Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-04 / 4. szám, szombat

Jaroslav Hašek: ^ ŠVE JK, Ä DERÉK KÄTDM A HÁZBAN, ahol lakott, igen gyakran verték fel a folyosó csendjét Ottó Katz elégedetlen hitelezőinek átkai. Utcalányokat is fel szokott vinni a lakására, vagy leküldte értük a tiszt iszolgáját. Nagyon szeretett ferblizni, s némelyek azt gyanították és rebesgették, hogy hamisan játszik, de sohasem bizonyította rá senki, hogy egy ászt rejteget a katonai reverenda széles u j jóban. Tiszti körökben szentatyának hívták. Prédikációira sohasem készült, nem úgy, mint az elődje, aki szintén eljárt a helyórséai fogházba. Ennek az elődnek az volt a fixa ideája, hogy a fogházban raboskodó legénységet jó útra lehet téríteni a szószékről. Ez a tiszteletre méltó lelkiatya ájtatosan forgatta a szemét, közölte a foglyokkal, hogy meg kell reformálni az utcalányokat és a férjezetten anyákról való gondoskodást, továbbá előadást tartott nekik a törvénytelen gyermekek neveléséről. Prédikációi elvont jellegűek voltak, semmilyen kapcsolatban nem álltak az adott helyzettel, és unalmasak voltak. Ezzel szemben Ottó Katz tábori lelkész úr prédikációi örömet okoztak mindenkinek. Ünnepélyes volt a pillanat, amikor a „tizenhatosok"-at alsónadrágban bevezették a kápolnába, a felöltöztetés ugyanis azzal a rizikóval járt volna, hogy valaki még elvész közülük. Ezt a húsz fehér alsónadrágot, mint megannyi angyalt, odaállították a szószék alá. Néhányan, akikre rámosolygott a szerencse istennője, tele szájjal bagóztak, mert zsebük ugyebár nem lévén, nem tudták máshová rejteni az útközben talált csikkeket. Körülöttük a helyőrségi fogház többi rabja álldogált és kedvtelve nézegette a húsz alsónadrágot a szószék alatt, melyre végül is élénk sarkantyúpengés közepette felmászott a tábori lelkész. Habacht! (Vigyázz) — kiáltotta — imához, mindenki mondja utánam, amit mondani fogok! Te meg, ott hátul,''te piszok, ne fújd az orrod a markodba, az\Oristen templomában vagy, és rögtön lecsukatlak. Na, tekergők, vajon nem felejtettétek még el a Miatyánkot? Hát akkor próbáljuk meg!... Tudtam én, hogy nem fog menni. Kell is nektek Miatyánk, inkább két porció hús, meg babsaláta, bezabálni, hasra feküdni az ágyon, az orrotokat túrni, fütyülni a jóistenre, nem igaz? Lenézett a szószékről, a húsz alsónadrágos fehér angyalra, akik remekül szórakoztak, akárcsak az összes többiek. Hátul „seggrepacsit" játszottak néhányan. — Ez nagyon jó — súgta Svejk a szomszédjának,' akit az a gyanú terhelt, hogy három koronáért fejszével levágta egy bajtársa kezéről az összes ujjakat, mivel az illető ki akart bújni a katonáskodás alól. — Még csak most jön a java — hangzott a válasz — ma megint alaposan el van ázva, azért mindjárt dumálni kezd a bűnök tövises útjáról. A TÁBORI LELKÉSZ csakugyan igen emelkedett hangulatbari volt aznap. Maga sem tudta, hogy miért teszi ezt, de állandóan kihajolt a szószékről, és nem sok hiányzott hoszá, hogy elveszítse az egyensúlyát és leessen. — Daloljatok valamit, fiúk — kiáltotta le nekik — vagy akarjátok, hogy megtanítsalak egy új nótára? Akkor daloljátok utánam: Hej, az én szép kedvesem legszebb a világon, nemcsak én imádom, van még ezer udvarlója, mind belé van bolondulva, ilyen az én kedvesem, ki ő? Hát a Szűz Mária... — Ti ezt sohase fogjátok megtanulni, tökötök — folytatta a tábori lelkész — én amellett vagyok, hogy titeket mind agyon kell lőni; értitek, mit mondok!? Innft hirdetem ezt, istennek ebből a szent hajlékából, piszok banda, mert az isten olyan dolog, ami nem fél tőletek és úgy megtáncoltatja az egész társaságot, hogy belekergültök, mert ti nem akartok megtérni Krisztushoz és inkább a bűnök tövises útját járjátok. — Helyben vagyunk, tisztára el van ázva — súgta örömmel Svejknek a szomszédja. — A bűn tövises útja, akasztófáravalók, az átkos szenvedélyekkel vívott harc útja. Tékozló fiúk vagytok ti, akik inkább az egyesben henteregtek, ahelyett, hogy megtérnétek az Atyához. Fordítsátok csak a szemeteket távolabbra és feljebbre, a magasságos mennyekbe, akkor győzedelmeskedni fogtok és béke szállja meg a lelketeket, kapcabetyárok. Maga pedig ott hátul ne nyerítsen, ezt kikérem magamnak. Nem ló maga és nem az istállóban van, hanem az Or templomában. Nahát, hol is hagytam abba... Ja, über den Seelenfrieden, sehr gut. (Igen, a lelki békénél, nagyon jó.) Jusson eszetekbe, marhák, hogy emberek vagytok, és a legsötétebb felhőn keresztül is távlatokba kell néznetek, akkor látni fogjátok, hogy itt minden mulandó, de az isten örökkévaló. Sehr gut, nicht wahr meine Herren? (Nagyon jó, nem igaz, uraim?) Nekem éjjel-nappal imádkozni kellene értetek, lókötők, hogy az irgalmas úristen belebocsássa az ő szent lelkét a ti hideg szívetekbe, és lemossa az ő szent kegyelmével a bűneiteket, hogy örökké az övéi legyetek, és hogy ő mindig szeressen benneteket, gazemberek. Csakhogy nagyon tévedtek. Mert én titeket abba a mennyországba nem vezetlek be — a tábori lelkész csuklott egyet. — Nem és nem — ismételte makacsul — a kis ujjamat se mozdítom meg értetek, majd bolond leszek, mert ti javíthatatlan gazfickók vagytok. Titeket sose fog az Úr jóságra vezérelni utatokon, az isteni szeretet szelleme nem fog körüllengeni titeket, mert az irgalmas atyaúristennek esze ágában sincs, hogy összeálljon ilyen latrokkal. Halljátok odalent, ti alsónadrág o sak? HÚSZ ALSÓNADRÁG nézett fel a szószékre, és egyszerre mondta: — Alázatosan jelentjük, hogy halljuk. — Nem elég hallani — folytatta prédikációját a tábori lelkész — az élet sötét fellegében vagytok, amiben az Űr mosolya nem veszi le a gyászt rólatok, hülyék, mert az isten jóságának is megvan a határa, te meg ott hátul, te vadszamár, ne röhögj, mert lecsukatlak, hogy belekékülsz. Es ti, odalent, ne higgyétek, hogy a csapszékben vagytok. Isten végtelenül irgalmas, de csak a rendes emberekhez, nem pedig az emberi társadalom söpredékéhez, amelyik fütyül az ö törvényeire és még a dienstreglamára (szolgálati szabályzatra) is. Ezt akartam mondani nektek. Imádkozni nem tudtok és azt hiszitek, hogy a templomba járás az egy hecc, hogy ez itt valami színház vagy mozi. De majd én kiverem ezt a fejetekből, nehogy azt higgyétek, hogy én azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak titeket és hogy valami örömötök legyen az életben. Mindnyájatokat beváglak az egyesbe, nyavalyások, úgy éljek. Csak a drága időmet vesztegetem itt rátok és látom, hogy falra hányt borsó az egész. Ha egy tábornagy vagy egy érsek volna itt személyesen, akkor se javulnátok meg, akkor se térnétek meg az istenhez. Pedig egyszer még az eszetekbe fogok jutni, hogy jót akartam nektek. A húsz alsónadrág között egyszerre csak felzokogott valaki. Svejk volt az. A tábori lelkész lenézett. Ott állt Svejk, és az öklével törülgette a szemét. A látványt közderültség fogadta. A tábori lelkész Svejkre mutatva így folytatta: — Mindenki vegyen példát erről az emberről. Mit csinál ez? Sír. Ne sírj, ha mondom, ne sírj! Meg akarsz javulni? Nem megy az olyan könnyen, fiacskám. Most sírsz, de ahogy visszamész a cellába, megint éppen olyan kapcabetyár leszel, mint azelőtt. Sokat kell még neked gondolkozni az úristen végtelen kegyelméről és irgalmáról, hogy az a te bűnös lelked megtalálja ezen a világon az igaz utat, amin járni kell. Ma azt látjuk itt, hogy bőgni kezdett itt előttünk egy ember, aki meg akar térni, de mit csináltok ti többiek? Semmit a világon. Tessék: az egyik telepofával rág valamit, mintha a szülei kérődző állatokhoz tartoztak volna, ezek meg ottan csak úgy tetvészkednek az isten templomában. Hát nem tudtok otthon vakarózni, muszáj, hogy éppen az istentiszteletre hagyjátok ezt? Stábfoglár úr, maga se törődik semmivel. Pedig hát ti itt mind katonák vagytok, nem pedig valami marha civilek. Epp azért úgy kell, hogy viselkedjetek, ahogy katonákhoz illik, még a templomban is. Gyerünk most már az úristent keresni, hogy az anyátok ne sirasson, a tetveket majd otthon is kereshetitek. Ezzel be is fejeztem, tekergők, és mindenkit felszólítok, hogy mise alatt tisztességesen viselkedjen, nehogy úgy legyen, mint a múltkor, amikor ott hátul kincstári fehérneműt cseréltetek kenyérért és azt zabáltátok úrfelmutatás közben. A tábori lelkész lebotladozott a szószékről és bement a sekrestyébe, a stábfoglár utána. Egy idő múlva a stábfoglár kijött, egyenesen odament Svejkhez, kilódította a húsz alsónadrág csoportjából és bevitte a sekrestyébe. A tábori lelkész az asztalon ült, amilyen kényelmesen csak tudott, és cigarettát sodort. MIKOR SVEJK belépett, a lelkész így szólt hozzá: — Szóval maga az. Közben én mindent végiggondoltam, és azt hiszem, hogy belelátok a vesédbe, érted, zsivány? Ez az első eset, hogy valaki elbőgte magát nekem a templomban. Leugrott az asztalról, és megrázta Svejket a vállánál fogva, ráordított Szalézi Szt. Ferenc nagy, savanyú arcképe alatt: — Valld be, gazember, hogy csak a hecc miatt bőgted el magad. És Szalézi Szt. Ferenc kérdően nézett le a képről Svejkre. S lenézett rá a szemközti falról, egy másik képről valami felháborodott vértanú is, akinek éppen egy nagy fogú fűrész volt a fenekében, mert holmi ismeretlen római zsoldosok fűrészelgették. A vértanú arcán még ilyen körülmények között se látszott semmilyen szenvedés, de öröm és vértanúi át szellemült ség sem. Epp csak, hogy fel volt háborodva, mintha azt akarná mondani: „Tulajdonképpen hogy jövök én ehhez, mit csinálnak maguk velem, uraim?" — Jelentem alássan, feldkurát úr (tábori lelkész) — mondta Svejk megfontoltan, mindent egy lapra téve fel — meggyónom a mindenható istennek és a főtisztelendő úrnak is, aki isten helyében van itt, hogy tényleg csak a hecc miatt bőgtem el magamat. Én láttam, hogy a tisztelendő úrnak hiányzik a prédikációjához egy megtért bűnös, akit hiába tetszett keresni a prédikációjában. Ezért gondoltam, örömet okozok a tisztelendő úrnak, hogy- ne tessék azt hinni, hogy már nincsen tisztességes ember a világon, és saját magamnak meg a hecc miatt csináltam, hogy könnyebb legyen a szívem. A tábori lelkész fürkészően belenézett Svejk jámbor arcába. Egy napsugár megcsillant Szalézi Szt. Ferenc savanyú képén, s a szemközti falon meleg fénnyel árasztotta el a felháborodott vértanút. — Maga tetszik nekem — mondta a tábori lelkész, visszaülve az asztalra. — Melyik ezredbe tartozik? — Elkezdett csuklani. — Feldkurát úrnak alázatosan jelentem, hogy a 91. ezredbe tartozok, meg nem is tartozok, mert nem is tudom, hogy mi a helyzet velem. — És miért ül itt? — kérdezte a tábori lelkész, szüntelen csuklósok közepette. A KÁPOLNÁBÓL behallatszott az orgonát helyettesítő harmónium hangja. Egy tanító játszott, akit szökési kísérletért csuktak le, s a legbánatosabb egyházi dallamokat szólaltatta meg a harmóniumon. E hangok és a tábori lelkész csuktása valami újféle dur skálában olvadtak össze. — Jelentem alássan, feldkurát úr, igazán nem tudom, hogy miért ülök itt, és nem panaszkodok, hogy itt ülök. Csak pechem van. Én mindig jót akarok, és a végén mindig minden rosszra fordul, mint ennek a vértanúnak itt, a képen. A tábori lelkész felnézett a képre, elnevette magát és azt mondta: — Maga egyre jobban tetszik nekem, majd érdeklődöm maga után a hadbíró úrnál, és most nem diskurálok itt többet magával. Csak már túl volnék ezen a szentmisén! Kehrt euch! Abtreten! (Hátra arc! Lelépni!) Miután visszatért az alsónadrágosok meghitt csoportjába, a szószék alá, s ezek elárasztották kérdéseikkel, hogy mit akart tőle a tábori lelkész a sekrestyében, Svejk igen szárazon és kurtán így felelt: — Be van rúgva. A tábori lelkész újabb teljesítményét, a szentmisét, mindenki a legnagyobb figyelemmel és leplezetlen szimpátiával kísérte. Még olyan hívő is volt, aki fogadott a szószék alatt, hogy a tábori lelkész ki fogja ejteni a kezéből a monstranciát. Egy egész nam kenyér- • adagját tette fel két pofon ellenében,'. és nyert. Az, ami a kápolnában mindenkinek; eltöltötte a lelkét, míg a tábori lelkész szertartásait nézte, nem a hívők misz- ' ticizmusa volt, és nem is az igazi ka-; tolikusok ájtatossága. Olyasféle érzés • volt ez, mint a színházban, amikor nem'. ismerjük a darab tartalmát, a cselek-; mény egyre bonyolódik, s mi izgatottan • várjuk, hogy végül is hová lyukad ki. • Mindnyájan elmerültek a látványban,; amelyet a tábori lelkész úr szolgáltatott • az oltár mellől, végtelen áldozatkész- * séggel. Átadták magukat az esztétikai élvezetnek, amit a tábori lelkész által fordítva felvett ornátus nyújtott, s rendkívül fogékonyan és lelkesen szemlélték; az oltár melletti események minden • mozzanatát. A vörös hajú ministráns, egy temp- \ lomi körökből számazó dezertőr, aki a • 28. ezredben nagy specialistája volt a '• kisebb lopásoknak, őszintén elkövetett \ mindent, hogy előhalássza emlékezeté-; bői a szentmise egész sorrendjét, • technikáját és szövegét. Egy személy- ' ben ministránsa és súgója volt a tábori; lelkésznek, aki fölényes könnyedséggel cserélt fel egész mondatokat, s a ren-' des mise helyett eljutott a misekönyv- '. ben egészen a rórátéig, amit azután • énekelni is kezdett a közönség általános megelégedésére. (Részlet, fordító: Réz Ádám) * v 3 # £ • o*o«o«o«o*o«o • o •b«o*o«o*o*o* Bundás kutya meg a csigabiga I /—*\undás kutya, a baromfiudvar Iy ^zsarnoka, hangosan hortyogott f S az orgonabokor tövében. A játéj ^y kos legyeeskék ijedten hagyták ' abba zümmögő éneküket. Miau cica lábujhegyen zavarászta a a torkos verebeket, a máskor hangos csibék pedig ijedten lapultak anyjuk szárnyai alá. Bundás a baromfiudvarban kegyetlen feljebbvaló volt, jaj annak a vakmerőnek, aki háborgatni meri jóízű szundikálását. Bundás felett az orgonabokor egyik levelén kicsi csigabiga legényke tanyázott. Bundás nem tudott a csigabigáról, a csiga nem tudott Bundás kutyáról. így aztán, amikor felharsant a kutya jóízű hortyogása, a csigabigát furdalni kezdte a kíváncsiság. Ugyan mi okozhatja azt, — morfondírozott magában, — hogy nem felülről, de alulról hallatszik az ég mennydörgése? Addig fészkelődött tehát, addig kukucskált lefelé, amíg egyszerre csak megcsúszott a síkos leveíen és zsupsz! — egyenesen a szundikáló Bundás orrahegyére pottyant! Au-vau! — ugrott talpra ijedten kutya-koma, — jaj, itt a rég megjósolt vég, leszakadt a csillagos ég! És olyan hatalmasat vonított ijedtében, hogy a csigabiga csaknem kővé meredt a nagy rémülettől. — Hej, fékomadta teremtette! — mordult fel rettenetes haragra gerjedve, — hát te voltál az a vakmerő, aki meg merte zavarni legédesebb álmomat? Halálnak halála legyen a büntetésed, és sorsod példája legyen annak, hogy jár az, aki az erőssel szemben tiszteletlenül viselkedik. S ezzel már emelte is izmos, szörnyű lábát, hogy agyontapossa a kis csigát. — Jaj, jaj, kegyelmezz kutya úr! — könyörgött a kis jószág, — kegyelmezz Ifjú életemnek! Lásd, én is olyan élőlénye vagyok a természetnek, mint te, légy hát irgalmas hozzám! A kis csigabiga rimánkodása közben egyszerre csak egy ötlet villant a gonosz kutya fejébe. Miért ne csinálna egy nagyszerű tréfát. Jámbor képet vágott hát, és álszenteskedő szelídséggel így válaszolt: — Könyörgésed megindította szivemet. Belátom, egyenrangú teremtményei vagyunk a természetnek. Alkalmat adok tehát, hogy mint velem egyenrangú, bebizonyítsd ügyességed. Versenyfutást rendezünk, s ha előbb érsz az udvar kapujához, mint én, életed lesz győzelmed jutalma. Még előnyt is adok: amig tizet számolok, előre szaladhatsz! Hej, megrémült a kis csigabiga! Jaj, hogyan is versenyezhetne ő egy Byeti gyorslábú kutyával! Pedig hát a bosszúálló Bundás már számolni is kezdett: Vau!... Vau, vau!... Vau, vau, vau...! És bizony már hétnél tartott a dühös eb,... amikor egyszerre csak egy mennydörgésszerű „megállj!" süvöltött végig az udvaron Mire meglepetéséből felocsúdott volna a bámészkodó állatsereg, már ott is állt köztük a házigazda. — Látom, Bundás, Igen csúnyán viselkedsz, — kiáltotta az ember, aki végignézte az egész történetet. — Látom versenyfutásra jött meg a kedved. Hanem hát a versenyfutásnak szabályai is vannak. Miféle igazságtalanság lenne, ha te, az erős kutya teher nélkül szaladnál, a kis csiga pedig hátán házikójával futna? így beszélt az igazságos gazda és már cipelte is Bundás felé a jó súlyos kutyaházat. Jól rákötözte a megszeppent kutyafi hátára, s a kárörvendően kacagó állatsereg örömére most már ő kezdett ná->. mol ni. Egy!... Kettő!... Három! Meséljem még tovább ezt a kis történetet? Bizony a gőgös kutya még mozdulni sem tudott a nehéz kutyaház alatt, a kis csigalegény pedig hátán házikójával egykettőre eltűnt az orgonabokorban. így Járt a baromfiudvar beképzelt, gőgös zsarnoka. Azóta nem is igen civakodik egyetlen állattal sem. NEUMANN JÁNOS Kérdezd meg pajtásodat, le tud-e írni egy ezrest (1000) egyetlen vonallal, úgy, hogy az egyes és a nullák külön-külön £ legyenek. Ha nem tud, mutasd meg neki: Fogj egy darab papírost, hajtsd össze és a felső hajtás szélére rajzolj olyan hurokvonalakat, mint a fenti képen látni. Azután hajtsd vissza a papírost, és — kész az ezres. BOLGÁR NÉPMESE ÉLT EGYSZER egy oroszlán tábornok, amelyik egy óriási állat seregnek parancsolt. Mikor megöregedett, kinevezte szárny-í segédének a med-J vét és elhatározta szemlét tart serege ľ felett. Odahívatta a legkisebb madarat, az ökörszemet és megparancsolta neki, adja tudtára minden állatnak, gyülekezzenek az erdő mélyén a nagy tisztáson. Az ökörszem elrepült a paranccsal. Az állatok összesereglettek és kettős sorba sorakoztak, akár a katonák. Megjött az oroszlán a medvével és a népes sereg elé állt. Farkasok, szarvasok, őzek, zergék, rókák és sok-sok más állat sorakozott itt. A hosszú sor végét a szamár és a nyúl zárta be. Mikor meglátta őket a medve, hangosan elnevette magát. — Mit nevetsz — kérdezte az oroszlán. Nem tetszik a hadseregem? Vagy talán rosszul sorakoztak fel? — Sereged kitűnő és a sorakozással sincs baj — felelte a medve. — Egyetlen tábornoknak sincs ilyen erős hadserege, mind neked. Csak a szamár meg a nyúl nevetséges nekem. Ki hallotta már, hogy a szamárra puskát bíznak, vagy hogy karddal hadonászszon. A nyúlnak meg elég egy puskalövés, hogy kiszaladjon a világból. — Nincs igazad — válaszolt az oroszlán. — A háborúban szükség van olyan katonákra is, mint a szamár meg a nyúl. A szamár ugyan 'nem ért a puskához, nem tud a karddal bánni, de jó hangja van, kitűnő kürtös lehet belőle. Ha seregem elszéled erdőn-mezón, csak egyet rikkant és összehívja őket. A nyúlból pedig jó futár lesz, az én parancsomat hordja az egységekhez. Háború idején hasznát lehet venni a leggyengébb kcjtonának is és a félénk nyúl is hasznosabb szolgálatot tehet, mint egy ilyen buta medve. A te fejed jó nagy, csak kevés az ész benne, medve koma, és ezért nem is lehetsz a szárnysegédem. Helmeci Sándor fordítása TALÁLÓS KÉRDÉSEK Oregapó madarai Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl, éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják. Mikor Int egyet öregapó, elszáll' három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad. Második intésére ismét három madár ered útnak. RöptUkre elolvad a hó, a mezőn kidugják fejüket a virágok. ^ Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok learatják a gabonát. Negyed Ízben is útra kel a kis csapat: ködöt, esőt, hűvös szelet visz magával. Bizony, furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek s mindegyiknek szárnyában hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világosság lesz, ha összecsukja, mélységes sötétség. Találjátok ki, miféle madarak ezek? TÖRD A FEJED rejtvényünket nagyon sokan megfejtették. A megfejtők közül egy szép könyvet nyert Pénzes Magdi Strekov (Kürt) 133. A könyvet postán elküldtük. Ha megfejtettétek találós kérdésünket, küldjétek be szerkesztőségünkbe, (a borítékra feltétlenül írjátok rá „Gyermekvilág"). Azok között, akik a legszebben és a legrészletesebben megfejtik, két szép könyvet sorsolunk ki. Ü

J SZÔ 8 T£ 1958. január 7.