Új Szó, 1958. április (11. évfolyam, 91-119.szám)

1958-04-03 / 93. szám, csütörtök

ANDREI PLÁVKA Czépek voltak a téli esték, ami- ^ kor az asztalon halomba gyillť a fosztott pehely, öreganyók, falube: nénék és viháncoló fiatal lányok ültek a mécses köré, nemcsak a tollfosztás kedvéért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vége-hossza nem volt a mesének, mondókának, ió vitézekről és elátkozott királykisasszonyokról, úgy ha gat tuk, alcir a bibliát. Nem hiányzottak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek — lelkemre mondom — itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg s amelyek hősei majdnem mindig zsiványok, hegyilegények .voltak. Melengeti az ember szívét, ha a maga nyomorúságában, elesett ségében ükei vitézségéről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg Lovisné arról mesélt, hogi/an küldött egyszer Jánošík Juró háromszögletű levelet a Palugyay uraságnak, megírva neki, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a palugyay kastélyba, az urasáq lányának lakodalmár — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, Jánošík Juró ott termett a lakodalmon és mind egy szálig elszedte a nemes uraságok ékszereit, drágaságait. Egy ilyen vitézről szól ez a történet J Nem volt szálfa termetű, vállas deli legény, erejében Jánosíkhoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkét éves. Jankónak lúvták, a pusztaárkai : üszőpásztor fia volt. Szeplős arcából két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna, szem lesett ki. \ Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiúval a kovácsműhelyben hancúroztak. A eimbo- ] rái ezért „drótozottnak" is csúfolták, j amitől mindig méregbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvennegyedik év telén Pusztaárkon már december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már jó két hónapja lehajtották az irtványról, és az állatok most elégedetten kérödztek a meleg istállóban. Voltaképpen a pásztoroknak is már mind odahaza kellett volna lenniök, mégsem jöttek meg. Jankó apja se. Rájuk köszöntött a karácsony este, j s Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikóban. Nem volt otthon más, csak Jankó az anyjával meg a két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskóban meg körülötte, szerte a fátuban a gond, az elesettség, amely elvette a szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettegéssé erősödött bennük. A zon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Amikor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporázta a lépéseit. Nemsokára belökte a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagy csípte kezét hóna alá dugta, úgy melengette. — Elvitted? — kérdezte az anyja. — El. — Ott voltak? — Ott. — Még nem jöttek a nyomukra? — Még nem. — Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével melengette meg az ujjai hegyét, aztán megfogta a fakanalat. A kékszegélyes tányérból párásán szállt a köménymagos leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pitvarajtó hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásában szürke bundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó meredten nézett a tagbaszakadt katonára, keze még fogta a fakanalat, de arca elsápadt, torka kiszáradt. Az anyja se bírt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte. — Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt és szíjas végű pálcája Jankó arcán csattant. — Mit csinál? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia felé. — Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja felé ment, csak közvetlenül előtte állt meg. — Hol lett volna? Hát az erdőn. Eleséget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti? Az utolsó etető az övé, az ó gondjára bízták, a tanácsbeliek is figyelmeztették, hogy télen se feledkezzék meg az állatokról. — Ügy? Tarisznyát miért vitt magával? , — Hát csak nem fog éhezni kinn az erdőn.. . Egy kis kenyeret meg szalonnát raktam bele. — Ügy? Szalonnát? A partizánoknak, mi? Mars velem! A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta és maga előtt kilökte a házból. Az anyja rimánkodott, könyörgött, összekulcsolt kézzel futott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikorgott a hó, a tiszt prémgallérján ezüstösen csillogott lehelete nyomán a hóharmat. /

ankónak arra sem hagyott időt, hogy magára kapja a ködmönét, kiskabátban, hajadonfőtt kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél belekapaszkodott hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe öltözött, misére készülő emberek bámultak rájuk, de Jankó nem szégyenkezett. Büszkén ment elöl, dacosan, elszántan. — Erre! — ordított rá a tiszt, és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is, ahol a németek tanyázlak. Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a falépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszt a fülébe sziszegte németül, egyszótagosan: „schnell!" Amikor az anyja is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett, ott maradt hát a kis fatornácon, várt a fiára. A kocsma mellékszobájában még négyen ültek olyanok, mint az a tiszt. Hogy tisztek voltak-e vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott; hogy miattuk bújdosik az erdőn az apja és sok más falubeli ember. Nem bírják kiszimatolni a rejteküket, de nem is tudják meg soha, gondolta magában. Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy pohár, de a palackban még félig volt az ital. Janko az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg, — mögötte a falnál volt a szenesláda, előtte halomba hányt tűzifa. Jankó ügy érezte, hogy a szörnyű hétfejű sárkány barlangjába került, ahonnét csak ravaszsággal vagy csoda módon szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle. Árulja el az apját, meg a többi partizánt, mondja meg nekik, hol a rejtekhelyük, ami után olyan régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magában. — Hol az apád? — kérdezte hirtelen a tiszt, aki idehozta. Jartko hallgat. A németek fejüket nyújtogatják feléje, tágra nyílt szemmel merednek rá. Janko azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely elkopott és csak a csomó áll ki belőle. — Hol az apád? — ordít rá az asztal mögül egy aszott képű, apró termetű, dühös mitugrálsz, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apáékat. Erre gondol, amikor az egyenruhások odarohannak hozzá és arcát éri az első csapás. Utána a második, a harmadik. A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére —"csak látja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában érzi édeskés ízét. A kezén is látja a nyomát, amikor megpróbál védekezni, letörülni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak odafönn az irtvűnyon túl, f ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát liem hallani, s ap.ia nógató kiáltását a legelön túlról. Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha ringatná, biztosan a Daróchegy felől száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sorsziklákig, furcsa alakokban gomolyog. Sárkányfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitárják szörnyű szájukat, aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek . a réten, némán és ijesztőn. f \e nem, nem a Daróchegy alól jön ' ez a köd, nem a Sorsziklák fe- • lói, az a köd lágy, akár a pehely, st- , rnogató, hányszor érezte a nebbenését, ! amikor felszállt a nap csókjától, elve- f szett a ragyogó kék égbolton, s félre- \ vonta fátylát a nap elöl, hogy szikra- , zó, melengető sugarai felszívják a harmatot a bükkfák leveléről, a fenyők lombjáról. Nem a jól ismert, cirógató ; éj lágy köd ez, szörnyeteg sárkányok inkább, pusztulására törnek, halálára szomjaznak. A szobában csend volt. Négy szürke j egyenruhás alak áll Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizénkét esztendős testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyöillat táplált, nevelt. Most vér folyik belőle, akár hegyipatak a lejtő sebéből, kristálytisztán, mocsoktalanul. Földresújtottan hallgat, fiatal sudár fenyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tagjai aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Janko még nem vesztette el eszméletét. Lát, hall, érez. Látja, hogy valamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipőjét. Nem érti miért, de engedelmeskedik. Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol,, letekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a cipőbe rakja., úgy, ahogy a mama meghagyta. Aztán sokáig mintha semmi sem történne. Könnyebben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember verődött össze, javarészt asszonyok. Várták, tni lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkiáltás hallatszik. A szörnyű, idegtépő hang az ácsorgó asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jajszó harsan, s a végén érthetőn, fájdalmasan a tagadás: „Nem mondom ..." Ez a második jajkiáltás feloldotta az emberek dermedt rémületét. Ügy érezték, tenniük kell valamit, már indult is volna a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen döngetett. Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jankó repült ki a lépcsőre, de nyomában megjelent az egyik szürkeruhás, tébolyult, dühtől eltorzult arccal, s pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje befúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett lábbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktalanul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hős szíve magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhetetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondom!" Jankó nem volt mesebeli hós, aki megvív a hétfejű sárkánnyál, és története nem végződött olyan szerencsésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát más a mese és más<a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bíbort. TI a majd téli estéken összegyűlnek " a falubeliek, tollfosztás közben bennünket és a gyerekeinket már nemcsak Jánošík és rég halott ükeink hősi ' tettei nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor tizenkétéves fia volt. Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet költött. Fordította: Tóth Tibor A. P. Goncsarov szovjet festő műve: Itt a németek jártak (F. Ježerský felvétele) •wsssfsssjs/n > • š j á n Botto : A PÍ o šík hálái a Királyhegy magosán ég, lobog a máglya. Tizenkét szép sólyom lobbantotta lángra. Tizenkét szép sólymok, végig hófehérek, csudájukra járnak, oly gyönyörűszépek! Tizenkét szép sólymok, sólymai Tátrának, ékes fiacskái egy szülőanyának; egy anyától lettek, tejben is fürödtek, aranyos pólyába pólyázgatta őket. Micsoda legények! Mint a gyertyaszálak! Útjukban a réten ragyogással járnak. Zöld ingüknek selyme ezüstszállal fényes, díszes sastollakkal szép süvegük ékes; fokost, karabélyt és pisztolyt viselének: csak bennetek bízom, daliás legények! Garami hegyekben mikor tüzet raknak, tizenkét megyében hajnaltűz virradhat. Dübörög a föld is, hogyha táncra kelnek, s tizenkét megyében már-már ébredeznek. Hej, mikor megvillan pallosuknak éle: budai uraknak csitul szívverése! Hegyeknek magosa: ott van a hazájuk, szürke havasokon szép szabad világuk, erős kőváruk van fönn a nagy Kriváňon, s ki bírhatna vélük széles e világon? Emberek — hej, még kiket embereknek hívnak, tiporjátok isteni s földi jogainkat. Mert a ti törvényetek igazíthat falkát; béklyónk a jog, s odakünn lobog az igazság. Jönnie kell s jőve már istennek vitéze, törvényeinket teszi oltárnak fölébe. Jönnie kell, s jőve már az ítélet napja, asztalfőnél helyét az igazság megkapja, Halált mondtak rám? Jól van. Jártam betyárokkal; de annyit, mint bíráim nem garázdálkodtam! Jártam betyárokkal széles mezőségen, mert nehéz rabságőm megúntam már régen, jártam betyárokkal úttalan ösvényen. dölyfös gyilkos tanult tőlem igazságot, jártam betyárokkal szabadság nevében, hogy testvéreimről hulljanak a láncok. Szabadság, szabadság, gyönyörű szabadság, uraknak ácsoljuk majdan a bitófát. Kiss Károly fordítása 'sssssssss/irÁwrjzmrs/wwrsssssrsss^^ A kiráiyrévi kispadon Nemrégen szülőfalumba utaztam agg szüleimhez, hogy családommal náluk tölthessem szabadságomat. Nem nézhettem tétlenül a drága tavaszi napokat, s így a kertben dolgoztam. A kerítésen kívül, a bokrok rejtekében levő kispadon két nagymama pihent meg, miután unoHolnapután mutatkozik be nálunk első ízben a leningrádi Kirov Színház balettegyüttese P. I. Csajkovszkij Hattyúk tava című müvével. Képünkön a prágai fellépés egyik jelenete, a hattyúk tánca. (L. Nebor, ČTK felvétele) kaikat útnak indították az iskolába. Miközben cigarettára gyújtottam, igen érdekes beszélgetésre lettem figyelmes. — Hát, tudod, Örzse, ez a huncut gyerek már el sem akar menni anélkül az iskolába, hogy kiflit, meg csokoládét ne adjak neki. Pedig fogadkozott, hogyha megkapja azt a szép börtáskát, akkor már nem kér semmi mást. Persze, megvette neki az anyja. De azóta is egyszer, ez, máskor az, mindig kell neki valami. — Elhiszem, Mári, ma már minden gyerek ilyen. — Hej, a mi iskoláskorunkban nem így volt ez, úgy-e Örzse? — De nem ám! Mi kifli, meg zsemle helyett kukoricás kenyeret ettünk, de az sem volt mindig! Táska? — Azt sem tudtuk, mi fán terem. Cekkerben hordtam a könyveket, az öcsémnek meg anyám rossz ruhából varrt tarisznyát, de az is foltos volt. Mégis örültünk, mert softnsk még ilyen sem jutott. Csokoládét meg csak néha vasárnap láttunk, mert pénz, sajnos, ritkán jutott rá. — Ügy ám! De bezzeg a mai világban ... — Hallottad? A Kilácskó Maris fia, a traktorista is házat akar építeni. — Túlléptem már a hetvenediket is, de nem emlékszem rá, mikor épült ennyi ház. — Bizony. eák István - ÜJ SZÖ 6 * 1958. április 1*