Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-04 / 4. szám, szombat

Jaroslav Hašek: ^ ŠVE JK, Ä DERÉK KÄTDM A HÁZBAN, ahol lakott, igen gyak­ran verték fel a folyosó csendjét Ottó Katz elégedetlen hitelezőinek átkai. Utcalányokat is fel szokott vinni a la­kására, vagy leküldte értük a tiszt i­szolgáját. Nagyon szeretett ferblizni, s némelyek azt gyanították és rebes­gették, hogy hamisan játszik, de so­hasem bizonyította rá senki, hogy egy ászt rejteget a katonai reverenda szé­les u j jóban. Tiszti körökben szentatyá­nak hívták. Prédikációira sohasem készült, nem úgy, mint az elődje, aki szintén eljárt a helyórséai fogházba. Ennek az előd­nek az volt a fixa ideája, hogy a fog­házban raboskodó legénységet jó útra lehet téríteni a szószékről. Ez a tisz­teletre méltó lelkiatya ájtatosan for­gatta a szemét, közölte a foglyokkal, hogy meg kell reformálni az utcalá­nyokat és a férjezetten anyákról való gondoskodást, továbbá előadást tartott nekik a törvénytelen gyermekek neve­léséről. Prédikációi elvont jellegűek voltak, semmilyen kapcsolatban nem álltak az adott helyzettel, és unalma­sak voltak. Ezzel szemben Ottó Katz tábori lel­kész úr prédikációi örömet okoztak mindenkinek. Ünnepélyes volt a pillanat, amikor a „tizenhatosok"-at alsónadrágban beve­zették a kápolnába, a felöltöztetés ugyanis azzal a rizikóval járt volna, hogy valaki még elvész közülük. Ezt a húsz fehér alsónadrágot, mint meg­annyi angyalt, odaállították a szószék alá. Néhányan, akikre rámosolygott a szerencse istennője, tele szájjal bagóz­tak, mert zsebük ugyebár nem lévén, nem tudták máshová rejteni az útköz­ben talált csikkeket. Körülöttük a helyőrségi fogház többi rabja álldogált és kedvtelve nézegette a húsz alsónadrágot a szószék alatt, melyre végül is élénk sarkantyúpengés közepette felmászott a tábori lelkész. Habacht! (Vigyázz) — kiáltotta — imához, mindenki mondja utánam, amit mondani fogok! Te meg, ott hátul,''te piszok, ne fújd az orrod a markodba, az\Oristen templomában vagy, és rög­tön lecsukatlak. Na, tekergők, vajon nem felejtettétek még el a Miatyán­kot? Hát akkor próbáljuk meg!... Tudtam én, hogy nem fog menni. Kell is nektek Miatyánk, inkább két porció hús, meg babsaláta, bezabálni, hasra feküdni az ágyon, az orrotokat túrni, fütyülni a jóistenre, nem igaz? Lenézett a szószékről, a húsz alsó­nadrágos fehér angyalra, akik remekül szórakoztak, akárcsak az összes töb­biek. Hátul „seggrepacsit" játszottak néhányan. — Ez nagyon jó — súgta Svejk a szomszédjának,' akit az a gyanú ter­helt, hogy három koronáért fejszével levágta egy bajtársa kezéről az összes ujjakat, mivel az illető ki akart bújni a katonáskodás alól. — Még csak most jön a java — hangzott a válasz — ma megint ala­posan el van ázva, azért mindjárt du­málni kezd a bűnök tövises útjáról. A TÁBORI LELKÉSZ csakugyan igen emelkedett hangulatbari volt aznap. Maga sem tudta, hogy miért teszi ezt, de állandóan kihajolt a szószékről, és nem sok hiányzott hoszá, hogy elve­szítse az egyensúlyát és leessen. — Daloljatok valamit, fiúk — kiál­totta le nekik — vagy akarjátok, hogy megtanítsalak egy új nótára? Akkor daloljátok utánam: Hej, az én szép kedvesem legszebb a világon, nemcsak én imádom, van még ezer udvarlója, mind belé van bolondulva, ilyen az én kedvesem, ki ő? Hát a Szűz Mária... — Ti ezt sohase fogjátok megtanul­ni, tökötök — folytatta a tábori lel­kész — én amellett vagyok, hogy tite­ket mind agyon kell lőni; értitek, mit mondok!? Innft hirdetem ezt, is­tennek ebből a szent hajlékából, piszok banda, mert az isten olyan dolog, ami nem fél tőletek és úgy megtáncoltatja az egész társaságot, hogy belekergül­tök, mert ti nem akartok megtérni Krisztushoz és inkább a bűnök tövises útját járjátok. — Helyben vagyunk, tisztára el van ázva — súgta örömmel Svejknek a szomszédja. — A bűn tövises útja, akasztófára­valók, az átkos szenvedélyekkel vívott harc útja. Tékozló fiúk vagytok ti, akik inkább az egyesben henteregtek, ahelyett, hogy megtérnétek az Atyá­hoz. Fordítsátok csak a szemeteket tá­volabbra és feljebbre, a magasságos mennyekbe, akkor győzedelmeskedni fogtok és béke szállja meg a lelkete­ket, kapcabetyárok. Maga pedig ott hátul ne nyerítsen, ezt kikérem ma­gamnak. Nem ló maga és nem az istál­lóban van, hanem az Or templomában. Nahát, hol is hagytam abba... Ja, über den Seelenfrieden, sehr gut. (Igen, a lelki békénél, nagyon jó.) Jusson esze­tekbe, marhák, hogy emberek vagytok, és a legsötétebb felhőn keresztül is távlatokba kell néznetek, akkor látni fogjátok, hogy itt minden mulandó, de az isten örökkévaló. Sehr gut, nicht wahr meine Herren? (Nagyon jó, nem igaz, uraim?) Nekem éjjel-nappal imádkozni kellene értetek, lókötők, hogy az irgalmas úristen belebocsás­sa az ő szent lelkét a ti hideg szíve­tekbe, és lemossa az ő szent kegyel­mével a bűneiteket, hogy örökké az övéi legyetek, és hogy ő mindig sze­ressen benneteket, gazemberek. Csak­hogy nagyon tévedtek. Mert én titeket abba a mennyországba nem vezetlek be — a tábori lelkész csuklott egyet. — Nem és nem — ismételte makacsul — a kis ujjamat se mozdítom meg érte­tek, majd bolond leszek, mert ti javít­hatatlan gazfickók vagytok. Titeket sose fog az Úr jóságra vezérelni uta­tokon, az isteni szeretet szelleme nem fog körüllengeni titeket, mert az irgal­mas atyaúristennek esze ágában sincs, hogy összeálljon ilyen latrokkal. Hall­játok odalent, ti alsónadrág o sak? HÚSZ ALSÓNADRÁG nézett fel a szószékre, és egyszerre mondta: — Alázatosan jelentjük, hogy hall­juk. — Nem elég hallani — folytatta pré­dikációját a tábori lelkész — az élet sötét fellegében vagytok, amiben az Űr mosolya nem veszi le a gyászt rólatok, hülyék, mert az isten jóságának is megvan a határa, te meg ott hátul, te vadszamár, ne röhögj, mert lecsukat­lak, hogy belekékülsz. Es ti, odalent, ne higgyétek, hogy a csapszékben vagytok. Isten végtelenül irgalmas, de csak a rendes emberekhez, nem pedig az emberi társadalom söpredékéhez, amelyik fütyül az ö törvényeire és még a dienstreglamára (szolgálati szabály­zatra) is. Ezt akartam mondani nek­tek. Imádkozni nem tudtok és azt hi­szitek, hogy a templomba járás az egy hecc, hogy ez itt valami színház vagy mozi. De majd én kiverem ezt a feje­tekből, nehogy azt higgyétek, hogy én azért vagyok itt, hogy szórakoztassa­lak titeket és hogy valami örömötök legyen az életben. Mindnyájatokat be­váglak az egyesbe, nyavalyások, úgy éljek. Csak a drága időmet vesztege­tem itt rátok és látom, hogy falra hányt borsó az egész. Ha egy tábor­nagy vagy egy érsek volna itt szemé­lyesen, akkor se javulnátok meg, ak­kor se térnétek meg az istenhez. Pedig egyszer még az eszetekbe fogok jutni, hogy jót akartam nektek. A húsz alsónadrág között egyszerre csak felzokogott valaki. Svejk volt az. A tábori lelkész lenézett. Ott állt Svejk, és az öklével törülgette a sze­mét. A látványt közderültség fogadta. A tábori lelkész Svejkre mutatva így folytatta: — Mindenki vegyen példát erről az emberről. Mit csinál ez? Sír. Ne sírj, ha mondom, ne sírj! Meg akarsz ja­vulni? Nem megy az olyan könnyen, fiacskám. Most sírsz, de ahogy vissza­mész a cellába, megint éppen olyan kapcabetyár leszel, mint azelőtt. Sokat kell még neked gondolkozni az úristen végtelen kegyelméről és irgalmáról, hogy az a te bűnös lelked megtalálja ezen a világon az igaz utat, amin járni kell. Ma azt látjuk itt, hogy bőgni kezdett itt előttünk egy ember, aki meg akar térni, de mit csináltok ti többiek? Semmit a világon. Tessék: az egyik telepofával rág valamit, mintha a szülei kérődző állatokhoz tartoztak volna, ezek meg ottan csak úgy tet­vészkednek az isten templomában. Hát nem tudtok otthon vakarózni, muszáj, hogy éppen az istentiszteletre hagyjá­tok ezt? Stábfoglár úr, maga se törődik semmivel. Pedig hát ti itt mind kato­nák vagytok, nem pedig valami marha civilek. Epp azért úgy kell, hogy vi­selkedjetek, ahogy katonákhoz illik, még a templomban is. Gyerünk most már az úristent keresni, hogy az anyátok ne sirasson, a tetveket majd otthon is kereshetitek. Ezzel be is fe­jeztem, tekergők, és mindenkit felszó­lítok, hogy mise alatt tisztességesen viselkedjen, nehogy úgy legyen, mint a múltkor, amikor ott hátul kincstári fehérneműt cseréltetek kenyérért és azt zabáltátok úrfelmutatás közben. A tábori lelkész lebotladozott a szó­székről és bement a sekrestyébe, a stábfoglár utána. Egy idő múlva a stáb­foglár kijött, egyenesen odament Svejkhez, kilódította a húsz alsónad­rág csoportjából és bevitte a sekres­tyébe. A tábori lelkész az asztalon ült, ami­lyen kényelmesen csak tudott, és ci­garettát sodort. MIKOR SVEJK belépett, a lelkész így szólt hozzá: — Szóval maga az. Közben én min­dent végiggondoltam, és azt hiszem, hogy belelátok a vesédbe, érted, zsi­vány? Ez az első eset, hogy valaki el­bőgte magát nekem a templomban. Leugrott az asztalról, és megrázta Svejket a vállánál fogva, ráordított Szalézi Szt. Ferenc nagy, savanyú arc­képe alatt: — Valld be, gazember, hogy csak a hecc miatt bőgted el magad. És Szalézi Szt. Ferenc kérdően nézett le a képről Svejkre. S lenézett rá a szemközti falról, egy másik képről va­lami felháborodott vértanú is, akinek éppen egy nagy fogú fűrész volt a fe­nekében, mert holmi ismeretlen római zsoldosok fűrészelgették. A vértanú arcán még ilyen körülmények között se látszott semmilyen szenvedés, de öröm és vértanúi át szellemült ség sem. Epp csak, hogy fel volt háborodva, mintha azt akarná mondani: „Tulajdonképpen hogy jövök én ehhez, mit csinálnak maguk velem, uraim?" — Jelentem alássan, feldkurát úr (tábori lelkész) — mondta Svejk meg­fontoltan, mindent egy lapra téve fel — meggyónom a mindenható istennek és a főtisztelendő úrnak is, aki isten helyében van itt, hogy tényleg csak a hecc miatt bőgtem el magamat. Én lát­tam, hogy a tisztelendő úrnak hiányzik a prédikációjához egy megtért bűnös, akit hiába tetszett keresni a prédiká­ciójában. Ezért gondoltam, örömet okozok a tisztelendő úrnak, hogy- ne tessék azt hinni, hogy már nincsen tisztességes ember a világon, és saját magamnak meg a hecc miatt csináltam, hogy könnyebb legyen a szívem. A tábori lelkész fürkészően belené­zett Svejk jámbor arcába. Egy napsu­gár megcsillant Szalézi Szt. Ferenc sa­vanyú képén, s a szemközti falon meleg fénnyel árasztotta el a felháborodott vértanút. — Maga tetszik nekem — mondta a tábori lelkész, visszaülve az asztalra. — Melyik ezredbe tartozik? — Elkez­dett csuklani. — Feldkurát úrnak alázatosan jelen­tem, hogy a 91. ezredbe tartozok, meg nem is tartozok, mert nem is tudom, hogy mi a helyzet velem. — És miért ül itt? — kérdezte a tábori lelkész, szüntelen csuklósok kö­zepette. A KÁPOLNÁBÓL behallatszott az orgonát helyettesítő harmónium hang­ja. Egy tanító játszott, akit szökési kí­sérletért csuktak le, s a legbánatosabb egyházi dallamokat szólaltatta meg a harmóniumon. E hangok és a tábori lelkész csuktása valami újféle dur ská­lában olvadtak össze. — Jelentem alássan, feldkurát úr, igazán nem tudom, hogy miért ülök itt, és nem panaszkodok, hogy itt ülök. Csak pechem van. Én mindig jót aka­rok, és a végén mindig minden rosszra fordul, mint ennek a vértanúnak itt, a képen. A tábori lelkész felnézett a képre, elnevette magát és azt mondta: — Maga egyre jobban tetszik nekem, majd érdeklődöm maga után a hadbíró úrnál, és most nem diskurálok itt töb­bet magával. Csak már túl volnék ezen a szentmisén! Kehrt euch! Abtreten! (Hátra arc! Lelépni!) Miután visszatért az alsónadrágosok meghitt csoportjába, a szószék alá, s ezek elárasztották kérdéseikkel, hogy mit akart tőle a tábori lelkész a sek­restyében, Svejk igen szárazon és kur­tán így felelt: — Be van rúgva. A tábori lelkész újabb teljesítményét, a szentmisét, mindenki a legnagyobb figyelemmel és leplezetlen szimpátiával kísérte. Még olyan hívő is volt, aki fo­gadott a szószék alatt, hogy a tábori lelkész ki fogja ejteni a kezéből a monstranciát. Egy egész nam kenyér- • adagját tette fel két pofon ellenében,'. és nyert. Az, ami a kápolnában mindenkinek; eltöltötte a lelkét, míg a tábori lelkész szertartásait nézte, nem a hívők misz- ' ticizmusa volt, és nem is az igazi ka-; tolikusok ájtatossága. Olyasféle érzés • volt ez, mint a színházban, amikor nem'. ismerjük a darab tartalmát, a cselek-; mény egyre bonyolódik, s mi izgatottan • várjuk, hogy végül is hová lyukad ki. • Mindnyájan elmerültek a látványban,; amelyet a tábori lelkész úr szolgáltatott • az oltár mellől, végtelen áldozatkész- * séggel. Átadták magukat az esztétikai élve­zetnek, amit a tábori lelkész által for­dítva felvett ornátus nyújtott, s rend­kívül fogékonyan és lelkesen szemlélték; az oltár melletti események minden • mozzanatát. A vörös hajú ministráns, egy temp- \ lomi körökből számazó dezertőr, aki a • 28. ezredben nagy specialistája volt a '• kisebb lopásoknak, őszintén elkövetett \ mindent, hogy előhalássza emlékezeté-; bői a szentmise egész sorrendjét, • technikáját és szövegét. Egy személy- ' ben ministránsa és súgója volt a tábori; lelkésznek, aki fölényes könnyedséggel ­cserélt fel egész mondatokat, s a ren-' des mise helyett eljutott a misekönyv- '. ben egészen a rórátéig, amit azután • énekelni is kezdett a közönség általá­nos megelégedésére. (Részlet, fordító: Réz Ádám) * v 3 # £ • o*o«o«o«o*o«o • o •b«o*o«o*o*o* Bundás kutya meg a csigabiga I /—*\undás kutya, a baromfiudvar Iy ^zsarnoka, hangosan hortyogott f S az orgonabokor tövében. A játé­j ^y kos legyeeskék ijedten hagyták ' abba zümmögő éneküket. Miau cica lábujhegyen zavarászta a a torkos verebeket, a máskor hangos csi­bék pedig ijedten lapultak anyjuk szár­nyai alá. Bundás a baromfiudvarban ke­gyetlen feljebbvaló volt, jaj annak a vak­merőnek, aki háborgatni meri jóízű szundi­kálását. Bundás felett az orgonabokor egyik le­velén kicsi csigabiga legényke tanyázott. Bundás nem tudott a csigabigáról, a csi­ga nem tudott Bundás kutyáról. így aztán, amikor felharsant a kutya jóízű hortyogása, a csigabigát furdalni kezdte a kíváncsiság. Ugyan mi okozhatja azt, — morfondírozott magában, — hogy nem felülről, de alulról hallatszik az ég mennydörgése? Addig fészkelődött tehát, addig kukucskált le­felé, amíg egyszerre csak megcsúszott a síkos leveíen és zsupsz! — egyenesen a szundikáló Bundás orrahegyére pottyant! Au-vau! — ugrott talpra ijedten ku­tya-koma, — jaj, itt a rég megjósolt vég, leszakadt a csillagos ég! És olyan hatalma­sat vonított ijedtében, hogy a csigabiga csaknem kővé meredt a nagy rémülettől. — Hej, fékomadta teremtette! — mor­dult fel rettenetes haragra gerjedve, — hát te voltál az a vakmerő, aki meg merte zavarni legédesebb álmomat? Halálnak ha­lála legyen a büntetésed, és sorsod pél­dája legyen annak, hogy jár az, aki az erőssel szemben tiszteletlenül viselkedik. S ezzel már emelte is izmos, szörnyű lábát, hogy agyontapossa a kis csigát. — Jaj, jaj, kegyelmezz kutya úr! — könyörgött a kis jószág, — kegyelmezz Ifjú életemnek! Lásd, én is olyan élőlénye vagyok a természetnek, mint te, légy hát irgalmas hozzám! A kis csigabiga rimánkodása közben egyszerre csak egy ötlet villant a gonosz kutya fejébe. Miért ne csinálna egy nagy­szerű tréfát. Jámbor képet vágott hát, és álszenteskedő szelídséggel így válaszolt: — Könyörgésed megindította szivemet. Belátom, egyenrangú teremtményei va­gyunk a természetnek. Alkalmat adok te­hát, hogy mint velem egyenrangú, bebizo­nyítsd ügyességed. Versenyfutást rende­zünk, s ha előbb érsz az udvar kapujá­hoz, mint én, életed lesz győzelmed ju­talma. Még előnyt is adok: amig tizet számolok, előre szaladhatsz! Hej, megrémült a kis csigabiga! Jaj, hogyan is versenyezhetne ő egy Byeti gyorslábú kutyával! Pedig hát a bosszú­álló Bundás már számolni is kezdett: Vau!... Vau, vau!... Vau, vau, vau...! És bizony már hétnél tartott a dühös eb,... amikor egyszerre csak egy menny­dörgésszerű „megállj!" süvöltött végig az udvaron Mire meglepetéséből felocsúdott volna a bámészkodó állatsereg, már ott is állt köztük a házigazda. — Látom, Bundás, Igen csúnyán visel­kedsz, — kiáltotta az ember, aki végig­nézte az egész történetet. — Látom ver­senyfutásra jött meg a kedved. Hanem hát a versenyfutásnak szabályai is van­nak. Miféle igazságtalanság lenne, ha te, az erős kutya teher nélkül szaladnál, a kis csiga pedig hátán házikójával futna? így beszélt az igazságos gazda és már cipelte is Bundás felé a jó súlyos kutya­házat. Jól rákötözte a megszeppent kutya­fi hátára, s a kárörvendően kacagó állat­sereg örömére most már ő kezdett ná->. mol ni. Egy!... Kettő!... Három! Meséljem még tovább ezt a kis tör­ténetet? Bizony a gőgös kutya még mozdulni sem tudott a nehéz kutyaház alatt, a kis csi­galegény pedig hátán házikójával egy­kettőre eltűnt az orgonabokorban. így Járt a baromfiudvar beképzelt, gőgös zsarnoka. Azóta nem is igen civakodik egyetlen ál­lattal sem. NEUMANN JÁNOS Kérdezd meg pajtásodat, le tud-e írni egy ezrest (1000) egyetlen vonallal, úgy, hogy az egyes és a nullák külön-külön £ legyenek. Ha nem tud, mutasd meg neki: Fogj egy darab papí­rost, hajtsd össze és a felső hajtás szélére rajzolj olyan hurok­vonalakat, mint a fenti képen látni. Azután hajtsd vissza a pa­pírost, és — kész az ezres. BOLGÁR NÉPMESE ÉLT EGYSZER egy oroszlán tábor­nok, amelyik egy óriási állat sereg­nek parancsolt. Mi­kor megöregedett, kinevezte szárny-í segédének a med-J vét és elhatározta szemlét tart serege ľ felett. Odahívatta a legkisebb madarat, az ökörszemet és megparancsolta neki, adja tudtára min­den állatnak, gyü­lekezzenek az erdő mélyén a nagy tisztáson. Az ökör­szem elrepült a paranccsal. Az álla­tok összesereglet­tek és kettős sorba sorakoztak, akár a katonák. Megjött az oroszlán a med­vével és a népes sereg elé állt. Far­kasok, szarvasok, őzek, zergék, rókák és sok-sok más állat sorakozott itt. A hosszú sor végét a szamár és a nyúl zárta be. Mikor meglátta őket a medve, hangosan elnevette magát. — Mit nevetsz — kérdezte az orosz­lán. Nem tetszik a hadseregem? Vagy talán rosszul sorakoztak fel? — Sereged kitűnő és a sorakozással sincs baj — felelte a medve. — Egyet­len tábornoknak sincs ilyen erős had­serege, mind neked. Csak a szamár meg a nyúl nevetséges nekem. Ki hal­lotta már, hogy a szamárra puskát bíznak, vagy hogy karddal hadonász­szon. A nyúlnak meg elég egy puska­lövés, hogy kiszaladjon a világból. — Nincs igazad — válaszolt az oroszlán. — A háborúban szükség van olyan katonákra is, mint a szamár meg a nyúl. A szamár ugyan 'nem ért a puskához, nem tud a karddal bánni, de jó hangja van, kitűnő kürtös lehet belőle. Ha seregem elszéled erdőn-me­zón, csak egyet rikkant és összehívja őket. A nyúlból pedig jó futár lesz, az én parancsomat hordja az egysé­gekhez. Háború idején hasznát lehet venni a leggyengébb kcjtonának is és a félénk nyúl is hasznosabb szolgá­latot tehet, mint egy ilyen buta med­ve. A te fejed jó nagy, csak kevés az ész benne, medve koma, és ezért nem is lehetsz a szárnysegédem. Helmeci Sándor fordítása TALÁLÓS KÉRDÉSEK Oregapó madarai Messzi-messzi, hét városon s het­venhét falun is túl, éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizen­kettőt másképp hívják. Mikor Int egyet öregapó, elszáll' három mada­ra. Nyomukban kemény fagy s vas­tag hótakaró támad. Második intésére ismét három ma­dár ered útnak. RöptUkre elolvad a hó, a mezőn kidugják fejüket a vi­rágok. ^ Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok learatják a gabonát. Ne­gyed Ízben is útra kel a kis csapat: ködöt, esőt, hűvös szelet visz magá­val. Bizony, furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek s mind­egyiknek szárnyában hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világosság lesz, ha összecsukja, mélységes sötétség. Találjátok ki, miféle madarak ezek? TÖRD A FEJED rejtvényünket nagyon sokan megfej­tették. A megfejtők közül egy szép könyvet nyert Pénzes Magdi Strekov (Kürt) 133. A könyvet postán elküld­tük. Ha megfejtettétek találós kérdé­sünket, küldjétek be szerkesztősé­günkbe, (a borítékra feltétlenül írjá­tok rá „Gyermekvilág"). Azok kö­zött, akik a legszebben és a legrész­letesebben megfejtik, két szép köny­vet sorsolunk ki. Ü J SZÔ 8 T£ 1958. január 7.

Next

/
Thumbnails
Contents