Új Szó, 1958. március (11. évfolyam, 60-90.szám)

1958-03-15 / 74. szám, szombat

Ä ILII ILID Fél évvel ezelőtt mutatta be a budapesti Nemzeti Szinház együttese sikeres bratislavai vendégszereplése során Németh László Galilei című négyfelvonásos drámáját. Ebből az aikalomből közölt kritikánk elmarasztalta a mű eszmei mondanivalóját. Bírálatunk a többi között leszögezte: „Németh László természetesen nemcsak és nem első sorban a múlt nagy tudósának alakját, küzdelmét eleveníti fel, hanem a drámának szinte minden szavával a mába akar nyúlni, a mához akar szólni... És itt, éppen ezen a ponton a bírálóban és a nézőben egyaránt, akarva-akaratlanul felötlik a kérdés: vajon Németh szavainak ostora odacsap-e, ahová az iitést mérnie kell?!" Kritikánk summázva azt a nézetet vallotta, hogy a szerző tehetsége eszmei tisztánlátással párosulva maradandó, igazabb és igazunkat egyértelműen hirdető művek létrehozására volna képes. Egy-két hónappal ezelőtt a Hviezdoslav Színház színpadán megismerhettük Bertold Brecht Galileiját is. ''rültünk ennek a találkozásnak a nagy német drámaíróval, és ebben része volt annak is, hogy alkalmunk nyílt összehasonlítani a két művet, amely a jelenhez szólva egy s ugyanazon történelmi témát vett alapul. A Brecht-darabról írt véleményünkben, amelyet olvasóközönségünk ismer, közvetlenül nem vontunk párhuzamot a drámák között, de elég a két kritika összehasonlítása ahhoz, hogy világosan kifejezésre jusson álláspontunk: a Brecht verzus Németh „párviadalban" — Brecht győzött, mégpedig szabadjon ezt a kifejezést használni — döntő fölénnyel. A színházi bírálat formája, megszabott terjedelme természetesen nem teszi lehetővé a részletes, mélyreható elemzést. Éppen ezért olvastuk nagy érdeklődéssel a magyarországi világirodalmi folyóirat, a Nagyvilág februári számában Rényi Péter tollából a két Galilei cím alatt megjelent hosszabb tanulmányt, amely komoly felkészültséggel, elvi síkon von párhuzamot a két mű tartalma, eszmei mondanivalója között. Szükségesnek tartjuk, hogy ezzel a tanulmánnyal behatóbban foglalkozzunk, ismertessük, annál is inkább, mert a kérdésben forgó két dráma az értelmiség társadalmi szerepével foglalkozik, ez pedig nálunk is olyan időszerű kérdés, amely feltétlenül megköveteli a tisztánlátást, a helyes marxista-lenini álláspontot minden más, következményeiben feltéllenül káros nézettel, irányzattal szemben. Rényi Péter tanulmányában mintegy magyarázatképpen előrebocsátja azt, hogy a két mű összevetését nem is annyira a közös téma teszi szükségessé, hanem sokkal inkább a két dráma egymástól merőben eltérő felfogása, amely az értelmiség szerepének kétféle, ma is eleven koncepciójának tükröződése, terméke. A tanulmány szerzője ezután rátér a két főhős alakjának, jellemzésének elemzésére. Németh László Galileija öreg ember, közel jár hetvenedik életévéhez, testileg, lelkileg, sőt kissé szellemileg is öreg. „Miért ez a minden részletre kiterjedő, már már az aprólékosságig menő kimunkálása Galilei magas korának? Mi a funkciója, az értelme?" — kérdi Rényi és péjdákkal alátámasztva vallja, hogy Németh drámájában az öregséggel akarja magyarázni, erkölcsi szempontból mentegetni Galilei csődjét. Brecht Galileija ezzel szemben rendíthetetlen alkotókedvvel, életszeretettel felruházott tudós ember, „mindvégig derűsen szkeptikus, önön tudományos hipotéziseiben is kétkedő, örökké optimista, nyugtalan kutató." Vagyis két teljesen eltérő, ellentétes típussal állunk szemben. Vajon honnan a nagy-nagy fáradság, öregség egyfelől? Honnan a túlcsorduló energia, életkedv másfelől? — hangzik a kérdés, és rögtön csattan rá Rényi válasza: „Nyilván mindkét figura a költői élmény legmélyéről szívja életerejét, az életelixírt is, de a mérgező nedveket is." Űjra számos és igen frappáns példával bizonyítja, hogy Németh Galileiját úgy jellemzi, mint a korát megelőző géniuszt; annak a nagy embernek sorsát ecseteli, aki éppen ezért ellenségesnek és elmaradottnak tartja egész korát, aki nem tud igazán élni, igazán harcolni és alaphangja végesvégig a lemondás. Brecht Galileijának duzzadó energiája, alkotásvágya, optimizmusa viszont a megszülető új világ pátoszából táplálkozik A régi világnak vége — mondja — s új idő kezdődött. Száz éve mintha az emberiség valamire várna." Vagy a dráma egy másik helyén így szól: „Már sok mindent megtaláltak, de még több az, amit még ezután meg lehetne találni. S így nekünk, új nemzedékeknek, újra van dolgunk." Rényi ezzel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy Brechtnél ez a tudományos optimizmus szorosan összefügg a társadalmi forradalommal. Ezzel magyarázza azt, hogy Brecht drámájában a nép az elsőrendű főszereplő, Galilei arra teszi fel életét, hogy tudósként is hozzájáruljon a nép felszabadításához. Alkotó vágyának ez ad erőt, lendületet, merészséget. Ezért mondja ki ez a Galilei tudatosan a pápát és klérust vádoló, felette haladó gondolatát: „Miért csak egy üres ládafia rendje a rend ebben az országban, és miért csak annyi a szükség, hogy halálra dolgozzák magukat az emberek. Roskadó szőlőhegyek alján ringó búzamezők közepette. Mert a Campagna parasztjai fizetik meg azokat a háborúkat, amelyeket a szelíd Jézus helytartója Spanyolországban és Németországban visel. Miért állítja hát a világegyetem közepébe a Földet? Hogy Szent Péter trónusa a Föld közepén állhasson. Erről az utóbbiról van sző." Brecht Galileija hisz a népben, hisz a nép értelmében, amit olyan szépen fejeznek ki mélyreszántő szavai: „Hiszek az emberben s ez annyit jelent: hiszek az ember értelmében. E hit híján annyi erőm sem lenne, hogy reggel felkeljek az ágyból... Igen, én hiszek az értelem szelíd hatalmában az emberek felett. Tartósan nem szegülhetnek vele szembe. A gondolkodás az emberi fajta legnagyobb élvezetei közül való." Ezekből a tényekből kiindulva a tanulmány szerzője azt a következtetést vonja le, hogy Németh drámája koncepciójának alapgondolata értelmében Galilei nem a népnek, nem tudóstársainak, nem a társadalomnak felelős, hanem kizárólag önmagának. Ez a koncepció természetesen vonatkozik az értelmiség és a társadalom viszonyára is. Brecht ezzel szöges ellentétben művében a tömegek emberét viszi színre, főhősét nemcsak az inkvizíció vonja felelősségre, hanem tana visszavonásáért barátai, tudóstársai is, közvetve — a nép is felelősségre vonják. Ebben találjuk meg a Brechtdarab konfliktusának magvát. Rényi Péter szerint a drámai feszültség forrása Brechtnél nem az, hogy sikerül-e Galileinak meghátrálásra bírni, megengesztelni bíráit — Némethnél ugyanis ezért folyik a harc — hanem, hogy helyt áll-e Galilei, vállalja-e a megkínzatást, sőt a halált is — vagy összeroppan. Míg Németh Lászlónál a közönség rokonszenvének megnyeréséért küzdő hős: Galilei, addig Brechtnél Sarli, a tanítvány, aki hisz mesterében és keserűen csalódik benne. Helyesen zárja le a tanulmány ezen részét az a vélemény, hogy míg Németh darabjában a megrendülés forrása az inkvizítorok embertelensége, addig Brecht művében Galilei megalkuvása, a hősi szerep nem-vállalása. Rényi Péter ezután a két dráma zárójelenete között von párhuzamot. Brecht Galileija egész élete tanulságát összegezve ilyen szavakat intéz Sáriihoz s közvetítésével kora, valamint minden eljövendő kor tudósaihoz: „Miért dolgoztok? Azt tartom, hogy a 'tudomány egyetlen célja: könnyíteni az emberi lét sanyarúságán. Ha a tudósok, akiket a hatalom önző birtokosai megfélemlítettek, megelégszenek azzal, hogy a tudást a tudás kedvévéért halmozzák — nyomorékká válhat a tudomány s új gépeitek csak új nyomorúságot jelentenek majd. Idővel tán mindent felfedeztek, ami csak felfedezendő. S haladástok még se lesz más, mint eltávolodó az emberiségtől. S a szakadék köztetek és közte egy napon akkora lehet, hogy valamely új vívmánynak szóló üdvrivalgástokra világot átfogó jajkiáltás lesz a válasz. Nekem, mint tudósnak, egyedülálló lehetőség adatott. Az én koromban az asztronómia elérte a piactereket. Ilyen egészen különös körülmények között egyetlen férfi állhatatossága hatalmas megrázkódtatásokat okozhatott volna. Ha ellentállok, bizony a természettudósok is kifejeszthettek volna valami olyasfélét, mint az orvosok hipokráteszi esküje: egy fogadalmat, miszerint tudásukat kizárólag az emberiség üdvére alkalmazzák. Ahogy azonban most áll a dolog, a legtöbb, amiben reménykedni lehet: találékony törpék nemzetsége, amelyet mindenre fel lehet bérelni. Ezenkívül az a meggyőződésem Sarli. hogy soha sem voltam igazán veszélyben. Néhány évig épp olyan erős voltam, mint a felsőbbség. S én kiszolgáltattam tudásomat a hatalmasoknak, hogy éljenek vele, vagy viszszaéljenek vele, ahogy az éppen céljaiknak megfelel. Én elárultam a szakmámat. Aki azt teszi, amit én tettem, azt nem lehet megtűrni a tudomány soraiban." Brechtnél tehát a kíméletlen, öngúnyos ítélet a megalkuvás felett az utolsó szó — hangsúlyozza Rényi Péter — valóban az utolsó szó; ez a tanulság, ez a parancsolat. Németh László is elítéli Galilei megalkuvását — objektíve, de szubjektíve felmenti. Galilei kimondta ugyan, hogy magatartása nem volt méltó a tudós hivatásához, de azután önmagát mentegeti, mintha a szándéka nem saját életének megmentése lett volna, nem a gyávaság, a meghunyászkodás, hanem a fejében meglevő és megszületendő gondolatok átmentése — a tudomány, az emberiség javára, mintha tanainak visszavonása csupán taktikai engedmény lett volna, mintha a tudomány érdekében dobta volna oda becsületét. Végső kicsengésében pedig Németh darabja „elítéli a tudós rövidlátását, de megalkuvását felmenti". Ez a mentegetés csökkenti Galilei tekintélyét, míg Brechtnél az önkritika erkölcsileg felmenti Galileit. Rényi Péter rendkívül értékes és érdekes tanulmányának zárórészében elemzése végső eredményeként alapvető gondolatokat vet fel s mondanivalóját a többi között így foglalja össze: Brecht Galileije annak a radikális, haladó értelmiséginek drámája, aki szoros kontaktusban él a néppel, a tömegekkel, aki a tudományos haladás és a társadalmi haladás szoros kölcsönhatását felismeri, de súlyos társadalmi konfliktusokban még nem edződött meg, a legnagyobb megpróbáltatások elől még megfutamodik — s akit sorsa tanít meg arra, hogy csak egy út van: végigküzdeni a harcot, kíméletlenül leszámolni önön megalkuvó hajlamaival Németh L. drámája ugyancsak az alkotó, haladó értelmiségi drámája, de itt a probléma másként van felvetve. A kérdés mindkét esetben ez: helytáll-e az értelmiség, teljesíti-e szerepét, feladatát, hivatását, az általános haladás megállíthatatlan folyamatában? Brecht válasza: az értelmiség áldozatul eshet — s gyakran áldozatul is esik a reakció nyomásának, de kikerülhet a mocsárból, tisztán és erkölcsileg megújhodva. Németh László drámájának válasza pedig ez: az értelmiség helyzete tragikus dilemába vezet, mert a benne rejlő igazság, tudás, tudomány arra kötelezi, hogy megalkudjon. „Annyival tartozik az embereknek — írja Németh László Galileiről szóló tanulmányában — hogy a hiúságát, a becsületét, ha úgy tetszik, az üdvösségét is oda kell adnia." Vagyis: a megalkuvás nemcsak elkerülhetetlen szükség, hanem egyenesen morális hőstett — az értelmiség a megalkuvásban győzi le magát, míg Brechtnél a megalkuvás megtagadásában teszi ugyanezt. Míg Brecht így szól az értelmiséghez: szakíts radikálisan a múlttal a megalkuvással, addig Németh László így beszél: a megalkuvás — történelmileg — feleslegesnek bizonyult, mégis ez volt a hőstett! Vagy így is mondhatnám: Brecht drámája az egyszer megalkudott értelmiség erkölcsi megtisztulásának, Németh Lászlóé a megalkuvó értelmiség erkölcsi felmentésének drámája. Véleményünk szerint Rényi Péter tanulmánya jelentős hozzájárulás ahhoz, hogy helyes megvilágításban lássuk nemcsak Brecht és Németh művének párhuzamos és elvi síkon eltérő vonásait, hanem — éspedig elsősorban — az értelmiség szerepe felfogásának egymással szfemben á'ló koncepcióit is. Egyedül helyes álláspontunk csak az lehet, hogy az értelmiségnek hűen szolgálnia kell népe érdekeit s a népnek kell számot adnia alkotó munkássága eredményeiről éppúay, mint botlásairól és ballépéseiről. G. I. TUDÓSÍTÓINK JELENTIK Versenyfelhívás Schneider Péter füleki tudósítónk jelenti: — A Csemadok füleki helyi csoportja pártunk XI. kongresszusának tiszteletére a kulturális és népnevelőmunka terén a minél szebb eredmények elérésére versenyre hívta a Csemadok összes szervezeteit. A versenyfelhívás három pontja a szervezeti élet, a népnevelés és a népművészeti munka megjavítására, illetve e téren a legszebb eredmények elérésére vonatkozik. A fülekiek versenyfelhívásához megjegyzésünk csak annyi: a többi helyi csoport a fülekiek felhívására bizonyára tettekkel válaszol. Eredményeikről, ha idejében tudósítanak, szívesen írunk. Farnad Kulturális téren a községben bizony alaposan lemaradtak. Ahelyett, hogy a falu fiataljai az újjáépített kultúrházban keresnének szórakozást, a kocsmában kártyáznak. Ez a „szórakozás" talán jobb, mint a művelődés? Farnadon a fiatalok munkáját, úgy látszik, az idősebbek kénytelenek elvégezni. Az idősebbek ugyanis kiadták a jelszót: — Mi majd megmutatjuk a fiataloknak... Spanyol Ferenc ezzel kapcsolatban így Ir: — Falunk idősebb dolgozói elhatározták, hogy példát mutatnak a fiataloknak, s az újjáépített kultúrházban előadnak egy színdarabot és megkezdik a kulturális életet. Szép Farnad idősebb dolgozóinak a kezdeményezése. De mit kívánnak tenni a falu fiataljai? Várják a sültgalambot ? Alsószeli Kis Ráfael bíráló tudósítást küldött. Elmondja, hogy az alsószeli művelődési otthon vezetőségének nagyon elégtelen a munkája. A színpadon csak egy égő világít, a vezetékek szigeteletlenül lógnak. Keveset törődnek a termek tisztántartásával. Roszszak a villanykapcsolók is. A hibát többen abban látják, hogy a kultúrotthon vezetője kiadja a kulcsokat, azzal azonban, hogy mi történik a teremben, már nem törődik, s a kultúr fellépésekre sem jár el... Kis Ráfael bíráló megjegyzéseivel kapcsolatban csak annyit jegyzünk meg, hogy elsősorban a HNB vezetőségének kellene kivizsgálnia: hol a hiba? Miért olyan Alsószelin a művelődési otthon, mint amilyenről tudósítónk ír? Őrsújfalu Kovács Miklós a katonaságtól küldött tudósításában arról számol be, hogy a komáromi helyőrség kulturális csoportja a napokban Örsújfalu dolgozó népének milyen kellemes estet szerzett. — Énekkarunk — írja tudósítónk — elsőnek üdvözlő dalát, majd Banská Bystrica és Kelet-Szlovákia vidékeinek népdalait szólaltatta meg. A műsoron szavalatok és zenekari számok is szerepeltek, amelyek, akárcsak a népdalok, megnyerték a közönség tetszését. Kovács Miklós levele további részében elmondja, mikor műsoruk végén búcsúzkodásra került sor, ígéretet kellett tenniök, hogy máskor is ellátogatnak Őrsújfaluba. Sókszelőce Sókszelőcéről jelenleg tudósítás helyett egy lapunkat méltató levelet kaptunk. Csikós Imréné levelében elmondja, hogy már régebben rendszeres olvasója lapunknak és köszöni, amit az Oj Szó számára már eddig is nyújtott. — Minden este — írja többek között Csikós Imréné — az újságolvasás a legkedvesebb szórakozásom. Szeretem a politikával foglalkozó írásokat, az elbeszéléseket és általában minden érdekesebb cikket elolvasok. Mire a sportrovathoz érek, már késő van, de ezt is el kell olvasnom, méghozzá hangosan, mert ezt meg a férjem szereti. Csikós Imréné levelére ez úton is köszönetet mondunk. Jól estek az elismerő sorok. Tőlünk telhetőleg a jövőben is mindent megteszünk, hogy minél jobb lapot adhassunk olvasóink kezébe. Munkánk eredményeiről az tanúskodna a legjobban, ha Csikós Imrénéhez hasonló sok levelet kapnánk. (b) Ember az embertelenségben (b) A bratislavai magyar főiskolások a napokban irodalmi estet rendeztek Ember az embertelenségben címmel a magyar irodalom humánus hagyományairól. A közel háromórás, minden tekintetben színvonalas műsort Fábry Zoltán, a költészetről szóló keményveretű tanulmányával vezették be. Az utóbbi időben városunkban is több magyar nyelvű irodalmi és költői esten vettünk részt. Összehasonlítva ezek színvonalát ezzel az irodalmi esttel, részrehajlás nélkül megállapíthatjuk: ilyen irodáimi est magyar vonalon még nem volt Bratislavában, de talán másutt sem. Hivatásos rendező és színészek — így a Komáromi Magyar Területi Színház is — tanulhatnak, hogyan kell költői estet rendezni... Az Ember az embertelenségben címmel rendezett est nemcsak a művek tolmácsolása és az érdeklődés, hanem elsősorban felépítése miatt egyedülálló. Egy este keretében ugyanis kevésszer mondták még annyit, a jelenlevőknél olyan mély nyomokat hagyóan, mint ezen az esten. Kassai színjátszók Bratislavában A MÜLT HET VÉGÉN ellátogattak Bratislavába a Csemadok kassai helyi csoportjának színjátszói. Nagy érdeklődés előzte meg a kassaiak érkezését, s ennek tudható be, hogy mind a négy alkalommal telt ház elótt játszottak. A csoport első darabja, a Légy jó mindhalálig, Móricz Zsigmond debreceni diákéveinek szép és keserű emlékeit viszi színre. Nyilas Misi egyszerű őszintesége, szülei Iránti szeretete, szorgalma — mindez örök erkölcsi érték, ami minden időben követendő példakép az ifjúság számára. Nagyon hasznos volt, hogy a kassai csoport alkalmat adott a bratislavai diákifjúságnak megtekinteni ezt a darabot. A kis diák tisztasága olyan alappá válik, amely kiemeli, láthatóvá teszi kora társadalmának fekete foltjait: az elszegényedett dzsentri család romlott erkölcsét, a neveléssel nem törődő piperkőc tanárt, a gyermeket meg nem értő, embertelen fegyelmi bizottságot. Nyilas Misi drámája a századforduló ifjú generációjának tragédiáját idézi és szinte félelmet kelt az emberben, hogy az érzékeny fiatal gyermekeknek ilyen társadalomban kell majd éretté fejlődniök. De a darabban benne van az is, hogy a Nyilas Misik minden csalódáson, megpróbáltatáson át mégis győznek. A darabban Törökné mondja ki a dzsentrik félelmét: „Lám ezeké a világ, ősi erő van bennük."; s a tanári kar is meghátrál a gyermek erkölcsi tisztasága, Igazmondása előtt. Nyilas Misi sokoldalú drámai szerepéi Novotný Márta alakította, minden álpátosztől mentesen. A többi szerepben Egri Zsigmond pedellusa és Valkai tanár figurája hiteles és meggyőző. Jó alakítás Szalcer Ernő Pósalakija és Antal Pál piperkőc tanár ura.L. Nóty Margit rendezése a darab helyes felfogását tükrözte, csupán az első rész nem eléggé gördülékeny. Mindezt azonban valószínűleg a színpad hiányos felszerelése okozta. * * « A csoport második bemutatott darabja már kevésbé érdemes méltató jelzőkre. Guthy Soma A kormánybiztos c. bohózata a maga korában beérhette azzal, hogy a hírhedt betörő, Tuzák Mihály véletlennek is alig hihető eset folytán grófi frakkba öltözhessen és kormánybiztosi minőségben alkalma nyíljék „rendet csinálni a sikkasztó vármegyeurak között." Közben ugyan elmond néhány leleplező Igazságot a hivatalukkal visszaélő dzsentrikről, de a végén lényeges változás nem történik: a panamisták tovább sikkaszthatnak, a kapaszkodó milliomos eléri a bárői rímet. Mai szemléletünk megkövetelné, hogy ha már játszunk ilyen darabot, legyen meg benne az, amit a rendező a darab keletkezése idején ki nem hozhatott belőle: a társadalmi szatíra íze is. Különben a komédia mulatságos és végig leköti a néző figyelmét. Zsoleer Béla Gábor szerepében meggyőző, Makróczy Mária ebben a darabban is mély átéléssel mutatta be tudását, Kriszt Klára feszélytelen játékkal adja vissza a vármegye csókos asszonyát. Hengál Tibor különösen raccsoló beszédével és kifigurázó mozgásával rendkívül szórakoztatja a közönséget. A többi szereplők közül Buday Bébi, Antal Pál, Gáspár Gvula és Király Erzsébet "rdemelnek említést. VÉGEZETÜL megállapíthatjuk, hogy a kassaiak vendégszereplése az említett kifogások ellenére is hasznos volt színházat kedvelő bratislavai közönségünk számára. A kassai színjátszóknak köszönet íár. Az a kívánságunk, hogy munkájukban mind több sikert érjenek el. PETRIK JÓZEF UJ SZŐ 6 * 1958. márcijf, 15.