Új Szó, 1957. október (10. évfolyam, 273-302.szám)

1957-10-19 / 291. szám, szombat

/Qraľiy úávios figyelmessége A Karlovy Vary-i hegyek szépsége szinte elvarázsolja a várost, amely éjszakára súlytalanul lebeg a völgyben, elbújik az erdők árnyékában. Megértjük Arany Jánost, hogy idejött búsulni és gyógyulni. Megvan az árnyék között megbúvó pad, ahol a beteg költő naphosszat elüldögélt. A népi demokrácia márvány emléktáblával jelölte meg azt a kétemeletes, régimódi házat, amely nyolc nyáron át otthont és pihenést nyújtott az élet csatározásaiba belefáradt, beteg költőnek. A pihenő hónapok csöndes magánya meghozta a versíró kedvét. Rátalál Bohuslav Lobkovic XV. században élt cseh humanista latin versére: In thermas Caroli IV. Csakhamar elkészül magyar fordításával, hiszen mint a cseh költőelőd, Arany is hódolattal van eltelve e világhírű fürdőhely iránt. „Tőled az agg erejét, a félénk lányka virágzó Szépségét s valamennyi beteg hadd nyerje meg újra Felgyógyulását s térjen vidulva hónába Mind, ki törött testét kristály vizedbe meríté." Arany János egészségét jórészt e csodálatos hatású kristályvíz szerzi vissza. Így válik lehetővé — többszöri és huzamos megszakításokkal tarkított munka árán — a Toldi szerelmének sikeres befejezése. A költő éppen e művében emelt örök emléket a jótevő forrásnak, amikor a bujdosó Toldi kalandjaiba beleszőtte a cseh nép mondáját a forrás keletkezéséről és felfedezéséről. S mily csodalatos rokoni szálak fűzik a különböző népek ősköltészetét egymáshoz. A Toldi szerelme IX. énekében feldolgozott Karlovy Vary-i monda erősen emlékeztet Hunor és Magyar szarvast űző hajtóvadászatára. A mesés történet befejeztével magáról és Karlovy Varyról vall Arany: „Ötszáz évvel utóbb — vagy igen, már többel, Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember; Megáldotta vizét nagy jótéteményért, Ha nem új életért, új élet-reményért, S ha valaha célhoz bír jutni ez ének: Köszöni e forrás csuda hévvizének." Hálásak is a Karlovy Vary-i utódok Arany János figyelmességéért, a cseh mondát megbecsülő, a világirodalom számára megörökítő nemes tettéért. A csöndben zúg a természet. Ember nem jár. Fenn az erdők felett, a sziklák ormán, ott a bronzból öntött szarvas. Egykor itt űzte Károly nyugatrómai császár és cseh király a vadat. A gímszarvas végső erőfeszítéssel leugrott a völgybe. Ahová ugrott, ott \ ' fakadt a forrás s a fürdő ma is Károly nevét viseli. Így a monda. De éjszaka elkeveredik az álom és a va- ' lóság. A monda és a történelem. A szarvas kimagaslik a holdfényben, s remegve áll a völgy felett. Sötét árnyak úsznak a házak fölé, a fák zúgnak, tündérek táncolnak a levelek között, a szarvas újra leugrik s eltűnik az éjben. Sz. I. y Európába meneküllek Martha Dodd, ismert amerikai írónő és férje, Alfréd Stern, Európába menekült az amerikai hatóságok körözőlevele elől. A haladó szellemű házaspárt kémkedéssel és kommunista tevékenységgel vádolták. A házaspár sikeres menekülése körül a jobboldali amerikai és a nyugatnémet sajtó óriási port kavar, fantasztikus mesékkel és rágalmakkal igyekszik minél szenzációsabbá dagasztani a Dodd-ügyet. Martha Dodd-Stern érdekes, merész egyéniség. Apja, William Dodd 1933tól 1937-ig az Egyesült Államok nagykövete volt Berlinben, a hitleri Harmadik Birodalomban, és — ellentétben számos hitlerbarát amerikai diplomatával —, elítélte az akkori Németország háborús politikáját, nyilvánosan állást foglalt a fasizmus ellen. Martha Dodd a nagykövetségi palotában élt. Belülről ismerte és gyűlölte meg a fasiszta Németország politikai életét és politikusait. A nagykövet magatartását az amerikai külügyminisztérium rossz szemmel nézte és 1937-ben visszahívta Berlinből. Hazatérte után megkezdődött kálváriája. William Doddot, a polgáriliberális történészt és egyetemi tanárt eltiltották a nyilvános szerepléstől, elmezavarodottnak minősítették, a halálba kergették. Leánya később sajtó alá rendezte és kiadta apjának a berlini időkben írott naplóját. A könyv viharos feltűnést keltett az egész világon. Feltárta annak a politikai és anyagi támogatásnak kulisszatitkait, melyet Anglia és Amerika nyújtott a hitleri birodalomnak a második világháborút megelőző időkben. A pőrére vetkőztetett amerikai politikusok és pénzemberek Üldözőbe vették a fiatal írónőt. Dühüket csak fokozta, hogy a második világháború után két regénye jelent meg a Német Demokratikus Köztársaságban: A követség ablakából és Akik szelet vetnek címmel. Erika Mann német írónő, Thomas Mann leánya Martha Dodd könyveiről szóló beszámolójában így ír: „A Doddcsalád a horogkereszt ideológiai képviselői, a hóhérok és gyilkosok iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölettől áthatva, hagyta el annak idején a hitleri Németországot... A volt amerikai nagykövet leánya sem figyelte kevesebb undorral és keserűséggel a Németországban végbement eseményeket, mint apja. Jól látta és megírta, hogy abban a pokolban olyan levegő volt, melyet becsületes ember nem szívhatott'. .." Az amerikai írónő a szervezett üldözés ellenére sem változtatta meg véleményét a fasizmusról, s el sem hallgatta. Az amerikai reakció viszont ugyanazt a sorsot szánta neki, amit apjának. De terve a Dodd-házaspár esetében nem sikerült. Ahogy annak idején Thomas Mann és Charlie Chaplin, most ők is elmenekültek Lincoln Ábrahám bemocskolt hazájából. A fércművek szerzője Henry Miller amerikai „író", akit még véletlenül se tévesszen össze senki Arthur Miller híres drámaíróval, életében rengeteg „bestsellert" írt. Nagy példányszámban megjelent és busás jövedelmet jelentő fércműveket. Egy francia kiadó nemrégen megjelentette a regénygyáros Életem könyvei című „művét", melyben a szerző klaszszikus és modern olvasmányairól vall. A párizsi Arts című lap meglepő és tanulságos cikkben foglalkozik Henry Miller legújabb könyvével. Nem bírálja, csak ismerteti. Ez is elég. Elmondja, hogy Miller — saját bevallása szerint — egyetlen Racine- és Corneille-művet s m olvasott, színielőadásban sem !á.tta egyiket sem. Rousseau volt ugyan a kezében, de néhány oldal elolvasása után félretette. Minek az neki? Viktor Hugó műveit illenék ismerni, de — Miller szerint — ezeket senki sem olvassa. Olyan regény, amelyről mindenki hallott már „harangozni", de amelyet senki el nem olvas, például Stendal Vörös és Feketéje! Voltairet olvasta ugyan mister Miller, de „semmit sem nyújtott" neki. „Különben — teszi hozzá — felsorolhatnék még vagy ezerkétszáz hülyét, aki szintén nem nyújtott nekem semmit." Mark Twain „fárasztja", Dosztojevszkij alkotásai „halálra kacagtatják", Az Arts cikkírója mélabúsan fejezi be recenzióját: — Millernek nincsen könyvtára. Élete könyveit ismerőseitől kölcsönözte. Egy másik francia bírálója azt javasolta, hogy Henry Miller könyvének második kiadása viselje a következő mottót: „Mondd meg, mit nem olvastál, és én megmondom, ki vagy." Reméljük, nem ér meg második kiadást. B. B. „Mese az atomvilágról" címmel újszerű filmet készített ötvenhat jugoszláv író, festő, szobrász és színművész. A film meséje egyszerű: egy bábszínház bábiai világgá indulnak és egy elképzelt országban atomtámadas éri őket. A humanizmust, az emberek szolidaritását hirdető film érdekessége, hogy élő színészek és bábok közösen játsszák. • A Köztársasági Renddel és Ä1lamdíjjal kitüntetett Cseh Filharmónia a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 40. évfordulójának ünnepségeire néhány hangversenyt rendez. Minden hangversenyen szovjet zeneszerzők műveit adják elő, és több hangversenyen kiváló szovjet előadóművészek fognak fellépni. A baloldali eszerek és az egyesült szociáldemokraták támogatták Martov indítványát. Az indítványt elfogadták. Egy katona bejelentette, hogy a Parasztküldöttek Üsszoroszországi Szovjetje nem volt hajlandó elküldeni képviselőit a kongresszusra; azt javasolta, hogy küldjenek hozzájuk egy bizottságot, s az hivatalosan hívja meg a szovjetet. „Néhány küldött megjelent" — mondotta. „Javaslom, hogy adjuk meg nekik a szavazati jogot." Elfogadták. Haras százados kért szót: „A politikai képmutatók, akik itt a kongreszszust irányítják, azt állítják, hogy nekünk a hatalom kérdését kell eldöntenünk. Ugyanakkor a hátunk mögött eldöntik ezt a kérdést, még mielőtt a kongresszus megkezdte volna munkáját! Az ütések, melyek ebben a pillanatban a Téli Palotára zúdulnak, szögek annak a politikai pártnak a koporsójában, amely ilyen kalandba bocsátkozott!" Utána Garra ugrott fel. „Amíg itt békejavaslatokat vitatunk meg, kint az utcán vér folyik... Az eszerek és a mensevikek semmi felelősséget sem vállalnak azért, ami most végbemegy, és mindenkit felszólítanak, hogy szálljanak szembe a hatalom megragadásának e kísérletével..." Kutcsin, a 12. hadsereg küldötte és a trudovikok képviselője: „Én csak azért jöttem, hogy tájékoztassam a küldötteket. Most visszamegyek a frontra, ahol az összes hadseregbizottságok azt tartják, hogy a hatalom átvétele a szovjetek által, három héttel az Alkotmányozó Gyűlés előtt — árulás, tőrdöfés a hadsereg hátába." Lárma. „Hazudik! Hazudik!" Végezzünk ezzel a petrográdi kalanddal! Felszólítok minden küldöttet: hagyja el ezt a termet, hogy megvédje az országot és a forradalmat!" Amikor fülsiketítő lárma közepette elhagyta az emelvényt, egyesek fenyegetve rázták feléjük az öklüket... Ázt'án Hincsuk állt fel, egy tiszt, hosszú barna kecskeszőr kabátban. Simán és meggyőzően beszélt: „A front küldöttei nevében szólok. A hadsereg a kongresszuson nincs megfelelően képviselve, s azonkívül a hadsereg nem tartja szükségesnek, hogy a szovjetek kongresszusa ülésezzen most, három héttel az Alkotmányozó Gyűlés egybehívása előtt..." Egyre növekvő lárma. „A hadseregnek az a véleménye, hogy a kongresszusnak nincsen meg a szükséges tekintélye." A katonák lassanként a terem minden részén felmelkedtek helyükről. „Kinek a nevében beszél? Kit képvisel?" — kiáltották. „Az 5. hadsereg szovjetje Központi Végrehajtó Bizottságának nevében a második F-ezred, az első N-ezred, a harmadik S-vadászok nevében ..." „Mikor választották meg ? Maga a tiszteket képviseli, nem a katonákat! Mi a véleménye erről a katonáknak?" Gúnyos nevetés, lárma. „Mi, a front-csoport, elhárítunk magunkról minden felelősséget azért, ami történt és ami történik, és szükségesnek tartjuk az összes öntudatos forradalmi erők mozgósítását a forradalom megmentése érdekében! A frontcsoport el fogja hagyni a kongreszszust... a harcot az utcán kell megvívnunk!" Óriási felháborodás. „A vezérkar nevében beszél, nem a hadsereg nevében!" „Minden józan gondolkodású katonát felhívok arra, hogy hagyja el a kongresszust!" „Kornyilovista! Ellenforradalmár! Provokátor!" — kiáltották feléje. Azután Hincsuk a mensevikek nevében kijelentette, hogy a békés megoldás egyetlen lehetősége: felvenni a tárgyalásokat az Ideiglenes Kormánynyal egy olyan új kabinet alakítása céljából, milyet minden társadalmi réteg támogatni fog. A lármától percekig nem folytathatta beszédét. Szinte kiabálva olvasta fel a mensevik nyilatkozatot: „Az a körülmény, hogy a bolsevikek a Petrográdi Szovjet segítségével — a többi párt megkérdezése nélkül — katonai összeesküvést szerveztek, lehetetlenné teszi számunkra, hogy a kongresszus munkájában részt vegyünk. Képviselőinket tehát visszahívjuk. és felhívjuk a többi csoportot, kövessék példánkat, és üljünk össze a helyzet megvitatása végett!" „Áruló!" Az állandó lármában alig hallani az eszer Hendelman hangját. Hendelman a Téli Palota lövetése ellen tiltakozik. „Ellenezzük az ilyenfajta anarchiát..." Alig hangzott el beszéde, amikor egy sovány arcú, villámlószemű fiatal katona ugrott fel az emelvényre és drámai gesztussal csendet parancsolt. „Elvtársak!" — kiáltotta, és a lárma elült. „Petersonnak hívnak. A 2. lett vadászezred nevében beszélek. Hallottátok, mit mondott a hadseregbizottság két képviselője. De ennek csak akkor volna némi jelentősége, ha ezek az emberek csakugyan a hadsereget képviselnék." Viharos taps. „De ezek az emberek nem a katonák képviselői!" Öklét rázva folytatta: „Mióta követeli már a 12. hadsereg a Nagy Szovjet és a Hadseregbizottság újjáválasztását! De mint az önök Központi Véqrehajtó Bizottsága, ugyanúgy a mi bizottságunk sem volt hajlandó szeptember vége előtt öszszehívmi a tömegek képviselőinek a gyűlését, s így a reakciósok saját embereiket küldhették erre a kongresszusra. A lett katonák pedig a«t mondják: „Elég a papiroshatározatokból! Most tettek kellenek. A hatalmat nekünk kell megragadnunk! Az álküldöttek hagyják el a kongresszust! A hadsereg ellenük van!" A teremben tapsvihar tört ki. Az ülés legelején az egymást gyorsan követő eseményektől megzavart, az ágyúdörgéstől megdöbbent küldöttek ingadoztak. A szónoki emelvényről egy órán át zuhogtak le rájuk a kalapácsütések, amelyek egybeolvasztották, de ugyanakkor a földre sújtották őket. Vajon csakugyan olyan egyedül állnak? Oroszország ellenük támad? Igaz, hogy a hadsereg Petrográd ellen vonul? És akkor felállt ez a kék szemű fiatal katona, és egy csapásra meqviláaosodott előttük az igazság... Ez volt a katonák hangja — a munkások és parasztok milliói olyen emberek voltak, mint ők, úqy éreztek és gondolkoztak, mint ők. Ismét katonák... Gzselsah a front küldöttei nevében közölte, hogy csak egy csekély többség határozott úgy, hogy elhagyják a kongresszust, és hogy a bolsevikok nem is vettek részt a szavazásban, mivel véleményük szerint nem csoportok, hanem politikai pártok szerint kell szavazni. „Sok száz frontküldöttet — mondotta — a katonák részvétele nélkül választottak meg, mert a hadseregbizottságok már nem igazi képviselői többé a katonák tömegeinek..." Lukjanov kijelentette, hogy olyan tisztek, mint Haras meg Hincsuk, nem kéoviselhetik ezen a kongresszuson a hadsereget — csakis a vezérkart. „A lövészárkok lakói tiszta szívből kívánják a hatalom átadását a szovjeteknek, és nagyon sokat várnak ettől..." A hangulat megfordult. Most Ábramovics emelkedett szólásra, a Bund, a zsidó szociáldemokraták szervezete nevében. Szeme a vastag szemüveg mögött dühösen szikrázott. „Ami most Petrográdban történik, az szégyen, gyalázat! A Bund csatlakozik a mensevikek és az eszerek nyilatkozatához, és el fogja hagyni a kongresszust!" Felemelte hangját és kezét. „Az orosz proletariátus iránti kötelességünk nem engedi meg, hogy itt maradjunk és felelősséget vállaljunk ezekért a bűnökért. Minthogy a Téli Palota lövetése nem szűnik meg, a Városi Duma, a mensevikekkel és az eszererekkel, valamint a Parasztküldöttek Szovjetjének Végrehajtó Bizottságával egyetemben elhatározta, hogy az Ideiglenes Kormánnyal együtt pusztul el! Fegyvertelenül állunk a terroristák géppuskái elé ... Felhívjuk a kongresszus küldötteit..." A beszédét nem folytathatta, mert a közbeszólások mind szenvedélyesebbé váltak, s pokoli lárma kerekedett, amikor ötven küldött felállt és elhagyta a termet... Kamenyev a csengőt rázta. „Maradjanak ülve, és kezdjük meg a munkát!" És Trockij, akinek arca sápadt volt és kemény, mélységes megvetéssel a hangjában így kiáltott: „Hadd menjenek csak ezek a „szocialista" megalkuvók, ezek a begyulladt mensevikek, eszerek, bundisták! Hisz csak söpredék ez, mely a történelem szemétdombjára kerül!" Rjazanov a bolsevikok nevében közölte, hogy a Városi Duma kérésére a Forradalmi Katonai Tanács küldöttséget menesztett a Téli Palotához, hogy tárgyalásokat kezdjenek. „Ily módon megtettünk minden lehetőt a vérontás elkerülésére ..." Sietve távoztunk, de útközben bepillantottunk abba a terembe, ahol a Forradalmi Katonai Tanács lázas sietséggel dolgozott. Futárok lihegve jöttek, mentek. A város minden szegletébe teljhatalmú megbízottak mentek ki, élet és halál urai. A telefon állandóan csengett. Amikor kinyílt az ajtó, fülledt levegő és cigarettafüst tódult ki, és a villanylámpa letompított fényénél néhány zilált hajú férfit láttunk a térkép fölé hajolva... Amikor kiléptünk a hideg éjszakába, a Szmolnij mellett végig autók álltak. Az érkező és induló gépkocsik zaján át is hallottuk a távoli ágyúdörgést. Egy teherautó motorja állandóan zakatolt. Fegyveres férfiak nagy csomagokat raktak be a kocsiba. „H'yvá mennek?" — kiáltottam. „Be a városba — végig — mindenhová!" — válaszolta egy munkás széles, elégedett mosollyal. Megmutattuk igazolványunkat. „Na jöjjenek!" — mondták. „De alighanem lesz egy kis lövöldözés." Felkapaszkodtunk. A nagy kocsi megindult, és mi hátraestünk azokra, akik utánunk kapaszkodtak fel. Elhaladtunk a kapuknál gyújtott tűzrakások mellett, amelyek vörös fényt vetettek a körülöttük ülő fegyveres munkások arcára; nagy sebességgel robogtunk végig a Szuvorovszkij proszpekten, miközben ide-oda dülöngéltünk ... Egy katona letépte a papírt az egyik csomagról; majd teli marokkal szórta ki az utcára a nyomtatványokat. Követtük példáját, s a sötét utcákon hosszú fehér papírkígyók tekeregtek utánunk. A késő éjszakai járókelők megálltak, és lehajoltak á röplapokért; a sarkon a tűz mellett őrködő katonák futva igyekeztek a levegőben elkapni őket. Néha felbukkant egy-egy járőr és „Állj!" kiáltással felemelte fegyverét, de a s< főr csak néhány érthetetlen szót kiáltott, és mi továbbrobogtunk ... Felemeltem egy röplapot, és az utcai lámpa pislákoló fényénél elolvastam: „Oroszország polgáraihoz! Az Ideiglenes Kormány megbukott Az államhatalom átment a Munkás és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetje szervének, a Forradalmi Katonai Tanácsnak a kezébe, mely a petrn grádi proletariátus és helyőrség harcát irányítja. Azok a célok, melyekért a nét küzdött: — a demokratikus bék« azonnali felajánlása, a nagybirtokok megszüntetése, az ipar munkásellenőrzése, egy szovjet kormány megalakítása — most megvalósulnak. Éljen a munkások, katonák és parasztok forradalma! A Petrogárdi Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének Forradalmi Katonai Tanácsa.' Egy mellettem ülő mongolképű kaukázusi kecskeszőrköpenyes férf figyelmeztetett: „Nézze csak! Itt provokátorok szoktak kilőni az ablakokból!" Befordultunk a sötét és csaknem teljesen néptelen Znamenszki. térre, végighajtottunk a Nyevszekijen, miközben három katona felhúzott ravasszal figyelte az ablakokat Mögöttünk az utcán az emberek sietve szedték fel a röplapokat. Az ágyúdörgés megszűnt, és minél jobbár közeledtünk a Téli Palotához, anná csendesebbek és elhagyatottabbal voltak az utcák. A Városi Duma épülete ki volt világítva. Valamivel távolabb embertömeg sötétlett. Néhány matróz dühös kiáltással megállított bennünket. A kocs megállt, kiszálltunk. Meglepő jelenet játszódott le előttünk. A Jekatyerina-csatorna sarkán egy ívlámpa alatt, fegyveres tengerészek kordonja húzódott a Nyevszkijén keresztül, elzárva az utat j négyes sorokban vonuló nagyobb csoport előtt. Vagy három-négyszázai lehettek, frakkos férfiak, jói öltözött npk, tisztek, minden rendű é; rangú emberek. Felismertünk köztül számos kongresszusi küldöttet, men , sevik és eszer vezetőket, Avkszen tyevet, a parasztszovjetek sován\ vörösszakállas elnökét, Szorokint, Ke renszkij szócsövét, Hincsukot, Abra movicsot; és elől a fehérszakálla öreg Schreidert, Petrográd polgár i mesterét, Prokopovicsot, az Ideigle nes Komány közélelmezési minisz terét, akit aznap reggel letartóztat tak, majd szabadon bocsátottak Megpillantottam Maikint, a „Russiai Daily News" riporterét. „Megyek Téli Palotába meghalni!" — kiáltott, j vidáman. A mertet megállt, de élérő j hangos vita hallatszott, Schreider é, 1 Prokopovics tárgyaltak a maqas ter j mető matrózzal, aki szemmellátható lag a parancsnok tisztét töltötte b€ „Követeljük, hogy engedjetek á bennünket!" — kiabálták. „Látja ezek az elvtársak a szovjetkongresz szusról jönnek! Nézze meg a belépő jegyüket! A Téli Palotába meg vünk!' A matróz nem tudta, mitévő le qyen. öriási kezével meqvakarta ; fejét, majd mogorván válaszolt: „Pa rancsot kaptam a Tanácstól, 'hog' senkit se engedjek a Téli Palotáho2 De elküldök egy bajtársat, hogy hív ja fel telefonon a Szmolnijt..." „Ragaszkodunk ahhoz, hogy áten qedjenek! Nincs nálunk feqyver. M menni fogunk, akár engedi, aká nem!" — kiáltotta az öreg Schreider nagyon izgatottan. „Parancsot kaptam..." — ismételte a tengerész kedvetlenül, (Folytatjuk) ŰJ SZÖ 8 ti 1957. október 27.