Új Szó, 1957. október (10. évfolyam, 273-302.szám)

1957-10-06 / 278. szám, vasárnap

Megkezdődött a Szakszervezeti Világszövetség IV. kongresszusa Lipcse (CTK) — Pénteken, október 4-én a délelőtti órákban kezdetét vette a lipcsei nagy kongresszusi teremben a Szakszervezeti Világszövetség IV. kongresszusa 59 államból származó 650 küldött jelenlétében. A kongreszszus 44 tagú elnökséget választott, amelynek tagja František Zupka, a Központi Szakszervezeti Tanács elilöke. A megnyitó beszédet a világszövetség elnöke, Di Vittorio tartotta. Hangsúlyozta, hogy ez a kongresszus a legnagyobb, amelyet a szakszervezetek történetében valaha is megvalósítottak. Felhívta a küldötteket, hogy szabadon nyilvánítsák nézeteiket a szakszervezeti mozgalom helyzetéről az egves országokban és az egész világban. A Szabad Német Szakszervezeti Szövetség nevében annak elnöke, Herbert Warnke üdvözölte a kongreszszust. Utána a Német Demokratikus Köztársaság kormánya nevében Heinrich Rau, miniszterelnökhelyettes szólt a megjelentekhez. A delegátusok egyhangúan jóváhagyták a kongresszus programját és megválasztották a legfontosabb munkabizottságokat. A kongresszus fő beszámolót Louis Saillant, a szövetség főtitkára tartotta. Hangsúlyozta, hogy a Szakszervezeti Világszövetségnek 12 évvel ezelőtt történt megalapítása határkövet jelent az egész világ dolgozóinak a munkásosztály egységéért folytatott harcában. A szövetség rövid története bizonyítéka annak, hogy világméretben is meg lehet valósítani a szakszervezeti mozgalom egységét. A magyarországi ellenforradalom újabb szálai Hosszú időbe tellett, amíq a magyar rendőri szerveknek sikerült teljesen felgöngyölíteniük azt a széleskörű összeesküvést, amelynek szinte minden szála Nyugatra vezet. A vádlottak. szám szerint tizenhatan, bíróság előtt állanak. Az összeesküvést Nyugatról szervezték és pénzelték. A bírói emelvény előtt garmadával tornyosulnak a tárgyi bizonyítékok, golyószórók, géppisztolyok, puskák, lőszerek, kézigránátok, térképek, rádiók, írógépek, magnetofonok, sokszorosítók, írásos utasítások, hatalmas aktacsomók. A tárgyalás befejeződött, tegnap hirdetett ítéletet a bíróság. Az elsőrendű vádlott, az összesküvő kémcsoport egyik vezetője Péch Eckhard Géza, az Ikarus-gyár volt üzem mérnöke. Péch Eckhard Géza 1956. október 25-től a Péterfy Sándor utcai Kórház-ban mint mentősofőr működött. Péch Géza a kórházban ismerkedett meg Csontos Erzsébettel. Csontos közölte vele, hogy az ő irányítása alatt fegyveresek működnek Budapesten és a hegyekben, ő közvetlen kapcsolatot tart király Bélával. Felszólította Péch Gézát, legyen a segítségére, mert illegális csoportokat kell szervezni, s fel kell .venni a kapcsolatot a II. számú női klinikán, az Angyalföldön, a Debrecenben, Székesfehérvárott, Dorogon, Pécsett, Csepelen már működő illegális csoportokkal. Péch ezután felvette a kapcsolatot a Il-es számú nói Minikán működő ellenforadalmi csoport vezetőivel, Békés Bélával, Rász Józseffel, A következő megbeszélésre december 23-án került. Sor. Ezen már részt vett Csontos Erzsébet, Péch Géza, Békési Béla, Rácz József, valamint Balogh László, a Bécsben működő ellenforradalmi csoport futára is. Balogh közölte a megbeszélés résztvevőivel, hogy a nyugati hatalmak az ellenforradalom további folytatásához minden segítséget megadnak — fegyvert, rádió adó-vevő készüléket, anyagi támogatást. Pénzt már hozott is. A megbeszélés résztvevői viszont közölték Baloggal, hogy fegyvert nem i Kényeinek, mert elegendőt rejtettek el Csontos közölte Péch Gézával, hogy az ő és Obersovszky nevére százezer forint van letétbe helyezve. A pénzt csak Obersovszkyval együtt veheti fel, erre azonban egyelőre nincs mód. mert Obersovszkyt letartóztatták. December 25-én Péch Esztergomba utazott, s ott ismerősei révén kapcsolatot igyekezett teremteni a doroqi ellenforradalmi csoporttal. December végén Péch Gézát felkereste Schiff Tamás és Gerley József, akik Bécsből futárfeladatokkal jöttek Magyarországra, Gerley elmondta, azzal a' feladattal jött, hogy megszervezze a „Baross téri" ellenforradalmi csoportot. Megállapodtak, hoqy a külföldről érkező dolgokat repülőqépen szállítják s ejtőernyővel dobják le. Gerley közölte méq, hoqy minden ellenBuenos Airesben ostromállapotot hirdettek ki Buenos Aires, (CTK) — Az Argentin Köztársaság ideiglenes elnöke, Aramburu október 5-én harminc napra ostromállapotot hirdetett ki az argentin fővárosban és a Buenos Aires-i kerületben. A kormánykörök állítása szerint az ostromállapot kihirdetését a sztrájkok nagymérvű elharapódzása tette szükségessé. Kétségtelen, hogy Argentína gazdasági helyzete súlyos, hogy az árak állandóan emelkednek, viszont a bérek rendezését a dolgozók csak a legélesebb sztrájkharc folytatásával tudják kikényszeríteni. A reakciós argentin kormány nyilvánvalóan attól fél, hogy a gazdasági okokból kitört tömegsztrájkok politikai harccá alakulhatnak át. forradalmi csoportból egy-eo" embernek ki kell mennie Bécsbe. December utolsó napjaiban újabb futár érkezett, Budai Béla. Budai egy „Kard" aláírású levelet és 60 ezer forintot hozott. A levelet a csepeli munkástanácshoz kellett továbbítania. E levél Kapun Eduárdtól, a Bécsben működő ellenforradalmi központ egyik vezetőjétől származott. A levélben „Kard" felszólítja a magyar munkástanácsokat, hogy folytassák ellenállásukat. „Elkötelezettség nélkül megnyertük több nagyhatalom erkölcsi, anyagi és egyéb támogatását — írja. — A mindenre kiterjedő segítségnyújtás érdekében a biztos és állandó kapcsolatot ki kell építeni. Ezért minden csoportot össze kell vonni egy központi parancsnokság alá." Január elején Péch és társai felvették a kapcsolatot a debreceni, a székesfehérvári, a dorogi ellenforradalmi csoportokkal. Január 10-én Békési, Rácz és Péch megállapodtak abban, hogy Péch Géza kiszökik Ausztriába. Péch Bécsben kapcsolatba került Varga Györggyel, akit az ellenforradalom szabadított ki a börtönből. Varga elvitte egy „Hanzi" nevű magyar származású kereskedelmi ügynökhöz, akinek a Kärntner Strassen van irodája, hogy Pásztorral és társaival ott találkozhassanak. Pásztor Gyula ellenforradalmi csoportja rendszeresen e kereskedelmi ügynök által kapta az ellenforradalmi erők szervezéséhez kiutalt pénzösszegeket, akit viszont Lengyel Béla volt horthysta altábornagy pénzelt az „amerikai magyar segély" alapból, amelynek ő a vezetője. Január 27-én Pásztor Péch Gézát összehozta Tormai Gáborral, a Szabad Európa-rádió megbízottjával. Tormai kijelentette, hogy azok a fegyveres csoportok, amelyek a hegyekbe húzódtak, halálra vannak ítélve, mert rájuk nem vonatkozik az amnesztia. Ezért illegalitásba kell vonulniok, s legcélszerűbb, ha egyes községekben lecsapnak a karhatalomra, fegyveres akciókat szerveznek, így rettegésben tartják az embereket, s nyugtalanságot idéznek elő az országban. Másnap Pásztor bemutatta Péch Gézát Lengyel Béla volt horthysta altábornagynak, az „amerikai magyar segély" bécsi főmegbízottjának. Péch ezután kapcsolatba került Hudas révén az osztrák belügyminisztérium egyik vezető személyiségével, valamint a Király Béla-féle „nemzeti bizottmánynyal", továbbá az angol hírszerző szervekkel és a bécsi nyugatnémet követséggel. Ezektől külön-külön is feladatokat kapott a magyarországi ellenforradalmi csoportok szervezésére. Péch Géza 1957. február elején utasítással s 30 ezer forinttal visszatért Magyarországra. Gönyűnél fogták el a magyar rendőri szervek. Ekkor kezdődött meg a széleskörű nyomozás, amely több hónapig tartott, s feltárta az összeesküvést Kiderült a tárgyalás során az is, hogy Péch Gézának Szirmai Ottó csoportjával közösen szervezték a december 6-i nőtüntetést. Érdemes megnézni, kik is ezek az emberek. Péch Eckhard Géza, Eckhardt Tibor közeli rokona. Gerley József háromszor ült már börtönben, október végén szökött meg. Balogh László már kétszer volt büntetve. Aczél Endre apja báró, anyja grófnő. Édesapját 1946-ban Romániában háborús, népellenes bűntettekért halálra ítéltek. Nevelőapja volt horthysta ezredes. Íme, hogy „egymásra találtak" nyugati gazdáik céljainak megvalósítására... A budapesti bíróság népbírósági tanácsa tegnap hirdetett ítéletet az összeesküvő banda ügyében. Balogh Lászlót halálra, Péch Eckhardt Gézát életfogytiglani börtönre ítélték. A többi vádlottak két évtől életfogytiglanig terjedő börtönbüntetést kaptak. (II. folytatás) E két szélsőség között a középutat képviselték az ún. „mérsékelt" szocialisták, a mensevikek s a szociálforradalmárok (eszerek), valamint néhány kisebb párt. A vagyonos osztályok ezeket a csoportokat is támadták, de e csoportok ellenálló erejét saját elméleteik gyengítették. A mensevikek és az eszerek voltaképpen azt tartották, hogy Oroszország gazdaságilag nem érett meg a társadalmi forradalomra, és csak politikai forradalom lehetséges. Felfogásuk szerint az orosz tömegek nem érettek a hatalom átvételiére, s minden ilyen irányú kísérlet olyan reakciót idézne elő, amelynek révén valami kíméletlen opportunista visszaállíthatná a régi rendszert. S ebből következett, hogy amikor a „mérsékelt" szocialisták kénytelenek voltak átvenni a hatalmat, nem mertek élni vele. Azt tartották, hogy Oroszországnak át kell mennie a politikai és gazdasági fejlődésnek azokon a szakaszain, amelyeken Nyugat-Európa átment, hogy végül más országokkal együtt eljusson a teljes szocializmusig. Ezért természetszerűleg egyetértettek a vagyonos osztályokkal abban, hogy Oroszország először parlamentáris állam legyen — bár a nyugati típusú demokráciákkal szembén bizonyos módosításokat kívántak. Ennek következtében ragaszkodtak ahhoz, hogy a vagyonos osztályok részt vegyenek a kormányban. Innen már csak egy lépés volt ahhoz. hogy nyíltan támogassák a vagyonos osztályokat. A „mérsékelt" szocialistáknak szükségük volt a burzsoáziára. De a burzsoáziának nem volt szüksége a „mérsékelt" szocialistákra. Ennek folytán a szocialista miniszterek lassanként egész programjukat feladták, a vagyonos osztályok pedig egyre követelőzőbbekké váltak. S végül, amikor a bolsevikok felborították az egész kompromisszumot, a mensevikek és az eszerek a vagyonos osztályok oldalán küzdöttek ... Ma csaknem minden országban ugyanennek a jelenségnek vagyunk a tanúi. A bolsevik. párt véleményem szerint nem destruktív erő volt, hanem ez volt az egyetlen oroszországi párt, amely konstruktív programmal és az annak megvalósításához szükséges hatalommal rendelkezett. Ha a bolsevikok nem jutottak volna hatalomra akkor, amikor ez megtörtént, véleményem szerint a császári Németország csapatai decemberben bevonulnak Petrográdba és Moszkvába, és a cár ismét az orosz nép nyakára ült volna ... Még ma is, egy esztendővel a szovjet kormány megalakulása után, divat a bolsevik felkelésről úgy beszélni, mint holmi „kalandról", kaland volt valóban, mégpedig az emberiség egyik legcsodálatosabb kalandja, amikor a bolsevikok a dolgozó tömegek élén benyomultak a történelembe, a tömegek nagy és egyszerű vágyaira alapozva mindent. Nyomban mozgásba 'hozták azt a gépezetet, amelynek segítségével a nagybirtokokat feloszthatták a parasztok között. Az üzemi bizottságok és a szakszervezetek hozzáláttak az ipar munkásellenőrzésének megszervezéséhez. Minden faluban, városban, körzetben és kerületben működtek a^munkás- katona- és parasztküldöttek szovjetjei, amelyek készen álltak a helyi közigazgatás munkájának ellátására. Bárki bármint vélekedjék is a bolsevizmusról, tagadhatatlan, hogy ez orosz forradalom az emberiség történelmének egyik legnagyobb eseménye, és a bolsevikok jelentős előretörésének felmérhetetlen a jelentősége. Mint ahogy a történetírók a Párizsi Kommün történetének minden apró részletét kikutatják, úgy tudni akarják majd azt is, mi történt Petroqrádban 1917 novemberében, mi vezérelte a népet, milyenek voltak, hogyan beszéltek, mit tettek a vezetők. Ezért írtam meg ezt a könyvet. A küzdelemben érzelmileg nem maradtam semleges. De e nagy napok történetének elbeszélése során igyekeztem az eseményeket a lelkiismeretes riporter szemével nézni, s csak az igazat írni. New York, 1919. január £ J. R. Első fejezet A háttér 1917 szeptember vége felé Retrográdban meglátogatott egy külföldi professzor — egy szociológus. Üzletemberek és értelmiségiek úgy tájékoztatták, hogy megkezdődött a forradalom apálya. A professzor cikket írt erről, azután utazgatott az országiban, meglátogatott több gyárvárost és falut — s meglepetésére azt tapasztalta, hogy ott a forradalom növekvőben van. A bérmunkások és a dolgozó parasztok között egyre gyakrabban hangzott fel ez a követelés: „Minden földet a parasztoknak, minden gyárat a munkásoknak!" Ha a professzor kiment volna a frontra, hallhatta volna, hogy az egész hadsereg a békéről beszél... A professzor zavarban volt, de ok nélkül: mindkét megfigyelés helyes volt. A vagyonos osztályok konzervatívabbak lettek, a tömegek radikálisabbak. Az üzletemberek és az értelmiség körében az a vélemény uralkodott, hogy a forradalom éppen elég meszszire ment, és már túlságosan hosszú ideje tart; most már konszolidációra van szükség. Ezt a véleményt osztották a „mérsékelt" szocialista csoportok is, a „honvédők" — a mensevikiek és az eszerek, akik támogatták Kerenszkij Ideiglenes Kormányát. Október 14-én a „mérsékelt" szocialisták hivatalos lapja ezt írta: „A forradalom drámájának két felvonása van: a régi rendszer szétzúzása és az új rendszer megteremtése. Az első felvonás elég sokáig tartott. Ideje, hogy megkezdődjék a második felvonás, és hogy a lehető leggyorsabban lejátsszuk. Mint egy nagy forradalmár mondatta: .„Siessünk, barátaim, befejezni a forradalmat. Ha túlságosan soká tart, nem élvezhetjük a gyümölcseit..." Ezzel szemben a munkások, katonák és parasztok szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az „első felvonás" még nem ért véget. A fronton a hadseregbizottságok és a tisztek között napirenden voltak az öszszeütiközések, mert a tisztek nem tudtak hozzászokni ahhoz, hogy a közkatonát embernek tekintsék; a hátországban a parasztok választotta szovjetek tagjait börtönbe vetették, mert végre akarták hajtani a kormánynak a földdel kapcsolatos rendeleteit; a muftkásoknak a gyárakban a feketelisták és a kizárások ellen kellett harcolniuk. Mi több, a hazatérő politikai száműzötteket „nem kívánatos" elemekként kiüldözték az országiból; és nem egy esetben olyanokat, akik külföldről hazatértek falujukba. 1905-ben elkövetett forradalmi cselekedetekért üldöztek és bebörtönöztek. A nép sok forrásból táplálkozó elégedetlenségére a „mérsékelt" szocialistáknak egy válaszuk volt: Várjátok meg az Alkotmányozó Gyűlést, amelynek decemberben kell összeülnie. Ďe ez a tömegeket nem elégítette ki. Az Alkotmányozó Gyűlés szép és jó dolog, de voltak bizonyos meghatározott követelések, amelyek miatt' az orosz forradalom kitört, amelyekért a forradalom mártírjai, akik a Marsmező tömegsírjaiban pihentek, vérüket ontották, és amelyeket ki kellett elégíteni Alkotmányozó Gyűléssel vagy anélkül. Ilyenek voltak: a béke, "a föld és az ipar munkásellenőrzése. Az Alkotmányozó Gyűlés egybehívását egyre halogatták — valószínűleg ismét elhalasztják, amíg a hangulat megnyugszik és a nép mérsékli követeléseit. Tény, hogy a forradalom óta már nyolc hónap telt el, és nem sok eredményt értek el ... Időközben a katonák kezdték maguk megoldani a béke kérdését — tömegesen dezertáltak; a parasztok felgyújtották a földesúri kastélyokat és birtokukba vették a földeket; a munkások szabotáltak és sztrájkoltak. A gyárosok, földbirtokosok és tisztek természetesen minden befolyásukat latba vetették az ellen, hogy a kormány bármiféle demokratikus engedményt tegyen. Az Ideiglenes Kormány politikája ingadozó volt. Egyrészt — értéktelen reformok, másrészt — szigorú megtorló intézkedések. A szocialista munkaügyi miniszter elrendelte, hogy az üzemi bizottságok ezentúl csak munkaidő után tanácskozhatnak. A fronton az ellenzéki politikai pártok „agitátorait" letartóztatták, a radikális újságokat betiltották, és a forradalmi propagandistákat halálbüntetéssel sújtották. Kísérletek történtek a Vörös Gárda lefegyverzésére. Kozákpcsapatokat küldtek vidékre a rend fenntartására ... Ezeket az intézkedéseket támogatták a „mérsékelt" szocialisták és a minisztériumokban működő vezetőik, akik szükségesnek tartották a vagyonos osztályokkal való együttműködést. A nép hamarosan hátat fordított nekik és átállt a bolsevikokhoz, akik a béke, a föld és az ipar munkásellenőrzése, valamint egy munkáskormány megalakítása mellett szálltak síkra. 1917 szeptemberében a helyzet válságossá lett. Az ország túlnyomó többségének akaratávai szemben Kerenszkij és a „mérsékelt" szocialisták koalíciós kormányt alakítottak a vagyonos osztályok bevonásával; ennek az lett a következménye, hogy a mensevikek és az eszerek örökre elvesztették a nép bizalmát. A „Rabocsij Puty" „A szocialista miniszterek" című cikkében október közepe táján kifejezésre juttatta a tömegnek a „mérsékelt" szocialisták iránti érzelmeit: „íme, szolgálataik'jegyzéke. Cereteli: Polovcev tábornok segítségével lefegyverezte a munkásságot, szembefordult a forradalmi katonákkal, és jóváhagyta a halálbüntetés bevezetését a hadseregben. Szkobelev: azzal kezdte, hogy megkísérelte a tőkés profit 100 százalékos megadóztatását, és azzal végezte, hogy — megkísérelte a gyárak üzemi bizottságainak feloszlatását. Avkszentyev: bebörtönöztetett több száz parasztot, a parasztszovjetek tagjait, és betiltott néhány tucat munkás- és katonaújságot. Csernov: aláírta azt a „cári" manifesztumot, amely elrendelte a finn országgyűlés feloszlatását. Szavinkov: nyílt szövetségre lépett Komyilov tábornokkal. S ha az ország e megmentőjének nem sikerült Petrográdot eladnia, az rajta kívül álló okoknak tudható be. Zarudnij: Alekszinszkij és Kerenszkij jóváhagyásával bebörtönöztette a forradalom számos kitűnő harcosát, munkásokat és matrózokat. Nyikityin: közönséges rendőri módszereket alkalmazott a vasutasokkal szemben. Kerenszkij: jobb, ha nem mondunk róla semmit. Szolgálatainak jegyzéke túlságosan hosszú ..." A Balti Flotta küldötteinek Helsingforsban megtartott kongresszusa határozatot fogadott el, mely a következőképpen kezdődik „Követeljük, hogy Kerenszkijt, ezt a politikai kalandort haladéktalanul váltsák le a „szocialista" Ideiglenes Kormányban viselt tisztségéről, mert egyike azoknak, akik a burzsoázia érdekében folytatott arcátlan politikai zsarolással... meggyalázzák és tönkreteszik a forradalmat és a forradalmi tömegeket..." Mindennek közvetlen következménye a bolsevikok előretörése volt... 1917 márciusa óta, amikor a munkásoknak és katonáknak a Tauriai Palota ellen indított rohama rákényszerítette az ellenszegülő cári dumát arra, hogy Oroszországban átvegye a hatalmat, a néptömegek, a munkások, katonák és parasztok voltak azok, akik minden forradalmi változást kierőszakoltak. Megbuktatták a Miljuikov-kormányt; az ő szovjetjük proklamálta az orosz békefeltételeket: „Ne legyen annexió, ne legyen jóvátétel, de legyen a népeknek önrendelkezési joguk"; és júliusban megint csak a szervezetlen proletariátus spontán felkelése rohamozta mefl a Tauriai Palotát, követelve, hogy a szovjetek vegyék át Oroszországban a hatalmat. A bolsevikok, akkor még csak kis politikai csoport, a mozgalom élére állottak. A felkelés teljes kudarca után a közvélemény ellenük fordult. Vezető nélküli tömegeik visszaözönlöttek a viborgi városrészbe, amely Petrográd Saint-Antoine negyede. Ezután vad bolsevik-üldözés követke-. zett; százakat bebörtönöztek, köztük Trockijt, Kollontaj asszonyt, Kamenyevet; Lenin és Zinovjev illegalitásba vonultak, hogy ne állíthassák őket bíróság elé; a bolsevik lapokat betiltották. Provokátorok és reakcióson addig hangoztatták a rágalmat, hogy a bolsevikok német ügynökök, amíg mindenki elhitte. De az Ideiglenes Kormány képtelen volt a vádakat bebizonyítani; a németekkel való összejátszásra vonatkozó okmányokról kiderült, hogy közönséges hamisítványok; és a bolsevikokat egymás után engedték ki a börtönből, bírósági tárgyalás nélkül, névleges biztosíték ellenében vaqy minden biztosíték nélkül, csak' hatot tartottak fogva. Az állandóan irányt változtató Ideiglenes Kormány tehetetlensége és határozatlansága olyan érvet szolgáltatott ellenfeleinek, melyet senki sem tudott megcáfolni. A bolsevikok ismét kiadták a tömegek előtt oly népszerű jelszót: „Minden hatalmat a szovjeteknek!" — és ezzel nem önző érdekeiket tartották szem előtt, mert abban az időben a szovjetekben a többség a .mérsékelt" szocialistáké, ádáz ellenségeiké volt. (Folytatjuk) CJJ SZO 4 ír 1957. október 2.