Új Szó, 1958. április (11. évfolyam, 91-119.szám)

1958-04-27 / 116. szám, vasárnap

Felejthetetlen színházi élmény A Brecht Színház vendégjátéka HA VALAKI megkérdezné tő­lem, mi volt a fel­szabadulás óta a legnagyobb művé­szi élményem, ha­bozás nélkül felel­hetném, hQgy Ber­tolt Brecht Coura­ge mamája a Ber­liner Ensemble előadásában. Az éln)ény annál meg­rázóbb és mélyebb, mivel alig három héttel ezelőtt Bu­dapesten, a Ma­dách Színházban láttam ugyanezt a színjátékot, Brecht fílelmetes^n le­nyűgöző. nagyerejű krónikáját a har­mincéves háborúról, és az ott ta­pasztaltakat most összevethetem a berlini vendégművészek teljesítmé­nyével. Nem kívánok a két előadás között mélyebb párhuzamot vonni, a rende­zők és színművészek munkáját be­hatóbban elemezni, mert hiszen ké­zenfekvő, hogy míg a budapesti elő­adás jó szándékú kísérletnek minő­síthető, a tényleges, hitelt érdemlő igazi Brechtet a művészet legmélyebb hatásfokával csak a nálunk is be­mutatkozó Berliner Ensemble adhat­ta. Kiss Manyi, a budapesti Courage mama becsületesen birkózott az igé­nyes feladattal, megérdemelt sikert is aratott, de nem volt igazi brechti alak, mert az érzelem síkján fogta fel szerepét. Játéka mindvégig a szí­veket ostromolta, meghatni akart és részvétet kelteni környörtelen sorsa iránt; egy szívbéli jóságos anyát ját­szott, aki önhibáján kívül, csupán a sors durva kényszerének csapásai alatt, úgyszólván ártatlanul mindent elveszít. HELENA WEIGEL felejthetetlen alakítását látva még teljesebben ért­hettük meg, hogy az érzelmeknek ez a gáttalan áradása semmiképpen sem helyes, hogy ez a játékfelfogás nem az igazi.- Courage mama, a harminc­éves háború bátor markotányosnője hízni, gyarapodni akar a, háborún. E csontja velejéig cinikus ember egyedüli becsvágya a gazdagodás, nem érdeklik a hadakozók céljai, a vallásos jelszavak, amelyek fél Euró­pát gyászba borítják. Courage mama vagyont akar gyűjteni, hogy két fiát elláthassa, néma lányát férjhez ad- 1 hassa és tragédiája az, hogy dög­madár mivoltában nem ismeri fel, a háború minden rossznak a legrosz­szabbja, elevenen fölfalja azt is, aki szívvel-lélekkel szolgálja. BRECHT A SZÍNPADON nem szó­nokol a háború ellen. Sót, néha úgy , tűnik, mintha szántszándékkal rokon- ; szenves, napfényes oldalát mutatná, és talán éppen ezekben a jelenetek­ben a legmélyebb leleplező. „A darab írójának nem az a célja — mondja Brecht, hogy Courage mamát tegye látóvá ... őt az érdekli, hogy a néző lásson." Nos. valóban ez a cél, a né­sőt látóvá t ni, de nem úgy, hogy negkönnyezlusse. az érzelmére has­son, hanem az eszét, az értelmét megfogja — látóvá tegye. A látó i ember keze ökölbe szorul, ellenáll, forradalmi akarattal telik meg. Sokszor olvashattuk, hogy a Brecht által előírt színészi játék elsősorban az eszmei cél elérésének, a politikai mondanivalója kihangsúlyozásának szolgálatában áll. Kissé meglepő szá­munkra, hogy ellentétben a megszo­kott színjátszással, Brecht, mint ren­dező azt követelte művészeitől, hogy azok ne azonosuljanak az általuk megjátszott drámai személlyel, tehát ne ábrázolják, hanem csak mutassák be, hogy ezzel a játék, eszmeisége tisztábban és töretlenebbül jusson érvényre. A berlini vendégek meg­érttették velünk, hogy ebben a kö­vetelésben nincsen semmi homály, semmi ördöngösség. Játékukban min­den világos, egyszerű és végtelenül áttekinthető: tisztán láttuk az egyes alakok sorsát, jellemét és mélyen okulhatunk belőlük. Magáról az előadásról igen nehéz írni, mert minden jelzőnk kopottá tfálik, amikor az eszméltetés nyomán keletkezett hatást próbáljuk elemez­ni. Helene Weigelről, a tavalyelőtt alkotó ereje teljében hirtelenül el­húnyt Brecht hitveséről, a színház mai vezetőjéről talán elég elmondani, hogy a világon az ő zsánerében ke­vés hozzá fogható művész él. Meg­rendítő, igaz és döbbenetes erejű minden jelenete és kísérteties, ahogy az utolsó képekben szemünk láttára szinte holttá dermedő kopott madárrá válik, vagy egymaga a sze­rencsétlenség roncsaként konok vak­ságba fagyva húzza a szekeret. Már nem is élő, érző ember, de holt se. mintha kisértet vonaglana a szín­pad halálsápadt fehér világosságá­ban, amely egyszerre fagyott, re­ménytelenséget, meddő embertelen­séget áraszt kísérteties hatalommal. ERNST BUSCH, a szakács szere­pében teljesen egyenrangú partnere. Éneke, mozgásmúvészete tökéletes, Katrint, Courage mama néma lányát Angelika Hurwicz játssza. Utolsó je­lenete, amikor az istálló tetején do­bolásával felébreszti Halle alvó lakóit, hogy a rájuk törő ellenségre felhívja a figyelmet, döbbenetesen nagy. Itt Brecht, ellentmondva önmagának, az érzelem vonalán ragadja torkon a nézőt; Katrin tragikus hősi halálával megmutatja, hogy az érzelemnek i» szóhoz kell jutnia a színpadon. Meg kei: emlékeznem Eckehard Schallról is, aki a többiektől csaknem eltérő játékstílusban testesítette meg Cou­rage mama egyik fiát, Eilifet. Szí­nész, táncos, énekes egy személyben. Játéka félelmetesen emlékeztet az SS-legényekre, egy gonosztevőre, aki csaknem ártatlanul bekerül a háború gépezetébe, állattá, szörnyeteggé al­jasulva egyszerűen nem ismeri fel, hogy az ölés, ami a háborúban erény volt, a békében bűn. Ogy megy a vesztőhelyre, hogy nem is érti, mi történt vele. A sort folytatnom kellene, mert az együttes minden tagja megérde­melné, hogy megnevezzük, játékát elemezzük. De szólnom kell arról, hogy a drámai cselekmény fonalát megszakító, a játék hatását mégis emelő dalbetétek, a songok előadása is a legművészibb volt, akár Helene Weigel vagy Busch, akár Eckehard Schall vagy az Yvettet játsszó Re­gine Putz ajkáról hangzottak el, vagy a színfalak mögött énekelte ókét egy ismeretlen művész. NEM EGY NÉZŐ, akit a háborúban emberi veszteség ért és valamely szeretettjét siratja, megrendülten fi­gyelte a berlini vendégek játékát. Am valamennyien kivitel nélkül há­lásak lehetünk a Berliner Ensemble művészeink, hogy bennük azt a németséget, azt a Németországot is­merhettük meg, amely velünk me­netel, s amelyet magasra értéke­lünk, tisztelünk és szeretünk. A já­ték végén felcsat­tanó, véget nem érő tapsok ebben az értelemben fe­jezték ki köszöne­tünket. Csak azt fájlaljuk, hogy berlini vendégeink nem mutatták meg nekünk másik le­leplező darabjukat, A Harmadik Biro­dalom félelmét és nyomorát, mert ezzel missziójukat még tökéleteseb­ben teljesíthették volna. EGRI VIKTOR Jegyzerek köKiyvekRŐl Zengő Dunatáj A burzsoá Csehszlovák Köztársaság haladó mozgalmaiban jelentős szere­pet játszó riníaszombati születésű Győry Dezsőt mint költőt — mi fia­talabbak csak hírből ismertük. Mü­veiből csak a prózaíró Győryről kap­hattunk képet, akinek Viharvirág és Vérehulló szerelem című gyönyörű történelmi regényei nálunk is nagy sikert arattak. Verseskötete hosszú ideig nem jelent meg. így, akinek az elmúlt években alakult ki irodalmi ízlése és vált rendszeres olvasóvá, müvek helyett Győryről, a költőről szóló beszélgetésekből nyert ismere­tekkel kellett megelégednie. Nem cso­da hát, ha most, hogy a budapesti Zrínyi könyvkiadó jóvoltából megsze­rezhetővé vált több évtizedes költői termésének válogatott darabjait ma­gában foglaló Zengő Dunatáj című kötete, — különös érdeklődéssel fog­tunk a Győry-versek olvasásához. Vajon az-e a költő, akit az itt-ott hallottakból elképzeltünk, vagy szű­kebb hazánk szülötte lévén túlérté­keltük? Győry Dezsőt ugyanis a könyvkiadás és az irodalmi ízlésne­velés legmostohább korszakában is jelentős költőnek képzeltük és hit­tük. Kötetének elolvasása s egyes költeményeinek újra és újra . kóstol­gatása után most nyugodtan állíthat­juk: nem csalódtunk. Győry Dezső az, akinek elképzeltük és hittük... Kötetéről szólva a versek elé Elég­tétel a költőnek címmel Fábry Zoltán által írt bevezetőt kell idéznünk: „vallások, vallomások... bizonyságok és koronatanúságok okmánytára Győry Dezső költészete." A család kedvence Szabó Bélának a nagysikerű Meny­asszony és a közelmúltban második kiadásban is megjelent Marci a cso­dakapus cím'"' könyve után szintén különös érdeklődéssel vettük leg­újabb: A család kedvence című vas­kos, több mint 400 oldalas kötetét. Érdeklődésünket az is sarkallta, hogy vajon mit ad a hazai magyar iroda­lom neves képviselője legújabb köny­vében, amelyen saját megjegyzése szerint több mint tíz évig dolgozott? Nem a recenzáló feladata megálla­pítani, hogy A család kedvence előre­lépés-e Szabó Béla írói pályáján, vagy továbbra is a Menyasszony és a Marci a csodakapus jelentik a csúcsot. Amit jegyzeteinkben itt elmondhatunk, csu/ pán annyi: Szabó Bélának a fasizmus garázdálkodását és a zsidóság szen­vedését felevenltő epikai műve — kü­lönösen a fiatalabb olvasónak, aki a könyvben tárgyalt időt, ha át is élte, nem ismeri, — elsősorban a múltat idéző kordokumentumként érdekes. Szabó Béla könyve főhőse életének V bemutatásával megteremti azt a lég­kört, amely a felszabadulás előtti hó­napokat és éveket jellemezte. Hát­borzongató napoknak vagyunk tanúi, amelyekben a főszereplő Dávid az egyetlen helyes utat választva: a fel­kelőkhöz megy, hogy részt vegyen a „nagytakarításban" ... A fasizmus barbárságáról szóló, fa­sizmust ítélő könyv különösen most aktuális, mikor Nyugat-Németország­ben újra a fasizmus feltámasztására törekednek. Isten földecskéje Caldwell haladó amerikai író Isten földecskéje című könyve olyan írás, amely a mai, különösen a nyugati irodalmi termékeket nem ismerő ol­vasót probléma elé állítja. A kötetet olvasva ugyanis hirtelenében nem tudjuk, hova is állítsuk Caldwellnek mind mondanivalója, mind formája te­kintetében „furcsa" könyvét. Hajla­mosak vagyunk arra is, hogy az Isten földecskéjét a ponyvákra emlékeztető hatástvadászó pornográfia és nem kis mértékben a naturalizmus vádjával illessük. A könyv főhősének. Ty Ty Walden farmer aranyásási törekvéseinek és egy textilgyár munkásai romantikus harcának aránylag reális ábrázolása mellett a könyvnek számos részlete van, amelyek felületes átolvasása után mindkét vád jogosnak bizonyulna. Alaposabb fontolgatás és elemzés után azonban rájövünk, hogy Caldwell tu­lajdonképpen az Ízléstelen helyzete­ket is romantikus lepellel veszi körül, s az eseteket kitűnő író és stiliszta módjára olyan nagy megjelenítő és elhitető erővel írja meg, hogy a leg­kényesebb ízlést sem sérti. így nagy igazságtalanság könyvét a pornográfia és a feltétlen naturalizmus vádjával illetni. Természetes vannak az Isten földecskéjének ilyen és más, főként az eszmei mondanivalót illető hibái. Az amerikanizmussal, a gyors meg­gazdagodást hirdető téves mondani­valóval például semmi esetre se ért­hetünk egyet még akkor sem, ha e „gazdagodás" aranyásási „szerencsé­ben" kíván megvalósulni... Ami a könyvet fogyatékosságai mel­lett értékessé teszi: a mindenütt fel­felbukkanó általános, de lényegében haladó vonása, amely sejteti, hogy az emberek nyomorúságáért az író a magántulajdont teszi felelőssé. * * * Mindössze három elég rapszódikusan megválasztott olvasmányról írtunk. Az egy-egy könyv kapcsán tett megjegy­zések nem kritikus igényességgel Íródtak. Nagyobbrészt csupán azokat a megjegyzéseket írtuk Ide, amelyek egy-egy könyv átolvasása után a lap­szélekre kerültek. Balázs Béla LANGYOSAN, átláthatatlanul elter­oeszkedett az este. Csendes a határ, hallgat a falu. Ödor Kálmán, a Nagy­ceszi Állami Gazdaság sertésgondozója s otthon van már családja körében. Uighogy elfogyasztotta vacsoráját, a iapi újságot vette a kezébe. Éppen i nagybetűs címeket böngészgette, 'mikor betoppantunk. Még soha éle­emben nem találkoztam az Ödor csa­áddal, mégis úgy fogadtak, mint régi smeröst. A felnőttek arcán a meg­epetésnek árnyalata sem volt, csak a •ét szép egészséges gyerek szemében •sillant föl a kíváncsiság. Kicsit szűkreszabott konyhában tet­iik magunkat kényelembe, a gazda élretette az újságot, felesége hal­rabbra fogta a szobában lévő rádió zavát. A meglepetés nélküli fogadtatásból rra következtettem, hogy Ödoréknál <yakoriak lehetnek az esti látogatók, alán néha-néha „vadidegenek" is be­>etödnek hozzájuk. Nem is rejtettem téka alá gondolatomat. A gazda elmosolyodott, kicsit pajko­an hunyorított feleségére. — Ne higyje. Ritka nálunk a ven­lég, de ha mégis csak bevetődik va­iki... miért volnánk meglepődve? 1 vendégektói a magamfajta emberek snk a múltban féltek. Ma már nem ell a szegénységünk miatt szégyen ­:ezni... Ödorné csendesen hallgatja fér­ét. Csak nagy barna szeme csillog, tmint körülpillant a konyhában, mint­ta ő volna a vendég, mintha nem átná mindennap a szép nagy üveges Ä\ IL A IC mm konyhaszekrényt, az asztalt, amelyen szépen mintázott nylon terítő nyúj­tózkodik. Nem, nem erről van itt szó, hanem a gondos gazdasszony tekinte­te az, amely talán századszor, vagy ezredszer tart szemlét „birodalma" felett és egyben arra serkenti a ven­déget, ö is nézzen kissé körül. Lássa, hogy minden szép, minden tiszta, lássa, hogy nincs mit szégyelniök a vendég előtt. A szegénységnek nyo­ma sincs, nem úgy, mint régen, ami­kor akárhogy is takargassák, mégis csak elöszemtelenkedett. — Nem panaszkodhatunk — szó­lal meg váratlanul a gazdasszony. Van elég munkalehetőség. Az uram jól ke­res a gazdaságban. De dolgozik is ám. Mondd, csak, Kálmán. A GAZDA ELMOSOLYODIK. Kezével olyan mozdulatot tesz, mintha azt akarná mondani: eredj már te asz­szony, mit dicsekedjem, de aztán mégis csak rászánta magát a beszéd* re. — Tavaly a gondjaimra bízott anya­disznóktól átlag 12 malacot neveltem fel. A tervben csak 10 volt megszab­va. Már-már abba is hagyná a beszédet, de Ödorné tovább folytatja. — £s azt mér nem mondod, hogy az idén ... — Az idén? — Igen! Bátran megmondhatod, hogy az idén már mostanáig telje­sítetted egész évi munkatervedet. — Hát ez igaz, de ezt más is meg­teheti. Nincs abban semmi boszor­kányság. — Tudja — 'fordul felém a ház asz­szonya — az én uram valamikor cse­léd volt. Szolga, az urak lábakapcája. En is szolgáltam lánykoromban. Most is azon a földön dolgozunk, amelyen az uram mint szolga gürcölt. De ak­kor mások rakták zsebre a hasznot. Más már ez a mai világ. Ha valaki dolgozni akar, munkája után tisztes­ségesen emberhez méltóan él. A gazda szája köriü kesernyés mo­soly bújkál. Ogy tesz, mintha erősen figyelné felesége szavát, mely egyben az ő gondolatait is szavakba formálja, de réveteg tekintete mégis elárulja, gondolata messzire repült az emléke­zés szárnyán. Gondolatban talán ép­pen most találkozott azzal a 35 évvel ezelőtti fiatal legénykével, aki verej­tékes homlokát törölgeti az úri birtok szélén és elszoruló szívvel figyeli a deresedő határt, a simán úszó hó­fellegeket. Fél, irtózik a téltől, mert kevés a kenyér, foszladozik a gúnyája, bakancsának levált a talpa. Új rutya, bakancs kéne, de miből? ÖDOR KÁLMÄN mélyet sóhajt, mintha éppen nehéz, nyomasztó álom­ból ébredne. — Szolga voltam. Senki, ember számba se vettek az urak'. Ha jól meggondoljuk, az én életem valójá­ban i5 után kezdődött. Azóta van elég kenyerem, azóta tudom tisztes­ségesen járatni, nevelni családomat. — A mi gyermekeink bizony nem éheznek, nem rongyoskodnak — ve­szi fel a beszéd fonalát Ödorné. Hirtelen mozdulattál közelebb hoz­za a széket s mintha valami nagy titkot árulna el, halkabbra fogja sza­vát. — Még lánykoromban Sárközi taní­tóéknál szolgáltam. Volt nekik két lányuk, mind a kettőt iskoláztatták. Azt mondták, hogy tanítókisasszonyok lesznek. Akkoriban irigyeltem is őket, s titokban arra gondoltam, hátha egyszer nekem is lesz kislányom, hát­ha abból is lehet még tanítónő ... Ödorné szava egy pillanatra elakad. Csak tekintete beszél, vádol. Ha a ki nem mondott gondolatot szavakba for­málnánk, így hangzana: de amikor ala­posabban átgondolta élete sorát, a reménykedés parányi szikraját is a szemébe tóduló könnyek oltották el. A GYEREKEK EDDIG szavukat sem hallatták. Az idősebbik szinte csüggött anyja szavain, most kicsit bá­tortalanul így szólt. — De édesanyám, az Irma tanító­nő lesz? Az anya elmosolyodik. — Igen fiacskám! Nénéd tanítónő lesz, mert ma már nem vagyunk cse­lédek. Ödorné fát dob a szép, zománco­zott tűzhelyben pirosló parázsra, aztán így folytatja. — Négy gyermekünk van. Irma a legidősebb, Tanítónőképzőbe jár a fő­városban. Az idén végez. Tanítónő lesz az én lányom. Szót sző követ. Sorra kérülnek a fiúk is. Egy kicsit el is pirulnak, amikor az anyjuk azt mondja: nem a legjobb tanulók, inkább a föld meg a gépek érdeklik őket, mint a könyv. Most is motorkerékpárért rimánkod­nak. Éppenséggel a pénz meg is volna rá, de hát még nagyon fiatalok, meg .aztán mind a háromnak van már kerékpárja. A pénzt sem akarjuk egyelőre ilyesmire szórni. — Mire spórolnak? — kérdezem. A kérdés után pillanatnyi csend üli meg a konyhát. Mosolyog Ödor Kál­mán, mosolyog a felesége és tekinte­tük egy pillanatra találkozik. Aztán Ödorné szólal meg. — Van tisztességes bútorunk, jó la­kásunk. Az asztalról sem hiányzik a kenyér, van rádiónk, szép nagy, de szeretnénk venni egy televíziós készü­léket. Már van a faluban vagy három. Miért ne lehetne nekünk is? Igaz Kál­mán? A gazda nem szólt semmit, csak megértően bólintott. SZUROKSÖTÉT éjszakába olvad: már az esti szürkület, amikor kilép­tem a meghitt boldog családi körbö'. Otközben az járt eszemben, hogy a biztos megélhetés a családi kör tűz­helyét is melegebbé, meghittebbé te­sz i- Szarka István Ü-T S7Ö 5 * 1958. április 27

Next

/
Thumbnails
Contents