alkotó marxizmus kimagasló képviselőjének tartott Lukács György és mellette mások is — eltorzítottak. Lukács György antimarxista politikai ideológiai koncepciójának legnagyobb hibája az osztályharc alapvető kérdéseinek helytelen megítélése. Ezt a felfogást kiterjesztette a politika, filozófia és esztétika területére, s ezzel fegyvert adott a népi demokrácia ellen irányított revizionista támadók kezébe. Lukács 1956 októberében az ellenség lobogójáva vált. Ezután Kállai elvtárs konkrét példákban mutatott rá Lukács György revizionista, marxista-ellenes állásfoglalására. Hangsúlyozta, hogy Lukács György kezdettől fogva hangsúlyozta a pártos író és a párt szembenállását és tagadta, hogy Lenin az irodalom társadalmi szerepéről is írt volna. Kállai elvtárs figyelmeztetett, hogy Lukács György felfogásával szemben a kommunista pártosság és az irói szabadság nincs ellentétben. A kommunista írókról Kállai elvtárs a kommunista írókkal foglalkozva kijelentette, a kommunista írók veteránjai szilárdan kitartottak a párt és proletárdiktatúra mellett az ellenforradalom legnehezebb napjaiban is, Ők mernek nyúlni legmerészebben az ellenforradalom tematikájához, s fontos ideológiai munkát végeznek, habár a mai élet ábrázolásában közülük sokan elmaradnak a támasztott követelményektől. Irodalmi életünk kérdéseinek helyes megoldásában igen nagy szerepe van a kommunista és a pártonkívüli írók elvi alapokon nyugvó együttműködésének, — állapította meg Kállai elvtárs. A népies írók útjáról Köztudomású, hogy a párt és a népi írók között bizonyos nézeteltérések vannak, ami zavarja a helyes és jó együttműködés kialakítását, illetve annak továbbfejlődését — mondotta Kállai elvtárs. Kifogásolta, hogy sokan közülük félremagyarázzák az együttműködést és ezt csupán elvtelen politikai kompromisszumok formájában, kölcsönös bírálat nélkül akarnák továbbra is megvalósítani. — Mi az együttműködést egyre inkább elvi alapokra kívánjuk helyezni — hangsúlyozta, majd foglalkozott a népi írók politikai, irodalmi fellépésével, aláhúzva, hogy habár társadalmi haladást képviseltek, kispolgári világnézetük már akkor is erősen korlátozta őket. Egy részük eljutott a fasizmusig, más részük, mint Darvas József, Erdei Ferenc a marxizmussal, a munkásosztállyal kötött szövetséget. A népiesek törzse, melyet leginkább Illyés Gyula, Tamási Áron, Veies Péter és Németh László neve képvisel, habár időközönként a párt kezdeményezésére szövetségbe került is a munkásosztálylyal, a magyar társadalom sorsdöntő kérdéseit nem az osztályharc, hanem a közös magyar sorsközösség faji, nacionalista alapján akarta megoldani. Hangsúlyozta, hogy 1948-ig a demokratikus feladatok végrehajtása idején ugyan lojális magatartást tanúsítottakazonban később a szocialista forradalom kérdéseivel kapcsolatosan nézeteik megoszlottak és felemás, vagy elutasító nézeteket vallottak. A termelőszövetkezeti mozgalommal nem értettek egyet, a mezőgazdaság kollektivizálására irányuló célkitűzést eröszak,iak tekintették, a proletárdiktatúrát nem murckásdemokráciának, hanem zsarnokságnak minősítették. Ebben az időben a népi írók a fejlődésben elmaradtak régebbi tömegeiktől s egyre ii kább a reakciós kispolgári rétegek szószólóivá változtak, s az októberi ellenforradalom idején már reakciós értelmiségi párt szerepében léptek fel a népi demokrácia ellen. — Mi elismerjük művészi képességeiket, — mondotta Kállai elvtárs s tudva, hogy még alkothatnának a népi demokrácia számára, nem mondunk le róluk, hanem arra törekszünk, hogy a párt politikájával sok tekintetben szemben álló politikai jellegű íród csoportosulást megszüntessük, az egyes írókat közelítsük a népi demokráciához. Ebben az egyetlen célravezető megoldás az ha a legnagyobb nyilvánosság előtt tárgyaljuk meg a népi írók kérdését. Ezután Kállai elvtárs üdvözölte t Kortárs című irodalmi folyóiratot, hangsúlyozva annak nagy szerepét az irodalmi élet kibontakozásában. Rámutatott azonban, hogy a Kortárs n»m tudott még hasábjain teljes mértékben ideológiád tisztaságot teremteni. Igyekezve minél több írót bevonni a munkába, gyakrain közöl amtimarxista szellemű írásokat, mint például Németh László: Magyar műhely című irása. Erdei Sándor: Szabó Dezsőről, Féja Géza: Juhász Gyuláról szóló tanulmányai voltak és ezek bírálatában nem a marxista elvi következetességgel járt el. A filmgyártásról és a színházak műsorpolitikájáról Kállai elvtárs rámutatott, hogy a múlt évben bemutatott filmek forqatókönyven 1956 végén, illetve 1957 elején íródtak, s jórészük az ellenforradalom eszmei hatását tükrözte. Azóta azonban a filmművészek közrtt is megindult az ideológiai és politikai konszolidáció, s ennek gyümölcsöző hatását tükrözik az Éjfélkor, az Égi madár, a Vasvirág című filmek. A filmgyártás további feladatul tűzte ki az eszmeileg és művészileg egyaránt értékes filmek gyártását. A színházak müsorpolitikájában kifogásolta, hogy sokszor a megfelelő magyar darabok hiánya miatt nyugatról hoznak be művészileg és eszmeileg kevés értéket képviselő darabokat. „Mi természeteden nem vagyunk a nyugati szerzők darabjainak bemutatása ellen; üdvözöljük a nyugati szerzők valóban értékes darabjait, me'yeket, — mint például az Anna Frank naplóját — színházaink megérdemelt sikerrel játszanak. Színházainkat azonban arra is kérjük, hogy járjanak élen az új magyar dráma megteremtésében és színrehozásában — mondotta Kállai elvtárs, majd így folytatta: Tartozunk az igazságnak azzal, hogy megmondjuk, hogy ezen a téren a legutolsó időklen észrevehető javulás van: Stein: Hotel Astoria, Visnyevszkij Optimista tragédia, Brecht: Courage mama, Krlezsa: Glembay család, Hašek: Svejk, Dobozi Imre: Szélvihar, Fejér István: Bekötött szemmel című darabjainak színrehozása határozott előrelépés színházaink szocialista világnézetű repertoárjának megteremtésében. A s.-očialista irodalom fejlődésével kapcsolatban Kállai elvtárs megállapította, hogy a kritika nem teljesíti mindig eléggé feladatát. Egyes esetekben színvonala alacsony, politikailag sem mindig helyes irányú, némely esetben pedig — például a Szélvihar, a Bekötött szemmel című daraboknál nem lép fel segítő szándékkal, hogy azzal is ösztönözné a szocialista drámairodalom fejlődését. Ezután Kállai elvtárs kifejtette, hogy „az atomkörszak nem jelenti azt, hogy a jövő társadalmának vezet ereje csak az értelmiséc lehet, mert a jövő társadalma a szocializmus, a kommunizmus s az érte vívott harcban a vezető szerep csakis a munkásosztályé." Ezután rámutatott az eszmei harc fokozásának szükségességére, amelynek legfőbb feladata a Horthy-rendszer eszmei örökségéi ek felszámolása, a revizionista nézetek kiküszöbölése. Ezt a nemzetközi kommunista munkásmozgalomnak, a gyarmati népek harcának tanulmányozásával és ismertetésével, a proletár internacionalizmus eszméjének terjesztésével kell egybekötni. Káhai elvtárs a továbbiakban hangsúlyozta, hogy az eddiginél lényegesen többet kell tenni a marxizmus' i-izmus tanulmányozása érdekében, továbbá korunk élő marxista elnéletének, a kommunista testvérpártok tapasztalatainak és tevékenységének fokozott figvelmet kell szentelni. Ezzel kapcsolatban nagy szerep vár a párt elméleti folyóiratára a Társadalmi Szemlére, ameiy immár egy esztendeje jelentősen hozzájárul az eszmei zűrzavar eloszlatásához. A párt- és a,z államirányítást tovább kell erősíteni Feladataink közé tartozik a kulturális és tudományos élet párt- és állami irányításának további erősítése. Kállai elvtárs figyelmeztetett arra, hogy a pártirányítás és az állami irányítás korántsem azonos fogalmak, közöttük jelentős különbségek vannak, amelyeket figyelem e kell venni. A pártirányítás elsősorban eszmei és politikai irányítás, míg az állami irányítás a közvetlen kulturális szervező munkát végzi, amely magábn, foglal eszmei, politikai, adminisztratív és gazdasági tényezőket is. Ezután Kállai elvtárs beszélt az irodalmi és művészeti szövetségek újjászervezésének feltételeiről, majd javasolta az értelmiségi és kulturális pártmunka helves módszereit. Ezután megállapította, hogy az értelmiségi munka során a leggyakrabban felmerülő kérdés a bizalom kérdése. Kijelentette, ha az értelmiség becsű* letesen végzi munkáját, lojális a népi hatalom iránt, ha a szocializmus irányában fejlődik, a nép természetesen megbízik benne. A bizalom és együttműködés azonban nem zárja ki a kölcsönös bírálatot. Ennek érdekében azonban kell, hogy sajátítsák el a marxizmus-leninizmus elméletét és saját meggyőződésüktől vezetve ismerjék fel, hogy az értelmiség és a szocializmus útjai azonosak és elválaszthatatlanok. Kállai elvtárs befejezésképpen utalt arra. hogy az MSZMP művelődési politikájának irányelvei a közeljövőben nyilvánosságra kerülnek. ÚJ SZÖ 4 * 1958. május 1.