Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-01 / 1. szám, újév

Jtfaffl vr Jety&tyl/ J&rov: A vén gróf halálát érezte. Keskeny, piszkos heverőn feküdt. Madárfejét felemelve undorral tekintett az ablakba. Az ablaknál zöld melltűre emlékeztető gallyacska incselkedett a szél érintésére. Az udvarban gyermekhad zajongott. Az átellenes ház kerítésén a hulladékgyűjtő vállalat frissen festett hirdetése éktelenkedett: Ha vendégségbe megyen, A csontok összegyűjtésére gondja legyen! Szregyizemszkijnek már régóta ellenszenves volt ez a felirat, de most valami sértő célzatosságot látott benne. Az exgróf bosszúsan elfordította tekintetét az ablaktól és mereven a repedező mennyezetre szegezte. Berendezésével Szregyizemszkij szobája éppenséggel nem nézett ki grófi laknak. Nem ékesítették a falakat a Katalin-korabeli selyemdolmányos vitéz ősök arcképei, sem a kerek tatárpajzsok. A sióba bútorzata sem volt patinás, csak afféle újmódi gyenge tákolmány. Kockapadlózata pasztázatlan; fénytelen tükre nem verte vissza a környező tárgyak képét, Illendő lett volna, hogy halála előtt a gróf őseire gondoljon, akik közül jeles hadvezérek, államférfiak kerültek ki, sőt egyikük követ volt c spanyol udvarnál. Illő lett volna, hogy Istenre gondoljon, mert hívő és buzgó templomjáró volt. De a gróf gondolatai ehelyett apró-cseprő emberi gyarlóságok körül keringtek. „Elviselhetetlen egészségi viszonyok között távozom az élők világából — dörmögte bosszúsan —, még mindig nem értek rá kimeszelni a mennyezetet." Önkéntelenül eszébe, jutott múltkori felette bosszantó ügye. Sehogy sem tudott menekülni gondolataitól. Akkor, amikor még valódi és nem exgróf volt, 1910-ben 600 frankért sírhelyet vásárolt a nizzai temetőben. Szregyizemszkij gróf ott a zöld villany égőkkel imitált növényzet alatt akarta meglelni örök nyugodalmát» De nemrégen éleshangú levelet írt Nizzába, lemondott a sírhelyről és visszakövetelte pénzét, amit a temetógondnokság udvarias formában megtagadott. Levelükben az állt, hogy a sírhelyért befizetett pénzt nem tartoznak visszatéríteni, de ha monsieur Szregyizemszkijnek megvannak a sírhelyre jogosultságát tanúsító okmányai, akkor jöjjön Nizzába és készséggel örök nyugovóra helyezik a temetőben; természetesen a költségek — azért, hogy tetemét átadják a földanyának, — teljesen a monsieurt terhelik. Az utcai cigarettaárulás vajmi keveset jövedelmezett e grófnak és ezért csak az a hit tartotta benne a lelket, hogy visszakapja pénzét Nizzából. Levelezése a temetőgondnoksággal gyakran felizgatta és aláásta egészségét. Amikor megkapta ocsmány levelüket, amelyben oly hidegvérüen magyarázgatták porhüvelye elszállításának körülményeit, hirtelen összeroskadt és soha többé fel nem kelt fekvőhelyéről. Hasztalan volt orvosának reménytkeltő minden bíztatása. A gróf számot adni készült életéről. De mégsem akart meghalni, mint ahogy a gyermek sem akarja abbahagyni a labdázást a lecke kedvééért. Már régóta bosszút forralt három főiskolás: Skarlátó, Pruzsanszkij és Talmudovszkij ellen, akik egy emelettel feljebb laktak. A fiatalokkal szembeni ellenséges érzületének egyszerű oka volt. A házi faliújságban egyszer megjelent a gróf karikatúrája: visszataszító figuraként, hosszú szamárfülekkel és cinegetesttel ábrázolták. A karikatúra alatt rímbeszedve ez a szöveg éktelenkedett: Hja Ilf és Jevgenyij Petrov közösen alkotott szatirikus írásaikkal váltak ismertekké a szovjet irodalomban. Mindketten a Gudok (Sziréna) cimü folyóiratnál kezdték pályafutásukat. Müveik is többnyire a Cudok hasábjain láttak először nyomdafestéket. Ilja Ilf (családi nevén Ilja Arnoldcvica Fajndlberg) 1897-ben született Ogyesszában. Közalkalmazott családjának sarja volt épp úgy, mint írótársa J. Petrov (családi nevén Jevgenyij Petrovics Katajev), aki 1903-ban szintén Ogyesszában született. Első jelentős regényük, mellyel felhívták magukra az olvasók figyelmét, a Tizenkét szék, a Cudok hasábjain jelent meg először. A múlt, a maradiság korlátoltságát, csökevényeit gúnyolják ki benne. Hasonló tárgyú az 1931-ben megjelent Aranyborjú című szatirikus írásuk is. A harmincas években az emberi vágyak netovábbjaként agyondicsőített amerikai életmódot az Egyemeletes Amerikában pellengérezik ki. A szovjet irodalomkritika felrótta Ilfnek a passzív megfigyelő álláspontját. Ilf meglátja és ostorozza a hibákat a társadalmon belül, de a maga személyét, írói viszonyulását a jelenségekhez háttérbe szorítja. Ilf írótfirsa, Petrov a Gudokon kívül a Pravdába, a Krokogyiiba. a Lityeraturnaja gazetába stb. írt szatirikus elbeszéléseket. Nevezetesebb müvei: Hogyan született meg Robinson?, Xonya melyekben a huligánság ellen kel kí. A vllágimpcrializmussal A béke szigete című könyvében fordul szembe. A Nagy Honvédő Háború idején Petrov a frontokon küzd a toll fegyverével. Harctéri tudósításaival szilárdítja a szovjet emberek győzelembe vetett mélységes hitét. Szevasztopolj viszszafoglalásakor 1942-ben hősi halált halt. Ilj Ilf és J. Petrov A gróf halála (Graf Szregyizemszkij) című elbeszélését a Szovjetunió Állami Központi Irodalmi és Művészeti Levéltárában találták meg nemrégen a „30 nap" című folyóirat kéziratgyűjteményében. Noha semmi bizonyítékot nem találtak az elbeszélés megírásának időpontját illetően, stílusából arra következtetnek, hogy az Aranyborjú (1929—1931) megírásának idején, mégpedig 1930 első felében íródott. Sohasem került nyomdába és csak az idén jelent meg első ízben az Ogonyok című folyóiratban. E 7. számú házban több szoba volt kiadó, Van is már mindegyikben lakó! Nem is hinnéd, jámbor lakó, hogy itt is megterem Az osztályiidegein élem. Mit gondoltok, ki ütött itt tanyát?: Szregyizemszkij, a levitézlett gróf foglalt el egy szobát. A verssorok alatt aláírás: „Hárman". Szregyizemszkij megrettent. Nekiült, hogy megírja a választ. Ügy gondolta, hogy versben válaszol majd a maga módján, de sehogy sem tudott a verscsinálás technikájának oly magas színvonalára emelkedni, mint ellenségei. Néha vendégek jöttek a diákokhoz. Pengették a gitár húrjait, nótázgattak, s mint azt időnként testük puffanása elárulta, birkóztak is. Máskor meg ilyen szófoszlányok ütötték meg felülről a fülét: „Engels szidja, de Plehánov ..." Szregyizemszkijnek csak az első verssort sikerült megírnia: „Hogy gróf vagyok, soha sem titkoltam ..." Prózában viszont semmi értelme nem volt válaszolni a gúnyiratra. A diákok támadása tehát válasz nélkül maradt. Az *set lassan feledésbe merült. De Szregyizemszkij soha sem tudta elfeledni megaláztatását. Félálomban úgy rémlett neki, mintha a szoba sötét falán a Nabukodonozor történetéből ismert" mene, t ekei, f árész nevében három foszforeszkáló szó gyulladt volna ki: SKARLÄTÔ, PRUZSANSZKIJ ÉS TALMUDOVSZKIJ Sötétség és fülledt meleg "ülte meg este a kis utcát. A gróf alatt nyekereg tek a dívány rugói. Nyugtalanul haldokolt. Már egy hete részletes bosszútervet agya.lt ki a fiatalok ellen. Minden fonákságot, amellyel rendszerint a bérházak lakói egymás orra alá borsot törnek, bevett a tervébe: panaszt nyújt be a házgondonokságnál Skarlátó, Pruzsanszkij és Talmudovszkij ellen, hogy rongálják a lakást, a Műveltség Barátja álnéven levelet ír a főiskola igazgatóságának, hogy a három diák förtelmes fajtalankodást űz, titkos feljelentést küld a rendőrségre, hogy a diákok szobájában ismeretben gyanús külsejű személyek töltik az éjszakát. A grófot elragadták az események: még azt is bevette tervébe, hogy névtelen levelet küld a főiskola pártszervezetének, s burkoltan célozni fog arra, hogy Talmudovszkij párttag otthon a szobájában baloldali frázisok leple alatt jobboldali elhajló nézeteket hangoztat. De még semmit sem valósított meg tervéből. Megakadályozta benne a Nagy Kaszás környörtelen keze. A gróf behúnyt szemmel is érezte a hívatlan vendég jelenlétét. A poros üvegszekrény mögött állott. Kezében ťftokzatos fényben csillogott a kaszája. Szörnyű lenne mégis, ha bosszúlatlanul múlna ki. Pedig le kell mosnia a gyalázatot. Ősei hajdanában minden gyalázatot vérrel mostak le. De a gróf már nem itathatja Skarlátó, Pruzsinszkij és Talmudovszkij fiatal tüzes vérének patakjával a földet. Megváltoztak a gazdasági viszonyok. Arra viszont nem volt ideje, hogy bevesse fonákságainak egész fegyvertárát, mert érezte, hogy már csak néhány óra van hátra életéből. Ehelyett valamilyen erősen és gyor» san ható bosszút kellett kieszelnie. Amikor Talmudovszkij alakja feltűnt a telihold fényében , valaki megszólította. A gróf szobájának ablakából egy esontos kéz hívólag integetett feléje. — Én? — kérdezte csodálkozva. A kéz csak egyre hívogatta; közelebb érve meghallotta Szregyizemszkij érdes, borízű hangját: — Térjen be hozzám, nagyon kérem. Rendkívül fontos. Talmudovszkij rántott egyet a vállán. Egy percen belül már ott ült a heverőn a gróf lábánál. A pislákoló lámpás tompa bronzszínű fényt árasztott a szobában. — Talmudovszkij elvtárs, a halál küszöbén állok, — szólalt meg a gróf. — Napjaim meg vannak számlálva. — Ugyan, ki számlálta meg őket — tört ki a csupaszív Talmudovszkijból. — Jó pár évig elél még maga. — Ne vigasztaljon! Halálommal mindent megváltok, amit valaha is önnel szemben elkövettem. — Velem szemben? — Igen, fiam! — mondta Szregyizemszkij kenetteljes hangon, mint valami pap. — Önnel szemben. Nagy bűnös vagyok. Húsz éve kínlódom s nem volt még annyi erőm, hogy felfedjem önnek születése titkát. De most, halálom óráján, mindent el akarok mondani. Ön nem Talmudovszkij. — Miért nem volnék Talmudovszkij? — válaszolta a diák. Amióta az eszemet tudom, mindig Talmudovszkij voltam. — Nem, semmi esetre sem Talmudovszkij. Ön az én fiam és én a maga szerencsétlen apja. Lépjen közelebb, hozzám, hadd öleljem meg. A várt gyengédség azonban elmaradt. Talmudovszkij felugrott, mintha kígyó mart volna belé, még a vaskos Plehánov-kötetet is lesöpörte a térdéről. — Miféle marhaság ez — kiáltotta. — Én Talmudovszkij vagyok! A szüleim harminc éve élnek Tyiraszpoljban. Éppen a múlt héten kaptam levelet apámtól, Talmudovszkijtól. — Nem ó a maga apja — mondta hidegvérüen az öreg. — Az ön apja itt haldoklik ezen a heverőn. Igen. Huszonkét éve már annak. Akkor találkoz- ' tam az ön anyjával a Dnyeszter partján a nádasban. Elbűvölő teremtés volt. — Az ördögbe! — kiáltott fel a hoszszúlábú Talmudovszkij, miközben körbe-körbe futkosott a szobában. — Micsoda disznóság. — Ezredünk —, folytatta az öreg — őfelségének, a dán királynak gárdaezrede, akkor éppen nagygyakorlaton vett részt. Én meg nagy kutya voltam a szoknyák közelében. Ügy is hívtak, hogy a pétervári Don Juan. Elcsábítottam az anyját és megcsaltam Talmu-' dovszkijt, akit ön tévesen édesapjának vél. — Lehetetlen! — Ertem fiam a felindultságát. Nagyon érthető, hisz egy grófnak nehéz ma az élete, úgye azt maga is jól tudja. A pártból egész biztosan kiröpítik. Viselje férfiasan a sorsát, fiam! Látom előre, hogy az egyetemről is elűzik. A házban pedig majd verset fabrikálnak önre, mint annak idején rám. „Álmélkodjatok: — ki ütött itt tanyát, Szregyizemszkij, a levitézlett gróf foglalt el egy szobát!" De én látom magában gyermekem, a Szregyizemszkij grófok nemes szívét, családunknak —, melynek utolsó sarja ön, — nemes, bátor és hibuzgó szívét. A Szregyizemszkijek mindig hittek Istenben. Szokott járni templomba, gyermekem? Talmudovszkij fenyegetően megrázta öklét és „vigyen el az ördög" kiáltással kint termett a szobából. Beszűrődő árnyéka gyorsan végigfutott az udvaron és eltűnt a szűk utcában. A vén gróf halkan kuncogott, s a szekrény mögötti sötét sarokba nézett. A Nagy Kaszás már nem tűnt neki olyan iszonyúnak. Negédesen integetett kaszájával és csengetett az ébresztőórával. A falon újra kigyulladtak a foszforeszkáló szavak, de „Talmudovszkij" már nem volt köztük. Csak ez a két szó vibrált a zöldes fényben: SKARLÄTÔ PRUZSANSZKIJ Abban a pillanatban vidám énekhang szűrődött be az udvarról: „A tenger ölelő két karja közt, a hullámok tetején! Ma. itt, holnap ott! A tengeren, a tengeren, a tengeren ..." — énekelte valaki. Pruzsanszkij, a vidám komszomolista jött haza a folyón rendezett diákkarneválról. Testhez álló fehér nadrágja villogott a holdfényben. Sietett. Kerek pléhdobozban pácolt fogashal várta otthon. — Pruzsanszkij elvtárs! — szólt ki a gróf, s madárfejét nagynehezen felemelve kikukkantott az ablakon — Pruzsanszkij elvtárs! — Te vagy az, Vjerka? — kiáltotta fel a komszomolista és felnézett. — Nem. Én vagyok az, Szregyizemszkij. Elintézni valóm van magával, kérem ugorjon be egy percre. Pruzsanszkij öt percen belül szívendöfve le s fel futkosott a bronzvilágítású szobában. Égett az arca, mintha egész méhraj csípte volna össze. A vén gróf pedig tenyerébe hajtotta hosszú, pettyhüdt állát és rákezdett az ismétlődő történetre. — Nagy bűnös voltam, fiam. Akkoriban, mint őfelsége, a dán király gárdaezredének J e ss tisztje szolgáltam. Ezredem éppen nagygyakorlaton volt Vityebszk környékén. Ott találkoztam anyjával. Bűbájos teremtés volt —• zsidó létére. Elég az hozzá: nem tudtam ellenállni varázsának. Kilenc hónap múlva Pruzsanszkij szabó szegényes lakában egy gyönyörű kis poronty látott napvilágot, és ez a kis emberke ön volt, Pruzsanszkij elvtárs. — Miért gondolja, hogy éppen én? — kérdezte megszeppenve Pruzsanszkij. — Azaz honnan tudja, hogy ön volt az apja a szép csöppségnek? — Ez az erényes nő szeretett engem — válaszolta önelégülten a haldokló. — Tiszta lélek volt, ha zsidó is. ö súgta meg, ki az apja gyermekének. Az apa én vagyok. Maga pedig a fiam. Az én fiam. Jása, ön nem Pruzsanszkij, ön Szregyizemszkij. Ön gróf! Én pedig gyarló bűnös vagyok; az ezredemnél is úgy hívtak: Oranienbaumi Don Juan. Öleljen meg ifjú gróf, kihaló nemzetségem utolsó sarja! Pruzsanszkij úgy elképedt, hogp ámulatában megölelte a vén csirkefogót, de csakhamar felocsúdott és szorongva így szólt: — Ah, Szregyizemszkij polgártárs, miért nem vitte magával ezt a titkot a sírba? Mi lesz ebből? A vén gróf részvétteljesen nézte második egyetlen fiát, kiköhögte magát és kéjelegve folytatta: — Szegény nemesszívű fiam! Mennyi gyötrelmet kell még majd kiállania! A Komszomolból természetesen kidobják, remélem maga sem maradna ebben az osztályunkat gyűlölő gyülekezetben. Az egyetemről is kiakolbólítják. De minek is magának szovjet főiskola? A Szregyizemszkij grófok mindig líceumban szerezték műveltségüket. Ölelj meg hát még egy kicsit, Jásenyka! Hát nem látod, hogy előtted haldoklom? — Lehetetlen! — mondta kétségbeesve Pruzsanszkij. — Pedig mégis igaz — válaszolta J-urtán az öreg. « A haldoklók nem hazudnak. — Én nem vagyok gróf! — szabadkozott a komszomolista. — Pedig ön gróf! — Ön a gróf, de nem én! — Mindketten grófok vagyunk — zárta le a vitát Szregyizemszkij. *Szegény fiam. Látom előre, hogyan szerkesztik ki versben: „Álmélkodjatok: Pruzsanszkij a neve, de tudjátok-e, hogy grófi a címere?" Pruzsanszkij lehorgasztott fővel elvonult és maga elé motyogta: tehát én gróf vagyok. Ajvé! Világító neve hirtelen kialudt a falon mint kísérteties sírbolt-felírás csak egy szó maradt meg: "' " SŔÄhtÄTô A vén gróf a haldoklót meghazudtoló fürgeséggel cselekedett. Becsalta a pártonkívüli Skarlátot és bevallotta neki, hogy ő, a gróf, nagy bűnös. Kiderült aztán, hogy a diák a Szregyizemszkij grófok utolsó ivadéka, tehát ő is gróf. — Tifliszben történt — kezdte megint fáradt hangon • mesét Szregyizemszkij. Gárdatiszt voltam... Skarlátó kifutott és örömében majd kibújt a bőréből. Hogyis ne: zúgott n füle és úgy érezte, hogy fényes kard fityeg az oldalán és kardcsörtetve vonul végig a járdán. — Ügy kell nekik — hörögte a gróf — máskor ne írjanak verseket. Az utolsó név is lekerült a falról. Üde, párás levegő áramlott a szobába. A szláv mintájú szekrény mögül előlépett a Kaszás. Szregyizemszkij feljajdult. A Kaszás suhintott egyet kaszájával és a gróf boldog mosollyal elkékült ajkán kiadta lelkét. A három diák aznap éjjel nem aludt otthon. Vegyes érzelmektől hajtva rótták az ibolyaszínű fényben úszó utcákat és a város különböző részein riasztgátták ábrázatukkal az éjjeli konflisokat. Hajnali három órakor Talmudovszkij • a járda szélén üldögélt és ezt suttogta: — Nincs erkölcsi jogom eltitkolni származásomat a pártszervezet előtt. Köteles vagyok bejelenteni. De mit szól majd Pruzsanszkij és Skarlátó'* Lehet, nem fognak akarni egy szobában lakni velem. Pláne Pruzsanszkij! Hevillékeny fiú, talán még kezet sem fog velem. Pruzsanszkij ugyanekkor a Puskinszobor körülötti téren bolyongott fehér nadrágjában és nagy hévvel igyekezett önmagát meggyózni: — Végeredményben én nem vagyok hibás. Áldozatul estem az átkos cári rendszer egyik képviselője gáláns kalandjának. Nem akarok gróf lenni, de nem szólhatok erről, mert Talmudovszkij szóba sém állana velem. Érdekes, mit tenne helyemben Engels? Elvesztem. El kell rejtőznöm. Nincs más lehetőség. Ajvé. Mit szól majd Skarlátó? Betolakodott, befurakodott közénk, — fogja mondani, ö pártonkívüli létére nagyon aktív. Ah, mit is fog majd mondani, ha megtudja, hogy Pruzsanszkij egy levitézlett gróf. El kell rejtőznöm! Elrejtőzöm! (Folytatás a 8. oldalon.) ( ŰJ SZO 7 # 1958. • ÚJÉV