Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-16 / 16. szám, csütörtök

A magyar irodalom néhány időszerű kérdése Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke nyilatkozatot adott az Élet és Irodalom cimű budapesti lapnak. Dobi István nyilatkozatában a többi között az Irodalom időszerű kérdéseiről ezeket mondta: — Tamási Áron munkásságáról nagyon sokat gondolkoztam már. Ismerem a munkáit: a kedves, érdekes Ábelt, és a többit. De én leginkább a Bölcső és bagolyon gondolkoztam el. Milyen szépen és igazul írja le az író azt az életet, amit a szülei, a famíliája élt. De Tamási Áron nemcsak az édesanyja és édesapja sorsát ismerte jól, hanem azoknak az életét is, akik miatt olyan szegénységben kellett élni a szüleinek. A szociális ellentétek bizonyára elgondolkoztatták őt -, de ez sajnos nem látszik a műveiben. Az ő parasztemberei nem egyszerűen születnek, hanem úgy kéredzkednek a világra, hogy leéljék a földi hatalmasságok akaratából, jóvoltából nekiňk szánt sorsot. Tamási Áron nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy,, ha vannak is társadalmi válaszfalak, azok nem öröktől valók és örökké levők, hogy lehet és kell harcolni e válaszfalak ledöntéséért, a kiegyenlített emberi, társadalmi életért. - Hasonló a helyzet Illyés Gyulával. Annak idején a Puszták népét nemcsak olvastuk, de agyonvitattuk a magunk körében. Örültünk a könyvnek és biztosak voltunk benne, meg is mondtuk, meglátjátok: ezt a könyvet követni fogja egy másik, amelyik megjelöli majd a kivezető utat: ezek a szociális bajok okai, ezek az akadályok, ez a tennivaló, legyünk együtt emberek, próbáljunk cselekedni, hogy megváltoztassuk a puszták népének sorsát. Csalódtunk a várakozásban. Ezt a másik könyvet nem írta meg Illyés Gyula. - A tehetséges írók jó része a népből jött, de korán elkerültek otthonról és a polgári környezetben kialudt bennük természetes forradalmiságuk. Egyik-másik esztendőben hazalátogatván, szánakozva nézték anyjukat, amint a vizet cipeli, végzi a nehéz munkát. De mit tettek annak érdekében, hogy az édesanyjuk és a hasonló sorsúak élete más legyen? Felmutathattak néhány szép könyvet. De azt hiszem, ennél többet tehettek volna, többre kötelezte őket a fajtájuk, az alsóbb néprétegek nehéz helyzete. Annál is inkább, mert ezeknek a rétegeknek az érdeke egybeesett a nemzet érdekeivel. — Az írók, a lélek mérnökeinek munkáját mi nem nélkülözhetjük, mert ahogy már mondottam, a szocializmus felépítése részben érzelmi kérdés is. A felszabadulás óta — és ez egyaránt vonatkozik a kommunista és nem kommunista írókra — az irodalom nem tükrözte teljesen az ország életében végbement hatalmas változásokat. Az új élet új jelenségéiből még kévését írtak meg. Pedig az íróember sokat segíthetne nekünk ezzel. Most megint csak a falura gondolok, a mezőgazdaság területére, ahol legnehezebb a szocializ mus építése. Vajon nem írói feladat lenne megírni, hogy az egykori cselédek és napszámosok hogyan gazdálkodnak most a termelőszövetkezetekben, hogy milyen lelki változásokon mentek át az utóbbi évtizedben? Az írónak tudatosítani kell a parasztok között, hogy a szövetkezet csupán lehetőség a jobb életre. Éppen úgy csak lehetőség, mint valakinek a húsz katasztrális holdja. — Ami a sértődött, meghasonlott, korábban kommünista írókat illeti, én bizonyos fokig megértem őket, bár egyáltalán nem értek velük egyet. Ezek az írók — gondolok itt Benjámin Lászlóra, Kónya Lajosra, Tamási Lajosra és még másokra — hittek aljban —, mint ahogy én ma is hiszek —, hogy a kommunista ember erkölcsi tekintetben íelette áll a többinek, ugyanakkor látniok kellett, hogy a párt vezetői súlyos hibákat követtek el, hogy törvénysértések történtek. Ez megrázza az embert, kétségtelen, de nem forgathatja • ki igazi mivoltából. És ami a lényeg: nem törheti meg a kommunizmus győzelmébe vetett hitét. Aki ezt a hitét elveszti és a törvénytelenségeket elítélve nem tud újabb erővel dolgozni a szocializmus érdekében, az soha sem hitt eléggé a mi ügyünkben. (Érdekes meggondolni, hogy ezeket az írókat többek között a Kádár és Marosán elvtársakat ért igazságtalanság háborította fel, ugyanakkor ma szemben állnak ezekkel az elvtársakkal.) — A válságban levő kommunista írók annak idején maguk is hozzájárultak a személyi kultusz elharapódzásához, bár munkásságuknak nem ez volt a lényege, öbennük természetesen felnagyítódnak az általuk elkövetett hibák és ez ővatosabbakká teszi őket. Ez az egyik oka a tartózkodásuknak. Másrészt ezek az emberek nagy ambícióval vetették bele magukat a hibák kiküszöböléséért indított kampányba, elfeledkezve a szükséges elővigyázatosságról, a kedvező alkalomra leső külső és belső ellenségről. Meggyőződésem, hogy ezek az emberek eredetileg csupán a hibák ellen indultak harcba, nem akartak ellenforradalmat csinálni, de az események bebizonyították, hogy a jószándék kevés az üdvözüléshez. — Személyesen nem ismerem ezeket az írókat, de nagyra becsültem őket, mint harcos, fiatal kommunista embereket. Most mégis azt kell mondanom, hogy csalódtam bennük, mert nem volt annyi politikai érzékük, amennyi egy harcos írónak elengedhetetlenül szükséges. Ez a reális politikai érzék azokból is hiányzott, akik köré csoportosultak az írók, s akik politikusoknak tartották magukat. — Ha lett volna politikai érzékük, akkor nem örültek volna a Petőfi-kör és a Kossuth-klub bomlasztó munkájának, vagy éppen az Irodalmi Üjság kétes népszerűségének. Azt is tudniok kellett volna, hogy az egyeBEZRUČ ÉS LADA Két érdekes kiállítás nyílt meg Prágában. Mindkettő jelentős esemény a főváros kulturáťis életében. Az első a Téli örömök M M T Hegyeinket már mindenütt vastag hótakaró fedi. A téli hónapokban üdülők ezt ki is használják. A képünkön láthatók a Magas Tátrában hódolnak a szánkázásnak. (Haško P. felvétele) Két prágai kiállítás prágai energetikai dolgozók központi klubjában nyílt meg Bezruč morvaországi kiruccanásai elnevezéssel. A. F. Stehlík znojmői festőművész több mint 60 tusrajzát állította ki, melyek alkotására nemcsak a költővel való személyes ismeretsége, hanem a költő művészi alkotásának mély ismerete is rányomta bélyegét. A Sziléziai dalok felejthetetlen alkotójának örökétől ihletve, a költő morvaországi sétáinak és bolyongásainak ismert és ismeretlen sziléziai, Haná vidéki, dél-morvaországi, vagy Brno vidéki helyeit örökíti meg rajzaiban. Stehlík Vörös ház gesztenyefával (Kostelec na Hané) című rajzát elsősorban művészi finomság és plasztikum jellemzi. A kiállításon megtekinthető még Bezruč néhány kevéssé hozzáférhető fényképe, személyes levelezése Stehlíkkel, valamint műveinek egyedülálló magánkiadványai. A másik jelentős kultúresemény Josef Lada nemzeti művlsz gyűjteményes kiállításának megnyitása volt a Szlávsziget kiállítási termeiben. A kiállítás felöleli Ladának több mint ezer rajzát és képét, köztük könyvés hírlap-illusztrációit. Csupán a megnyitáson ezer látogató vett részt, ami bizonyítja, milyen nagy közszeretetnek örvend Lada alkotása, amely a nép szívéhez szól, életre neveli az ifjúságot, beléoltja a cseh természet, falu, nép szeretetét. Imrich Marko temisták utcai tüntetése magában rejti az ellenforradalmi elemek fellépésének csíráját. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Nagy Imréék irreális kül- és belpolitikájukat egy ostoba tévhitre építették. Erről csak november 4-e után tájékoztatott a Nagy Imre kormány egyik embere. Szerintük a genfi értekezleten a nagyhatalmak között holmi „titkos megállapodás" jött létre, s Nagy Imréék az ezzel kapcsolatos különféle pletykákat készpénznek vették, minthogy - úgy látszik - vágyálmaiknak megfelelt. Elgondolni is borzasztó, hogy egy kormány ilyen ostoba és kétes értesülésekre alapozza az ország sorsát. A politika, melyet ilyen vágyálmokra alapítottak, szükségszerűen omlott szét, mint a kártyavár.) - Nagy Imréék politikájának tehát volt egy irreális, egy légből kapott „alapja", Viszont az írók — azt gondolom — sem együtt, sem különkülön nem tudnák bizonyítani, hogy az ő szándékuk meg volt alapozva, át volt gondolva. „Valamit" akartak csinálni, a maguk ködös elképzelései szerint. Az események azután bebizonyították, hogy a társadalom törvényei igen kemények, nem lehet csak úgy önkényesen játszani velük. — Mi legyen a válságban lévő kommunista írókkal? Ügy vélem, vissza kell őket adni a tisztességes munkának, az emberi életnek. Nem szabad őket eltaszítani magunktól. Amit rosszul tettek, azt a fejükre olvassuk, de nem hagyjuk rajtuk a szégyenbélyeget. Nekik azonban szembe kell nézniök a gonddal és felelősséggel, hogy minden jó szándékukkal együtt - súlyosan vétettek. Figyelembe véve, hogy sok régi íróember becsületesen dolgozik és az irodalom területén újabban feltűnt tehetségek jelentkeznek — arra a gondolatra is juthatnánk, hogy hulljon a férgese, megleszünk nélkülük is. De kézlegyintéssel nem oldhatjuk meg ezt a kérdést. Minden emberre szükség van. Nekik is helyük lehet a mai magyar irodalomban és az irodalmi lapok szerkesztőinek feladata, hogy ezeket az embereket nem holmi széptevéssel, de emberségesen bevezessék a munkába. Népművelő munka Vezekényben Tóth Gyula: Falusi pillanat Téli est. A megfagyott hó Cipőm alatt félve roppan, Pajtás kutyánk az eresz alatt Békén pihen félálomban. Apám a csendes kis szobában, Pipázgat egy széken ülve, Olykor megpödri bajuszát S gondolkodik elmerülve. Mi jár eszébe, ki tudja, Talán a múlt rossz emléke, Amikor még Bufa-pusztán Gróf úrnak volt cselédje. Pártunk Központi Bizottsága levelének megvitatásánál sok javaslat hangzott el a népművelő munka megjavításával kapcsolatosan. Helyi nemzeti bizottságaink egyre jobban támogatják a kultúrális munkát és mindenben segítséget nyújtanak. Fontos célunk — a kulturális népnevelő-munkán keresztül — az emberek átformálása, a marxi-lenini eszmék átültetése a dolgozók széles rétegeinek gondolatvilágába. Elvitathatatlan tény, hogy EFSZeink csak akkor lesznek igazán szilárdak, életképesek, ha a szövetkezeti tagság magáévá teszi és megérti a közösségi gondolatot. Ez önmagától nem megy, erre fokozatosan rá kell nevelni a szövetkezeti dolgozókat, éspedig a szocialista kultúrán, az állandó felvilágosító munkán keresztül. Ahol a község, illetve az EFSZ-ek vezetői megértették és magukévá tették a kultúra fejlesztését, ott a szövetkezet virágzik, erősödik. Felsorolhatnánk számos ilyen községet. Hogy' ne menjünk messzire Vezekénytől — amelynek okulására ez a cikk íródott — nézzük pl. Felsőszeli, Tósnyárasd, Kajal és más községeket, amelyekben a kultúra virágzik, mert támogatósra talált a község vezetőinél. Sajnos nem mondhatjuk el ugyanezt Vezekény község vezetőiről, akik talán azt gondolják, hogy eleget tettek kötelességüknek, megvan az egységes földművesszövetkezet és a népnevelő munka már felesleges. Ezen feltevésem abból indul ki, hogy a múlt hónap derekán a

r Csemadok tagség és a CSISZ-ben levő fiatalok serényen készülődtek a Csemadok évzáró közgyűlésére, mégpedig jobb híján a „kultúrháznak" kinevezett kocsma nagytermében. Amíg a kultúrát kedvelő fiatalság az évzáró közgyűlésen felvetendő építő tervekkel foglalkozott, addig a szomszédos helyiségben — amely már a kocsmához tartozik és csak vékony ajtó választja el a nagyteremtől — kártyázó fiatalok ültek (15—16 évesek). Önkéntelenül felmerül a kérdés, helyes ez így? Ki a felelős érte? Talán a kártyázó fiatalok? — Részben igen, de felelősek vagyunk mindanynyian, elsősorban a szülők és a község vezetői, akik tétlenül nézik mindezt. Véleményünk szerint lehetne ezen segíteni. Tartsák be szigorúan a vendéglátóipar vonalán hozott törvényeket és törődjenek többet a fiatalság nevelésével. Mert hiábavaló egy-két tömegszervezeti vezető erőlködése, ha a helyi szervek közönyösen, tétlenül néz'k, hogy az ifjúság nevelése kicsúszik a kezükből. Vajon nem lett volna-e helyes, ha a község vezetői közül legalább azok, akiket személyesen is meghívtak, megjelente^ volna az évzáró közgyűlésen? Az ott elhangzott javaslatok valóra váltása elősegítené a népművelő munka megjavítását és megkönnyítené a népi szervek munkáját. Az évzáró gyűlésen megjelent fiatalok javasolták a kocsmahelyiségben folyó cukorkaárusítás megszüntetését is, mert szerintük akkor nem volna ürügy rá, hogy a fiatalok a kocsmát látogassák. — További javaslat az volt, hogy szerezzenek érvényt azon törvénynek, amely elrendeli, hogy 18 éven aluliaknak szeszes italt nem szolgálhatnak ki. Vajon helyesen gondolkodnak-e azok a szülők (ezekből szerencsére kevés van Vezekémyen!), akik úgy játsszák ki a törvényt, hogy a saját részükre kért pálinkát fiatalkorú gyerekükkel itatják meg, mint ah v ez az évzáró közgyűlésen felvetődött. Mindezek ellenére leszögezhetjük, hogy a vezekényi fiatalok sem rosz- 1 szabbak, mint a többiek. Ezt igazolja, , hogy - nehézségek ellenére is elnyerték a járási népművészeti szemle II. díját „A büszke páva" című darab színrehozásával. Tény, hogy neveié-, s ükkel többel kellene foglalkozni, és ezzel párhuzamosan a szülők neveié- • s é'/el is. Ezen a téren na>gy feladat hárul a helyi tanítókra, akik bizonyára támaszt találnak majd úgy az időseb- " bekben, mint az öntudatos fiatalok-, ban. Van ezekből szép számmal Vekényen, csak helyesen kell őket irá- , nyítani. Gőgh László Fasizmusellenes lengyel film Az egyik lengyel filmműteremben új alkotás forgatását kezdték meg, amely a lengyelek mindennapi életét mutatja be a náci megszállás idején, foglalkozik a földalatti szervezet tevékenységé, vei, a hitleristák elleni szabotázsakciókkal. A film rendezője S. Lenartowicz, a főszerepekben B. Modelska, J. Adamczyk és Jerzy Baczek játszanak. Képünkön a film egyik jelenete. (CAF felvétel) ***

**

******

*******

**

*****************

****

* A A A*

********

******

************ ******** Csiliznyárad kultúrházának története HÉTSZÁZHATVAN ember él Csiliznyáradon. A ma született csecsemőkkel és az élettől ma-holnap búcsúzó vénekkel együtt. Vasútállomásuk nincs. Akinek városban akad dolga, húsz kilométert autóbuszozhatik a legközelebbi városkáig. Igénytelen, egyszerű emberek lakják Csiliznyáradot. A föld öröme, baja érdekli csak őket. Mi érdekes lehet hát egy ilyen falucskában? Tán az, hogy ma már kultúrházra vágynak? Nem, nem! Nerrl az, hogy vágyntk, hanem hogy - vágyódtak! Mert ma már van saját kultúrházuk. És ez olyan nagy valami? No, várjunk csak, várjunk! Bizony, a mi korunkban, a mi országunkban az sem különös már, hogy egy falucskának, melyről azt tartják, hogy csak egész véletlenül került a földre, kultúrháza is van. Hiszen manapság éppen az jellemzi a világ fordulását, hogy a művelődés nem privilégium többé, hanem kötelesség. Kukkantsunk csak be egy-egy járási székhely kultúrosztályára. Tucatjával látunk olyan beadványokat, melyekben a falvak kultúrházat kérnek. Kérnek? — Dehogy kérnek, szinte követelik, jussukként igénylik. Nos, hát éppen ez az, amiben CMliznyárad kivétel, amelynek tettéből soksok falu és város példát vehetne. A kis Csiliznyárad nem követelt semmit, nem fordult sehová, nem kente a kultúra hiányát a kultúrház hiányára — hanem cselekedett. Művelődni akart és rájött, hogy ehhez helyre is van szükség. Teremtett hát helyet. Nem fényes palotát, nem világra szólót, mégis kultúrházat. Egyszerűt, takarosai, verejtékükkel öntözöttet, önmaguknak valót, íme, ekként történt... ELNÖK ELVTÁRS! — szólította meg még 1956 őszén a Csiliznyátadi Egységes Földművesszövetkezet elnökét Nagy Lajos és Miklós Dezső, a Csemadok helyi szervezetének elnöke és titkára — halljuk, hogy kiürítették a HNB-vel szemben levő hatalmas lóistállót. — Hát, hogy a manóban nem hallottátok volna — nézett nagyot az elnök — mikor Miklós koma az agronómus nálunk! ' — De azt is hallottuk, hogy le akarja bontani azt a földművesszövetkezet — folytatta rendületlenül a Csemadokelnök. — Persze, hogy lebontjuk, nem tartunk tán üres istállót a falu közepén! — Kár lenne pedig — kerülgette most már a kását a Csemadok-titkár is —, nagyon kellene az nekünk! — Kinek, te? - hökkent meg most már az elnök az érthetetlen beszédre. — Van ötven C semadok-tagunk, lelkes színjátszó gárdánk — vágta lei a tromfot a két Csemadok-követ. — Nagyszerű kultúrházat csinálnánk mi abból! A szövetkezeti elnök most nézett csak nagyot. Ki hallott már lóistállóból készült kultúrházakat? - De hát hadd teljen a kedvük! Megemlítette a dolgot a legközelebbi taggyűlésen. — Már hogyne szavazta volna meg a nagyrészt Csemadok-tagokból álló tagság? — Így szállt az istálló a Csemadok birtokába. No, nyáradiak, van már istállótok, mit tesztek ezután? Hát bizony tettek ók. Ügy megrohanta azt a falu lakossága, mintha kincs rejtőzne benne. Még az öregek is, meg a gyermekek is ásták, lapátolták az istálló földjét, bontották a jászolt, súrolták a padlót. Alig telt el pár hét, beton fénylett a feltúrt föld helyén, új meszelést kaptak a lesikált falak, sót a fehérnépek még a padlást is papírtapétával szőnyegezték, ragasztgatták körül. No, de mi lesz most majd a kiszedett ablakok, ajtók helyén? HÁT BIZONY AZ LETT, hogy egy kora reggel mesteremberek állítottak be sorra, új ablakokat, új ajtókat csináltak, • vilannyal babráltak, színpadot ácsoltak. — Már csak nem nézhetjük, hogy e lelkes összefogásból maga a község kimaradjon — emelte fel szavát egyik gyűlésükön Sebők Géza elvtárs, a HNB elnöke. Meg is szavaztak itt 6000 koronát a pótköltségvetésből. Ebből telt a színpadra, ajtóra, ablakra. Es 1957 legszebb hónapjában, májusban, nagy ünnepre gyülekezett a kis falu népe. Szép tiszta, csinos kultúrház állt az istálló helyén. A Liliomfit adta elő a Csemadok helyi szervezetének színjátszó köre. Volt siker, öröm, taps meg büszkeség. Nem volt a faluban, aki ne lett volna boldog, hiszen Kissé, Nagyé, Pistáé, Julisé volt ez a kultúrház, mindnyájuk keze formálta, mindnyájuk verejtéke szentelte. NEUMANN JÁNOS ÜJ SZÖ 4 "rr 1958. január 10,