Új Szó, 1958. április (11. évfolyam, 91-119.szám)

1958-04-20 / 109. szám, vasárnap

(Folytatás az 5. oldalról) mozgalom kölcsönös kapcsolatainak legmagasabb célja". (61. old.) Joggal feltehetjük a kérdést: az egyenjogúság és a be nem avatkozás elvei vajon kifejezhetik-e a szocialista országok közötti kapcsolatok teljes lényegét? Nem, ez lehetetlen. Azok az országok, amelyekben a hatalom a dolgozók kezében van és amelyeknek sorsa szorosan egybekapcsolódik azzal, hogy egyforma a társadalmi, állami berendezésük, egyformák az érdekeik és céljaik, kölcsönös kapcsolataik megteremtésében, szigorúan betartják az egyenjogúság, a testvéri kölcsönös segítség, támogatás és együttműködés elveit. Ezen országok mindegyike igyekszik sokoldalú segítséget és támogatást nyújtani a testvérországoknak a szocialista társadalom építésében és ugyanakkor a többi ország segítségére támaszkodik. Az egyenjogúság elvét semmiképpen sem szegik meg, mivel már a kölcsönös szocialista segítség jellege is kizárja annak lehetőségét, hogy az egyik ország a másik kárára előnybe részesüljön. Ellenkezőleg, ez elősegíti az általános fellendülést, minden nemzet anyagi és szellemi erőinek teljes felszabadulását a szocialista országokban és a szocialista társadalom hatalmának szilárdulását. A JKSZ programtervezetének szerzői megkísérlik azzal támasztani alá a proletár nemzetköziség egyoldalú felfogását, hogy nézetük szerint a szocialista országok közötti kapcsolatban sor kerül a szocialista elvek megszegésére. Ezt írják: „A gyakorlatban megmutatkozott, hogy egyrészt az erős nemzetközi, politikai poT'ijiók hatására, másrészt pedig a gazdasági fejlődés különböző színvonalának hatására sor kerülhet arra, hogy egy szocialista ország különféle módon nem egyenjogú kapcsolatokban áll egy másik, vagy több más szocialista országgal." (72. old.) Ezt az állítást semmi sem indokolja. Éppen a szocialista országok kölcsönös kapcsolatának gyakorlata, az a gyakorlat, amelyre a programtervezet szerzői hivatkoznak, cáfolja meg ezt az állítást. Ez a gyakorlat arról tanúskodik, hogy a szocializmusban már jellegénél fogva sem vezet a nemzetek együttműködése az egyenjogúság és a függetlenség megszegéséhez. A szocialista országok valóban szuverén és független államok. Igaz azonban, hogy a történelemben olyannyira új és bonyolult kérdésben, mint amilyen a szocialista országok közötti kapcsolatok megteremtésének problémája, sor került egyes túlkapásokra és hibákra. Ezek a túlkapások és hibák azonban tudvalévően már a múltté, határozottan megszüntették őket. Végeredményben pedig keletkezésük idején sem képezték a szocialista országok közötti kapcsolatok magvát, mivel ezek a kapcsolatok lényegében igazán szocialista és nemzetközi jellegűek voltak. A marxista-leninista pártok rendületlenül betartják a proletár nemzetköziség elveit. Az SZKP XX. kongresszusa újra hangsúlyozta az egyenjogúság lenini elve következetes megvalósításának szükségességét, kiemelve azt, milyen fontos tiszteletben tartani a szocialista országok történelmi és nemzeti sajátosságait. A Szovjetunió Kommunista Pártja és a szovjet kormány saját kezdeményezéséből már a kongresszus előtt kiküszöbölte azokat a hibákat, amelyek a múltban a Jugoszlávia iránti kapcsolatokban felmerültek. A programtervezet szerzői azonban a múlt hibáira és a szocialista országok kölcsönös kapcsolatainak fogyatékosságaira hivatkozva lényegében negatívan értékelik ezen kölcsönös kapcsolatok valamennyi tapasztalatát és szem elől tévesztik e kapcsolatban a legfontosabbat, a döntőt — az internacionalista jelleget, a testvéri kölcsönös segítséget és együttműködést. A JKSZ programtervezete az „ideológiai monopolizmus" és „politikai hegemonizmus" fogalmakat használja, s ezek lényegében a szocialista forradalom és a szocialista országépítés általános elvei, általánosan érvényes törvényszerűségei és így a nemzetközi kommunista mozgalom ideológiai és politikai egysége ellen irányulnak. A JKSZ Központi Bizottságának a programtervezetet összeállító bizottsága megkísérli cáfolni a gyakorlatban igazolt azon marxista-leninista tanítást, hogy a szocializmus felé haladó minden ország fejlődésére érvényesek bizonyos általános törvényszerűségek, hogy ezen országok mindegyike a szocialista változtatások konkrét problémáit történelmi és nemzeti sajátosságainak szem előtt tartásával oldja meg. A programtervezetben kifejezett szempont szerint minder országnak a saját, külön útján kell haladnia a szocializmus felé, f teljes mértékben sajátos feltételeiből kell kiindulnia és nem kel! törődnie az általános törvényszerűségekkel, amelyek a szocializmust építő valamennyi országot jellemezik. A tervezet gyakorlatilag védelmébe veszi a „nemzeti kommunizmust", amely mint ismeretes azt hangsúlyozza, ami a szocializmus építésében nemzeti sajátosság és visszautasítja azt, ami általános érvényű és a legfontosabb, azt, ami minden szocialista ország tapasztalataiban megnyilvánult. A „nemzeti kommunizmus" értelmetlen eszméinek bírálatában a programtervezet azt látja, hogy ez „a kérdés dogmatikus, vagy nagyhatalmi önzésből diktált felfogás, illetve a burzsoázia ideológiai befolyásának és intrikáinak következménye." (72. old.) A szocialista forradalom és a szocializmus építése alapvető kérdéseiben kollektív marxista-lenini szempont létezik, amely kifejezésre jut a szocialista országok kommunista és munkáspártjai képviselőinek deklarációjában és amellyel egyetértenek a kapitalista országok kommunista pártjai is. A JKSZ programtervezetének szerzői ezzel a szemponttal ellentétben, amely általánosítja a jelenlegi társadalmi fejlődés valamennyi tapasztalatát, saját kiagyalt koncepciójukat hangoztatják. Tulajdonképpen ki törekszik „az ideológiai monopolizmusra"? Ha valamennyi testvérpárt egyetlen egy ideológiát követ, akkor nem beszéihetünk egyik párt „ideológiai monopolizmusáról" sem. A marxista-lenini pártok ideológiai egysége talán gyengíti függetlenségünket? Nem, semmiesetre sem. A testvérpártok ideológiai egysége és kölcsönös segítsége rendkívül fontos feltétele annak, hogy minden testvérpárt sikeresen teljesíthesse nemzeti és nemzetközi feladatait, a munkásosztállyal, a néppel szemben fennálló kötelességeit. Az a párt, amely a kommunista világmozgalom állásfoglalásától eltérő eszmei pozíciókat j foglalna el, abba a veszélybe kerül, hogy letér a helyes útról, elszakad a mozgalomtól és elszigetelődik. A szocialista országok kommunista és munkáspártjai képviselői tanácskozásának ismert deklarációja nyomatékosan hangsúlyozza annak szükségességét, hogy meg kell szilárdítani a marxista-lenini pártok egységét, mivel ezek a pártok nagyon komolyan felelnek a történelem előtt a szocialista világrendszer és a nemzetközi kommunista mozgalom sorsáért." Kétségtelen, — mondja a deklaráció —, hogy a munkásosztály hatékony tömörülésének valamennyi dolgozó és az egész haladó emberiség tömörülése érdekében a világ szabadság és békeszerető erőinek tömörülése érdekében elsősorban meg kell szilárdítani a kommunista és munkáspártok egységét, valamennyi ország kommunista és munkáspártjának összefogását. Ez az összefogás az alapja a még szélesebb méretű tömörülésnek, alapvető biztosítéka a munkásosztály ügye győzelmének." Más helyen pedig: ,,a tanácskozáson részt vevő kommunista és munkáspártok kijelentik, hogy rendületlenül szilárdítani fogják egységüket és az elvtársi együttműködést a szocialista államok társadalmának további megerősítése érdekében, a nemzetközi munkásmozgalom, a béke és a szocializmus ügye érdekében." A tervezet szerzői kijelentik, hogy „bármely ideológia, vagy a szocialista országépítés bizonyos formáinak helyessége és haladó jellege kizárólag életerejétől és gyakorlati igazolásától függ, nem pedig attól, vajon jóváhagyja-e ez vagy az a nemzetközi fórum." (60. old.) Az a megszövegezés jogosan kiváltja a kérdést: vajon a marxista-leninista pártok bármelyik fóruma nem a gyakorlatból indul-e ki, a történelmi tapasztalatok általánosításából az elméleti kérdések elemzésében? Természetesen, a forradalmi gyakorlatból indul ki. Más a helyzet kétségtelenül olyan pártok nemzetközi tanácskozásainak deklarációit tekintve, amelyeknek nincs tudományos ideológiájuk. A történelem nem jogosít fel minket arra, hogy a kommunista pártok kongresszusainak határozatait helytelennek tartsuk. A marxizmus-leninizmus nemzetközi tanítás, amely általánosítja a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait, gyakorlatát, az egész történelmi fejlődés tapasztalatait/ Ezt a tanítást valamenynyi párt és úgyszintén azok nemzetközi tanácskozásai — kollektív törekvései fejlesztik. Meg kell jegyeznünk, hogy a tudományos kommunizmus programot adó művét, A kommunista kiáltványát Marx és Engels a Kommunisták Szövetsége Nemzetközi Proletárszervezet kongresszusának megbízásából írták és ezt a művet jóváhagyta a nemzetközi munkásmozgalom. A JKSZ programtervezete szerzőinek a munkásmozgalomban levő úgyI nevezett „hegemonizmussal" kapcsolatos nézeteiről szólva meg kell még jegyeznünk: a marxizmus-leninizmus nem tagadja annak lehetőségét, hogy ez vagy az a kommunista párt, szocialista ország bizonyos történelmi időszakban vezető szerepet tölthet be. Hogy melyik párt, melyik ország kerül a nemzetközi munkásmozgalom élére, ez nem függ valakinek a szubjektív kívánságaitól, hanem az objektív feltételektől. Konkrétan ezt az szabja meg, hogy hol van a forradalmi világmozgalom középpontja, ahol gyakorlatilag elsősorban foglalkoznak a társadalom forradalmi átformálásának időszerű feladatai megoldásával. ľgy pl. a XIX. század derekán a forradalmi mozgalom középpontja Németország volt és akkor a német szociáldemokrácia s a német munkásosztály vezetői töltöttek be vezető szerepet. Marx és Engels voltak a világ proletariátusának vezetői, a tudományos kommunizmus alapítói, A XIX. század végén a XX. század elején a világforradalom középpontja Oroszországba helyeződött át és így maga a történelmi fejlődés állította a nemzetközi munkásmozgalom élére az orosz munkásosztályt. Kommunista pártunk és annak alapítója és vezére, V. I. Lenin általánosan elismert vezetője volt az egész világ proletariátusának, Marx és Engels tanítása és müve továbbfejlesztőjének szerepében. A szocialista országok kommunista és munkáspártjai képviselőinek 1957 novemberében megtartott tanácskozásán a résztvevők deklarációjukban megállapították, hogy a szocialista államok egységes táborát a Szovjetunió vezeti. Ezek a szavak kifejezésre juttatják a Szovjetunió történelmileg létrejött vezető szerepét a társadalmi haladásért, a nemzetek szabadságáért és a békéért folytatott harcban. A Szovjetunió vitte először győzelemre a proletárdiktatúrát. Ez az ország végigjárta a szocializmushoz vezető utat és most a szocialista társadalom felépítése betetőzésének kérdését, a kommunizmushoz való foko-. zatos átmenet problémáját akarja megoldani. Minden tárgyilagosan gondolkodó embernek látnia kell, hogy a nemzetközi imperializmusnak a szocializmus valamennyi országa ellen irányuló legsúlyosabb csapásait a Szovjetunió védi ki. Emlékezzünk csak a háború utáni első évekre. Az imperialista hatalmak akkor óriási nyomást gyakoroltak a még fiatal és nem eléggé erős népi demokratikus államokra, megkísérelték a beleavatkozást belügyeinkbe, hogy támogassák a kizsákmányoló osztályokat és elfojtsák a nemzetek vágyát az új szocialista élet titán. Csupán a Szovjetunió erejének, az imperializmus agresszív politikájával szemben tanúsított erélyes ellenállásának, a kapitalista rendszerből levált valamennyi ország szoros szövetségének köszönhető ezen államok népei történelmi vívmányainak megvédése és országépítö munkájának békés feltételeinek megteremtése. A Szovjetunió 1956 őszén a magyar kormány kérésére testvéri segítséget nyújtott ezen ország népének, hogy elnyomhassa a horthysták, az imperializmus ügynökei által kirob bántott ellenforradalmi felkelést. A proletár nemzetköziségtől való eltávolodást jelenti, ha a Szovjetunió más országoknak függetlenségük szilárdításában, a szocializmus vívmányai megerősítésében és továbbfejlesztésében nyújtott önzetlen segítségét „hegemonizmusnak" nevezik. A szocialista tá'bor vezető erejének, a forradalmi világmozgalom élcsapatának szerepét betölteni semmiképpen sem jelent „hegemonizmust". Vajon fenyegeti-e reális veszély a szocialista országok függetlenségét? Igen, van ilyen veszély, de ez nem „egy szocialista országtól" ered, ahogy ezt a JKSZ programtervezete állítja, hanem a nemzetközi imperializmustól. Az imperialista burzsoázia nem fogadta üdvrivalgással a szocialista államok létrejöttét, hanem fékevesztett haraggal, sokhelyütt pedig golyókkal és gránátokkal. Az imperialisták számtalanszor megkísérelték megsemmisíteni, vagy legalábbis meggyengíteni a szovjet államot és a népi demokratikus államokat. Mindezek és a nem régen lezajlott magyarországi események után mindenki előtt világos, hogy az imperialista reakció nem törődött bele és nem is törődik bele ezen államok létébe. Általánosan ismert tény, hogy az imperialista körök szerteágazó felforgató tevékenységet folytatnak a szocialista tábor országai ellen. Mindez kifejezően tanúskodik arról, hogy sokoldalúan meg kell szilárdítani a szocialista országok nemzeteinek testvéri barátságát és egységét, fejleszteni kell nemzetközi szolidaritásukat. A szocialista országok szoros tömörülése és kölcsönös segítségnyújtása függetlenségük biztositéka, a nemzetek szabadságának és az egész I világon a szocialista haladásnak, valamint a békének záloga. A JKSZ programtervezetében található tételek azonban nem járulnak hozzá a szocialista országok egységének és tömörülésének megszilárdításához. A JKSZ programtervezete nem szól arról a tényről, hogy a szocializmus a nemzetközi kapcsolatok űj világtörténelmi jelentőségű típusát hívta életre. Ezen túlmenően, a tervezet szerzői ezt a tényt lényegében leplezik és a szocializmus számlájára írnak egyes vonásokat, amelyek a kizsákmányoló osztályok uralma idején keletkeztek az országok közötti kapcsolatokban. Különösen és félrevezetően hangzik a tervezet szerzőinek „elmefuttatása" annak lehetőségéről, hogy egyes szocialista országok kizsákmányolhatnak más szocialista országokat. A tervezet szerzői megállapítják, hogy a kapitalizmusban az erősebb országok hegemóniára, más nemzetek fölötti uralomra és világuralomra törekednek, kizsákmányolják és elnyomják a gyenge országokat, majd ezt írják: „Hasonló irányzatok állandó veszélyt képeznek a szocialista fejlődés első időszakában is, vagyis addig, amíg az egyes országok gazdasági fejlődésében fennálló mélyreható különbségek következtében lényegbevágó különbségek vannak ezen országok dolgozóinak helyzetében és lehetővé teszik azt is, hogy valamely nemzet vagy állam ilyen vagy amolyan okokból elért helyzetéből kiindulóan más országot ilyen vagy olyan formában gazdaságilag kizsákmányol; amíg ilyen lehetőségek léteznek, addig létezni fognak az ilyen lehetőségek kiaknázására irányuló kívánságok és kísérletek." (22. old.) Vajon nem világos-e, hogy a JKSZ programtervezete szerzőinek állításai kizsákmányoló irányzatokról a szocialista országok kölcsönös kapcsolataiban, éles ellentétben állnak az élettel, az igazsággal, és hogy ezek teljesen önkényes megállapítások? Mindezek az állítások azon a tételen alapulnak, amelyet ők maguk szövegeznek meg, de amely ellentétben áll az objektív valósággal, azon a tételen, hogy állításuk szerint „fennáll a szocializmus egyenetlen fejlődése". A tervezet szerzői az adott esetben az imperializmus fejlődésének törvényszerűségeit összekeverik a szocializmus fejlődésének törvényszerűségeivel. Ismeretes, hogy az imperializmusban a kapitalista országok egyenetlen gazdasági és politikai fejlődésének törvénye érvényesül. Mit jelent az imperializmusban a kapitalizmus egyenetlen fejlődése? Elsősorban azt jelenti, hogy az imperialista országok fejlődése ösztönszerű és tele van konfliktusokkal. Az egyes országok megelőzik a többit, háttérbe szorítják őket. A monopóliumok fokozzák a dolgozó tömegek kizsákmányolását, a függő és félig-meddig függő viszonyban levő országok kirablását. Az élre jutó hatalom legyőzi a konkurrens hatalmakat, igényt támaszt befolyási övezetének kiterjesztésére, több piacra és nyersanyagforrásra, hatalmi helyzetet akar elfoglalni a világban. Ezen az alapon éles konfliktusokra kerül sor, idegen területek elfoglalására, nemzetek leigázására irányuló háborúk robbannak ki. A szocialista forradalmak megdöntik a kapitalizmus hatalmát, uralomra juttatják a proletárdiktatúrát, társadalmasítják a döntő termelőeszközöket és ezzel megszüntetik azt az alapot, amelyen érvényesülhet az országok egyenetlen gazdasági és politikai fejlődésének törvénye. Míg az imperializmusban a kapitalista országok egyenetlen fejlődésének törvénye érvényesül, addig ettől eltérően a szocialista világrendszerben az országok arányos, egyenletes fejlődésének törvényszerűsége jut érvényre. A szocialista országok gazdasági hatalmának növekedésével és a szocializmus pozícióinak megszilárdításával a világon, ez az arányos fejlődés mind nagyobb jelentőségű. A szocializmusra éppen az jellemző, hogy a szocialista világrendszer országai, amelyek gazdaságilag és kulturális téren aránylag elmaradottak voltak, hála a testvéri kölcsönös segítségnyújtásnak és együttműködésnek, gyorsan utolérik a fejlett országokat általános fellendülésükkel. Minél szilárdabb a szocialista országok egysége, minél szélesebb körű és tökéletesebb együttműködésük, annál sikeresebb ez a haladó irányzatú folyamat. A szocialista országépítés folyamán a nemzetek a múltból örökölt tényleges gazdasági és kulturális egyenetlenségét aktívan leküzdik, és a nemzetek, valamint az országok fejlődésének színvonala kiegyenlítődik. Vegyük például a Szovjetuniót. Az Októberi Szocialista Forradalom előtt Oroszország központi területei a gazdaság és a kultúra fejlettségi színvonalát tekintve rendkívül eltértek az e területtől távolfekvö nemzetiségi vidékektől. Csupán 40 év telt el, és ezek a volt nemzetiségi területek, a Szovjet Szocialista Köztársaságok utolérték az Orosz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság gazdaságának és kultúrájának szintjét. Fejlett iparral rendelkeznek, amely korszerű technikára támaszkodik, és gépesített mezőgazdasági nagyüzemi termelésük van. Felvirágzott a Szovjetunió nemzeteinek kultúrája. Sok nemzet, amely azelőtt még saját írásával som rendelkezett, ma fejleszti kultúráját, irodalmát és művészetét, amelynek tartalma szocialista, formája nemzeti. Mindez megtestesítése a szocializmus nagy formáló erejének, eredménye a szovjet állam lenini, igazán nemzetközi politikájának, a Szovjetunió nemzetei szövetségének és együttműködésének. A Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és a többi népi demokratikus országok nemcsak barátságukat és egységüket szilárdítják meg, hanem igyekszenek kiterjeszteni gazdasági és kulturális kapcsolataikat az összes többi országokkal is, ha ők kívánják. A szocialista tábor államainak szolidaritása nem irányul egyetlen egy más állam ellen sem. Ezen tábor valamennyi állama azonban jogosan azt tartja, hogy kapcsolatainak a szocialista államokkal szorosabbaknak kell lenniök, mint a tőkés államokkal. Ha a külpolitikában azt az irányt követnénk, amelyet lényegében a JKSZ programtervezete meghatároz, ez megbontaná a szocialista országok egységét, gyengítené kölcsönös barátságukat és szolidaritásukat, ami kétségtelenül komolyan veszélyeztetné a szocialista országok függetlenségét, a szocializmus ügyét. A szocialista országok, a kommunista és munkáspártok egysége annál szilárdabb, minél következetesebben valósítják meg a proletár nemzetköziség elveit, minél erélyesebben harcolnak a sovinizmus és a nacionalizmus ellen. Lenin különleges figyelmet szentel az agyafúrt nacionalizmus elleni harcnak, mivel ez a nacionalizmus a Iegcsalogatőbb lepelbe burkolózva a munkásosztály egységének megbontását hirdeti. „Az öntudatos munkások mindenképpen igyekeznek szembeszállni mindenféle nacionalizmussal, mind a durva, erőszakos nacionalizmussal, mind pedig a legrafináltabb nacionalizmussal, amely a munkások törekvéseinek, a munkásszervszeteknek és a munkásmozgalomnak nemzetisének szerinti szétforgácso'ásával epyidőben a nemzetek egyenjogúságát hirdeti." Ez a cikk foglalkozott néhány alapvető kérdéssel, amely bent foglaltatik a JKSZ programtervezetében. A programtervezetben felleihető tételek elemzése olyan következtetésre ad okot, hogy a tervezet szerzői, akik kijelentik, hogy hozzá akarnak járulni „az emberiség közös, szocialista kincsesházának gazdagításához", sok olyan eszmét hirdetnek, amelyek távol állnak a marxizmus-leninizmustól, A programtervezet szerzői ugyanakkor azt merészelik állítani, hogy „a marxista gondolkodás az elmúlt évtizedekben elmaradt az adott társadalom fejlődése mögött..." (49. old.) Furcsa ma hallani a marxista-lenini gondolkodás „elmaradásáról", amikor ezekel* a gondolatokat az emberek milliói magukévá tették, amikor az emberiségnek majdnem egyharmada a marxizmus-leninizmus zászlaja alatt építi a szocialista társadalmat, amikor a szocializmus világtörténelmi jelentőségű győzelmeket ért el, amikor a szocialista építés során nem botorkálunk homályban, hisz utunkat megvilágítja a marxista-lenini eszmék fénye, amelyek a szocializmus építése során szintén gazdagodnak. A marxista-lenini elmélet óriási méretű fejlődésének milyen rendkívül meggyőző bizonyítéka a jelenlegi társadalmi fejlődés alapvető problémáinak feldolgozása a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának, Kína Kommunista Pártja VIII. kongresszusának és más marxista-lenini pártok kongresszusainak határozataiban. A kommunista és munkáspártok képviselőinek 1957 őszén Moszkvában tartott tárgyalásain is nagy jelentőségű elméleti általánosítások láttak napvilágot. A burzsoá propaganda lecsapott a programtervezet tételeire, amelyek ellentétben állnak a kommunizmus ideológiai alapaival, és saját céljaira használja fel őket. Bókol a tervezet szerzőinek, dicséri a tervezetet, hogy gazdag elméleti érveket vonultat fai, amelyek elvben eltérőek a moszkvai vonaltól, dicséri, mert „ismétli azokat az ideológiai nézeteket, amelyek következtében 1956 őszén éles konfliktusba kerültek a Kremllel." Régen (Folytatás a 7. oldalon) UJ SZÖ 6 * 1958. április 20.