Új Szó, 1957. december (10. évfolyam, 333-360.szám)

1957-12-05 / 337. szám, csütörtök

UTAZÁS KÖZBEN az emberek közlékenyebbek, sokkal hamarább ismerkednek, mint máskor. Egy ilyen hoszszú csallóközi utazáskor ismerkedtem meg István bácsival, és mondhatom, az öreg kellemesen elszórakoztatott az úton. Falusi emberek között még mindig vannak született mesemondók, akik szinte arra vannak teremtve, hogy kevésbeszédű embertársaikat szóval tartiák. Az egyhangúnak tűnő vidéken valahányszor egy lombok között megbújt kis falu mellett döcögtünk el, Pista bácsinak mindig ilyenforma megjegyzései voltak: hát építkezünk, építkezünk. Vagy: nézze, milyen takaros kis házakat emelnek itt a falu végére: mikor utoljára itt voltam, ezeket még nem láttam. Észrevettem, hogy útitársam legszívesebben az épülő házakról beszélget. Mikor később elkezdte mesélni élete sorsát, megtudtam, miért van ez így. — Olyan huszonhárom éves lehettem — mondotta — mikor először akartam házat építeni. Tudja, minden falusi ember vágyik legalább egy kis szobakonyhás viskó után, ahol nyugodtan élhet. Különösen abban az időben sokat jelentett az, ha a magamfajta szegényember magáénak mondhatott egy házat. Apámékkal akkkor ott laktunk a cselédházban. Édesapám tehenes volt, én meg azt csináltam, amire éppen sor került. De legszívesebben azért az iparosemberek, — olyan kőműves, meg íC~'C:é'- mellett dolgoztam, mert ott az ember valamit csak megtanul. Abban a nagy gazdaságban mindig akadt mesterembernek való munka, így évek alatt ellestem tőlük annyit, hogy konyítottam már a házépítéshez is. A cselédházban, ahol laktunk, minden szobában két család élt. Azt már megszoktam, hogy az itteni élet nem volt fenékig tejfel. A szoba, ahol apámékkal laktam, emlékszem, egy mad_ zaggal volt két részre osztva. A belső rész a miénk volt, kint meg Rakocáék lakták. Nyáron csak még kijöttünk valahogy, mert legtöbbször nem aludtam otthon, hanem az istállóban csináltam magamnak fekvőhelyet, de télen haza kellett költöznöm. Ilyenkor el is kezdődtek a bajok. A. szobát egy nagy búboskemencével fűtötték a konyhából. A két család felváltva fűtött. Az egyik héten Rakoca bácsiék jártak ki a konyhába tüzelni, a másik héten meg apámék. Es ebből keletkeztek a viszálykodások. Az volt a helyzet, hogy mikor Rakocáékon volt a sor, apám állandóan didergett, magára vette valamennyi gúnyáját, hogy meg ne fagyjon, mikor meg apámék fűtöttek, az öreg Rakocának a kályhaszemben is majd megfagyott a lába. Így él.tünk mi egészen addig, míg a katonaságtól haza nem jöttem. Akkor mindjár hevenyében meg akartam nősülni. Már regrúta koromban is sokat settenkedtem Julcsa körül, aki később feleségem lett, pedig akkor ö még csak süldő lány volt. Mikor leszereltem, én sem voltam valami eldobni való legény, ígértem is szegény Julcsámnak a lakodalom előtt fűt-fát, hogy majd így lesz, majd úgy lesz. HÁT VÉGRE MEGVOLT a lakodalom. Én már előre csináltattam a bognárnál egy ágyat, meg ládát és mindkettőt beállítottam a magam cók-mókjával együtt az új helyemre. Mint új házas, kaptam külön lakást is. Az öreg Gombóc Gyuri bácsiékkal laktunk egy szobában, akit mellékesen egy másik, igen csúnya néven szólítottak, mert szeretett az öreg disznókodni, különösen a fiatal lányokkal, meg a menyecskékkel. Az igazat megvallva, az öregtől már nem kellett félteni a fehérnépet, mert bizony roggyant volt az ina, csak rettenetesen mosdatlan szája volt neki. A lakodalom után váló délután feleségemmel ketten elmentünk új hajiéKeszi Tóth Mihály: 7 ÉPÍTÉ, kunkba — Gyuri bácsiékhoz. Odavittük feleségem dunnáit, vánkosait, meg az egész hozományt egy nagy batyuban. Szóval beköltöztünk az új lakásba. Az öreg már akkor kezdte a kutyaságot, mikor összeállítottuk az ágyat, rendre beleraktuk a deszkákat, szalmazsákot, vánkosokat. Mikor már készen volt az egész, odament az öreg az ágy végéhez, megfogta, majd elkezdte rázni az ágyat. — Te Julcsa — kérdezte, — aztán jól összeraktátok-e ezt a nyoszolyát, mert az újházasoknál könnyen leszakadhat. Feleségem először elpirult, majd elsápadt. Én már ott lapultam a dunna alatt. Julcsa meg ott ült az ágy szélén. Sóvárogva bámultam szegényre, ó meg zavartan pislogott az öregre. No, gondoltam, így nem virradhatunk meg. Odahúztam magamhoz az osszonyt, de az csak húzódott tőlem. Egyszerre csak elkezdte a sírást. Hogy ő visszamegy haza, súgta a fülembe, nincs ő az ilyen csúnya beszéli ez, meg az ilyen tekintetekhez szoKva. Nem tehettem mást, felöltöztem én is és elmentünk a házból. Farsang volt, kint hordta a havat, a rozoga ablakon vígan fütyörészett a szél, mi ketten meg ott álltunk, mint az ágrólszakadtak. CSÖBÖRBŐL VÖDÖRBE, vagyis haza nem mehettem, mert ott sem volt hely. A feleségemékhez szintén nem állíthattunk be, mert nekik sem volt különb lákisuk. Megfogtuk hát egymás kezét és elballagtunk az ököristállóba. A keveröben m"- '—•aztam, ott töltöttük a nászé j szakánkat. Azon az éjjelen elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem házat kell építenem. Késöb az asszonyom is megszelídült, nem volt más választásunk, mint öszszefekiidni a Gombóc házaspárral. Alig kezdett tavaszodni, feleségemmel nem lehetett bírni. Ű minden áron meg akarta kezdeni az építkezést. Saját házában akart lakni. Márciusban kimentünk a faluvégre, egy vasárnap délután elkészítettük a vályognak való sárt, szegény Julcsa meg egész héten vágta, vetette a háznakvalót. Júniusban már majdnem megvolt a szoba-konyhának való vályog. Ekkor megtörtént a baj. Az ebédem egy aratás előtti napon valahogyan nagyon késett. Mindjárt elkezdtem nyugtalankodni, mert az asszony addig mindig pontosan hbrdta az ebédet. Az ebédhordó aszszonyok közül senki sem mondta meg, hogv mi történt a feleségemmel, Gondoltam, hogy itt valami baj van, mert az asszonyok olyan furcsán tekintgettek rám, látszott rajtuk, hogy rólam suttognak. Végül odajött hozzám az egyik szomszédasszony és szégyenlősen, szemlesütve, mint aki nem férfinak valót mond, azt súgta a fülembe: „István, — izé... — a felesége kint a faluvégen a gyepen megbabázott." Pontosan már nem emlékszem, hogy mit éreztem akkor, elkezdtem futni a falu felé. Szegény feleségem falfehéren feküdt az ágyban. Fejére jeget tettek az asszonyok disznóhólyagban. Mikor meglátott engem, szégyenében a fal felé fordul. Keservesen sírt. A gyereket emlegette. Később elmesélte, hogyan történt. A gödörből ahogy tólta kifelé a sarat, a taligakerék megakadt valamiben, a hasát csúnyán megütötte. Először csak valami tompa húzódást érzett, ahogy mondta, de később már nagyon rosszul érezte magát, le kellett feküdnie a gyepre. Es ott meglett a kicsiny. Beletelt valami három óra, amíg valaki a Fiatalok a Lenin-múzeumban A bratislavai Lenin-múzeumot gyakran keresik fel a fiatalok is. Képünkön a szenei tizenegyéves iskola tanulói hallgatják a lektor magyarázatát (L. Roller felv.) másik faluból elhozta a bábaasszonyt. Ö ott fetrengett nagy fájdalmában a földön. — A bába már több hónapos volt — sírta szegény Julcsám. Azután már nem is kelt fel szegény az ágyból. Kibírta még októberig, de az ősz öt is elvitte. Október végén kikísértem az asszonyt a temetőbe. Most már nem volt szükségem különlakásra. Visszaköltöztem az istállóba. Másodszor — sóhajtott egy nagyot — harmincnyolcban akartam házat építeni. Akkor is megjártam. Az úgy volt, hogy az első feleségem halála után a faluban mondtak rám kígyót-békát. Azt beszélték rólam, hogy én vagyok a hibás, én tettem tönkre a feleségemet a sok munkával. Bántott engem is a lelkiismeret szörnyen, de már nem tudtam visszacsinálni a dolgot. Otthagytam a falut, felcsaptam vándorkőművesnek. Jártam a világot, annyit mindig kerestem, hogy télen megéltem belőle valamelyik faluban. Harminchat nyarán valahol Kassa környékén csatangoltam. Egy gazdának építettem valamit, ott ismerkedtem meg második feleségemmel. AZ IGAZAT MEGVALLVA, szerettem volna már egy kicsit emberibb módon is élni, mert nekem akkor évekig nem volt senkim. Nagyon vágytam a rendes otthon után. A gazdánál, ahol azon a nyáron dolgoztam, élt egy özvegyasszony is. Ott laktak egy kamra-féle, kicsiny lyukban. Öten voltak, mert az asszonynak négy apró gyereke volt. Az özvegy a ház körül dolgozott; teheneket fejt, mosott, meg a gazdáék kertjét művelte. Néha a gazdáék adtak neki egy-egy darab elhasznált ruhát, meg este mindig hazavitte a maradék ételt: a gyerekei azon éltek. Az asszonnyal csak itt-ott váltottam néha egy szót, jóformán nem is ismertük egymást, pedig mindennap ott ettem a gazdáék konyhájában. A magtár mellett, az ólaktól nem messze volt egy kis kamra, abban laktam. Egyszer este, munka után kiültem lakásom elé s rágyújtottam. Kezdett már sötétedni, mikor az ólak mögött két kis apróságot, egy kisfiút, meg egy kislányt pillantottam meg. Óvatosan, mintha lopni mentek volna, settenkedtek a kismalacok kifutójába és ott eltűntek a szemem elől. Attól tartottam, hogy esetleg valami rossz fát akarnak a tűzre tenni, ezért lopva odamentem és meglestem, hogy mit csinál a két gyerek. Ott ültek a kismalacok vályújánál és ettek. Emlékszem, a gazda mindig azzal dicsekedett, hogy olyan malacokat senki sem nevel, mint ő, mert náluk a kiválasztott malac sokáig csak tejbenfőtt krumplit eszik árpadarával. A gyerekek is azt ették, fülig maszatosak voltak, amint két marokkal tömték magukba a malaceleséget. A két gyereknek nem szóltam semmit, hagytam őket, de még aznap este bementem a gazdáék konyhájába, mert beszélni akartam az asszonnyal. Először nem tudtam, hogy hogyan közeledjek hozzá, mert meglehetősen gorombán fogadta még a köszönésemet is. Másnap azonban este, munka után odacsaltam a két gyereket hozzám, mert megint a disznóólban akartak vacsorázni, odavittem mindkettőt a szállásomra és adtam nekik egy jó darab szalonnát, kenyeret. Ezt persze, elmondták otthon az anyjuknak, így legközelebb már ő is kedvesebb volt hozzám. MEGISMERKEDTEM az asszonnyal. Később már mindennapos vendég lettem náluk. Láttam, hogy az asszony szívesen veszi közeledésemet. Néha késő éjjelig elbeszélgettünk. Az asszony szerette hallgatni, amint meséltem életem sorát. Arra volt legjobban kíváncsi, hogy miért vagyok én ilyen világcsavargó. Mert engem a környéken mindenki ilyennek ismert. Szerettem volna, ha az asszony előtt egy kicsit értékesebbnek tűntem volna, így néha bizony füllentettem is neki. Azt mondtam, hogy nekem otthon házam, szép portám van, csak a jó gazdasszony hiányzik belőle. Október végén, mikor az első dér belepte a határt, akkor szoktam minden évben abbahagyni a munkát. Azon az éven is így történt, de előtte valami négy nappal felvettem az ünneplömet és elmentem Malvinékhoz — így hívták az özvegyet — leánykérőbe. Elelemben másodszor. Az asszony igent •nondott. Először ránézett a gyerekeke, majd azt mondta: — Ezeknek már •osszabb soruk úgy sem lehet. Ha férjhez megyek, ezek akkor sem veszíthetek vele, csak nyerhetnek. Hozzámentek, István. Másnap elmentünk a községházára, neg akartunk minél hamarabb esküdni, (ét hét múlva már nemcsak magam•ól, hanem hatunkról kellett gondos'codnom. Malvin, a második feleségem, szemlátomást gömbölyödött, mióta összekerültünk. Nagyon takaros menyecske lett belőle. Csak az volt a baj, hogy állandóan unszolt, hogy miért nem meután elfutott a méreg, gondoltam, jöjgyünk már haza a faluba. Egyszer azjön, aminek jönni kell, elmegyünk haza. Otthon nagyon csodálkoztak rajtam, hogy ennyire megszaporodott családdal jöttem haza, de a mi falunkban is csak három napig tart a csoda. Malvin előtt azonban szégyelltem magam szörnyen. Áldott jó teremtés volt ó mindig. Csak egyszer kérdezte, hogy melyik az én házam. Késöb már tudta, hogy mi a helyzet. Nem firtatta tovább a dolgot. Akkoriban éppen nem voltam abban a helyzetben, hogy házépítésre váló kedvem lett volna. Ott volt a négy éhes gyerek, nemsokára már az ötödik is készülődött, így elég dolgom volt előteremteni a mindennapit. A községnek volt egy düledező viskója a falu végén, valamikor a falu pásztora lakta, most engem költöztettek oda. Azt a házat t oldoztamf oldoztam még sok évig azután. Eljött harmincnyolc ősze és beköszöntött a „felszabadulásunk". Valamelyik miniszter akkor hosszú beszédet mondott a városháza előtt. Nagyon szépen beszélt, nekem is tetszett, mert azt mondta, hogy most már felszabadítottak nálunk minden magyart, meg hogy a kormány nevében keblére ölel minden honfitársat. No, gondoltam, felragyogott énrám is a szerencse csil laga. Hazatértem Komáromból, másnap fűrészt, meg fejszét készítettem és kimentem az erdőbe. A Dunától nem messze van egy szép, nagy fenyőerdő, — ritkaság az sík vidéken, ott akartam felépíteni a házat. A bárónő is ott állt a miniszter mögött, mikor az a felszabadulásunkról beszélt, gondoltam, hogy ő majd biztosan megengedi, hogy az ő földjére építsek. Meg tálán majd ad egy-két szál fenyőt, amire szükségem lesz, hiszen a méltóságos nagyon tapsolt, mikor a miniszter befejezte a nagy beszédet. Az erdő egyik fele a bárónőé, neki összesen kétezer hold földje volt. A másik része egy zsidó földbirtokosé volt. Ennek csak feleannyi földje volt, mint a bárónőnek, ezért úgy okoskodtam, hogy ha a bárónő erdejéből kivágok tíz fenyőt, akkor a földbirtokoséból csak ötöt vághatok ki, mert ő kétszer „szegényebb", mint a bárónő. Tizenöt fenyő elég is lett volna a házhoz. December elején megkezdtem a fakiszedést. Minden nap kivettem egyet a földbirtokoséból, kettőt meg a méltóságoséból. A harmadik napon reggel éppen neki akartam fohászkodni a fakiszedésnek, mikor a sűrűből hirtelen elémtoppant két csendőr. Magyar csendőrök voltak. Most láttam ilyeneket először, ott volt velük az új megbízható intéző is, akit a bárónő valahonnét Magyarországról hozott, mindjárt a „felszabadulás" után. NEM KERÜLT BELE egy perc, kezem már vasban volt. Eletemben először történt meg velem ez a nagy csúfság. A két csendőr gyorsan beterelt az őrsre. Ott hamarosan kiverték belőlem az egyenlőség és a felszabadulás érzését. Akkora érett pofonokat, amilyeneket akkor kaptam, csak Horthy ék termeltek. Piszkos cseh kommunistának neveztek, pedig én jóformán azt sem tudtam mi az. Szidtak azok mindenkit, még az anyámasszony katonája forma cseh csendőröket is előhozták. Szidták őket, mert hogy nagyon elkényeztették ezt a buta népet. „No, majd én megtanítlak benneteket móresre", ordította rám a parancsnok. Es rettenetesen megvertek. Egyelőre elvették a kedvemet a házépítéstől. Késő éjszakába nyúlt már az est, mikorra leszálltunk a vonatról. Búcsúzáskor Pista bácsi megígértette velem, hogy ha arra járok az ó faluja felé, nézzem meg a „harmadik nekifutás" eredményét. így nevezte ő „harmadik nekifutásnak' azt az építkezést, amelyhez a felszabadulás után nekifogott. Nemrég valami dolgom volt abban a faluban, ahol Pista bácsi lakott. Eszembe jutott az öreg, gondoltam, megnézem a háza táját. Bementem, de csak a feleségét találtam otthon, meg valami hat unokát. Malvin néninek elmondtam, honnét ismerjük mi egymást. Ö is ismert már engem hallásból, többször beszélt rólam az ura. Azt mondta Malvin néni, hogy az öreg már nagyon várja a látogatásomat. Közben megmutogatta a házat. Mondhatom, érdekes építmény volt. Olyan volt, mintha legalább három családnak készült volna. Volt ott egy hosszú folyosó, meg valami négy szoba. Kérdem Malvin nénitől, hogy miért van ez így, de ő csak azt mondta, hogy az öreg mostanában nagyon bogaras, mindenáron ilyen nagy házat akart építeni. Még mindig szeretne a házhoz ragasztani egy szobát. Mikor később hazajött István bácsi, tőle tudtam meg, hogy miért építkezett ilyen különösen nagy méretekkel. Erre habozás nélkül azt válaszolta: nem akarja, hogy úgy járjanak az unokák, mint ő járt a nászéjszakáján. MÁSNAP REGGEL az öreg kikísért a tornácra. Kezet fogtunk, de mielőtt elmentem volna, a ház vége felé mutatott és azt mondta: „Itt még elfér egy szobakonyha. Ez majd jó lesz a legkisebb unpkámnak." Fecsó Pál: Falusi krónika estidóben Kicsi a szobám, szertárnak készült, a főfalon Petőfi képe függ, sötét az ablak, sárga a ptdló s könyvek hevernek mindenütt. Ágy, kályha, mosdó van benne, bepréselve egy szék feszül, elviseli a szorongást velem együtt emberül. Esténkint összetorlódunk, látogatóim bőven i vannak, izmos parasztlegények jönnek, szeretői a búzamagnak, öszi estén jó összegyűlni, elhozzák a friss tej illatát s én idézgetem víg mesével a könyveket s az iskolát. Hatan az ágyra férnek, kettő az ablakon trónol, a padlón ül, akinek már egy cseppnyi sem jutott a jóból. — Jó így együtt, itt meleg is van, szíveink is közelebb jutnak, ellocsogunk földről, leányról, míg a percek halkan futnak. Néha bor kerül, dalra gyújtunk, meg-megrezdül a kályhacső, velünk dalol a Hold az égen és halkan ketyeg az idő. — Könyvet visznek, elköszönnek, keményen megrázzák kezem, nem mondom, de tudják, érzik, hogy őket nagyon szeretem. Gorkij-est Losoncon Már hírt adtunk róla, hogy Losoncon a Csemadok helyi szervezete az Ipari Kombinát dolgozóinak közreműködésével november 27-én irodalmi estet rendezett a szocialista realista irodalom alapítója, Makszim Gorkij tiszteletére. Az irodalmi esten mintegy 200-an vettek részt. A helyi szervezet elnöke, Sinka Gyula kultúrtárs megnyitó szavai "tán Koncz Irén kultúrtársnő, a Nyolcéves Magyar Iskola pedagógusa tartott értékes előadást Makszim Gorkij életéről és irodalmi munkásságáról. Előadásában ismertette Gorkij világsikert aratott regényeit, melyekben az író harcot indított az önkényuralom és a tőkés kizsákmányolás ellen, hirdetve a közeledő proletárforradalmat, mely örökre véget vet az elnyomásnak és kizsákmányolásnak. „Gorkij — mondotta Koncz Irén — műveivel felrázta a tudatlanságban tartott tömegeket, az elnyomottakban felkeltette emberi méltóságuk tudatát, erőt adott nekik, hogy harcoljanak szabadságukért és amikor 1905-ben a párt vezetésével megmozdult az orosz munkásosztály, hogy véget vessen a tűrhetetlen cári elnyomásnak, Gorkij maga is részt vett a harcban. A tömeget öntudatra ébreszteni, harcra buzdítani a cári önkényuralom ellen nem volt könnyű dolog. Ehhez a munkához hősökre volt szükség — és ő, ki élete végéig a szovjet kultúra valóságos központja volt, méltán megérdemli az utókor tiszteletét — megérdemli, hogy' úgy emlékezzünk vissza rá, mint hősre, a szocializmus halhatatlan hősére" — fejezte be előadását Koncz Irén kultúrtársnő. Utána Dedák Sándor kultúrtárs, az irodalmi szakkör tagja mély átérzéssel adta elő Gorkij „Viharmadár" című versét. Majd elsötétült a terem és a vetítővásznon megelevenedett az író egyik legnagyobb hatású regényének, az „Anyá"-na^ filmváltozata. Pergett a film és a néma csendben ülő nézők előtt egy új társadalmi rend megvalósításáért küzdő névtelen hősök ezrei vonultak el (közöttük az anya, Vera Mareckája szovjet színművésznő nagysikerű alakításában) a megkínzott, rettegő munkásasszony, ki fia segítségével felismeri, hogy egész eddigi élete céltalan volt és együtt harcol a névtelen hősök ezreivel és százezreivel az elnyomott, rabságban tartott milliók felszabadításáért. Azok, akik a megjelentek közül ez ideig nem ismerték Gorkijt, az embert és az írót, ebből a filmből megismerték és megszerették. A háromórás műsor résztvevői gazdag ismeretekkel gyarapodva elégedetten hagyták el a mindenki számára oly tanulságos irodalmi este színhelyét. Városunk dolgozóival együtt remélem, hogy a sikeres Makszim Gorkij estet, a Csemadok járási szervezetének irányítása mellett működő rodalmi kör rendezésében, a közeljövőben még több hasonló irodalmi est fogja követni. F. Ferdinand, Losonc. ŰJ SZÔ 6 ti 1957. december 5. l