Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-07 / 309. szám, csütörtök

r ANTONÍN ZÁPOTOCKÝ: .1 lí.HŽH/ i H ilí/i(?I ŕf l/iff ?aj«I!Pl,/| ll/ITTAlll/O&BI Ĺ J ilJMil/liIlvJ/1 ii/l£/lililif/lil HE/TAnma raiiü! nm VRBflUlffi.ft| Ifj rsvi „WITB ÜJ SZO 11 -ír 1S57. noveniBer 7. a túlszárnyalt lL<v atonai egységünk 1917 nyarán útban volt a keleti frontra. KerenfclV szkij ideiglenes kormánya a nyugati hatalmak kívánságára új offenzívát indított. A Bruszilov tábornok vezette támadás kezdetben sikerrel járt. Az oroszok előnyomultak. Ausztria és Németország erősítéseket irányított az arcvonalra. De még mielőtt egységünk a harctérre ért volna, az orosz offenzíva Tarnopolnál összeomlott. Néhány hónapot a hadtápterüieten, Nyugat-Ukrajnában, Bolehov városkában töltöttünk. Bennünket katonákat „kikölcsönöztek" a környékbeli parasztoknak, aratási munkára. Itt Bolehovban ért az oroszországi második, bolsevik forradalom híre. Ez az újdonság nagy izgalmat és heves vitákat váltott ki. Nagyon keveset tudtunk az oroszországi eseményekről. A cseh katonák minden vágya az volt, hogy a német és osztrák seregeket verjék meg az orosz fronton. Kellemetlenül lepte meg őket a nyári orosz offenzíva összeomlása, és türelmetlenül várták az új támadás megindítását. * Az Októberi forradalom híre nem vágott egybe ezekkel a reményekkel. Bizony, kevesen voltunk, akik akkoriban védelmünkbe vettük a bolsevikokat, a forradalmat. A breszt-Iitovszki béke megkötése 1918 márciusában teljessé tette a cseh katonák csalódását. Hisz ez a békekötés azt jelentette, hogy Németország katonai erői ezen a fronton felszabadulnak. A békekötés hadászati átcsoportosításokat eredményezett, a mi egységünket is visszavonták és Magyarországra kerültünk, egy táborba, Debrecentől délre. ítt végrj rendszeresen hozzájutottam az újságokhoz — megkaptam a Právo lidu-t és a kladnói Svobodát. Tájékozódhattam az eseményekről, a politikai fejleményekről, az Októberi Forradalom lényegéről. A Nagy Októberi Forradalom időközben egyre inkább éreztette hatását. A kapitalista, imperialista hadseregekben meglazult a fegyelem. Nem volt kivétel az osztrák-magyar hadsereg sem. Az események feltartóztathatatlanul, akár a hegyekből lezúduló lavina, követték egymást. Elérkezett október 14-ike. A cseh és a szlovák munkásság a Nagy Októberi Szocialista Forradalom példájára tüntető sztrájkba kezdett. Az emberek kiözönlöttek az utcákra, elárasztották a tereket s elszántan kijelentették: „Betelt az idő. Széttörtük rabságunk bilincseit. A szabad Csehszlovák Köztársaság polgárai vagyunk. Aki szembeszegül a dolgozó nép akaratával, felelni fog érte." Az elaggott monarchista Ausztria hiába vicsorgatta fogait, nem volt már harapásnyi ereje. Én akkoriban a debreceni helyőrségi fogdában vártam a hadbírósági tárgyalást. De nem került már sor rá. A debreceni gyári munkások és vasutasok feltörték a fekete-sárga fogház vaskapuját. Minálunk odahaza akkoriban — 1918 október 28-án — beteljesült a fordulat, amelyet a munkások kezdtek október 14-én. A gyűléseken, tüntetéseken mar nem csupán munkások vettek részt. Ott voltak és szónokoltok a nemzet „vezetői" is, akik 14-én még hiányoztak. Akkoriban ugyanis nem volt még biztos, hogy nem haraphat-e bele az ellene szegülőkbe a fogait vicsorgató monarchia. Október 28-án már biztos volt, hogy harapásnyi ereje nincs. Ezért aztán a népgyűléseken is másként beszéltek, hivatalosan. Nem Ausztriát fenyegették, hanem Csehszlovákia népet: „Ne feledkezzetek meg a nemzeti fegyelemről! A magántulajdont nem érheti bántalom! Föltétlenül kövessétek a parancsokat!" A köztársaságról sem esett már szó. Az első szentesített törvény így hangzott: „A csehszlovák állam államformáját a nemzetgyűlés és a párizsi Nemzeti Tanács állapítja meg. Valamennyi eddigi országos és birodalmi törvény (vagyis a cs. k. monarchia törvényei) érvényben marad." Ez volt a helyzet, amikor számos aka*lyon, nehézségen keresztülvergődve 1918. novemberében Debrecenből hazatértem Kladnüra. A hazai viszonyok csalódást keltettek bennem. A harcos, forrsdalmi fordulat, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására október 14-én kezdett meg a csehszlovákiai munkásság és dolgozó nép, október 28-án teljesen elsikkadt a nemz tunista munkásvezéreknek a kezén. De a Nagy Szocialista Forradalom útmutató tüze tovább lángolt, nem aludt ki, vörös fénye besugározta az egész világ dolgozó népét. Ezért már 1920. május 1-én a kladnóiak tízezrei így esküdtek: „Esküszünk, hogy tovább haladunk előre, akadályokon és gátakon keresztül, gúny, rosszakarat és szitkok ellenére, megalkuvást és meghátrálást nem ismerve követjük az orosz forradalom nagy útmutató tüzét, a tiszta proletár III. Internacionálé büszke vörös zászlaját." a

v z az eskü nem volt üres szó csupán. A Nagy Októberi Forradalom, l-t*, célkitűzéséi és eredményei közelebb jutottak hozzánk, jobban megismertük, megértettük őket. Szakítottunk az áruló vezetőkkel, de az 1920. decemberi harcokban a munkások vereséget szenvedtek. Nálunk is egyre inkább beigazolódott Lenin elvtárs szavainak igazsága, hogy a munkásság harcát szervező forradalmi párt nélkül nem diadalmarkodhatunk a tőkés rend fölött. A győzelmes Októberi Forradalom tüze azonban tovább lángolt. Zászlaja alatt született meg 1921 májusában Csehszlovákia Kommunista Pártja. Gyarapodott, edződött, megacélosodott, harcolt, üldöztetést szenvedett, hogy végül győzedelmeskedjék. A fantasztikus irodalom legnagyobb élő művelője az angol H. G. Wells, aki nemrégiben ünnepelte hetvenedik születésnapját és mintegy ünnepi ajándékképpen önmagának írt egy könyvet a száz év múlva elkövetkező világról. Aligha hihetjük el azonban neki, hogy helyesen képzeli el ezt a százéves fejlődést, ha szemügyre vesszük, mit írt harminc évvel ezelőtt a jövő háborújáról. „Beismerem" — írja „Jóslat" című könyvében, „hogy bármennyire is sarkantyúzom képzeletemet, nem foghatom fel, miféle hasznuk lehet a tengeralattjáróknak. Ügy vélem, csupán arra jók, hogy le- % merü'jenek és odalent levegőhiánnyal kínozzák legénységüket. Mert, hogy a kilőtt torpedó

y némi kárt te"-en egy hajóóriásban, annak körülbelül annyi esélye lehet, mintha az ember bekötött szemmel revolverrel rálőne egy elefántra" Alig tizenöt év múlva azután az elsüllyesztett „Lusitania" és a német tengeralattjárók okozta egvéb szörnyűségek meggyőzték Wellset jóslatának téves voltáról. Ami a háború egy m-isik fegyverét, a repülőgépet illeti, Wells csak időbelileg és technikailag tévedett. „Elhihetjük," írja, „hogy még a kétezredik év előtt, sőt lehet, hogy már 1950ben olyan repülőgépet taD. A. F14RMANQK: Iáinak fel, amely képes lesz arra, hogy felszálljon és szerencsésen vissza is térjen kiindulási helyére." Hogy idöbelileg tévedett, azt ma, 1936-ban minden bizonnyal megállapíthatjuk. De több mint ködös a repülőgépről alkotott elképzelése is: „Azt hiszem, a kormányozható légi gép legcélszerűbb szerkezetének a halhólyag mechanizmusához kell majd hasonlítania. Vékony, erős anyagból készült, gázzal megtöltött zsákokból fog állni, amelyek tetszés szerint felfújhatok és lelohaszthatok. Ilyen zsákok soh>zatához függeszkedik majd a vízszintesen kiterjesztett szárnyakkal ellátott lapos test..." Így képzelte el a nagy fantaszta Wells a jövő aeroplán ját — és egy félévre rá a Wright fivérek már légre bocsátották első repülőgépüket, mely nehezebb volt a levegőnél. Tizenöt év múlva Wells újra bemutatja fantáziájat. „Mire az alvó felébred" c. regényében. Ekkor a repülőgép már általánosan ismert, Wells azonban, amikor arról kell írnia, milyen lesz a repülés kétszáz év múlva, megint csak azt a kis kétüléses gépecskét tudja elképzelni, pilótával és egyetlen utassal, amely könyve megírása idején már ismerétes volt. Az óriás szállítógépekig, amelyek nem kétszáz, de már húsz évvel az ő fantasztikus elképzelése után röpködnek, nem jutott el a fantáziája. Csaknem azt mondhatnók, hogy Wells a száz vagy kétszáz évvel későbbi világról alkotott technikai elképzeléseivel tíz évnyivel sem tudta soha megelőzni azt a valóságot, amelyet már ismerhetett. 1922-ben a Szovjetunióba érkezett és beszélgetést folytatott Leninnel. „Lenin", — írta erről Wells — „bár mint hithű marxista tagadója az utó' piának, végül maga is beleesett a villamosítás utópiájába. Minden erejével gigantikus villanyerőmüvek megszervezésének tervét támogatja Oroszországban, olyan villanyerömüvekét, amelyek azután egész vidékeket látnának el világítással, vízzel és energiával ... Elképzelhető-e egyáltalában pompásabb terv egy óriási kiterjedésű, sík területű, végtelen erdőségekkel borított országban, amelynek lakói írástudatlan muzsikok, technikája gyerekcipőben jár, ipara s kereskedelme haldoklik? Ehhez hasonló villamosítás történt Hollandiában, szó esett ilyesmiről Angliában és lehetséges, hogy ezekben a sűrűn lakott, iparilag fejlett országokban siker koronázza s hasznos dolognak bizonyul. Oroszorgi viszonylatban azonban csak igen dús fantáziával képzelhető el ilyesmi. En magam képtelen vagyok rá, az az apró emberke a Kremlben azonban nyilván el tudja képzelni s látja már, amint a ma feldúlt vasutakat villamosvasúttal cseréli fel, látja az egész országot beborító hálózatot és az új, kommunista ipar virágzó fejlődését. Olyan tűzzel beszélt, hogy amíg hallgattam, magam is csaknem elhittem neki, hogy mindez lehetséges..." ... csakném elhitte, amíg hallgatta Lenint. Amikor azonban visszatért, könyvet írt, amelyben nevetség tárgyává tette ezeket a „légvárakat". Ö, „a nagy fantaszta", H: G. Wells. Lenin meghívta Wellset, jöjjön, tekintse meg ezeket a „légvárakat" tíz év múlva. Wells csak tizenhárom év múlva jött. Lenin akkor már nem élt. De „légvárai" teljes valóságukban éltek, benne ragyogtak a kolhozok villanykörtéiben, százezernyi gépet hajtottak a szocialista ipar ezer meg ezer új üzemében, dolgozott már a Dnyeprogresz és más villanyerőmüvek százai, háromszorosan megvalósult már a GOELRO tizenötéves terve, és egy szovjet munkásra 500 kW-tal több villamosenergia esett, mint az iparilag legfejlettebb Németországban ... Erről azonban H. G. Wells már nem írt. (1936) Huszonötödikén este hat órára tűzték ki a szovjet ülését. Hogy milyen kérdése! ket tárgyaltunk, nem emlékszem, de azon | az estén rendkívül élénk hangulat uralkodott: különös hévvel, dühösen vitatkoztak a legjelentéktelenebb kérdésekről is, hamar indulatba jöttek, mindenre szinte ! betegesen reagáltak, minduntalan fulánkos megjegyzések röpködtek, a protestálok felugráltak a padokra, mint a buborékok a víz színén, buzognak, buzognak, aztán eltűnnek,.. Aztán mások... És látnivaló volt, hogy mindezek a megvitatásra kerülő kérdések nem a legfontosabbak, hogy csak ezekben öntik ki azt a valamit, *ami bslül forr, azt a legfőbbet, amiről úgy vágynak beszélni, amit nem győznek várni az egybegyűlt küldöttek. Hiszen 25-e van. Talán reggel... Talán az éjszaka folyamán... De az is meglehet, hogy most is, ezekben a percekben dörögnek az ágyúk, kattognak a gépfegyverek, oszlopokban menetelnek a munkások és ömlik, ömlik/ ömlik a testvéri vér... Hej, csak minél előbb megtudnánk! Mindjárt könnyebb volna minden! Háromszor próbáltam meg telefonon összeköttetésbe lépni Moszkvával — nem sikerült. Végre kapcsolták az Izvesztyija szerkesztőségét és onnan közölték a felejthetetlen erejű szavakat: „Az Ideiglenes Kormányt megdöntöttük!" Magamon kívül rohantam a terembe, félbeszakítottam a beszélőket. Halálos csend állt be, és én tisztán skandálva a szavakat bedobtam a küldöttek tömegébe: — Elvtársak, az Ideiglenes Kormányt megdöntötték! • A terem egyszerre fellélegzett, az emberek egymás kezét rázták, felugráltak a padokra, egyesek tapsoltak, lábukkal dobogtak, botjukkal verték, a padokat és falakat, harsogó hangon kiabáltak: „Elvtársak, elvtársak... elvtársak!..." Valaki felkiáltott: — Az Internacionálét! A káoszból egyszerre megszülettek, s egyre nagyobb erőre kapva szárnyaltak a szent himnusz hangjai... Énekeltük ezt, a mi himnuszunkat azelőtt is, később is sok százszor, de nem emlékszem rá, hogy valamikor is úgy énekeltük volna, mint itt, olyan kitörő belső erővel, olyan forró, mámorító lelkesedéssel, olyan igaz, mély hittel minden egyes szavában: Föl, föl, ti rabjai a földnek, Föl, föl, te éhes proletár! A győzelem napjai jönnek, • Rabságodnak vége már ... Nemcsak énekeltük. Valósággal láttuk magunk előtt, mint emelkednek fel, hogyan mennek, lendülnek előre a munkáshadak ebbe az utolsó élethalálharcba. Gyüre Lajos: TORIÉKEtEM Győző seregek mámorát zúgják a megsárgult lapok; vesztett csatáknak jajszava kiált a szürke sorokból. Halálraítéltek sora menetel a betűk mögött; kenyérért kiált a munkás, az éhező, és békéért az özvegy, a hadiárva. Olvasd, hogy lássad a múltat! Tombolt az erőszak, de ím, negyve«-éve, hogy csillant a hajnal, az Auróra fénye az éjben, s előre lépett a senki, penész-szagú nép. És történelmet ír — nekünk — rólunk, s arról, ki velünk tart. Olvasd! Ne legyen számodra az ír.ott szó, betű: titok. Olvasd, hogy lássad a jövőt! í s ÄÄ >