Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-09 / 311. szám, szombat

FÁBRY ZOLTÁN UTO w 'öltőnél az élmény — minden. Az élmény az alapadottság. A vers sorsát és hitelét az élményhűség határozza meg. Ilyen vonatkozásban az élményhüség vállalást jelent, szolidaritást. A fiatal Ozsvald Árpád másodJelentkezése, új verskötete („Tavasz lesz, újra kedves"), példázóan húzza alá az élményhűség ember- és versformáló szerepét. Könyve ugyan nyelvtörő kezdettel indul: „Ti tanítottatok" (hat egyforma mássalhangzó — és még hozzá „t" — torlódása nem éppen szerencsés intonálási), de alapélményének hangját már első versében leüti: „Ti tanítottatok dalra engem, gyöngyszemű marokszedő lányok... Azt a nótát még ma sem felejtem,... — hangotok száll a nagy határba". Ozsvald költészetében a nép hangja száll tovább. Ez ivódott belé emlékként, élményként: a nép, a falu. Versét ez élteti, színezi, szépíti. Ösz van: „Az utcaseprők a fonnyadt őszi lombot kora reggel elhordják nesztelen", de költőnk a falusi őszre gondol: „Ilyenkor otthon a falum számontart minden szép időt és vászonabroszt nyakukba vetve, a dús földön tréfálva, nevetve dolgoznak a tengeri törők". Falun még a tél is szebb! Költő bizonyítja, Ozsvald egyik leglevegösebb verse: „Városon a hó szegény, mint öreg kondás, bundáján ezer toldás és sok tarka folt látható. Falun szebb a tél. Ott láthatod a nyúl-nyomot; s a tejet hordó asszonyok szoknyája a hóba ér." Ozsvald verse az adekvát egyszerűség mint városlakó is. Látja az utcakövezöket: „Messziről azt hinnéd, hithű muzulmánok hajlonganak a kelő napot várva". Látja a munka embereit: a házépítőket az állványokon és állványok alatt, de mindig úgy és azt, ami rokon a földdel, mindent, ami földből lett, _a maltert, a téglát, és az öreg házak az épülőket — falumód — unokákként ör/ik: „A szomszéd „öreg" házak szeretettel vigyáznak e most épülő, még félig „gyermek" házra, mint nagyapó a tipegő „unokára". Az Ozsvald-féle költőnél az élmény, maradéktalansága, Az egyszerűséget nem lehet akarni, erőszakolni, affektálni, azonban az adottságot nem szabad túlhajszolni. Néha túlegyszerűre sikerül a verse: a népdal elsődleges fogalmazásától nem különbözteti meg semmi. Verseinek majd egy negyede ugyanakkor rövid négysoros egész. Szentencia vagy epigramma. A legnehezebb lírai műfaj, mert a rövid versnek nagy a mondanivalója. Ha az elmarad, minden másnál üresebb a költemény. Ozsvaldnál néha nem sikerül a koncentráltság. Az egyszerűsítés és rövidítés nem mindig ád tömény teljességet. A gondolati költő műfaja csak külsőleg látszik egyszerűnek, valójában nagy munka és hosszú töprengés eszszenciája, eredménye. Az Ozsvald féle költőnél az élményadottság határoz meg mindent. Ez jelenti az élménymélységet, a vállalást és szolidaritást. Hiába él városban a költő: az élményhűség — tehát a döntő élményvalóság — erősehb és maradandóbb: „Álmos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regöse. Szívemben paraszti dal zúg, zenél. Apámnak apja és minden őse a kegyetlen múltból jön velem. Emlékezem: ez a föld, ez a táj nyitotta szóra hallgatag ajkam: Magyarnak engem itt nevelt anyám! Embernek! Ki bátor, büszke arccal derűs, dolgos népének énekel". E Inekel, és „egyre melegebben", mert „már egyre hidegebbek az esték" és fehér hó borítja az erdőt, mely „mint meleg dunyha pihen a réten". Ne fázzon és ne dideregjen senki és semmi: meleget, emberséget, emberhez méltó életet mindenkinek. Ez a cél, ezért vagyunk. Ki más mondhatja és adhatjá valóságként azonmód a csodát, mint a költő: „Már egyre melegebben szeretnék beszélni bátor szóval, hogy zengő hangon az emberekhez érjen. Szeretném, ha úgy szólna, mint csengő a csendes utcán gyerek kezében". Ez a csengő! Az élmény visszanyúl a ríkató kezdethez, a gyermekkorhoz: hasonlatot, motívumot onnan kölcsönöz. Döntő élmény volt ez: a szegénység alázó öröme. A csengő tiszta csilingelőse: visszavetített vágyálom, mert a valóság más volt. Kongó-repedten, szegényen szólt a csengő helyett — a fazékmuzsika. Boldog falusi köszöntők télmeleg emléke is elszürkül e szegénységben, amikor a többi gyerek kedvére rázhatta a csengőt: „Én sírós arccal Élményvállalást álltam ottan szomorúan, mint szürke felhők — lyukas cipőkben, csengő nélkül. Csak ócska fazék jutott nékem — néhol csillogott kék zománca. Akkor szúrt szíven legelőször a szegénység örökös átka". Ma mint városi kiránduló tér vissza gyerekkorához, bögrét hoz a földes szobából, „friss tej ízével telik meg a szám . .. Ügy hörpintem fel, mint gyermekkoromban — még bajusz is marad az ivás után". Nézi, hogy a legények fürge lába hogy cifrázza: „Fodros szoknya, ezer ráncos, dobbants egyet, járd a táncot. így járta a nagyapám is, aprózta a nagyanyám is. Víg a kedvük, száll a nóta, öreg béres ezt dalolta, amikor a kaszát fente s ránézett a hosszú rendre". Ez az utolsó gesztus mennyi mindent fejez ki: a végtelen munkát, a rácsodálkozást, és a vállrándító egyefene-muszájt, a szolgaságot, mely legénykedve, nótával kerekedik mégis önmaga felé! Mi volt a sora a béresnek? Az „ütött emberek" móriczzsigmondi vádképe lírai színezésben sem halványodik. Az „Ütötte mindig" című vers az ütött emberek primitív ütőlogikáját, addtovább-ját döbbenti elénk: „Ütötte, szidta feleségét a sánta béres, ha hazajött, keserű mérgét leverte rajt a". És a magyarázat? „Dehát szegényt ót is ütötték, csendőr, uraság, béresgazda, göröngyös föld, éhség, betegség. Gyermekkorában még az apja tanította ostornyéllel, hogyan bánnak ma a cseléddel". lE keserű tegnapi valóság után szinte olajnyomatosan, idillikusán hat az átváltás, a tegnapi ütött ember szelídszemű mosolya, aki „tipegő, szótlan feleségét szép, kedves szavakkal becézi". Ozsvald verseiben általában az átváltás sikerül a legkevésbé: a múlt kemény valósága annyira beleégette magát az élménybe, hogy az új, a másult élet lírai megfogalmazására még nem találhatja meg az adekvát szavakat. Itt van a „Biztató" című vers. „Ügy nőttem fel, mint a földi mogyoró, a kiszikkadt, kemény rögök felett. De életem útja egyenes lett már, népemhez szól lantomon énekem, mely réti sasként az egekig száll". Szép és igaz. de a földi mogyoró megvesztegető lírai realitásával a réti sas képzete nem tud megbirkózni. Van úgy, hogy megfordítva, «épp a mai reális rögzítést gyengíti egy sémára húzott múltrekvizítum. Elég egy irreális sematikus kép, és a vers veszít a hiteléből. A cigányzenész, Balogh János új élete, „új otthona felett kigyúl a fény". Tegnap kunyhója még ott állt a sáros, vályogból ragasztott Tücsöktanyán. Balogh régen „duhajkodó főispánok kedvére hajlongott muzsikálva. Este csak füstszagú kása várta". Ez a beállítás két helyen véti el a dolgát. A főispánoknak hegedülő cigányprímás már nem volt vályoglakó. Főispánok — a királyi kegy vagy kormánybizalom e kimért külkorrekt emberei — viszont nem igen duhajkodtak, ez a szolgabírák és egyéb dzsentrik életformája és gesztusa volt. így jár a költő, ha a múlt felé sematizál, ha nem élményeiből, de a rosszul megfogott szokvány-beállításból lendül versbe. Ha azonban élményhűen sikerül a mára való átváltás, akkor nincs zökkenő, és a vers megoldottságában reális mondanivalóvá válik. Mint az „Olvas az anyám" című: „Barna hajában már ezüst szálak, de szívében láng, sose vénül, mert verseket olvas az anyám. Kint a fákon most fehér dér ül, bent anyám arca egyre szépül és csillag ragyog a homlokán". A csillagragyogású homlok: ma' glória, de volt idő — és szintén tél volt — amikor ez anya szemében könnyek égtek: „Emlékszem jól. Tíz éve már. Körös-körül vörösen fénylett a hegyektől foltos láthatár. Menekültünk, két sovány éhes tinóval, nyítt a rossz szekér, s belénk vájta fagyfogát a tél. Anyám szemében könnyek égtek, mikor falunkra visszanézett". Menekülés, háború, országút, bizonytalanság, halál: kell ennél nagyobb, 1 megrázóbb életreszólóbb élmény?! „Nem tudtuk, jaj, merre visz a út?! Ogy éreztük, nincs többé remény! Szél hintázott száraz koszorút az útmenti kereszt tetején. Hamuszín arccal jött az alkony, — tizenkét éves voltam akkor. És költőnk, ha rágondol erre az estre, csak egyet tud, egyet mond, egyre emlékeztet: „Emlékszem jól, hisz ma is fáj még, ha rágondolok arra az estre — szívem akkor a Békét kereste". Ez az .Emlékszem jól" Ozsvald egyik legjobb verse, akárcsak a folytatása, a „Hazatérés". (Hogy mért kellett e két szorosan egymáshoz tartozó, egymásból folyó, tehát egymás után hozandó vers közé egy teljesen idegen anyagú és témájút ékelni: rejtély!) avasz lett, mire visszatértek: „már törték az ugart a parasztok. Mezítláb mentünk. A párás föld kicsit megsüppedt talpunk alatt. Zsebemben száraz kenyérdarab lapult még, és most szerteszórtam apró morzsáit, hadd hulljanak, hisz majd kerek fehér cipókkal lesz teli a kihűlt vén kemence, — és előrefutottam nevetve". A téli emlék tavaszi örömmé oldódik, az élet visszatért: „Mint csicsergő énekes madár, úgy örültem a szabadságnak, letörtem egy nagy bimbós ágat kertünkben az ébredő fákról, hogy köszöntsem a kedves házat, melynek két sötét ablakából a muskátli se intett most felém, — de ép volt rajt a mohos kis fedél!" Emlékszem jól: mondja a verscím, sóhajtja a költő. Az élmény elhatározó, az élményhűség itt a világ legtermészetesebb dolga. És hol ennek az élményvállalásnak folytonossága, folyamatossága? Akárcsak Csontos esetében: Ozsvald költészetében a hitleri 'háborús élménynek nincs továbbvivő szerepe. Hiányzik az antifasizmus utórezgése, a béketudat erősítése, hiányzik e versekből a ma legfontosabb szorongása: háború vagy béke?! Az ember és embertelenség perében költőknek nem lenne többé szerepe, és költőink itt pontot tettek volna?! „Szívem akkor a Békét kereste"... Ez nem elég: az élményt végig kell vállalni, úgy emlékezni és emlékeztetni, hogy az napi> renden maradjon. Napirenden, mely az erkölcs summája lehet: az emberhez méltó gond elseje. Ennek a gondnak hangját, modulációit hiányoljuk költőinknél. Ozsvald szinte elfeledkezetten és* szabadságot

1 intonálón tavaszt énekel: „Tavasz lesz újra, kedves. Már olvad a hó a berek alján, s mint csintalan, fürge, fiatal lány szabad zöld füzesek közt a folyó, hogy megpihenjen a Duna karján". Túl zavartalan, túl felhőmentes ez a tavasz: a világ való horizontja komorabb, a szabadságot, a békét, a tavaszt reálisabban kell keresni, biztosítani és vállalni. Az élményhüség élményvállalásra kötelez. „Emlékszem jól": a költőnek mindenkinél jobban keli emlékezni, hogy mindenki másnál reálisabban tudjon emlékeztetni, eszméltetni. Ha a béke az emberhez méltó gond elseje, akkor a költő elsőszámú gondja ma más nem lehet, mint a béke igazának tudatosítása. Az élmény megöli a frázist, ami marad, az az élményhűség, élményvállalás. A költészet az őszinteség műfaja és a légy hű önmagadhoz nem jelenthet mást, mint az élményhűség igazát. Az emlék a békét keresi! A béke az emberiség summája és a szlovákiai magyar költő a vox humana elkötelezettje! Ez, ennyi az ars poeticája. Ehhez hűnek maradni nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint embernek megmaradni az embertelenségben, emberként hatálytalanítani és elemészteni az embertelenségek elsejét: a háborút. A háborút: rossz költök szüretjét, a frázis diktatúráját, a véres toll embertörpítő munkáját, zavartaian tobzódását. Sose felejtsük el: hagyományunk és örökségünk Ady Endre, az ember az embertelenségben, akinek szíve olyan elhatározón és máig érőn kereste a halottak élén a béke igazát! ose felejtsük el, mit éltünk át. SÜ) Az élménnyel erőt vehetünk a gonoszon, az élményvállalással eröt vehetünk a háborún. Az embertelen élmény felmutatása leleplezi az embertelenséget és kiprovokálja az emberséget, hogy az — úgy mint Ady esetében — egyformán lehassen a gondolat és a béke igaza. Ne felejtsük el Kari Kraus háborús világdrámájának végkonzekvenciáját: az emberek a legkönnyebben és leggyorsabban a háborút felejtik el, tehát legdöntőbb élményüket. Ne engedjétek őket felejteni! Itt és ezért kell a szó, egyszerűen és hitelesen, tisztán és tisztességesen. „Nem nagy szavakat", nem frázisokat és idilleket, de igaz szavakat, akarunk, igaz élményeket, igaz, feledhetetlen és kiradírozhatatlan emlékeket. Költők, jól emlékezzetek és jól emlékeztessetek! Még mindig a háború és béke döntő perét éljük és éltetjük! Csontos Vilmos: ueqYveM eve A frontokon végsőt vonaglott A helytállás, a fegyelem. Keletről gyújtó hírt szalasztott A vöröszászlós győzelem. A szabadságra, békességre Áhító rongyos katonák Szuronvukat hüvelybe téve, Megbontották a rend sorát. Puskájukat vállukra vetve, Hazajöttek, — de nem lett béke, Üj hírre szomjasan keletre Lestek, — Lenin üzenetére. És új sorokba sorakoztak, Roppant a trón léptük alatt, Király, s főúr együtt futottak, S az égre lángolva jött a nap. Az igazi harc még hátra volt, Kellett, hogy mi is ott legyünk. Keletről hozzánk is áthajolt Lenin, — és jelt adott: gyerünk! Hosszú és kemény harcok árán Ma győztesen itt állhatunk, Esküszünk Lenin: soha gyáván, Míg élünk, meg nem hátrálunk! A ram Hacsaturjan balettjének prágai előadása A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójának megünnepléséhez mindenki a maga módján, tudásához és hivatásához mérten igyekszik hozzájárulni. A prágai Nemzeti Színház és a Smetana Színház együttese olyan feladatot tűzött ki erre az alkalomra, amelynek megvalósítása hazánk első színháza élenjáró művészeinek is komoly erőpróbát jelentett. Színre vitték Aram Hacsaturjan, az örmény származású nagy szovjet zeneszerző Spartacus című balettjét. Hacsaturjan neve ismert az egész világon, művei a modern zene legkiválóbb alkotásai közé sorolhatók. Spartacus Spartacus és Frygie a darab második képében balettjét a leningrádi Kirov Színház után először a prágai Nemzeti Színház mutatta be. A november 3-án tartott díszbemutató elé a közönség nagy várakokozással tekintett. Az ókor legendáshírű hőse, aki rabszolgából kora legnagyobb hadvezére lett, ősidők óta jelképe a világ szabadságért lázadó leigázottjainak. Spartakus gladiátor volt, a rabszolgák között is a legmélyebbre süllyedt pária. A maga és társainak sok szenvedése, emberi mivoltuknak sárba tiprása felébresztette benne a szabadság utáni vágyat s magával ragadva a többi gladiátor, lázadást szervezett. Lázadása hatalmas arányokban kibontakozó harci mozgalommá nőtt, amelynek célja a rabszolgák felszabadítása volt. Spartacus tántoríthatatlan bátorságával, nemes, tiszta jellemével s született vezéri képességeivel maga köré gyűjtötte messzi földről a szabadság táborába özönlő rabszolgákat és egyre-másra diadalmaskodott az ellene küldött római seregeken. Három esztendőn keresztül állt ellen a túlerőnek', számos győzelmet aratott a legfélelmetesebb római hadvezéreken is, míg végül i. e. 7l-ben sikerült a szenátusi haderőknek letörni a felkelést, amelynek erejét belső viszályok kezdték ki. Spartacus holtan maradt a csatatéren, fogságba esett harcostársait elrettentő példaként keresztre feszítették. Ezt a heroikus témát zenésítette meg Hacsaturjan mesterien. A Nemzeti Színház műsortervében eddig még ilyen nagyszabású balett nem szerepelt. Az együttes feladatát valóban dicséretre méltóan oldotta meg Jiŕí Blažek koreográfus, aki a Szovjetunióban végezte tanulmányait, a Spartacus rendezésével mutatkozott be a prágai közönségnek. A balett ma már megszűnt csupán klasszikus formai művészet lenni. Nem elegendő a táncmozdulatok tökéletes kivitelezésére törekedni belső kifejezóerő nélkül. A balett-táncosnak, ha életre akarja kelteni a drámai tartalmat kifejező zenét, játszania is kell, beszéd nélkül színészi teljesítményt kell nyújtania. Táncával nem szabad csak kísérnie a zenét, hanem fel kell oldódnia benne, eggyé kell válnia minden mozzanatával. Jifí Blažek koreográfiája Hacsaturjan zenéjének ezt a követelményét, amely témájánál fogva az első ütemtől az utolsóig az elnyomottak tragikumát, mély emberi érzéseket visszatükröző dráma, majdnem tökéletesen visszaadja. Miroslav Kúra Spartacus alakítása ragyogó teljesítmény volt. Mély átérzéssel, pontosan kidolgozott mozdulatokkal varázsolta elénk ennek a nagy embernek hősiességét, nemes emberiességét. Kúra ebben a szerepében bebizonyította, hogy kiváló tánctudása mellett jellemábrázoló művészete sem marad el. A három gladiátortársát, Harmodiust, Dávidot és Aenomait megszemélyesítő V. Malcev, V. Jílek és L. Sobotka teljesítményei ugyancsak sikeresek voltak. Crassus római hadvezért Oldrich Stodola alakította. Bár szerepe megkövetelte a fölényes, parancsoláshoz szokott nagyúr ábrázolását, akinek a nép hódol, környezete kényezteti, kissé hidegnek, kevéssé meggyőzőnek találtuk alakítását. Aeginát, Crassus kedvesét, akinek segítségével csalta tőrbe Crassus Harmodiust és idézett elő viszályt Spartacus és Harmodius között, Dana Ledecká táncolta művészi odaadással. Nehéz szerepe volt Olga Skjtovának. Frygie rabszolganőt alakította, aki Spartacusban nemcsak szerelmét, boldogságát, hanem a porig alázott, tengernyi szenvedésen keresztülment sorstársainak megmentőjét, a szabad jövő ígéretét találta meg. Szemünk előtt nő ki az egyszerű rabszolganőből Spartacus méltó társává. Különösen a darab zárójelenetében adja tudása legjavát. Az utolsó, sorsdöntő harc előtt maga adja a fegyvert Spartacus kezébe. S amikor Spartacus leghűségesebb harcosai után holtan esik össze, bánata súlya alatt már-már összeroskad, — hiszen Spartacusszal nemcsak szerelmét vesztette el, hanem a rabszolgák felszabadulásába vetett hitét is — megtalálja kedvese tőrét és azt magara emelve rádöbben: Spartacus nem halt meg, Spartacus örökké élni fog! A balettegyüttes teljesítménye a tömegjelenetekben művészi élményt nyújtott. Hűen visszaadták Hacsaturjan mindenkit magával ragadó, monuCrassus és Aegina jelenete mentális fortisszimókban kicsúcsosodó zenéjét. Hiányoltuk, hogy a balettkar férfitagjainak tánca egy árnyalattal a nők alakítása mögött maradt. A zenekar Bohumil Gregor vezényletével megérdemelten osztozott az előadás nagy sikerében.- Kvétoslav Bube- ník a hat képből álló balett díszlet ezésének bonyolult problémáját jól oldotta meg. Díszletei megfelelő hátteret nyújtottak a dinamikus cselekménynek. A bemutatót Aram Hacsaturjan jelenléte tette igazán ünnepélyessé. A közönség lelkes ünnepléssel köszönte meg a nagy művésznek a feledhetetlen estét és forró tapsokkal jutalmazta az együttes odaadó szorgalmának gyümölcsét, ezt a komoly élvezetet nyújtó művészi előadást. KIS ÉVA / ÜJ SZÖ 7 * 1957. november 9,