Új Szó, 1957. november (10. évfolyam, 303-332.szám)

1957-11-28 / 330. szám, csütörtök

Ä Magyar Nemzeti Galéria ^ A magyar képzőművészeti élet egyik legnagyobb hiánya szűnt meg az idén októberben, amikor Budapesten a Szabadság téren, a volt Kúria palotájában megnyílt a Magyar Nemzeti Galéria. Mert Magyarországon, ahol annyi szépen gondozott és naiy jelentőségű műgyűjtemény van, az újabbkori magyar képzőművészetnek mindeddig nem volt saját székháza. A Szépművészeti Múzeum városligeti palotájában már ötven évvel ezelőtt, a kapunyitás pillanatában se ju :ott a hatalmas világanyag mellett elegendő hely a magyar művészet kincseinek, melyek ezért csak ideiglenesen és idegen kiállítóhelyiségekben jelenhettek meg a nyilPaál László (1846—1879): Erdei út "Munkácsy Mihály (1844—1900): Siralomházban vánosság előtt, hol a régi Műcsarnokban, hol az egykori Károlyi-palotában. Az újkori magyar festészet és szobrászat emlékanyagának egységes, minden kort és művészeti ágat felölelő kiállítását csak a Nemzeti Galéria idei megalapítása tette lehetővé. A megnyitás ezért ünnepe volt az országnak, s azóta mindennap hatalmas tömegek áradnak e nagy koncepciójú, nemes architektúrájú palotába, melyet Hauszmann Alajos emelt a századforduló idején, s mely végre elnyerte legméltóbb rendeltetését, azt, hogy a magyar képzőművészet tudományos kutatóintézete, összpontosított gyűjtőhelye s a korszerű követelményeknek megfelelő kiállítási csarnoka legyen. A palota impozáns lépcsőcsarnokában Lotz Károly mesteri mennyezetfreskói köszöntik a belépőt, mintegy bevezetőt mondva a későbbi látnivalókhoz. Itt, a lépcsőcsarnokban s az azt körülvevő széles galériákon nyernek rövidesen elhelyezést a magyar szobrászművészet márványból faragott példái, melyek ma még a Szépművészeti Múzeum gondozásában vannak. De az első emelet mintegy húsz termében már látható az első kiállítás, az újkori magyar festőművészet fejlődésvonalának első fejezete is, Markó Károlytól Munká. csyig. E nyitány valóban méltó a gazdag anyaghoz, melyet a Galéria festményekben, szobrokban és grafikában felölel s amelyet fokozatosan fog a palota további ötven termében installálni. így kerül sor egy éven belül a magyar művészet történetének további öt fejezetére, melyből az utolsó az élő magyar képzőművészet legkiválóbb alkotásait lesz hivatott bemutatni. (T) Wagner Sándor: Dugovics (1805) z e r g e j S e s z e n y i n : A mennyei dobos iggyetek a győzelemben, m! az új part, emberek! . lm, arany homokfövényben :ul!ám karma tépi meg. ' z utolsó nagy hullámon ziporkázik, zeng a fény. :zívdnk: gyertya az oltáron 2 közösség ünnepén. iint tűzben a testvér hadak: ?wesüljön a világ! Megyünk... (S mint a hó sem marad:) ?'.tűnnek a gorillák! legyünk ... Távol köde lobog: — míg felvonul friss erőnk — lergeti az arany dobot fényes, égi dobverőnk ... Fordította: Sipos Győző Az elégedetlen Csúcsra mennek — völgybe vágyik, mindenkivel csak vitázik ľad szeszélye azt szeretné, ila a Lomnic tóban lenne s a zerge fán fészkelne NAGY OLIVÉH .S&X.0&J, ír íoliere Tartuffe-je két nyelven budapesti Corvina Könyvkiadó tnyelvű Klasszikusok sorozatának r ost megjelent negyedik kötete Moliéegyik legérettebb és legmélyebb lamennyien izgatottan Vlagyimir Iljiccsel az Októberi Forradalom utáni har.-nadik napon, 1917. november 9-én ismerkedtem meg. Akkortájt az egyik petrográdi garázsban dolgoztam. November 8-án este behívtak szakszervezetünk központjába és közölték velem: — Gil elvtárs, válassz ki a garázsban egy jó kocsit és reggel jelentkezz vele a Szmolnijban. Lenin soffőrje leszel. A meglepetéstől szinte sóbálvánnyá meredtem. Ebben az időben mindenki Lenilit emlegette. Azok a petrográdi munkások, akiknek sikerült valahol hallaniok vagy látniok Lenint, büszkén meséltek róla, mint életük nagy eseményéről. S engem, pártonkívüllt most egyszerre Lenin mellé osztottak be sofőrnek. — Nos, rendben van? — kérdezték az elvtársak, látva zavaromat. — Persze, hogy rendben! — feleltem, bár kétségeim voltak: meg tudom-e oldani, nem vállalkozom-e valami erőmet meghaladó feladatra? Kétségeim azonban hamar eloszlottak. Fiatal voltam, tele energiával, kitűnően értettem a szakmámat. Az Októberi Forradalmat lelkes örömmel üdvözöltem. Megígértem, hogy méltó leszek a bizalomra és hazatértem. Mégis egész éjjel nyugtalanság gyötört, gondolatban készültem a Leninnel való első találkozásra. Másnap reggel pontosan 10 órakor a Szmolnij főbejáratánál állt a kocsim. Közeledett az első találkozás. A Szmolnij előtti kis téren forrt, kavargott az élet. A rengeteg személyautó és teherkocsi között nem messze tőlem néhány ágyú és géppuska állt. Fegyveres munkások és katonák jöttek, mentek. Voltak közöttük fiatalok, szinte még suhancok és voltak idősek, szakállasok. Vasürögtek-forog

tak, médiája, a Tartuffe. Sokkal több, n int mulatságos vígjáték, s több mint íépmutató figurájának kíméletlen kiIlengérezése: a komédia mögött ott jkál a tragédia, s ez teszi különösen ltői*é és elgondolkoztatóvá, a világirldalom egyik örökéletű színművévé. V s István gondos és szép fordítása, elv a színpadon is kitűnően érvéssült, könyvalakban, az eredeti franszöveg mellé állítva talán még él:etesebb. igyekeztek valahová: a nagy lármától majdnem megsüketültem. Ezekben a napokban egész Petrográd nyugtalan volt, lázban égett. Munkásokból és katonákból álló harci osztagok meneteltek városszerte. Az utcákon nem szűnt a rendszertelen lövöldözés, időnként ágyúdörej zúgott a város fölött, de az emberek ügyet sem vetettek rá. Ültem a volánnál és vártam. Egy polgári ruhás ember közeledett felém és megkérdezte: — Leninre vár? Igenlő válaszomra hozzáfűzte: — Gyújtsa be a motort, mindjárt jön. Néhány perc múlva három ember tünt fel a Szmo-nij lépcsőjén: két magas alak, az egyik közülük egyenruhában, és a harmadik — alacsony, perzsagalléros fekete kabátban, füles sapkában. A kocsi felé indultak. Melyikük lehet Lenin? — villant fel bennem a gondolat. Elsőnek az alacsony, feketekabátos ért oda a kocsihoz, gyors mozdulattal kinyitotta az ajtót és így szólt: — Jó »apot elvtárs! Mi a neve? — G1I — feleltem. — Ismerkedjünk meg, Gil elvtárs — s kezetnyújtott —, engem fog hordozni /Q- gúlái yiépkôľiyofáľb an Gúta olyan nagy község, hogy ha az idegen el akar igazodni benne, okvetlenül kérdezősködnie kell. Így szólítottam meg én is egy velem egy irányba haladó fiatal leányt, aki kedvesen ígérte, tartsak csak vele, majd a megfelelő helyen útbaigazít a keresett hivatal felé. Beszélgetés közben megtudtam, hogy a községi népkönyvtár könyvtárosnője, s mert látta rajtam, hogy igen érdekel birodalma, mindjárt meg is hívott, ha dolgomat végeztem, ugorjak be néhány percre a kultúrházban levő népkönyvtárba is. Örömmel fogadtam a meghívást, s mivel láttam, hogy a kis Szlatky Margit igen szívén • viseli könyvtára sorsát, s mert a könyvtár fogyatékosságai a legtöbb vidéki népkönyvtárunk fogyatékosságaival egyeznek, hasznosnak gondolom nyilvánosan is beszélni gútai tapasztalataimról. A gútai népkönyvtár felületesen nézve kitűnően működik. A szép, tágas helyiség minden délután négy órától este hét óráig bárkinek rendelkezésére áll. Nemcsak azoknak, akik beiratkoznak a könyvtárba és könyveket akarnak kikölcsönözni, de azoknak is, akik — akár egy klubban — napilapokban, vagy folyóiratokban akarnak böngészni. A nagy vaskályhában egész délután barátságosan dohog a tűz, a rádió halk muzsikát közvetít, s a csinos terítökkel letakart asztalok mellett nemcsak olvashatnak, de sakkozhatnak is a betérő tagok vagy vendégek. Sőt látszólag még a könyvtár tényleges célja, a „forgalom" ellen sem emelhetünk kifogást, hiszen az olvasóteremben állandóan találhatunk sakkozó, újságot olvasó fiatalokat. A 3500 kötettel rendelkező könyvtár azon tervét pedig, hogy 1957ben legalább 5000 könyvet kikölcsönözzön, Szi'latky Margit pár kötet híján máris teljesített. Mit lehet hát mégis kifogásolni, milyen hibákat fedhet fel a kutató szem a látszólagos szép eredmények mögött? Először is azt, hogy a terv teljesítése csupán statisztikai görögtűz-, semmi nagyszerűség, semmi újjonganivaló nincs benne. Gúta óriási község, 10 000-nél is több lélek lakik benne; akik elolvassák évente azt a 3500 könyvet: csupán elenyésző kisebbsége a falu lakosainak. A meséskönyvekért vagy a kötelező olvasmányokért bejáró iskolásgyermekeken kívül csak azok olvasnak, akik már tíz vagy húsz évvel ezelőtt is szívesen olvastak üres óráikban. Miért nem olvasnak azonban azok, akiknek kedvéért a könyvtárat fenntartják,, Szlovákia legnagyobb földművesszövetkezetének tagsága? Az e kérdésre adott felelet mindjárt fel is tárja a második fogyatékosságot, azt, hogy Gútán semmi sem történik annak érdekében, hogy új olvasókat nyerjenek meg a könyvolvasás gyönyörűségének. Amikor megkérdeztem például, miért nem rendeznek könyvismertető délutánokat, a kis könyvtárosnő elkeseredve válaszolta: Ugyan kérem, nem jön el arra senki, próbáltuk mi már ezt, de mindig kudarcot vallottunk. Igaz ez? Nem, nem, százszor is nem igaz! A hiba ott van, hogy Gútán nem értenek az ilyen délutánok rendezéséhez. Amikor a könyvtárban ültem, a szomszéd kultúrteremben éppen a bratislavai faluszínház művészei tartottak előadást és íme, zsúfolásig megtelt a tágas nézőtér. Miért nem fog hát össze a könyvtár vezetője a helyi Csemadok csoporttal, miért nem segíti megoldani a gútai művelődési otthon és a tanítóság ezt a fontos kulturális problémát úgy, hogy színes műsorbetétekkel tarkítanák a könyvdélutánoa kocsiján. Barátságosan a szemembe nézett és el- kat? Szívesen részt vennének egy-egy mosolyodott. Úgy mondják, hogy az első benyomás egy életre bevésődik az ember emlékezetébe és sem a múló Idő, sem az események nem törlik ki belőle. Ez így is van. Vlagyimir Iljics első kézszorítását, első szavait soha nem felejtem el. I ilyen jól megszervezett délutánon vagy estén íróink és költőink is, de megtöltené Gúta parasztsága a legtágasabb termet is, ha úgy lenne szó a könyvről, hogy közben szórakozni is lehetne. De ugyanez áll fenn az olvasóterem FEUCHTWANGER ÉS A MÜNCHENI VÁROSATYÁK látogatottságával is. Mondottam előbb, hogy mindig találni sakkozó, újságot olvasó fiatalokat az olvasóteremben, de miért csak félig gyerekeket és miért nem látunk ott a felnőttek közül senkit sem? Ezen a helyzeten is leltejne változtatni, ha néha-néha itt is akadna valami szórakoztató program. Említette például Szlatky Margit, hogy televíziós készüléket szándékszik legközelebb vásárolni; nem lehetne ennek révén szintén odaszoktatni a falu lakosságát? Hadd beszéljek végül hát olyan megfigyelésekről, amelyeket nem egy népkönyvtárunkban észrevehet a dolgok mélyére is belátó szem. Egyik ilyen hiba a hozzá nem értés, a másik a könyvvásárlás. Hangsúlyozni szeretném, a gútai könyvtárosnőben minden adottság megvan ahhoz, hogy a legkitűnőbb könyvtárosok egyike legyen. Lelkes, nagyon szereti hivatását, szorgalmas és lelkiismeretes. Ez azonban még mindig nem elegendő. Ottlétemkor pl. egy iskolás gyermek jött be, Móricz Zsigmond egy novellás kötetét akarta kölcsönvenni — s nem találta meg! Miért? Mert a könyvtár 3500 könyve kat al o g i z ál a 11 anul hever a polcokon. Móricz Zsigmond müve mellett szépen megfér egy Azsájev könyv, Fucsik mellett egy Zola De még a katalógusfüzetből sem lehet az író neve szerint megállapítani, hogy megvan-e ez vagy az a könyv? Egyetlen módon lehet csak némi tájékozódást kapni: ha az ember a könyv címe szerint keresi a füzetben a művet! Nos ebben az esetben is csak annyit tudhat meg, megvan-e a könyvtárban a keresett könyv vagy nem. A másik nagy hiányosság, hogy többnyire maguk a könyvtárosok sem nagyon ismerik az irodalmat, s akik bevásárolnak, teljesen fej nélkül végzik ezt. A mai csehszlovákiai magyar írók műveit például hogyan ismerhetné a falu lakossága, ha a könyvtáros sem ismeri s álig tart ilyeneket a könyvtár? Tisztára kapásból érdeklődtem három könyv: Dénes: Kék hegyek alján, Petröci: Piros virág és Kónya: Dalol a Tátra iránt. Egyikből sem volt egyetlen darab sem. Szabó Béla egyik legsikerültebb könyvéből, a Menyasszonyból is mindössze egyetlen kötet volt meg — valahol! A könyvtárosok hibásak ebben? Nem kizárólagosan. A legnagyobb hibát a felettes hatóságok követik el, melyek felületesen foglalkoznak e kérdéssel. Szlatky Margit például jó könyvtáros szeretne lenni, tanulni szeretne, érteni szeretné mesterségét, — de ki segít neki? Beültették egy évvel ezelőtt a gútai könyvtárba, elvégeztettek Vele egy rövid tanfolyamot, aztán csinálja a dolgot úgy, ahogyan tudja! Miért nem rendeznek az illetékes szervek évenként egy-két továbbképző tanfolyamot a könyvtárosok részére? Miért nem követelik meg a könyvtárosoktól, hogy legalább tartalmi kivonatban ismerjék irodalmi alkotásainkat? Es miért nem segítik könyvkiadó vállalatainak és a Slovenská kniha könyvismeretük bővítésében legalább oly módon a könyvtárosokat, hogy megküldenék nekik a megjelenő művek fedőlapjait? Minden ilyen fedőlapon ott találhatjuk a könyv rövid, tartalmú kivonatát, ezt igazán ráérnének elolvasni könyvtárosaink. Aztán meg milyen szép, szemléltető katalógus lehetne ezekből, mennyire könnyebben válogathatnák ki olvasmányaikat az olvasók, ha a könyvfedelek az írók kezdőbetűi szerint volnának rendezve! Száz és ezer tennivaló, száz és ezer jobbnál jobb ötlet vár még megvalósításra népünk művelődésének kiterebélyesítése érdekében. Ennek érdekében törődjünk azzal, hogy necsak lelkes, de munkájukat tökéletesen értő jó propagandisták és irodalmilag művelt könyvtárosok vezessék népkönyvtárainkat. Ez megvalósítható! NEUMANN JÁNOS Az ember egy egész kicsit bosszankodik, de leginkább mégiscsak kuncog csendesen, amikor München nyugatnémet város bölcs tanácsnokainak irodalmi kalandjairól olvas. Ezek a jó urak ki tudja miféle regényes hevületben két évvel ezelőtt megalapították a városi tanács irodalmi díját. Azóta ezt a kitüntetést megfelelő beszédek és azokat megelőző viták nyomán két írónak nyújtották át. Tavaly Wilhelm Hercog nyugatnémet írónak és ez esztendőben Lion Feuchtwangernek, számos történelmi regény világhíres szerzőjének. Mindez igen dicséretes cselekedet volt, senkinek semmi kifogása ellene. Most néhány napja azonban kiderült, hogy a müncheni városi tanács az irodalmi elismerést úgy adja, mint az egyszerű falusi kocsmáros a rántott levest. Hurkatöltővel, hogy annak, aki nem fizet a kocsmáros gusztusa szerint, mindjárt visszaszívhassa tányérjáról a kitűnő löttyöt. Az történt ugyanis, hogy Feuchtwanger a Nagy Októberi Forradalom 40. évfordulója alkalmával üdvözlő táviratot küldött a Szovjetunióba és táviratában leszögezte, hogy a Szovjetunió politikája az egyedüli, amely Németország egyesítéséhez vezet. A kiváló írónak ez a nyilatkozata szörnyű viharzást keltett. Adenauerék müncheni kupaktanácsosai kijelentették, hogy aki ilyen táviratokat meneszt, az nem lehet jó író és — horribile dictu — nem érdemes a tanács magas kitüntetésére Az audenaueri városatyák kancsal szemében Feuchtwanger műveinek irodalmi értékét megsemmisítette a szovjet néphez intézett üdvözlet. Ezért sebtében rendkívüli ülésre trombitálták össze a városi tanácsot. A tanácsülésen azonban az ellenzék nem akart belemenni abba, hogy „megintsék" Feuchtwangert, mondván, hogy ezzel inkább a tanács, mint az író tekintélyének ártanának. Hohenemser szociáldemokrata tanácsos még azt a kijelentést is megkockáztatta, hogy „az a hajótörés, melyet Amerikában McCarthv módszere szenvedett, igazán intő például szolgálhat számunkra". A tanács tekintélyét óvó intelmeknek még sem volt foganatja, az adenaueri kisebbség ugyanis a több órás ülésen kifárasztotta a határozat ellenzőit, hogy „demokratikus" úton célt érjen. Ilyen „demokráciára" mi is tudunk példát a tréfás népmeséből, amikor a bölcs bíró megszavaztatja az egyedül általa jónak vélt javaslatot. Azt mondja: aki a javaslatát helyesli álljon fel, aki ellene van guggoljon le. Mire a többség leguggolt. Ö aztán pipára gyújtott és várt, am'g az emberek kifáradtak és lassacskán felálltak. Akkor aztán kijelentette, hogy a javaslatát megszavazták. Hát így valahogy történt ez a müncheni kupaktanácsban is Az viszont megint csak más kérdés hogy a nyunatnémet városatyáknak és a „bölcs" határozatnak már híre-pora sem lesz, amikor Cion Feuchtwangert még mindig ismerni és becsülni fogja a világ. D. I. fT.T SZO 7 & 1P57. némber £3,