Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-09 / 9. szám, csütörtök

Alekszej Tolsztoj: Iván Szudarev elbeszélései Elmélyülten, játszi kedvvel..; Minél egészségesebb az ember, és minél durvább, egyszerűbb az élete, annál érzékenyebb. Hát nem igy van? Üres beszéd, hogy Iván Sziíclarevnak egyáltalán nincsenek idegei. Néha sóhajtozom, elfognak a szomo• rii emlékek, kerülöm a beszélgetőket, .fekszem a fűben ... A szél himbálja a fűszálakat, a gyermekláncfű bóbitáját, látszik az ég pereme. És a szív kopogtat a földön: „Édesanyánk, szülőföldem, nyílj meg, bánj gyengéden pz elfáradt utassal." Emlékszem egy estére, a háború elején történt. Közismert dolog — nem is érdemes beszélni róla —, hogy milyen szörnyű helyzetbe kerültek határőreink, amikor az ellenség — mindjárt az első napokban — szétbombázta repülőtereinket. A harcosok eletük árán vásárolták meg győzelmünk lehetőségét. Az ő keblükön tört meg a németek féktelen pimaszsága. A névpuskák és puskák csöve vörösre 'izzott, úgy harcoltunk visszavonulás közben. Megszámlálhatatlan harckocsi, géppuska tüzének gyűrűjébe kerültünk, és a német annyi^ bombát, aknát vetett, amennyit csak akart. Mi törtettünk előre, és át is törtünk. Nehéz volt a helyzetünk, de a német is megrettent veszteségei láttán. Nem vitatom, voltak köztünk kishitűek is. A bombázás alatt ájultan hevertek, utána megrázták magukat, és a szemüket forgatták: ..Na, ők győztek..." Ezek később megadták Magukat. És volt még egy ok a kishitüségen kívül. Sokat tanítottak minket, de nem mindenki sajátította el eléggé, hogy a harcban minden ember legy,en kezdeményező. Mi csak c. parancsnokot néztük, ő felelt mindenkiért. És ha elesett? Mi talán fej élkül maradtunk? Bizony sok csaatnák okozta ez a vesztét... De kkor kezdett kifejlődni nálunk az gyéni kezdeményezés ... A nép fürge szü, s dühödten verekszik. Büszkeégünket bántotta a dolog. Mint az nnepet, úgy vártuk, mikor mehetünk kézitusára. A Nyemen folyó elmaradt mögötünk. A csapattal elvesztettük a kapfolatót. És a' német minden oldalról ínkvetette magát. Gyorsan keskeny •kokat ástunk, és üldögéltünk benük: még csak páncéltörő lövedékünk sm volt. A német meg aknákkal téázott bennünket. Rajzik a repülőgéek hulláma, egyik a másik után, a ild csikorog a robbanásoktól, por és űzös, égett szag, a szem, a fül tele pmokkal. Némelyik gazember ontva lövedékeket géppuskájából, olyan acsonyan repül, hogy még a fakó ofáját is látni lehet. Mi meg csak üldögélünk. Ismeri a li parancsolatainkat? Nem . ismerjük , hogy be vagyunk kerítve és kész. s a német számára nsm maradt más átra, mint amit a legkevésbé szeret: •l kell vennie a közelharcot. És vaiban, minden elcsendesedett, egy löés sem dördül, az égből nem hallatáik egy hang sem. Halljuk az erdő ugását. Kibújnak az árokból: látjuk napnyugta tüzét, az óriás napot, mely a felhők mögül utoljára rárikilágít. Magunkkal visszük a könnyű sbesülteket, akik tudják tartani a fpgyvert, vagy legalábbis járni tudnak ... Óvatosan futva, az erdőbe igyekszünk. Tudjuk, hogy ott egy géppisztoly- és géppuskaosztag áll. A fűY II Hl A 75 évvel ezelőtt született N. A. Tolsztoj, a nagy szovjet író höz lapulva mászunk a zsombékok közt, egyetlen gondolatunk, hogy minél közelebb férkőzzünk, és aztán: hurrá, rohamra. Az ellenségnek pedig már itt volna az ideje, hogy megnyissa a tüzet. Emlékszem, elfogott a reszketés. Mi az ördög?... Már csak másfélszáz méternyire vagyunk tőle; kell, hogv lásson bennünket, miért hallgat? Felállók, mellemmel odalapulok egy nyírfához, szétnézek... az erdőszélen nincs semmiféle mozgás. Miben áll a cselfogás? Hirtelen fegyverropogás, az erdő mélyéből, tőlem jobbra kék, piros, zöld nyomjelző rakéták villannak meg, és mint cérnaszálak húzódnak tova. Es halljük: orosz „hurrá!" A torkunk magától megnyílt, felugráltunk, és mi is „hurráľ'-t kiáltunk. Odarohantunk arra a helyre, ahol nappal még németek voltak, de csak az erdő sűrűjében találtuk meg őket. És ami elkeseredés felgyűlt bennünk, azt ki is adtuk ezeken a golyószórósokon. Hallgassa csak meg, mi történt: egy csonka század, amely elmaradt ezredétől, Mojszejev hadnagy parancsnoksága alatt kelet felé igyekezett. Felderítették, hogy mi be vagyunk kerítve, és közelünkben lévén, segítségünkre siettek. Hátbatámadták a géppisztolyosokat, épp abban a pillanatban, amikor mi is támadtuk őket. Moiszeiev lobbanékony ember volt, született katona. Hogy tulajdonképpen kicsoda, sohasem tudtuk meg nondolom, valahol Belorusszia nyugati részében szolgált. Egyenes, középtermetű, arca nem különös, köznapi. Zubbonya ujja könyökig feltűrve, mindig jóindulatúan mosolyog, de a nézése éles, okos. Bizony aranyemberek vannak az orosz földön. Mojszejev századával törekszünk kelet felé. Keressük a németet: akár helyőrség, amelyet az első menetcsapatok hagytak a faluban, akár ejtőernyőn lebocsátot csapat, mi támadunk elsőnek, és a német fut előlünk. Uegszakállasodtunk, megfeketedtünk, magam sem tudom mitől, a piszoktól-e vagy a dühtől. Mojszejev olykor tréfálkozik: üyen hadsereggel, s méghozzá zeneszóval meg sem állunk Berlinig. Rémüldöznek majd a német asszonyok! Ez lesz ám szilaj mulatság! Egyszer egy vasúti állomásnál, ahol egy összeroncsolt, elhagyott szere'vény állt, és ahol éppen hogy keresztülmentek a németek, a smaragdzöld réten, a kaszálatlan fűben egy fiatal nőt láttunk feküdni. Egyik kezét feje alá tette, másik kezét átlőtt melléhez szorította, szempillája behunyva, olyan volt, mintha aludna, szél lebegteti gesztenyeszín haját. Csak a halvány szája szélén látszott egy kis véres .csík. A nő körül egy babosruhás, fekete szemű, körülbelül kítéves kislány mászkált. Cibálta, lökdöste, és egyre mondogatta: „Anya á.szik, alszik..." Odamentünk. A kislány odaasimult anyjához, kis tenyerét odaszorította az arcához, és úgy nézett ránk, mint egy ijedt csókafiók. „Elvtársak, mi van ott, mi van lakút művészek Moszkvában A Jakut Autonóm Közlúrsasáti d r mai színhaza nemrég mutatta bo Moszkvában a Nrugun Bootur c^mű jakut operát (TASZSZ - Szitnyikova felv.) ott?" — halljuk. Odafut Mojszejev, feltépi zubbonya gallérját. Mi hallgatva nyitunk utat neki. Megáll, és mintegy magához beszél, csodálkozva: „Az én feleségem, az én lányom ..." Felkapja a kislányt, magához szorítja ... aztán letérdel feleségbe fejénél és sírvafakaď; úgy sír, mint egy gyermek; erre azután a kislány is elsírja magát. A katonák — ki hüppöave, ki szemét törülgetve — odébbálltak. Én elvettem \\ojszejev revolverét, és egy időre egyedül hagytuk a kislánnyal. Megástuk a sírt három lombos nyárfa alatt. A felesége, nyilván ahogy volt — egy szál ruhában — menekült a gyerekkel Belosztokból. Hol gyalog, hol teherautón, hol alkalom adódott, vonaton. Ennél az állomásnál a németek — röviddel a mi ideérkezésünk előtt — szétbombázták a vonatot; ő kiugrott és futott a zöld réten. De a német repülőknél — ezeknél a sárgacsörü gyerkőcöknél — külön sport volt zuhanórepüléssel hajszolni a tébolyultan, gyerekükkel menekülő aszszonyokat.. . Lehet, hogy csak egy óra választotta el, és találkozhatott volna a férjével... Megást-ik a sírt a nyárfák alatt. Azt gondoltuk: egy ember számára. és úgy adódott, hogy kettőt temettünk oda. Egyik f elderít ónk vágtatott oda hozzánk elcsigázott lován, és jelentette, hogy egy csoport motorkerékpárost fedezett fel az országúton, amely ettől az állomástól nem messze vágta keresztül a vasútvonalat. Persze, el lehetett volna észrevétlenül menni, anélkül, hogy összecsaptunk volna. De odajött Mojszejev a kislánnyal a karján. Még az arca is elváltozott, szürke lett, a szemében kialudt a fény... „Semmi esetre se! Ellenzem —' mondotta —, találkozni akarok velük, ahogy kell... Csakis így, csakis így, elvtársak ..." — Megsimogatta a kislány fejét és átadta egy katonának, aki a fején volt megsebesülve, aztán parancsoló hangon hozzám fordult: „Adja vissza a fegyveremet." Mojszejev maga vezette az egész harcmüveietet. — Egy szorosban fákat döntött az útra, lesbe állította a géppuskásokat és lövészeket. Mikor a németek csodálkozva és gondtalanul megállottak a ledöntött fáknál, s a hátúi levő motoros kerékpárosok közelebb húzódtak, Mojszejev tűzzel és szuronnyal kiirtotta őket mind egy szálig. Kereste b halált, vagy a düh fojtogatta? Egyre csak a tülekedés közepén forgolódott puskájával. Egész hasát felszántották a golyók. De még vo'.t annyi ereje, hogy leülve az út szélére, végignézze ezt a vérfürdőt. .. — No, látod, Maruszja — mondta (úgy látszik, már nem volt egészen magánál) —, ez a te halotti torod, zenével temetünk... — A baloldalára esett, kékülő kezével kihúzta a revolvert ... Egész hasa egyetlen nagy sebből vérzett. Mindkettőjüket egy sírba temettük. A kislány, annak a katonának a karján, képzelje csak, nem is sírt, csak nézte, mint egy felnőtt, hogyan temetik el anyját, apját. Lehet, hogy nem értette, mit csinálunk? De nem... ebben a háborúban a gyerekek többet megértettek, mint gondolnánk. Az ő eszecskéjükben sok minden összegyűlt, és majd annak idején meg fog érni.., Este az erdőben sisakjainkban vizet forraltunk, és megmosdattuk a kislányunkat ... begöngyöltük egy sátorlapba, ágakból fészket csináltunk neki, és fegyveres őrnek Matvej Mahotkint, a rettenetes külsejű határőrt állítottuk melléje. A kislány roszszul aludt, gyakran felriadt, és hívta az anyját: „Mama." Matvej csitítgatta: „Aludj, aludj, ne félj." A gyermek másnap már elcsendesedett. Matvej nem bízta senkire, a kar-..

n hordozta, és megtudta tőle, hogy hívják. A kislány sokáig nem akarta megmondani, aztán hirtelen a fülébe súgta: „Nyina ..." Még sok napon át meneteltünk kelet felé, a német akadályokon át, de pmikor a frontvonal közvetlen közelébe értünk, elhatároztuk, hogy nem kockáztatjuk a kislány életét. Nemirovo városkában megkértünk egy ismeretlen asszonyt. Rína Mihalcsukot, aki megnyerte a bizalmunkat, hogy vegye magához a mi gyerekünket. Ami cukrunk és fehér kétszersültünk volt mint Nyina hozományát, — mind odaadtuk ennek az asszonynak. Elmentun-. Nemirovóból, és benéztünk a házba. Nyina, fogadott anyja ölében ugrált, az asszony meg csendesen sírt... Ez az egész történet. C'tt • raC:*

1 a mi Nyinocskánk nyugaton, a németeknél. És a néme beknél maradt a sír is, ott a nyárfák alatt ... Nyiko'aj Alekszejevics Nyekraszov Január 8-án volt N. A Nyekraszov. az elnyomott orosz parasztság rabsorsát megér.eklö, finomtollú poéta halálának 80. évfordulója. 1821-ben született a jaroszlavi kormányzóság Gresnyevo falujában. Apja elszegényedett, rabiátus természetű földbirtokos volt, aki- kíméletlenül sanyargatta jobbágyait. A gyermek Nyekraszov szeme előtt folyt le a jobbágyparasztok megkorbácsolása, kínzása. Ezek a gyermekkori élmények mély nyomot hagytak emlékezetében, ami költészetére is rányomta bélyegét. A jaroszlavi gimnázium elvégzése után apja akarata ellenére nem a katonai pályát választotta, hanem a pétervári egyetemen folytatta tanulmányait, természetesen apja anyagi támogatása nélkül. Nélkülözések közepette fejlődött nagv költővé. Első verseskönyve, Almok és hangok felhívta Bjelinszkij, a nagy orosz irodalomkritikus figyelmét, akit később szoros barátság szálai fűztek Nyekraszovhoz. Nyekraszov poémái a Kortárs és a Honi jegyzetek stb. című folyóiratokban jelentek meg. Könyvkiadással is megpróbálkozott, de a nagy nélkülözés következtében elharapódzott betegsége felőrölte erejét és 1878 január 8-án örök álomra szenderült. Temetése a néptömegek óriási tüntetésévé vált és a forradalmi szervezetek koszorúinak vörös szalagjain ez állott: „A szocialistáktól". Legnagyobb költeményében Ki él boldogan Oroszországban? a jobbágysorsú parasztság lealázott helyzete felett hullat könnyeket és felemeli a megalázottakat. Az Orosz asszonyok, A parasztgyerek és más ismertebb poémáit is az egyszerű nép iránti részvéte és az orosz haza szeretete hatja át. L. L. Nyekraszov: A parasztgyerek (Részlet) Egyszer, kutya tél volt, jártam az erdőt, fölöttem a nap hideg tüze lángolt, — hát láttam, amint közelebb, közelebb jött, egy kis lovat és fával tele szánkót. Egy kis muzsikocska, akárcsak az öklöm, zablánál fogva vezette lovát: nagy csizmák rajta, nehéz suta ködmön, s nagy kesztyű, — a fagy mutogatta fogát. — Adj isten, nagy fiú! — „Menjen az útból!" — Szörnyű komoly vagy, csöppnyi legény! Hol szedted a fádat? — „Itt e, az erdőn: levágja apám és elviszem én." (Hallottam, hogy csattog a fejsze) — Nagy-e, mondd, a család? — Szeme most csupa fény: — „Nagy bíz a — s két kenyérkereső van köztük: az édesapám, na meg én." — Hát szóval így! — És hogy hívnak? — „Ivánnak." — S hány éves vagy? — „Most hetedik — Gyi, te dög!" — így odaszól a lovának, rámvillan még: a tekintete víg. A nap ragyogott le erre a képre, r oly végtelenül kicsi volt a gyerek! Minden olyan volt mint a mesében, vagy színházban, hol a dráma pereg. De a kisfiú élő kisfiú volt ám, s a szán s a lovacska is, — éltek a f?k, s a hó, mely egészen az ablakig ért fel, s a téli nap és ez a téli világ. Mindez oly élő s olyan orosz volt, rajt a nap égett, mint a pecsét: mindent, ami fáj, mindent, ami kedves, rám árasztott ez az angyali kíp. És bennem olyan sok gondolat támadt, hogy tőlük a szívem megremegett: sok gondolat, melyben annyi a bánat és a harag s a meleg szeretet... (Képes Géza fordításai) (JJ SZO 7 & 1958, január 9.